11. A meglepetés
Kutiéknál nagyon jól éreztem
magam, de már haza kellett mennem, mert nem sokára kezdődött a tanév.
A kis húgaim közben növekedtek és aranyos kislány lett belőlük.
![]() |
anyja ölében |
Nagyon irigyeltem őket. Nem csak azért, mert mindenki őket dicsérgette, hanem azért, mert olyan szeretetet kaptak Édesanyámtól, amit én még soha.
Pontosabban, beültette őket az
ölébe és úgy simogatta, fésülgette őket.
Sőt, amin nagyon meglepődtem, énekelt nekik.
Édesanyámnak nagyon szép, gyönyörű hangja volt. Olyan szépen énekelt, hogy a
szám tátva maradt.
Sőt, egyszer azt énekelte, hogy
„Vecsernyére szól a harang…”, az utolsó sor után „..bocsássa meg a jó Isten, a templomba nem
tudok betérni!”, észre vettem, hogy könny csillog a szemébe. (Azt csak a jó
Isten tudja mi jutott az eszébe!.) De ekkor megszerettem. Én is majdnem elsírtam magam.
El sem tudtam képzelni, hogy hol tanulta azokat a szép énekeket, amiket a
kislányoknak énekelt.
Még ma is megdobban a szívem, ha ezeket hallom valahol.
![]() |
Mese lesz |
De nagyon sok gyerekdalt is
tudott. Ezeket a kislányok is
megtanulták és vele énekelték.
Ha rám szólt, hogy énekeljek én is, egy kicsit ódzkodtam, de aztán velük
énekeltem.
Ma már sehol nem éneklik azokat az énekeket.
A kisebbik húgom még egy kicsit selypített, de így is aranyosan énekelt.
Főleg az olyan szavakat nem ejtette jól, amiket nem ismert még.
Abban a dalban például, hogy „Gyorsan száguldó hűs patak partján…..”, volt egy
sor, ami úgy hangzott: „…túl a zöldellő távoli lankán…..”.
Azt a szót, hogy lankán nem ismerte, nem értette és úgy énekelte, hogy
„…túl a zöldellő távol Ilonkán…”, mert ennek volt értelme.
Meg kellett zabálni!
Nagyon szerettem a hugicáimat és ők is szerettek engem, mint a bátyjukat és ha magunk voltunk otthon, vagy elmentem velük a játszótérre, sokat kérdezgettek és én szívesen válaszolgattam. Vagy ha kértek valamit, ha csak lehetett, én teljesítettem.
![]() |
a csábító |
Néha, még apróbb bűnre is
csábítottak.
Abban az időben kockacukrot használtunk, amire a nagymama nagyon
vigyázott. A kredencben a legfelső
polcra rakta, amit csak én értem el.
A lányok néha megkértek, hogy vegyek le nekik kockacukrot.
Mondtam nekik, hogy mindegyikük kap három szemet, de nehogy eláruljanak, mert
kikapok. És szépen levettem a cukrokat.
Persze, amikor a nagymama rájött, hogy kevesebb a cukor, már mondták is, hogy a
Pista vett le nekünk.
Érdekes, hogy otthon mindenki Pistának hívott, máshol pedig mindenkinek Pityu
voltam. De ez engem nem zavart.
Megszoktam.
Persze, hogy szidást kaptam érte, de legközelebb olyan szépen kértek, hogy
újból emeltem le néhány szem cukrot.
![]() |
Pápa állomás |
Más meglepetés is ért.
Egyszer kimentem Édesanyámhoz az állomásra, ahol akkor már pénztárosként
dolgozott. Találkoztam néhány
munkatársával.
A forgalmistával, a kapussal, kocsirendezővel, még mozdonyvezetővel is. Nagyon
tetszett a munkájuk.
Még a főnökkel is találkoztam, aki nagyon kedvesen beszélt velem.
Olyan volt, mint egy úriember, amikor végigsétált a peronon és jobbra-balra
köszönt az ismerősöknek.
Talán ez lehetett az a pillanat, amikor megérlelődött bennem, hogy én
állomásfőnök akarok lenni.
Pityunak hívott és megkérdezte, hogy megy a tanulás, amire elég kitérő választ
adtam, mivel sok dicsekedni valóm nem volt.
Azt is kérdezte, hogy tudok-e táncolni és énekelni:
Mondtam, hogy az iskolában énekórán meg szoktak dicsérni, de táncolni még nem
próbáltam.
Azt mondta, ha akarok táncolni, bevesz a vasutas gyerekek tánccsoportjába és
ott megtanulhatok táncolni. Nagyon
akartam.
Ettől kezdve kijártam táncpróbákra, ahol kislányok is voltak.
Engem először egy Irén nevezetű kislány mellé osztott be a „tánctanár”, ami
nekem nem nagyon tetszett, mert Irénke az államig sem ért.
Viszont a nővére, Sutyi, nagyon tetszett. Akkora volt, mint én és nagyon
helyes. Addig könyörögtem Sanyi bácsinak
a tánctanárnak, hogy vele lehettem párban.
Azt a nevet, hogy Sutyi, nem tudom honnan vették, mert azóta sem
találkoztam vele.
Nagyon jóba lettünk. Egyszer még haza is kísértem a Tókertbe, ahol laktak.
Karácsony előtt volt az állomáson kultúrműsor, ahol a többi műsorszám között mi
is táncoltunk, nagy sikerrel.
Nagyon boldog voltam.
A műsor után az egyik jegyvizsgáló, Németh Pista bácsi az ölébe vett és
kérdezgetett, hogy mi akarok lenni. Neki mondtam először, hogy vasutas leszek,
méghozzá állomásfőnök. Nagyon tetszett
neki.
![]() |
Tánccsoport |
![]() |
A főnök |
Érdekesség, hogy kb 20 évvel később, amikor már Győrben forgalmi szolgálattevő voltam, egyszer megjelent a forgalmi irodában és kérdezgetett, Édesanyámról és a testvéreimről. Én nem ismertem meg, ezért behívott a főnöki irodába, hogy ott folytassuk a beszélgetést. A főnök nem volt az irodában.
Amikor megszólalt a telefon, felvette és
beleszólt:
Dr. Németh István vagyok az Igazgatóság Jogi osztályának
vezetője.
A telefon letétele után kérdezte, no, már tudod ki vagyok?
Persze, eszembe jutott a pápai kalauz, akit, ekkor már „mindenki Pista bácsijá”-nak
neveztek, mert, akinek lehetett segített néhány dologban. Jegyvizsgálóból lett jogász !
Nekem, sajnos, nem tudott segíteni, de nem rajta múlott. (Ezt a könyvemben
részletesebben elmesélem).
Nagyon jó hangulatban értem haza. Még Péter bácsinak is elmeséltem, hogy kikkel
találkoztam. Mondta, hogy ismeri őket,
mindegyik rendes ember.
Amikor otthon volt, mesélt nekem a vonatvezetői munkájáról.
Nagyon érdekelt, hogy Pápáról Bánhidára vagy Jutasra ment a vonattal,.
Ezeket az állomásokat ma már nem találjuk a vasútvonalon.
Illetve, ha találjuk is, nem ez a nevük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése