Útam a Vasútforgalmi felé 13

 Pici

 

 

Pici 

Minden nyárra talált nekem Édesanyám munkát, de ez a nyár nagyon kedvemre volt.

Pápán a Celli úton laktunk. A házban lakott egy fiatal házaspár – nagyanyám úgy hívta őket, hogy „cukrosék” – , akik piacokon, vásárokon, búcsúkban édességet árultak. Volt egy állandó üzletük a városban, ahol a férj  látta el a feladatokat.  Ő ritkán ment el sátort állítani. Ezt a tevékenységet a felesége, Ili néni, végezte.

Volt egy lovuk, aki az átlagosnál kisebb méretű, úgynevezett orosz fajta ló volt.

Pici volt a neve, a színe pedig szürke. Pici istállója a lakásunktól távolabb, a Hosszú utca vége felé volt, egy hatalmas udvarral rendelkező, hosszan elnyúló parasztház végében.

Ezen a nyáron a Pici gondozása volt a munkám. Szelíd, kezes állat volt.

Gyorsan megtanultam, hogyan kell etetni, itatni, az istállót tisztán tartani, mert Jászfényszarun is voltak lovak,  tehenek és láttam, hogyan kell őket  gondozni, szerettem körülöttük lenni.  
Nagyon szerettem lemosni, levakargatni és szívesen tűrte az ápolgatást. Hagyta magát felkantározni, felszerszámozni, kocsiba fogni, amit szintén hamar megtanultam.

Amikor nem kellett befogni, piacra vagy vásárra menni, akkor az istállóban tevékenykedtem.

Jó barátságba kerültem a lóval. Annyira azért nem, hogy engedett volna felülni a hátára.  Pedig egyszer ezt is megpróbáltam, de csak tizedmásodpercig sikerült, mert utána a jászolban találtam magamat, ahol szemrehányóan nézett rám. 
Többet nem kísérleteztem.

Tisztán tartottam a szerszámait, sőt még a gumikerekű kocsit is karbantartottam, amivel néha szénáért, zabért, szalmáét is én mentem el, ha úgy adódott. Amikor piacra, vásárba mentünk elég korán kellett felkelni, főleg, ha vidékre mentünk búcsúba. 

Előfordult, hogy hajnali kettőkor el kellett hagynom az ágyat, hogy az útrakész kocsival időben odaérjek a bolt elé, ahol felpakoltunk. Ili néni és Józsi bácsi, a férje már ott vártak és a kocsira raktuk az árut, a rengeteg édességet és végül a sátrat, amit a célhelyen fel kellett állítani. Felültünk Ili nénivel a bakra, fogtam a gyeplőt és gyí,  Pici.

 Cukorkák

 

Volt ugyan a kocsin egy ostor, de én azt soha nem használtam. Elő sem vettem a kocsi aljából.

Legtöbbször a pápai piacra mentünk, egy héten legalább két napon. Lepakoltunk, felállítottuk a standot, kiraktuk szépen az árut, a 20-25 fajta cukorkát, amik nagy üvegekben kaptak helyet, amiből kis lapáttal lehetett kiszedni,  csokoládét, krumplicukrot, és bocskorszíjnak nevezett finomságot.

A kocsival elmentem a megfelelő „parkoló” helyre, ahol a többi kocsival is megálltak. A lovat kifogtam, kötőfékkel a kocsi oldalához kötöttem, dobtam elé szénát és visszamentem segíteni Ili néninek. Gyorsan belejöttem a cukorkák árusításába is. Nagy kedvvel kínálgattam, méregettem, amit kértek.

 Parkolás

 

Nem lehetett unatkozni, mert nagyon szórakoztató volt a kikiáltókat hallgatni, amint a portékájukat dicsérték, kínálták.  Különösen élveztem a cipőkrémet, kaszakövet, kapanyeleket harsányan, humoros szöveggel kínálgató árust:

„…röhög a Pepi, mert nem fog a bicskája,
kenheti fűhöz, kenheti fához, kenheti az apja bús…   
…farolj innen gyerek, mert levered a kaszakövet!”
 Néha arra is volt idő, hogy meglátogassam a ringlispilt, körhintát, ahol három „hajtás” után egyszer fel lehetett ülni. Persze csak addig, amíg nem villannyal működött.

A piac végeztével összepakoltunk és mentünk haza.

Nagyon szerettem ezt a munkát, amit én nem is munkaként fogtam fel.

 Cukorkás

 

Néhány izgalmas eset is előfordult.
Ha nem kellett piacra, búcsúba menni, a kocsit fuvarozásra is használhattam. Én szívesen csináltam, a gazda pedig örült neki. Csak annyit mondott, nehogy baja essék a lónak. De annyit soha nem pakoltam fel, hogy nehezére essen. Széna vagy szalmahordáskor felszereltem a kocsira a vendégoldalt, hogy többet fel lehessen rakni.  De túlzásba nem vittem.

Eljártam a malomba is. Vittem búzát, árpát őrletni és hoztam vissza a lisztet, korpát.

Ezeket a fuvarokat azért szerettem, mert kisgyerek lévén, idős emberekkel találkoztam, akiktől sok olyan dolgot hallottam az akkoriban dúló Rákosi korszakról, amit egyébként az én gyerek fejemmel még nem is értettem.

Olyan vicceket meséltek a magyar emberek nyomorúságos életéről, hogy csak tátottam a számat.  Mondták néha, hogy némelyikért akár éveket is lehetett volna ülni.

Csak tátottam a számat az öreg viccére:
Hát azt hallottad?

„Amíg Horthy volt az apánk, selyemből volt még a gatyánk,

most, hogy Rákosi az apánk, kilátszik a ……………..!” (szóval mindenünk, és még rímel is!)
Folytatni sem merem.

A Tüzépen is ismerős voltam a kocsimmal. Szenet, fát szívesen fuvaroztam. Nem kértem sok pénzt, így mindig akadt fuvarom.

Egyszer egy asszony a lányával vásárolt szenet és fát. Elvállaltam, hogy hazafuvarozom. Segítettem felpakolni is. Az asszony hazament biciklivel, a lány pedig, aki velem egyidős lehetett, szívesen ült fel mellém a bakra, hogy megmutassa, hova kell menni.

Büszkén poroszkáltunk végig a városon. Leginkább én feszítettem, hiszen egy helyes kislány ült mellettem. A Korona utcában poroszkáltunk, nevetgéltünk beszélgetés közben, amikor megláttam egyik volt osztálytársamat. Ő is meglátott engem a kislánnyal az oldalamon.

Még integettem is neki, hadd lássa, milyen nagyszerű fiú vagyok.
Bámult is, annyira, hogy nekiment a járda mellett álló villanyoszlopnak.

Ezen aztán elnevetgéltünk hazáig.

 Vásárban

 

Pici egyszer nagyon megijesztett.

A pápai piacra pakoltunk ki. Amikor lepakoltunk, a kocsival elmentem a szokott várakozó-helyre. Dobtam a ló elé egy halom szénát és visszamentem segíteni felállítani a sátrat.

Ezek után Ili néni megkért, hogy vigyázzak a „boltra”, amíg elmegy a piacra, néhány dolgot, kenyeret, gyümölcsöt megvásárolni. Szívesen vállaltam a feladatot és kiszolgáltam néhány vevőt, akik odatévedtek.

A gazdaasszony visszaérkezése után elmentem megnézni, nincs-e valami hiányossága Picinek. Általában ugyanarra a helyre szoktam „leparkolni”, most is oda indultam.

De ott nem volt se kocsi se ló.

Kapkodtam a fejemhez, hogy miért is nem ide álltam Végigjártam az egész várakozóhelyet, de Picit sehol nem találtam. Sírva mentem vissza Ili nénihez, aki szintén megijedt a hírtől, de azért nyugodtan mondta, hogy egy lovas kocsi nem tűnhet el, valaki csak tud róla, menjek és nézzek jól körül. Érdeklődtem, akivel csak találkoztam, hogy nem látták-e hova ment a lovam?

Végül egy idősebb bácsi nyugtatott meg:

-         Menj haza gyerek, ott lesz a paci kocsival együtt az udvarotokon. Biztosan nem akasztottad le az istrángot és elunta a várakozást.

Tényleg nem akasztottam le a kisafáról. Rohantam haza végig a városon a Hosszú utcába és csakugyan ott állt békésen az udvaron a kocsival együtt. A megszokott útvonalon szépen hazasétált. Megölelgettem a nyakát, letörölgettem a mostanra már örömkönnyekké vált könnyeimet és visszakocsikáztunk a piacra.

Ili néni nyugalmát csodáltam, amikor elmondtam, hogy mi történt. Csak annyit mondott, hogy ő is hallott már ilyen esetet.

 Körhinta

 

Egyszer Lovászpatonára mentünk búcsúba.
Nagyon korán, már három órakor elindultunk, mert ez a falu ugyancsak messze esett tőlünk.

Hosszú, unalmas út volt.  Ili néni bóbiskolt mellettem az ülésen. Mivel sötét volt, ki kellett a kocsira akasztani a karbidlámpát is, hogy lássanak bennünket.
Az hozott némi változatosságot, ha beértünk egy-egy faluba. Előkerültek a kutyák, ébredeztek, mozgolódtak az emberek. Világosodott, amikor  Patonára értünk.

Ili néni már járt itt, ismerős volt. Mondta is, hogy ne kerüljünk el a falunak, hanem menjünk át a réten, ami egy homokos terület volt. Itt nehezebb volt a lónak a kocsit húzni.
Le is szálltam a kocsiról, előrementem és a kötőféket fogva vezettem a lovat.

Egy helyen az első kerék gödörbe mehetett, mert a kocsirúd lódult egyet és engem belökött a ló elé. Ott feküdtem a porban, felettem csak a lovat láttam és rémülten tapasztaltam, hogy Pici lába már ott van a fejem felett.

Becsuktam a szemem és vártam, hogy mi lesz.

Nem lett semmi.

Amikor a szemem kinyitottam, láttam, hogy a ló visszalépett. Visszatette a lábát és láttam a szemén, biztat, keljek már fel.

Felkászálódtam és megölelgettem, meg is pusziltam a nyakát.

Megérdemelte!

Nyárádon még közelebb kerültem lelkileg is Picihez.

Már kipakoltunk a búcsú helyén. Pici ott állt még a kocsival egy másfél méter mély árok partján. Nyugodtan falatozott az eléje dobott szénából.

Ám váratlanul feltűnt egy vadmotoros. Olyan vadul bőgette a motort, hogy a ló megijedt és amint lépett egyet, belefordult az árokba.
Azonnal segítségért kiabáltam, bár nem is kellett sokat kiabálnom, mert sokan látták az esetet és jöttek a közelben lévő férfiak.

Szegény Pici ott feküdt az árokban és nem tudott felállni, mert nem volt annyi hely.
Én leugrottam mellé és nyugtatgattam, hogy nehogy valami kárt tegyen magában.
Kötelek, pányvák kerültek elő, amit leadtak nekem. Én áthúztam két helyen a ló alatt, amit Pici elég nyugodtan tűrt.
A férfi emberek óvatosan húzva a kötelet, talpra állították, én pedig kivezettem az árokból olyan helyen, ahol már fel lehetett lépni.
Szerencsére nem lett olyan sérülése, hogy ne tudtunk volna hazamenni.
Másnap az állatorvos megvizsgálta és nem talált olyan sérülést, ami maradandó lett volna.

Ez a nyári szünet Picivel nagyon gyorsan eltelt.