Útam a Vasútforgalmi felé 14.

 

14. Váratlan fordulat.

 

Augusztus vége felé Édesanyám  így szólt hozzám:    

 Itt még egyedül nem jártam

Fiam, gyere velem elmegyünk a boltba.
Máskor is mentem a boltba, de mindig nélküle. Nem tudtam mire vélni a közös boltba menést.
Főleg, amikor beértünk a városba, nem az élelmiszerbolt előtt álltunk meg, hanem egy Röltex bolt előtt, ahova bementünk.
Legnagyobb ámulatomra ruhákat kellett próbálnom.   Nadrágot, kabátot, kardigánt.  Vettünk fehérneműt, ingeket, alsónadrágokat, zsebkendőket, zoknikat, sőt még törölközőket és fogkefét, fogpasztát.
Alig tudtam hazacipelni.
Kíváncsiságom hamarosan ki lett elégítve.
Édesanyám tudatta velem, hogy ötödik osztályba nem Pápán, hanem Szegeden fogok járni.
Mégpedig azért, mert Nevelőintézetbe megyek.
Meglátszhatott rajtam egy kis rémület, ami azért tört ki rajtam, mert nem hallottam még Nevelőintézetről csak negatív értelemben.
Úgy gondoltam, hogy Nevelőintézetbe a rossz gyerekeket adják, hogy neveljék ki őket a rosszaságból.
Ki is bukott belőlem, hogy „Annyira rossz lennék?”
Édesanyám megnyugtatott.  Nem erről van szó.
Ebbe a Nevelőintézetbe a nagycsaládos szülők, vagy a gyermeküket egyedül nevelő szülők gyermekei kerülhetnek, hogy ezzel a szülők anyagi gondjait enyhítsék.
Mi is egy fizetésből élünk és ez nem elég ahhoz, hogy a szükséges ellátásban részesülhessetek.
Gondoskodni fognak rólatok. Élelmet, szállást, meleg helyet, tanulási lehetőséget biztosítanak és még játékra, sportra is van lehetősége a gyerekeknek.

 Vonattal indultunk

 

Megnyugodtam de azért izgultam nagyon, hogy vajon milyen is lehet ez az Intézet.

Vonattal utaztunk, ami szintén érdekes volt, mert a budapesti vonalon még nem jártam, csak a veszprémi vasútvonalon, ahol a pestihez képest csak döcögött a vonat.
A táj is eltért az eddig látottaktól.
Budapesten még nem is jártam. Talán akkor, amikor jöttünk „haza” Jászfényszaruról, de arra már nem emlékeztem.
A Keletibe érkeztünk és trolival mentünk át a Nyugatiba, ahonnan a szegedi vonat indult.

 Néztem a tájat

 

Nagyon hosszúnak tűnt az út. Talán azért, mert egyre izgatottabb lettem.
Idegen helyre mentünk, idegen emberek közé, idegen szokásokhoz kell alkalmazkodni.
Balatonszabadin is idegen helyen és ismeretlen emberek közé kerültem, de ott tudtam, hogy nyaralni, szórakozni megyek.
A szegedi állomásról nem kellett sokat gyalogolni az Intézetig.
Bementünk a nagy kapun.  Odabent ugyanolyannak láttam, mint általában az iskolák voltak.  Hosszú folyosók, a folyosókon sok ajtó.
Mi lehet az ajtók mögött?

Megkerestük az igazgatót, aki az adminisztráció elintézése után el is köszönt Édesanyámtól és az egyik nevelőtanár gondjaira bízott.
Édesanyám nagyon egyszerűen búcsúzott el tőlem:
Vigyázz magadra, rendesen viselkedj, fogadj szót.  Nem, szeretnék rosszat hallani rólad.  Puszit ugyan nem kaptam, de úgy emlékszem megölelt.

 MÁV Nevelőintézet

Már nagyobb voltam, amikor egyszer megjegyeztem, hogy a kis húgaimmal ellentétben engem soha nem puszilt meg, azt meg már nem is említem, hogy az ölében soha nem ültem.

Azt mondta, hogy a fiúkat nem szokás puszilgatni, kényeztetni, mert puhányok, nyamvadtak  lesznek.  
 Ezen gyakran elgondolkoztam.

 

 

 

 

 

 

 Lesznek itt társaim, azt hiszem