Pipaszó 12. Pici

              PIPASZÓ

Pici 

Minden nyárra talált nekem anyám munkát, de ez a nyár nagyon kedvemre volt.

Cukorkák

Pápán a Celli úton laktunk. A házban lakott egy fiatal házaspár – nagyanyám úgy hívta őket, hogy „cukrosék” – , akik piacokon, vásárokon, búcsúkban édességet árultak. Volt egy állandó üzletük a városban, ahol a férj  látta el a feladatokat.  Ő ritkán ment el sátort állítani. Ezt a tevékenységet a felesége, Ili néni, végezte.

Volt egy lovuk, aki az átlagosnál kisebb méretű, úgynevezett orosz fajta ló volt.

Pici volt a neve, a színe pedig szürke. Pici istállója a lakásunktól távolabb, a Hosszú utca vége felé volt, egy hatalmas udvarral rendelkező, hosszan elnyúló parasztház végében.

Ezen a nyárom a Pici gondozása volt a munkám. Szelíd, kezes állat volt.

Pici örül

Gyorsan megtanultam, hogyan kell etetni, itatni, az istállót tisztán tartani, mert Jászfényszarun is voltak lovak,  tehenek és láttam, hogyan kell őket  gondozni, szerettem körülöttük lenni.  
Nagyon szerettem lemosni, levakargatni és szívesen tűrte az ápolgatást. Hagyta magát felkantározni, felszerszámozni, kocsiba fogni, amit szintén hamar megtanultam.

Amikor nem kellett befogni, piacra vagy vásárra menni, akkor az istállóban tevékenykedtem.

Jó barátságba kerültem a lóval. Annyira azért nem, hogy engedett volna felülni a hátára.  Pedig egyszer ezt is megpróbáltam, de csak tizedmásodpercig sikerült, mert utána a jászolban találtam magamat, ahol szemrehányóan nézett rám. 
Többet nem kísérleteztem.

Tisztán tartottam a szerszámait, sőt még a gumikerekű kocsit is karbantartottam, amivel néha szénáért, zabért, szalmáét is én mentem el, ha úgy adódott. Amikor piacra, vásárba mentünk elég korán kellett felkelni, főleg, ha vidékre mentünk búcsúba. 

Kész a kocsi

Előfordult, hogy hajnali kettőkor el kellett hagynom az ágyat, hogy az utrakész kocsival időben odaérjek a bolt elé, ahol felpakoltunk. Ili néni és Józsi bácsi, a férje már ott vártak és a kocsira raktuk az árut, a rengeteg édességet és végül a sátrat, amit a célhelyen fel kellett állítani. Felültünk Ili nénivel a bakra, fogtam a gyeplőt és gyí,  Pici.

Volt ugyan a kocsin egy ostor, de én azt soha nem használtam. Elő sem vettem a kocsi aljából.

Legtöbbször a pápai piacra mentünk, egy héten legalább két napon. Lepakoltunk, felállítottuk a standot, kiraktuk szépen az árut, a 20-25 fajta cukorkát, amik nagy üvegekben kaptak helyet, amiből kis lapáttal lehetett kiszedni,  csokoládét, krumplicukrot, és bocskorszíjnak nevezett finomságot.

A kocsival elmentem a megfelelő „parkoló” helyre, ahol a többi kocsival is megálltak. A lovat kifogtam, kötőfékkel a kocsi oldalához kötöttem, dobtam elé szénát és visszamentem segíteni Ili néninek. Gyorsan belejöttem a cukorkák árusításába is. Nagy kedvvel kínálgattam, méregettem, amit kértek.

Körhinta (ringlispil)

Nem lehetett unatkozni, mert nagyon szórakoztató volt a kikiáltókat hallgatni, amint a portékájukat dicsérték, kínálták.  Különösen élveztem a cipőkrémet, kaszakövet, kapanyeleket harsányan, humoros szöveggel kínálgató árust:

„…röhög a Pepi, mert nem fog a bicskája,
kenheti fűhöz, kenheti fához, kenheti az apja bús…   
…farolj innen gyerek, mert levered a kaszakövet!”
 Néha arra is volt idő, hogy meglátogassam a ringlispilt, körhintát, ahol három „hajtás” után egyszer fel lehetett ülni. Persze csak addig, amíg nem villannyal működött.

A piac végeztével összepakoltunk és mentünk haza.

Nagyon szerettem ezt a munkát, amit én nem is munkaként fogtam fel.

Néhány izgalmas eset is előfordult.
Ha nem kellett piacra, búcsúba menni, a kocsit fuvarozásra is használhattam. Én szívesen csináltam, a gazda pedig örült neki. Csak annyit mondott, nehogy baja essék a lónak. De annyit soha nem pakoltam fel, hogy nehezére essen. Széna vagy szalmahordáskor felszereltem a kocsira a vendégoldalt, hogy többet fel lehessen rakni.  De túlzásba nem vittem.

Eljártam a malomba is. Vittem búzát, árpát őrletni és hoztam vissza a lisztet, korpát.

Ezeket a fuvarokat azért szerettem, mert kisgyerek lévén, idős emberekkel találkoztam, akiktől sok olyan dolgot hallottam az akkoriban dúló Rákosi korszakról, amit egyébként az én gyerek fejemmel még nem is értettem.

Cukorkás sátor

Olyan vicceket meséltek a magyar emberek nyomorúságos életéről, hogy csak tátottam a számat.  Mondták néha, hogy némelyikért akár éveket is lehetett volna ülni.

Csak tátottam a számat az öreg viccére:
Hát azt hallottad?

„Amíg Horthy volt az apánk, selyemből volt még a gatyánk,

most, hogy Rákosi az apánk, kilátszik a ……………..!” (szóval mindenünk, és még rímel is!)
Folytatni sem merem.

A Tüzépen is ismerős voltam a kocsimmal. Szenet, fát szívesen fuvaroztam. Nem kértem sok pénzt, így mindig akadt fuvarom.

Egyszer egy asszony a lányával vásárolt szenet és fát. Elvállaltam, hogy hazafuvarozom. Segítettem felpakolni is. Az asszony hazament biciklivel, a lány pedig, aki velem egyidős lehetett, szívesen ült fel mellém a bakra, hogy megmutassa, hova kell menni.

Büszkén poroszkáltunk végig a városon. Leginkább én feszítettem, hiszen egy helyes kislány ült mellettem. A Korona utcában poroszkáltunk, nevetgéltünk beszélgetés közben, amikor megláttam egyik volt osztálytársamat. Ő is meglátott engem a kislánnyal az oldalamon.

Még integettem is neki, hadd lássa, milyen nagyszerű fiú vagyok.
Bámult is, annyira, hogy nekiment a járda mellett álló villanyoszlopnak.

Ezen aztán elnevetgéltünk hazáig.

Pici egyszer nagyon megijesztett.

A pápai piacra pakoltunk ki. Amikor lepakoltunk, a kocsival elmentem a szokott várakozó-helyre. Dobtam a ló elé egy halom szénát és visszamentem segíteni felállítani a sátrat.

Ezek után Ili néni megkért, hogy vigyázzak a „boltra”, amíg elmegy a piacra, néhány dolgot, kenyeret, gyümölcsöt megvásárolni. Szívesen vállaltam a feladatot és kiszolgáltam néhány vevőt, akik odatévedtek.

Hazament egyedül

A gazdaasszony visszaérkezése után elmentem megnézni, nincs-e valami hiányossága Picinek. Általában ugyanarra a helyre szoktam „leparkolni”, most is oda indultam.

De ott nem volt se kocsi se ló.

Kapkodtam a fejemhez, hogy miért is nem ide álltam Végigjártam az egész várakozóhelyet, de Picit sehol nem találtam. Sírva mentem vissza Ili nénihez, aki szintén megijedt a hírtől, de azért nyugodtan mondta, hogy egy lovas kocsi nem tűnhet el, valaki csak tud róla, menjek és nézzek jól körül. Érdeklődtem, akivel csak találkoztam, hogy nem látták-e hova ment a lovam?

Végül egy idősebb bácsi nyugtatott meg:

-         Menj haza gyerek, ott lesz a paci kocsival együtt az udvarotokon. Biztosan nem akasztottad le az istrángot és elunta a várakozást.

Tényleg nem akasztottam le a kisafáról. Rohantam haza végig a városon a Hosszú utcába és csakugyan ott állt békésen az udvaron a kocsival együtt. A megszokott útvonalon szépen hazasétált. Megölelgettem a nyakát, letörölgettem a mostanra már örömkönnyekké vált könnyeimet és visszakocsikáztunk a piacra.

Ili néni nyugalmát csodáltam, amikor elmondtam, hogy mi történt. Csak annyit mondott, hogy ő is hallott már ilyen esetet.

Egyszer Lovászpatonára mentünk búcsúba.
Nagyon korán, már három órakor elindultunk, mert ez a falu ugyancsak messze esett tőlünk.

Hosszú, unalmas út volt.  Ili néni bóbiskolt mellettem az ülésen. Mivel sötét volt, ki kellett a kocsira akasztani a karbidlámpát is, hogy lássanak bennünket.
Az hozott némi változatosságot, ha beértünk egy-egy faluba. Előkerültek a kutyák, ébredeztek, mozgolódtak az emberek. Világosodott, amikor  Patonára értünk.

Ili néni már járt itt, ismerős volt. Mondta is, hogy ne kerüljünk el a falunak, hanem menjünk át a réten, ami egy homokos terület volt. Itt nehezebb volt a lónak a kocsit húzni.
Le is szálltam a kocsiról, előrementem és a kötőféket fogva vezettem a lovat.

Egy helyen az első kerék gödörbe mehetett, mert a kocsirúd lódult egyet és engem belökött a ló elé. Ott feküdtem a porban, felettem csak a lovat láttam és rémülten tapasztaltam, hogy Pici lába már ott van a fejem felett.

Nem lépett rám!

Becsuktam a szemem és vártam, hogy mi lesz.

Nem lett semmi.

Amikor a szemem kinyitottam, láttam, hogy a ló visszalépett. Visszatette a lábát és láttam a szemén, biztat, keljek már fel.

Felkászálódtam és megölelgettem, meg is pusziltam a nyakát.

Megérdemelte!

Nyárádon még közelebb kerültem lelkileg is Picihez.

Már kipakoltunk a búcsú helyén. Pici ott állt még a kocsival egy másfél méter mély árok partján. Nyugodtan falatozott az eléje dobott szénából.

Ám váratlanul feltűnt egy vadmotoros. Olyan vadul bőgette a motort, hogy a ló megijedt és amint lépett egyet, belefordult az árokba.
Azonnal segítségért kiabáltam, bár nem is kellett sokat kiabálnom, mert sokan látták az esetet és jöttek a közelben lévő férfiak.

Szegény Pici ott feküdt az árokban és nem tudott felállni, mert nem volt annyi hely.
Én leugrottam mellé és nyugtatgattam, hogy nehogy valami kárt tegyen magában.
Kötelek, pányvák kerültek elő, amit leadtak nekem. Én áthúztam két helyen a ló alatt, amit Pici elég nyugodtan tűrt.
A férfi emberek óvatosan húzva a kötelet, talpra állították, én pedig kivezettem az árokból olyan helyen, ahol már fel lehetett lépni.
Szerencsére nem lett olyan sérülése, hogy ne tudtunk volna hazamenni.
Másnap az állatorvos megvizsgálta és nem talált olyan sérülést, ami maradandó lett volna.

Ez a nyári szünet Picivel nagyon gyorsan eltelt.

Pipaszó 11. Élet a bakterájban

           PIPASZÓ

Élet a bakterájban

Az előző írásomban leírtak szerint megtörtént a felszerelés.

Megkaptuk az öltözékünket, kijelölték a helyünket a tanteremben, hálóteremben, sőt még az étteremben is. Az emeleti hálótermek folyosóján a szekrények is gazdára találtak. Mindegyikhez külön-külön kulcs járt.

Emeletes

A hálótermekben általában emeletes ágyak voltak.
Amelyik hálóterembe én kerültem – 19 társammal együtt – abban viszont nem emeletes ágyak voltak.  Jó nagy terem volt.
Nagyjából egyidősek voltunk, de volt ötödikes, hatodikos és hetedikes is köztünk. Hatodikos, mint én csak heten voltunk.

Nem sok vita volt az ágyak megszerzése során, de eközben sikerült néhány új lakótársamat megismerni.
A véleményem ugyan megvolt egyikről-másikról, de senkit nem bántottam, csak csodálkoztam némelyik elégedetlenkedőn, hogy vajon otthon milyen körülmények között élhetett, ha ez nem volt megfelelő.
Valószínű anyuka vetette be az ágyat és altatta el a kisfiát, mert azon kívül szinte mindent megkaptunk.

Ebédlő

A reggeli ébresztés sem volt néhánynak ínyére. Otthon talán ágyban kaphatták a reggelit?
Hát itt nem.
Ébresztő, torna, mosakodás, öltözködés. Irány az étterem.
Itt is hallottam egy-két zokszót. Nekem tetszett, akármi volt a reggeli, de legalább volt.  És elég is volt.  Pláne, ha valamelyik asztaltársam nem fogyasztotta el a maga részét, még sok is volt.

Alsóvárosi iskola

Időben el kellett indulni az iskolába, hogy időben odaérjünk.
Első alkalommal elkísért bennünket a nevelőtanárunk.
Az iskola jó egy kilométer távolságra volt a bakterájtól, de nem volt az út megterhelő.

Az Alsóvárosi Általános iskola egy szép nagy épületben volt. Tágas folyosókkal, tantermekkel és udvarral. Annak ellenére, hogy a helyiek alsóvárosi mezítlábas egyetemnek becézték, az iskola sok mindennel fel volt szerelve.
Az elnevezés – valószínű – onnan eredt, hogy a környékről néhány tanuló, persze csak nyáron, mezítláb jött az iskolába.

A hatodik osztályban 18-an lettünk, köztük a hét bakter. Így is neveztek bennünket a bennszülöttek, főleg, amíg össze nem ismerkedtünk.
Valahogy még nem éreztem sértőnek sem.
Tanulni itt is kellet, ahogy más iskolában is, és itt sem erőltettem meg magam, ahogy más iskolában sem.
Volt néhány tantárgy – főleg, amit nem kellett tanulni, mert adottság kellett hozzá – ezekből jeles voltam. Ilyen volt a testnevelés, ének, fogalmazás, írás és akármilyen hihetetlen, a számtan is, sőt egy idő után az orosz is.
Ez úgy történt, hogy orosz órán a hátsó padban elhelyezkedve, egész mással voltam elfoglalva, mint figyelés Baricz tanár úrra.  Arra lettem, figyelmes, hogy nagy csend lett a teremben. Kérdem a padtársamat  mi történt?
Mondja, hogy ötöst kap, aki meg tud mondani valamit, amit a tanár kérdez. De még a kérdést sem tudta megmondani.  Kíváncsian figyeltem miről is van szó.
És jött a kérdés, de most már módosítva:
Két ötöst kap, aki meg tudja mondani, hogy van oroszul, nőnemben az, hogy övé?
Hát ezt nem tudják, ugrott a kis agyamba, hiszen ezt én Pápán ötödikben már tanultam, és tudtam is.
Jelentkeztem.
Na, kis Walter, te talán tudod?
Tudom tanár úr, és már mondtam is:  jijo!    Írásban persze – biztosan emlékeztek rá – ez úgy néz ki, hogy

eё

(a másodikon kettő pont van, az a jo).
El kellett mesélnem , honnan jöttem. Jól megdicsért és megkaptam a két ötöst.
A baj az volt, hogy ettől kezdve tanulnom kellett orosz órára, hisz akinek van két ötöse   …!

Tanterem

A tanítás után haza mentünk (na jó, csak a bakterájba!), megebédeztünk és két óráig szabad foglalkozás volt. 
Kettőtől hatig a tanteremben tanulás, készülés a következő napra.  Leckeírás.
Mindez nevelőtanári felügyelet mellett.
Rendes nevelőtanárunk volt. Ha kellett, segített, ha valamiben elakadtunk.
Vacsora hétkor és takarodóig szabad foglakozás. Volt, aki ment a könyvtárba könyvet kivenni vagy olvasni.
Nyolc órakor felvonultunk a hálóterembe.  Mosdás, fürdés és fekvés.
Volt, aki az ágyban is olvasott.  Kilenckor leoltották a lámpákat.

A szabadidős foglalkozást általában társasjátékokkal töltöttük.  Néhányan sakkoztak.  Én nagyon szerettem nézni az idősebb sakkozókat. Sokat tanultam tőlük. A következő évben már csak néhányan tudtak megverni.

Gombfoci

Ugyanúgy, mint gombfociban.  Az asztalaink pontosan megfeleltek egy pályának. Kapukat szerkesztettünk.  Egyre jobbakat. Később már hálót is szereltünk rájuk.
A mi akkori gombfocink csak hasonlít a mostanira. A mieink is gombok voltak, amiket otthon szereltünk le régi nagykabátokról és szépen megcsiszoltuk őket.
Mindenkinek volt valamilyen csapata.
Az enyém a Pápai Perucz volt, akiknek Pápán sokat szurkoltam és ismertem a játékosokat, akiknek a nevei felkerültek a sárga-kékre festett gombjaimra.
Ez volt a Perucz színe.  Hirhedt játékos lettem, nagyon ment a játék. Ebben az időben kaptam új becenevet (előtte ugyan nem is volt ilyen), én lettem a Perucz.

Fésűvel vagy műanyag lappal

Már akkor is volt, aki a fésű hátuljával  indította a gombokat, de legtöbben csak a hüvelykujjunkkal pöcköltük őket.  Labda általában egy inggomb volt.
Felváltva egy-egy játékos rúghatta a labdát.

Ha jó idő volt, akkor inkább mentünk az udvarra, ahol lehetett focizni, kézilabdázni és kosárlabdázni, de leginkább röplabdázni. Ezt szerettem a legjobban.  Elég magas is voltam hozzá, hogy le tudjak ütni.
Nem nagyon szerették a szerváimat, mert nem egyenesen ütöttem a labdát, hanem úgy, hogy vízszintesen kanyarodjon.  Nagyon utáltak érte az ellenfelek.

Hétvégén kimenőt is kaptunk. Csavaroghattunk a városban.
Én faltam a látnivalókat.  Annyi mindennel találkoztam, ami új volt nekem, hogy alig akartam hazamenni.

A Szegedi Színház

Hónaponként mentünk színházba.  Én minden előadásra elmentem. Nagyon szerettem az operetteket. Imádtam a színészeket (nagyon sok híres színész, színésznő volt a Szegedi Színházban).
Csak annyit mondhatok, hogy ha nem visz anyám intézetbe, akkor nagyon sok szórakozási lehetőségtől elmaradtam volna.

Pipaszó 10. MÁV Nevelőintézet

                PIPASZÓ

Nevelőotthon

 Elcsodálkoztam egy kissé, amikor anyám augusztus közepe felé azt mondta:

Gyere fiam, veszünk egy-két ruhát neked, amiben elmehetsz Szegedre.

MÁV Nevelő bejárata

Sok mindent ugyan nem vettünk, de nekem így is soknak tűnt az új nadrág, cipő, zoknik, ingek.
Megkérdeztem, hogy miért is megyek én Szegedre?
Azért fiam, mert Nevelőintézetbe kell, hogy adjalak, mivel itthon nagyon nehezen jövünk ki a fizetésemből.
Csakugyan nem dúskáltunk a jólétben.  Ekkor már ott sorakozott mögöttem két húgom is. A nagyobbik jövőre már megy iskolába.
Nem tetszett ugyan az a megnevezés, hogy Nevelőintézet, mert elég negatív kicsengése volt.  Úgy éreztem, hogy azokat a gyerekeket küldik Nevelőintézetbe, akik valami rosszat cselekedtek.

Tanterem

Mivel ilyen dolgot magamról fel sem tételeztem, megkérdeztem anyámtól, hogy kikkel leszek én ott együtt, csak nem csavargó gyerekekkel?
Megnyugtatott és elmagyarázta, hogy ez olyan iskola, kollégium, ahol a vasutas szülők gyermekei kapnak helyet, minimális ellátás fejében.
Most, hogy ezeket írom, eszembe jut, hogy személyszállítási vezető koromban mekkora összetűzésbe keveredtem a főnökömmel a következők miatt:

Kaptunk egy rendelkezést a felettes szerveinktől, aminek a fejrészébe ez volt írva:    „Árva és félárva vasutas szülők gyermekeinek óvodai- és iskolai elhelyezése.”
Mutatom a főnöknek, hogy ezt a címet igencsak elírták. Olvassa csak el.

Elolvasta és azt mondta, hogy nincs ezzel semmi baj.  Hülye vagy, ha nem érted.  Mondtam neki, hogy beküldöm a Ludas Matyiba, mert ez így hülyeség.

Nem a vasutas szülők árvák és  félárvák, hanem a gyerekeik.
Azt találtam mondani, hogy ő is csak olyan, mint, aki ezt leírta.
Nem váltunk el barátsággal.

Ebédlő

Nos, ebbe a szegedi kollégiumba érve megtudtam, hogy ezt intézetnek nevezik és városszerte Bakter a neve, és bennünket, akik ide járunk illetve itt élünk szintén bakternak neveznek.

Az ide kerülő gyerekek vagy nagycsaládok gyerekei voltak, vagy fél-családokban éltek, vagy szüleik más módon nem tudták előteremteni gyermekük taníttatásához a megfelelő összeget.

Megértettem, hogy nem a szabadulás vágyával, hanem azzal adták intézetbe gyermeküket, hogy több legyen belőle, mint saját magukból. Ilyen módon az intézet fontos szociális és kulturális feladatot töltött be.

 Magam is tapasztaltam, hogy olyanokhoz jutottam, amiről otthon még csak álmodni sem mertem.  (Ezekről még fogok mesélni).

Egy hamvas arcú kis bakter

A kollégiumi díjat, ami általában nem volt magas, a szülők jövedelme és a gyermek tanulmányi eredménye határozta meg.

Ezért a bakter, lakást, teljes ellátást, ruházatot, tanszereket kapott, azaz mindent, ami a tanuláshoz, létfenntartáshoz kellett.

Anyám gyorsan rábízott engem egy nevelőtanárra, aki egyengette az utamat a megfelelő helyekre.
Ami viszont feltűnt és valahogy nem értettem:  Majd nem minden gyerek sírt az anyja karjában, néha az anyjával együtt. Ennyire nehéz az elválás?
Jómagam nagyon keveset voltam az anyám karjaiban. Ha voltam is csak nagyon apró koromban lehetett.  Amikor hatévesen megismertem, már nem voltam éppen karon ülő.

Volt, aki sírt

Ágyneműt és fehérneműt a varrodában kaptunk. Minden darabba bele lett varrva az azonosító számom, amire ma is emlékszem, mert könnyű volt:  246.
A szabónál dobáltak ránk zubbonyokat (hétköznapi, ünneplő és játszó), valamint nadrágokat, sapkát, kabátot. A ruhákat aztán egymás között addig cserélgettük, hogy végül is  rendes, méretes ruhánk lett.
A felszerelés az ágyak fölhúzásával, a hálótermi rend kialakításával (emeletes ágyakban aludtunk), valamint a tanulószobai (tantermi) hely elfoglalásával és elrendezésével zárult.
Az ágyazásnál egy ellenőrző nevelő, amikor átvette a hálót – nyilván nevelési szándékkal – azonnal feldobott minden ágyat. Kezdhettük újra, de az már jó volt, még ha nem is lett olyan, mint először!

Az egyenruhához vállapok is tartoztak, amelyek a tanulmányi eredményt jelezték, egy stráf mellé egy, kettő vagy három fekvő „V” jelezte az eredményt.

A fölszerelés délre befejeződött. Ebéd után kaptunk kimenőt, amit később csak szombat és vasárnap délután a szobarendet követően kaptunk.

A tanév eleji izgalmakkal teli napokat a tanulással eltöltött hétköznapok követték.
Lesz még mit meséljek.

 

Kultúrterem

Pipaszó 9. Koppányszántón

               

            PIPASZÓ

Koppányszántón

Az ötödik osztályról nem tudok sokat mesélni.
Nem lógtam ki a sorból.  Ugyanúgy tanultam, játszottam, rosszalkodtam, mint a társaim.  Nem lettem kitűnő, de még jeles tanuló sem.
Anyámnak mindig azt mondták – gondolom más szülőknek is ugyanezt - , hogy sokkal jobb tanuló lehetnék, mert többre lennék képes, ha odafigyelnék.

Fakarusz

A nyári szünetben olyan helyre mentem, ahol még nem jártam.
Megtudtam, hogy van nekem egy keresztanyám, az anyám legidősebb nővére,
Annus néni, aki Koppányszántón lakik, Tolna megyében.
Tamási állomásig vonattal mentünk, onnan autóbusszal. Az igazsághoz tartozik, hogy ez az autóbusz nem igazán volt busz. Úgy is becézték, hogy fakarusz.
Lényegében egy ponyvás teherautó volt, amibe padokat raktak.  Elég kényelmetlen volt vele az utazás.
Első ízben persze eljött velem anyám.  Ezen kívül még kétszer jártam Szántón, akkor már egyedül utaztam és izgalmasabb volt, mint az első út.

Keresztanyám első férje eltűnt a háborúban.  Most egy cipésznek a felesége, akit Béla bácsinak hívtam és nagyon jópofa ember volt, mint általában a suszterok.
A fél falu ismerte, mert ügyesen tudott használható lábbeliket előállítani a már használhatatlannak látszókból is. Ráadásul fillérekért.

Harangkötelek

Keresztanyám a helyi templom alkalmazottja volt. Takarította, gondozta a virágokat, gondoskodott róla, hogy a papnak mindig oda legyen készítve minden, ami éppen szükséges.  A harangozást is keresztanyám végezte.
Ebbe beavatott engem is.  A déli harangszót, amíg itt voltam, én játszottam el a harangokkal a falubelieknek.
Arra kellett vigyázni, nehogy eltévesszem. Nehogy rövid, nehogy hosszú legyen a harangszó.  Arra tanított keresztanyám, hogy harangozás közben a „Hiszekegyet..” kellett mondanom és akkor kellett „szakítani”, amikor oda értem, hogy „..és az ige testté lőn..”.(Persze, ha ismeritek ezt az imát).

Harangok a toronyban

 Később nem mondtam az imát, hanem számoltam.   Senkinek nem volt kifogása a harangozásomra.
Amikor kitudódott, hogy Pápán minisztráltam, a pap itt is bevont egyszer-kétszer segédkezni.
Sőt el kellett mennem a zarándokokkal 

Megyünk Andocsra

Andocsra, a búcsúba, persze gyalog mentünk és végig énekelgettük a zsoltárokat. Béla bátyám itt is mókázott, ha csak tehette.
A zsoltár éneklése közben a szomszédasszonya odaszólt neki, hogy: kifolyik a vize a kulacsából  Béla bácsi!  Ő nem hagyta abba az éneket, úgy válaszolt:  „Nem folyik ki, be van dugva, Mária segíts!”

Eperfák

Amit nem nagyon szerettem, az a selyemhernyó tenyészet volt a padláson.
Keresztanyám minden délután megszólított:  Gyere kisfiam, szedünk eperlevelet!
Persze az eperlevelet leginkább én szedtem. A hozzá mellékelt zsákkal fel- másztam az eperfára, amiből rengeteg volt a szántói utcán.  Mondtam is Béla bátyámnak, hogy a nóta szerint:  „A szántói híres utca, cimbalommal van kirakva…”.  Ezzel ellentétben itt minden utca tele van eperfával. Cimbalom egy se!  Tetszett is az öregnek!

Selyemhernyók

Ezért is vállaltak az itt lakók is – gondolom máshol is volt ilyen – selyemhernyó tenyésztést.
A padlás tele volt a ronda kukacokkal és csak zabálták az eperlevelet, amíg csak be nem gubóztak. Akkor aztán elvitték őket.  Hogy mennyit lehetett ezzel keresni, azt nem tudom, de több nyáron már nem láttam őket a padláson.

Begubóztak

Többször is jártam keresztanyámnál.  Olyankor is, amikor már legénykedtem.
Magyarul, érdekelni kezdtek a lányok.
Le is mentem néha a faluba, de más szórakozóhely nem volt, csak a kocsma.
Na, nem inni mentem, hanem a kuglizókat lestem, sőt ha engedték, akkor a bábukat is állogattam.
Egyszer még bál is volt, ahova leengedett keresztanyám.

Ötödikes koromban volt az iskolában egy tánccsoport, ahova én is csatlakoztam.  A tánctanárnőnk, ha jól viselkedtünk, a néptánc befejezése után, ha ügyesek voltunk, néhány lépésre megtanított bennünket a szalon táncokból.
Most ki is próbáltam.

Bálozók

Megismerkedtem, néhány fiúval, akiktől érdeklődtem, hogy melyik kislánnyal táncolhatok, anélkül, hogy valaki nemtetszését fejezné ki.
Meglepődve hallgattam, hogy a 14 éves, nyolcadikos, helyes lányok már mind menyasszonyok. Pedig velük szerettem volna táncolni.
Óva intettek ettől az elgondolásomtól.
Felkértem hát egy idősebb!, 17-18 éves lányt, aki ugyan egy kicsit dundi volt – talán ezért nem kérték meg még a kezét – de legalább tudtam táncolni.
Többet aztán Szántón nem mentem el a bálba.

Andocs, Mária szobor

Andocs népe még a török megszállás alatt is megőrizte hitét és a nagyszerű legenda hagyományát. Annyira, hogy még a törökök sem merték levenni a kegykápolna tornyocskájáról a keresztet, és teljes szabadságot, védelmet adtak Andocs népének és az ide zarándoklóknak.

Főbúcsúja augusztus 15-én van. A szűzanya és a kis Jézus kegyszobrát korona teszi ékesebbé, és mindkettőjük drága alakját kb. kétszáz év óta szebbnél szebb ruhákba öltözteti az áhítatos hívősereg. Minden év augusztus 15-én vadonatúj ruhácskákat kapnak. Ezeket a hívek készítik. A régi öltözékeket pedig elteszik, és a templom melletti kegyhelymúzeumban őrzik.

Pipaszó 8. Nyári szünet

                PIPASZÓ

      

Nyári szünetben

Az elvesztett iskolatáskám és persze a szegénységünk következménye, hogy minden nyári szünetben dolgoznom kellett. 

Ezt rendbe kell tenni!

Egyik nyáron anyám  beszervezett a vasútra sarabolónak.

A velem egyidős és úgy vettem észre hasonló sorsú, gyerekekkel saraboltuk a gazt a sínek közül.

A Pápa – Csorna vonalon  (akkor még üzemelt) majdnem a szomszéd állomásig elkapálgattunk.

Mivel nagyjából egyidősek voltunk, a brigádvezetőnk pedig nem sokat törődött velünk, rengeteget marháskodtunk.

A vágott-kő közül elég nehéz volt a gyomot kikapálni, de azért voltunk annyian, hogy szépen haladtunk.

Örültünk, ha jött a vonat!

Külön kis örömet jelentett, ha árnyékos helyre értünk vagy netán egy kis zápor miatt abba kellett hagyni a munkát.
Külön öröm volt, ha nagyritkán feltűnt egy vonat, amiről a csoportvezetőnk időben tájékoztatott bennünket.
Ilyenkor félre álltunk, végig csodáltuk a vonatot, néha még integettünk is.
Délutánonként kimentem az állomásra, mert valami kultúrcsoport alakult és gyerekekből alakítottak ki egy tánccsoportot.

Ez nagyon tetszett

Ez nekem nagy élmény volt, mert szívesen voltam együtt kislányokkal, akik szintén a tánccsoportban voltak.

Iparkodtam is szót fogadni a „tánctanárnak”, hogy ne tűnjek botlábúnak.
Azt hiszem augusztus 20-án tartották az ünnepséget, ahol mi is előadtuk a műsorunkat.
Nagyon sok tapsot kaptunk.

Kár, hogy a csoportbeli lányokkal ezután már soha nem találkoztam.
Még a nevüket sem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy amelyik nekem tetszett Sutyinak becézték és a Tókertben laktak. Egyszer haza is kísértem.
Utána már hiába jártam arra felé, ahol laktak nem sikerült vele találkozni.

Következő nyáron a pápai tangazdaságban kapálgattam a kukoricát, később a kukorica címerezését is végeztük.
Anyámat csodáltam, hogyan tudja megtalálni ezeket a „munkahelyeket”, ahol néhány forintot tudok keresni.

Itt is jó kis csapat jött össze hasonló korú gyermekekből.

Szinte nem is érzékeltem, hogy valami nehéz munkát végeznék.
Arra kellett vigyáznunk, hogy a kukorica lábon maradjon. Nehogy azt kapáljuk ki.  
Valamelyikünk, akinek már volt gyakorlata ebben a tevékenységben, úgy biztatott bennünket, hogy a kapálás lényege:  „zöldre zöldet, húzz rá földet!”.

Ezek voltak, akik gyakran mondogatták:  Bárcsak esne vagy este lenne! Jókat nevettünk a mondókán.

De azért kapáltunk becsületesen, mert a brigádvezető szemmel tartott bennünket.

Talán itt lettem először szerelmes egy nálam két évvel idősebb kislányba, aki anyás szeretettel törődött velem.

kézenfogva

Segített, hogy ne maradjak el a kapálással tőle és a többiektől.

Mindig megkérdezte, hoztam-e kaját és ha nem hoztam eleget, ami sokszor előfordult, megosztotta velem a saját uzsonnáját.

A nap végén majdnem hazáig eljött velem és sok mindenről lehetett vele beszélgetni.

Ez a nyaram nagyon szép volt.   

De elmúlt.

Táskám is lett

A következő tanévben , az ötödikben,  még Pápán jártam.

A nyári munka során kerestem annyit, hogy újra normális táskát vehetett nekem az anyám

Csodaszép Magyarország 386. Érd

Humor az van!

Érd

Gyógyvíz és minaret

A párhuzamos völgyekkel szabdalt Tétényi-fennsíkon terül el a Közép-Duna-vidék második legnagyobb, mintegy 57 ezer lakosú települése, az 1979-ben városi rangra emelkedett Érd, amelyet korábban Európa legnagyobb falvaként emlegettek.

Nagyállomás

A Duna-parti település Tárnoktól keletre, Diósdtól nyugatra terül el a Tétényi-fennsík és az Érdi-tető dombokkal tagolt vidékén. Érdliget és Ófalu a Duna egykori árterületén fekszik.

A székesfehérvári (30A) és a pusztaszabolcsi (40A) vasútvonalak öt megállóval nagy hivatásforgalmat bonyolítanak (Tétényliget, korábbi nevén Nagytétény-Érdliget és Érd alsó a 30a-n ; Érdliget és Érd felső, a 30a-n és a 40a-n (a 30a csak Érd felsőn áll meg), „Érd nagyállomás” a 40a-n található).

Minaret

Az Ófalu városrészben található, 1600-as években épült Minaret a török uralomra emlékeztet.  Az épületet és a hozzá kapcsolódó dzsámit a fehérvári Hamza bég által építtetett palánkvár területén emelték. (Érdet sokáig Hamzsabégnek is hívták).

A 23 méter magas zömök minaret müezzinerkélye és sisakja valószínűleg egy villámcsapás következtében megsérült, később betonból formálták meg újra az erkély feletti részt. A dzsámi mára elpusztult. Köveit széthordták.

A toronyból remek kilátás nyílik a városra, ám a szomszédos dzsámi sajnálatos módon nem élte túl az évszázadok viharait.

Hazánkban mindössze három városban maradt meg minaret: Eger, Pécs, Érd).

Kutyavár

A város másik középkori eredetű emléke a Kutyavár, egy gótikus vadászkastély maradványa.

A néphit szerint Mátyás király ölebeinek, vadászkutyáinak lakhelye volt.

Ma már csak faltöredékek láthatók belőle.

A minarettől karnyújtásnyira található Érd Gyógyfürdője, amelynek 800 méter mélyről feltörő, 42 Celsius fokos, nátrium-hidrokarbonátos, kloridos, szulfátos termálvize ivókúra formájában gyomorbetegségek, bélhurut és epekőbántalmak esetén nyújt enyhülést.  Benne megmártózva azok remélhetnek javulást, akik a fürdőt reumatikus és köszvényes bántalmakkal keresik fel, törések után lábadoznak vagy makacs bőrbetegséggel bajlódnak.

A gyógyfürdő szolgáltatásai közé tartozik a masszázs, vízimasszázs,  iszappakolás, szauna és szépségápolás is.

Napfény Otthon

A fürdő körül több panzió és szálloda is várja az Érdre látogatókat.

A város központjában, egy 19. századi kúriában fogadja látogatóit a Magyar Földrajzi Múzeum.  Itt többek közt Kőrösi Csoma Sándor, Teleki Pál vagy Benyovszky Móric munkásságának emlékei fedezhetők fel.

Kakukk-hegy

Látnivalók
Kakukk-hegy
A Kakukk-hegy az ország azon ritka területeinek egyike, amelyen a bevezetőben ismertetett löszerdős sztyepp a szó szoros értelmében, erdő-gyep mozaik formájában maradt fenn
Az Érdi-magaspart
"Az Érdi-magaspart alámosott, függőleges falakkal törik le Ófalu ill. a Duna felé. A fennsík legmagasabb pontja a 177 méteres Kakukk-hegy Ófalu fölött, míg a 163 méteres Sánc-hegy a Duna fölött hívja fel magára a figyelmet.

Magaspart

Fundoklia-völgy
Érd-Parkváros tájképileg legszebb része a szarmata mészkőbe bevágódott karsztos aszóvölgy, a Fundoklia. ember kultúrájának világhírű magyarországi lelőhelye".A Fundoklia-völgyben és környékén mintegy 25 védett növényfaj fordul elő és több védett gyíkfajnak és cickányfélének nyújt menedéket, de az erdei sikló is előfordul.

Harangjáték

Harangjáték
1993-ban, Érd első okleveles említésének 750. évfordulóján adták át. A harangjáték 12 harangja 45 dallamot szólaltat meg.
Szent Mihály-templom

A 15. századi romokon újjáépülő templomot 1723-ban áldották meg. Illésházy János kegyúr bőkezűségéből épült fel a templom órapárkányos tornya 1774-ben. 

 

Minaret

"A római hadi út nyomvonala mellett emelkedik a török világ letűnt emlékét idéző, XVII. században épült dzsámi minaretje. A 23 m magas érdi minaret a magyarországi török tornyok között zömökségével tűnik ki. Törzse 12 szög alaprajzú. Körerkélyéhez 53 db változó magasságú kicsorbult csigalépcső vezet fel. A lépcső megvilágítását a torony falába épített résnyi nyílások biztosítják."
II. Lajos emlékmű
1926-ban a mohácsi csata 400 éves évfordulójára állították. A római korból származó oroszlánnal díszített emlékmű II. Lajos magyar király érdi tartózkodását örökíti meg.

Fundoklia völgy

Kutyavár
A Kutyavár Érd legrégebbi, 15. századi gótikus építménye. A legenda szerint Hunyadi Mátyás építtette vadászkutyái és azok gondozói, a kutyapecérek számára. Ma már csak romjai láthatóak. Nem tudni, valóban Mátyás király építtette-e, vagy az Elbenyi testvérek.
Fenyőerdő
Érd-Parkvárosban a Borostyán utcából közelíthető meg a magas mészkőfallal körülvett kertben a védett erdőség, melynek telepített állományát az erdeifenyő (Pinus silvestris) uralja. Az erősen meszes, karsztos felszínen a csekély termőképességű talajon is jól megél az erdeifenyő.