Útban a Vasútforgalmi felé 6.

 

                                                                                     

6.     Koppányszántó

 

 

A nyári szünet hozott néhány meglepetést.
Először kiderült, hogy van egy keresztanyám, aki Édesanyám idősebb nővére és Tolna megyében Koppányszántón lakik.
A hozzáutazás elég körülményes volt, mert vonattal be kellett utazni Győrbe.
Győrből Komáromba, onnan Székesfehérvárra, ahonnan elutaztunk Siófokig.  Siófokról egy másik vonattal Tamásiba.  Innen aztán autóbusszal, „fakarusszal”  Koppányszántóra.
Erre szokták mondani, hogy ez a falu az Isten-háta-mögött van.
A buszmegállótól 10 perc alatt felsétáltunk Annus nénihez, aki nem nagyon hangoztatta, hogy ő a keresztanyám.  Nem is neveztem annak, hanem csak Annus néninek.

Fakarusz

Annus néni jól megtermett teremtés volt. Nem volt több 40 évesnél, de a temérdek súly cipelése nagyon igénybe vette a lábait, mert ugyancsak nehezen cipelte a hatalmas testét.
Az első férje meghalt a háborúban.  A jelenlegi férje, Bartal Béla egy vékony termetű suszter volt, aki mindig nevetett, mindig viccelt, rengeteget tudott mesélni.

Vékony is volt, alacsony is, úgy nézett ki, mint aki elől elették a kaját, Annus néni meg úgy, mint aki elette.
Annus néni a helyi templom alkalmazottja volt. Ő takarította a templomot, gondoskodott róla, hogy mindig legyenek friss virágok, a papnak mindig tiszta, gondozott miseruhája legyen.  Talán még arról is ő gondoskodott, hogy a misebor és az ostya ki ne fogyjon.

Ezen kívül ő harangozott. Igaz, hogy ezt Béla bácsi vállalta magára, de legtöbbször a harangozás időpontjában már nem volt „harangozóképes” állapotban. De mise alatt ő járt körül a persellyel, amibe a hívek tettek egy-két forintot.
Persze az egész napot nem töltötték a templomban, mert volt egy kis kertjük, ahol ezt azt termesztettek. Ezt leginkább Annus néni gondozta.
Béla bácsi nyáron vállalt aratást és a cséplőgép mellett is vállalt munkát.

Suszter

Édesanyám ott hagyott ezekre az emberekre, lelkemre kötötte, hogy viselkedjek jól, fogadjak nekik szót.
Annus nénivel eljártam a templomba és nagyon tetszett neki, hogy a pápai plébános megígérte nekem, hogy ministrálhatok.  Mondta, hogy ha legközelebb jövök, akkor megbeszéli az itteni pappal, hogy neki is ministráljak.
Segítettem letörölgetni a padokat, szép sorba raktam a padokon elhelyezett imakönyveket, megigazítottam a néhány helyen talált ülőpárnákat.
Hoztam vizet az artézi kútról.
Harangozni még nem próbáltam, mert felkapott volna a harang kötele.

Takarítás

 

 

Az első koppányszántói látogatásomat később, 5-6 év múlva megismételtem.
Egyedül utaztam, ráadásul az utat megvariáltam. Győrből leutaztam vonattal Alsóörsre – akkor még meg volt a vasútvonal -, onnan hajóval mentem át Siófokra, mert a hajóra is volt szabadjegyünk és Siófokról folytattam vonattal, Tamásiból busszal az utat. A busz kifejezés ma már nem állná meg a helyét, mert végeredményben teherautót alakítottak át padokkal busszá, ami elég kényelmetlen „fakarusszá” alakult.
Akkor már megpróbáltam harangozni is, ami nem is volt annyira nehéz.
Annus néni előtte elmondta, hogy a déli harangozásnál először 33-at kell konduljon a harang, ekkor meg kell szakítani – ez nagyon izgalmas volt – és úgy folytatni még 22 kondulással.  Elmagyarázta, hogy ez a számolás úgy alakult ki, hogy harangozás közben imát kell mondani és a megszakítás akkor van, amikor az imával oda érünk, hogy „.. és az ige testté lőn, és miköztünk lakozék…”.
Egyéb dolgom is akadt a harangozáson kívül. 

Harangok

A falu főutcáján rengeteg eperfa volt.  Ezeket nekem minden nap meg kellett másznom és tépni az eperlevelet, egy, kettő, néha három zsákkal is, mert ahogy Béla bácsi mondta:  „ezek a hernyók rengeteget zabálnak!”

Ezek a hernyók pedig selyemhernyók voltak, és a padlás tele volt velük terítve.  És csakugyan sokat zabáltak és csak nőttek, nőttek és még többet zabáltak.  Nyár végére azután – hála Istennek – el kezdtek begubózni.
Amikor mind begubózott, akkor lehetett őket leadni.
Hogy megérte-e etetni őket azt nem tudom. De az eperfára mászást örökre meguntam.

Eperfák

 

Már legénykedtem amikor újra jártam Szántón – néha eszembe ötlött, hogy erről a faluról született-e a nóta, hogy „A szántói híres utca, cimbalommal van kirakva…!”.
Ekkor már elvitt Béla bácsi aratásra, ahol megtanultam markot szedni és kévét kötni, szalmából készített kötéllel.  Nem egykönnyen tanultam meg megfelelő erős kötelet sodorni!

Egy alkalommal lementem a faluba bálba is.  Annus néni figyelmeztetett, hogy ne kezdjek ki a lányokkal, mert itt már 12 évesen el vannak a lányok jegyezve és könnyen megverethetem magam.
Ennek ellenére még táncoltam is. Igaz, hogy a táncpartnerem egy duci kislány volt, aki ráadásul izzadt is. De nem tudtam tőle megszabadulni a tánc végéig, mert nem kérte le tőlem senki.
Neki még biztosan nem volt vőlegénye!

Selyemhernyók