Útam (vége) a Vasútforgalmi felé 17.

 

Kőszegen

                                        

 Kőszegi MÁV Nevelőintézet

Amíg Szegeden voltam, édesanyám elvégzett egy segédtiszti tanfolyamot, amelyen össz-szakvizsgát szerzett, ami feljogosította őt arra, hogy akár forgalmi szolgálattevő is legyen.

Ki is nevezték forgalmi szolgálattevőnek  Kőszeg állomásra.
Kőszegen kapott „szolgálati lakás”-t, eléggé furcsa helyen.
Ugyanis az állomás végén volt valamikor egy fűtőház, amit megszüntettek, mert már nem volt rá szükség a gyér forgalom miatt.  Ezt az épületet kaptuk meg.
Abból állt a lakásunk, hogy az előszobában még megmaradt a régi víztorony, ahonnan a környék még most is el lett látva vízzel. A mi lakásunk is.
A fürdő át lett alakítva tágas fürdőszobává, az irodák pedig lakószobák lettek. A fűtést vaskályhákkal lehetett megoldani, amelyekben fával és szénnel tüzeltünk. 

 Fűtőház a víztoronnyal

 

Az épületen kívül volt egy nagy kerek medence, ami abból adódott, hogy a régi fordítókorongot szétszedték, csak a medencéje maradt meg, amiben jókat lehetett játszani.

A költözködéshez a vasút adott egy tehervagont, amiben az ingatlanunkat, az összes bútort átszállították Kőszegre.
Mivel Kőszegen is volt MÁV Nevelőintézet, édesanyám persze elintézte, hogy ne Szegeden járjak nyolcadikba, hanem itt.

 

A Nevelőintézet egy nagyon szép épületben volt. A körülmények még a Szegedinél is nagyszerűbbek voltak.
A körülményekkel és a társakkal gyorsan megbarátkoztam.
Az ország minden tájáról voltak itt tanulók Nyíregyházától Zalaegerszegig.

Az iskola, a kollégium, az étkezde, a kultúrterem, tornaterem és a hálótermek is egy épületben voltak, így nagyon kevés alkalommal kellett elhagyni az intézetet.

 Kőszegi "Árvaház"

 

Ezt a kevés alkalmat is nagyon szerettem, mert kijártunk a kőszegi sportpályára városi sportversenyekre is.
Még meccset is nézhettünk, mert a helyi csapat nagyon közkedvelt volt, főleg azért, mert itt focizott a válogatott labdarúgónak, az „aranycsapat” tagjának , Lóránt Gyulának a testvére.

Részt vettünk a városi mezei futóversenyen, ahol olyan dicsőséget szereztem az intézetnek, hogy hetekig én voltam a sztár. A versenyen ugyanis a harmadik helyet szereztem meg. Az eredményen én lepődtem meg a legjobban, mert főleg a hosszabb távokat nem bírtam.
A sikeremet annak köszönhettem, hogy egy angyali szőke kis hatodikos kőszegi kislány szurkolt nekem, akinek én is szurkoltam és meg is nyerte a 60 méteres futást.
Sajnos a mi történetünk ezzel ki is merült, mert kevés alkalommal tudtunk találkozni. Bár én mindenbe beneveztem, hogy kijussak a városba.
Bekerültem például az iskola focicsapatába, aminek érdekes előzménye volt.

A foci nem az én sportom volt, mert elég botlábú voltam hozzá.
Hanem egy alkalommal az intézet folyosóján beszélgettünk a tornatanárnőnkkel, aki csinos fiatal nő volt, emiatt kedveltük is a tornaórákat.
Beszélgetés közben a tanárnő a henger alakú zseblámpáját az ablakpárkányra tette. Nem vette észre, hogy a párkány kissé lejt befelé, minek következtében a lámpája legurult a párkányról, de mielőtt a földre esett volna én hirtelen odakaptam és megakadályoztam, hogy a földet érjen.
A tanárnő reagálása nagyon jól esett.

Felkiáltott: Walter Pityu, te vagy a kapus!
Akinek ilyen jó a reflexe, annak a kapuban a helye. Így lettem focikapus.

Ugyancsak beneveztem a tánccsoportba is, ahol nagyon jól éreztem magam, mert a néptáncon kívül a modern táncokat is megtanultuk, aminek később sokszor hasznát láttam.

Még az sem zavart, hogy orosz táncokat is tanultunk, sőt egyszer egy városi ünnepségen a főtéren felállított emelvényen is táncolhattunk.
Ennek egyik érdekessége az volt, hogy mivel az intézetben csak fiúk voltunk,  a lány szerepét is mi táncoltuk.  Ezen az ünnepségen éppen én lettem beöltöztetve orosz lánynak, ami még azért is ciki volt, mert kopaszok voltunk.
Nem említettem, hogy az intézetben – állítólag egészségügyi szempontból  - minden hónapban kopaszra nyírtak bennünket.
A nyírás nem sokkal a műsor előtt történt, így a közönség láthatott egy kopaszra nyírt orosz csajt táncolni.  Örültek neki.  Engem meg nem ismertek úgyse!

 Na, ez nem én vagyok

 

Télen is volt lehetőségünk sportolni.
Nem nagyon voltam sikeres, mert a korcsolyapálya nekem nagyon síkos volt és jól összetörtem magam,  síelésnél pedig hiába „ékeltem”, ahogy tanították, az a néhány fa nem volt hajlandó kitérni előlem.

Születésnapomra (november 24) viszont szép ajándékot kaptam.
Az „aranycsapat” 1953 november 25-én 6:3-ra legyőzte az angol válogatottat.
Az egész intézet (sőt az egész ország) ünnepelt. Én írtam egy verset, aminek az intézet csodájára járt. Nem alkottam maradandót, mert ez a versem sem állta ki az idő próbáját, pedig megfejeltem a hazai 7:1-es győzelemről szóló verssel is.
Valahova elkeveredtek, pedig az osztálytársaim egy nagy költőt láttak bennem.
Tévedtek.

 Aranycsapat (van, aki nem ismeri?)

 

Mivel nyolcadikban el kellett dönteni, mi lesz velünk ennek elvégzése után, ismertettek velünk néhány lehetőséget a továbbtanulásra.
Az osztály fele az előző évben indult Szegedi Vasútforgalmi Technikumot választotta. Nem csoda, hisz mindegyikünk vasutas szülő gyermeke volt.
A felvételi vizsga nyolcunknak sikerült (megpróbálom felsorolni őket), így mi lettünk az Technikum második évfolyamának tanulói.

Jó, hát a négyszázból csak nyolcan:  Ignácz Gyuszi (egyébként a Vasútforgalmi ban ő lett az iskola focicsapatának kapusa), Becze Tibi (Nyugati főnök), Bozsits Józsi, Pintér Feri, Erdei Béla, Keserű Feri, Horváth Dodi és én.

Én az évfolyamon belül a  C osztályba kerültem a kőszegi társaimból egyedül.

 A kőszegi nyolcadik osztály

Az a helyzet, hogy az Útam a Vasútforgalmi Technikumba itt véget is ért.
Hogy ott mi történt azt már leírtam. Az iskola után, hogy mi történt azt leírtam a Peronkakas című könyvemben, egészen a nyugdíjazásomig.

Az utána következő 12 évet a Győr állomáson 2000-ben indult OKJ-s Tanműhely   vezetésével töltöttem, ami a Bercsényi Szakközépiskola és a BGOK közös irányítása alatt működött.  Erről is írtam néhány posztot, amit a blogomba betettem  (www.wpsztori.blog.hu).
2012 óta keveset jártam a vasúton, ami nem azért alakult így mert már nem szeretem a vasutat, hanem – sajnos – a feleségem betegsége nem teszi lehetővé, hogy magára hagyjam.

 

 Vasútforgalmi

Mindez azt jelenti, hogy a jövőben nagyon ritkán találkoztok itt írásommal.
Persze, lehet, hogy nem is veszitek észre.
Azzal a régi slágerrel búcsúzom tőletek, amit biztosan ismertek:

„Hat nap alatt teremtette a Földet az Úr,
hetedik nap pedig szépen pihenni vonult.
Én is követem a példát, akármi legyek,
azt mondják, hogy legjobb lesz, ha kirándulni megyek!”

Isten veletek!