Útam a Vasútforgalmi felé 11.

 

11.    A meglepetés

 

 

Kutiéknál nagyon jól éreztem magam, de már haza kellett mennem, mert nem sokára kezdődött a tanév.
A kis húgaim közben növekedtek és aranyos kislány lett belőlük. 

 anyja ölében

Nagyon irigyeltem őket. Nem csak azért, mert mindenki őket dicsérgette, hanem azért, mert olyan szeretetet kaptak Édesanyámtól, amit én még soha.

Pontosabban, beültette őket az ölébe és úgy simogatta, fésülgette őket.
Sőt, amin nagyon meglepődtem, énekelt nekik.
Édesanyámnak nagyon szép, gyönyörű hangja volt. Olyan szépen énekelt, hogy a szám tátva maradt.
Sőt, egyszer azt énekelte, hogy  „Vecsernyére szól a harang…”, az utolsó sor után  „..bocsássa meg a jó Isten, a templomba nem tudok betérni!”, észre vettem, hogy könny csillog a szemébe. (Azt csak a jó Isten tudja mi jutott az eszébe!.) De ekkor megszerettem.  Én is majdnem elsírtam magam.
El sem tudtam képzelni, hogy hol tanulta azokat a szép énekeket, amiket a kislányoknak énekelt.
Még ma is megdobban a szívem, ha ezeket hallom valahol.

 

 Mese lesz

 

De nagyon sok gyerekdalt is tudott.  Ezeket a kislányok is megtanulták és vele énekelték.
Ha rám szólt, hogy énekeljek én is, egy kicsit ódzkodtam, de aztán velük énekeltem.
Ma már sehol nem éneklik azokat az énekeket.
A kisebbik húgom még egy kicsit selypített, de így is aranyosan énekelt.
Főleg az olyan szavakat nem ejtette jól, amiket nem ismert még.
Abban a dalban például, hogy „Gyorsan száguldó hűs patak partján…..”, volt egy sor, ami úgy hangzott: „…túl a zöldellő távoli lankán…..”.
Azt a szót, hogy lankán nem ismerte, nem értette és úgy énekelte, hogy
„…túl a zöldellő távol Ilonkán…”, mert ennek volt értelme.
Meg kellett zabálni!

Nagyon szerettem a hugicáimat és ők is szerettek engem, mint a bátyjukat és ha magunk voltunk otthon, vagy elmentem velük a játszótérre, sokat kérdezgettek és én szívesen válaszolgattam.   Vagy ha kértek valamit, ha csak lehetett, én teljesítettem.

 a csábító

 

Néha, még apróbb bűnre is csábítottak.
Abban az időben kockacukrot használtunk, amire a nagymama nagyon vigyázott.  A kredencben a legfelső polcra rakta, amit csak én értem el.
A lányok néha megkértek, hogy vegyek le nekik kockacukrot.
Mondtam nekik, hogy mindegyikük kap három szemet, de nehogy eláruljanak, mert kikapok.  És szépen levettem a cukrokat.
Persze, amikor a nagymama rájött, hogy kevesebb a cukor, már mondták is, hogy a Pista vett le nekünk. 
Érdekes, hogy otthon mindenki Pistának hívott, máshol pedig mindenkinek Pityu voltam. De ez engem nem zavart.  Megszoktam.
Persze, hogy szidást kaptam érte, de legközelebb olyan szépen kértek, hogy újból emeltem le néhány szem cukrot.

 Pápa állomás

Más meglepetés is ért.
Egyszer kimentem Édesanyámhoz az állomásra, ahol akkor már pénztárosként dolgozott.  Találkoztam néhány munkatársával. 
A forgalmistával, a kapussal, kocsirendezővel, még mozdonyvezetővel is. Nagyon tetszett a munkájuk.
Még a főnökkel is találkoztam, aki nagyon kedvesen beszélt velem.
Olyan volt, mint egy úriember, amikor végigsétált a peronon és jobbra-balra köszönt az ismerősöknek.

Talán ez lehetett az a pillanat, amikor megérlelődött bennem, hogy én állomásfőnök akarok lenni.
Pityunak hívott és megkérdezte, hogy megy a tanulás, amire elég kitérő választ adtam, mivel sok dicsekedni valóm nem volt.

Azt is kérdezte, hogy tudok-e táncolni és énekelni:
Mondtam, hogy az iskolában énekórán meg szoktak dicsérni, de táncolni még nem próbáltam.
Azt mondta, ha akarok táncolni, bevesz a vasutas gyerekek tánccsoportjába és ott megtanulhatok táncolni.   Nagyon akartam.
Ettől kezdve kijártam táncpróbákra, ahol kislányok is voltak.
Engem először egy Irén nevezetű kislány mellé osztott be a „tánctanár”, ami nekem nem nagyon tetszett, mert Irénke az államig sem ért.

Viszont a nővére, Sutyi, nagyon tetszett. Akkora volt, mint én és nagyon helyes.  Addig könyörögtem Sanyi bácsinak a tánctanárnak, hogy vele lehettem párban.  Azt a nevet, hogy Sutyi, nem tudom honnan vették, mert azóta sem találkoztam vele.
Nagyon jóba lettünk. Egyszer még haza is kísértem a Tókertbe, ahol laktak.
Karácsony előtt volt az állomáson kultúrműsor, ahol a többi műsorszám között mi is táncoltunk, nagy sikerrel.
Nagyon boldog voltam. 
A műsor után az egyik jegyvizsgáló, Németh Pista bácsi az ölébe vett és kérdezgetett, hogy mi akarok lenni. Neki mondtam először, hogy vasutas leszek, méghozzá állomásfőnök.  Nagyon tetszett neki.

 Tánccsoport

 A főnök

Érdekesség, hogy kb 20 évvel később, amikor már Győrben forgalmi szolgálattevő voltam, egyszer megjelent a forgalmi irodában és kérdezgetett, Édesanyámról és a testvéreimről.  Én nem ismertem meg, ezért behívott a főnöki irodába, hogy ott folytassuk a beszélgetést.  A főnök nem volt az irodában.  

 Amikor megszólalt a telefon, felvette és beleszólt:
Dr. Németh István vagyok az Igazgatóság Jogi osztályának vezetője. 
A telefon letétele után kérdezte, no, már tudod ki vagyok?
Persze, eszembe jutott a pápai kalauz, akit, ekkor már „mindenki Pista bácsijá”-nak neveztek, mert, akinek lehetett segített néhány dologban. Jegyvizsgálóból lett jogász !
Nekem, sajnos, nem tudott segíteni, de nem rajta múlott. (Ezt a könyvemben részletesebben elmesélem).
Nagyon jó hangulatban értem haza. Még Péter bácsinak is elmeséltem, hogy kikkel találkoztam.  Mondta, hogy ismeri őket, mindegyik rendes ember.
Amikor otthon volt, mesélt nekem a vonatvezetői munkájáról.
Nagyon érdekelt, hogy Pápáról Bánhidára vagy Jutasra ment a vonattal,. 
Ezeket az állomásokat ma már nem találjuk a vasútvonalon.
Illetve, ha találjuk is, nem ez a nevük.