Útban a Vasútforgalmi felé 5.

 

 Első osztály

 

Édesanyámmal elmentünk az iskolába, ami a nagytemplom mellett volt és Plébánia Iskolának hívták.
Egy nagyon kedves tanító bácsi vett gondozásba, Marton Győző volt a neve, talán soha nem felejtem el, a kedves, nyugodt szavait, amelyekkel elmagyarázta, hogy mi vár rám az iskolában.
Először megkérdezték, hogy melyik óvodába jártam.
Mondtam, hogy egyikbe sem. 
Ahol eddig voltam, Jászfényszarun, ott nem kellett óvodába menni.  Talán nem is volt, mert egyik gyerektől sem hallottam, hogy ő odajárna.
Nos, akkor egy kicsit nehezebb lesz beilleszkedni a többiek közé, mert ők jártak óvodába.
Nem okozott problémát az óvoda hiánya, mert mindenkivel szót értettem.  Lett egy barátom is Gede Gyuri, aki a mellettünk levő utcában lakott.  Együtt jártunk haza, és reggel általában együtt is mentünk iskolába.
Nagyon érdekelt minden, amiről az iskolában hallottam. A betűk nagyon tetszettek.  Volt, amit nagyon sokszor lerajzoltam, amíg nagyon szépre nem sikerült.
A számokat is élveztem.  Ami elém került, mindent megszámoltam.
A kutyákat, macskákat, lovakat az utcán és örömmel mondtam nagymamának, hogy ma nyolc lovat láttam az utcán.
Nagyon örültem, hogy megdicsért a számolásomért.
Amikor már néhány betűt megtanultunk, az utcán minden tábla előtt megálltam és kerestem rajtuk a tanult betűket.

Az énekórákat is szerettem.  Sok kedves éneket megtanultunk és örömmel daloltam az osztállyal együtt.
Huszonketten voltunk az osztályban.  Mind fiúk. Szünetekben játszottunk az udvaron.  Nem voltam ügyetlenebb a többieknél.
A hittant a templom plébánosa tanította első osztályban.  A másodikban már hitoktató néni volt.
Nagyon kedveltem azokat a meséket, amiket a plébános úr elmondott.
Amikor visszakérdezett mindegyikről tudtam beszélni.
Azt mondta, ha akarok, később átmehetek a templomba, megtanít arra, amit a minisztránsoknak kell csinálni, mise előtt, mise alatt és mise után. 
Gede Gyurival ide is mindketten elmentünk.
A hitoktató néni is észrevette, hogy szeretem az általa elmondott meséket.
Tanítás után néha elhívott bennünket a Gyurival, hogy pajtás-kocsival vigyünk neki haza a Tüzépről fát és szenet.  Mindig kaptunk érte szentképeket.
Ezeknek pedig Margit néni és Ilonka néni örültek és nem győztek dicsérni.

Délutánonként sokat rajzoltam a betűket, amíg olyan szépek nem lettek, hogy még nagymamának is tetszett.
A számolásnál Péter bácsi segített.  Próbált kérdezni nehéz példákat, de általában mindenre tudtam válaszolni.
Azt mondta, hogy még vasutas is lehet belőlem, ami azért tetszett, mert láttam, hogy milyen szép egyenruhája van, amikor szolgálatba megy.

 

Az első osztályt jelesre végeztem.  Nagymama is dicsekedett velem fűnek-fának.
Azt mondta, hogy most már elmehetek vele az Eszterházy utcába, ami az állomással szemközt volt és mindkét oldalán hársfák voltak.  Persze nem sétálni kellett mennem, hanem vittünk egy kis zsákot, amibe nekem hársfavirágot kellett szednem, méghozzá úgy, hogy felmásztam a fára.
Amikor már jó sokat szedtem, elvittük haza, ahol nagymama kiválogatta és feltette száradni a szekrények tetejére.  Mondta, hogy ezekből majd finom teát fog főzni.
Főzött is.  Elég sok teát ittam télen.

Hársfa sor