Útam a Vasútforgalmi felé 16 !

 

Élet a bakterájban              

 Alsóvárosi Iskola

 

Az új „otthonunk”  birtokbavétele azzal kezdődött, hogy megkaptuk a felszerelésünket.

Az öltözék átvétele után felmentünk az emeletre, ahol a hálótermek voltak.  A folyosón számozott szekrények – az én számom két éven keresztül 246 volt -, mindegyik szekrényhez külön-külön kulcs járt.

A számomat minden ruhába, törölközőbe később be kellett varrni.
A hálótermekben általában emeletes ágyak voltak. Amelyik hálóterembe én kerültem, 19 társammal együtt, abban viszont nem emeletes ágyak voltak, viszont jó nagy terem volt.

A hálótermi társaimmal nagyjából egyidősek voltunk.  Volt ötödikes, hatodikos és hetedikes is köztünk. Hatodikos, mint én csak heten voltunk.

 emeletes

 

Nem sok vita volt az ágyak megszerzése során, de eközben sikerült néhány új lakótársamat megismerni.
A véleményem ugyan meg lett egyikről-másikról, de senkit nem bántottam, csak csodálkoztam némelyik elégedetlenkedőn, hogy vajon otthon milyen körülmények között élhetett, ha ez nem volt megfelelő?

Valószínű anyuka vetette be az ágyat és altatta el a kisfiát, talán még mesét is mondott, mert ezen kívül szinte mindent megkaptunk.

A reggeli ébresztés sem volt mindenkinek ínyére. Otthon talán ágyban kaphatták a reggelit?   Hát itt nem.

Ébresztő, torna, mosakodás, öltözködés. Irány az étterem.   

 ebédlő

Itt is hallottam egy-két zokszót.
Nekem tetszett akármi volt a reggeli. De legalább volt.  És elég is volt.
Pláne, ha valamelyik asztaltársam nem fogyasztotta el a maga részét  -  még sok is volt.

 

Időben el kellett indulni az iskolába, hogy időbe odaérjünk.
Első alkalommal elkísért bennünket a nevelőtanárunk –

Az iskola jó egy kilométerre volt a bakterájtól, de nem volt az út megterhelő.

Az Alsóvárosi Általános iskola egy szép nagy épületben volt.
Tágas folyosókkal, tantermekkel és udvarral.

Annak ellenére, hogy a helybeliek „alsóvárosi mezítlábas egyetem”-nek nevezték, az iskola sok mindennel fel volt szerelve. Az elnevezés – valószínű – onnan eredt, hogy környékről néhány tanuló  -  persze csak nyáron, azt hiszem  -

Mezítláb jött az iskolába.

A hatodik osztályban 18-an lettünk, köztük a hét bakter. Így is neveztek bennünket a helyiek, főleg, amíg össze nem ismerkedtünk.

A bakter elnevezést nem éreztem sértőnek, főleg, hogy a kapott egyenruhánkban jártunk iskolába.Tanulni itt is kellett, ugyanúgy, ahogy más iskolában is. Én itt sem erőltettem meg magamat, akár a többi iskolában.

Volt néhány tantárgy – főleg olyan, amit nem kellett tanulni, mert adottság kellett hozzá – vagy értettem vagy nem.  Ezekből jeles voltam.
Ilyen volt a testnevelés, ének, fogalmazás, írás és akármilyen hihetetlen a számtan is. Később ide sorolhattam az orosz nyelvet is. De csak véletlenül.

Ez úgy történt, hogy egy szép tavaszi napon  - én valamiért a hátsó padban ültem

a fiókomat kihúzva damilokat feszítettem ki és ezeken cserebogarakat versenyeztettem és nem figyeltem Baricz tanár úrra.
Arra lettem figyelmes, hogy nagy csend lett a teremben. Kérdem a padtársamat, mi történt ?
Azt mondja, hogy ötöst kap, aki meg tud mondani valami hülyeséget, amit a tanár úr kérdez. De még a kérdést sem tudta.  Kíváncsi lettem.
És jött a kérdés, most már  - a sikertelenség láttán  -  módosítva:
Két ötöst kap, aki meg tudja mondani, hogy van oroszul, nőnemben az, hogy övé?

Hát ezt nem tudják a jó gyerekek, ugrott a kis agyamba, hiszen ezt én Pápán tanultam és tudtam is mert érdekes volt.
Jelentkeztem.
Na, kis Walter, te talán tudod?
Tudom, tanár úr, és már mondtam is: jijo!  ( Írásban persze a második e betűn van két pont).
El kellett mondanom, hogy honnan jöttem és még a tanítóm nevét is megmondtam.
Megdicsért és megkaptam a két ötöst.
Igen ám, de ettől kezdve tanulnom kellett az oroszt, mert ugye, akinek már van két ötöse….!

A tanítás után hazamentünk – na jó, a bakterájba ! – megebédeztünk és két óráig szabad foglalkozás volt.

 tanulás

 

Kettőtől hatig a szép nagy tanteremben tanulás, leckeírás, készülődés a következő tanítási napra. Mindez nevelőtanári felügyelet mellett.
Rendes nevelőtanárunk volt, ha kellett segített, ha valamiben elakadtunk.
Vacsora hétkor és utána takarodóig, kilencig, szabad foglalkozás.
Volt, aki elment a könyvtárba és olvasott. A tanteremben lehetett társasjátékozni, sakkozni. Én nem tudtam sakkozni, de nagyon szívesen néztem a sakkozókat.  Állíthatom, hogy megtanultam sakkozni. Következő évben már kevesen tudtak megverni.
Felnőtt koromban bekerültem a Nyúli KSK, később pedig a MÁVDAC sakkcsapatába is. Persze nem elsőtáblásnak.

Nyolc órakor felvonultunk a hálóterembe. Mosdás, fürdés, fekvés.

Sokan az ágyban is olvastak, lámpaoltásig.

                                                     

 gombfoci

Hetedikben is a Bakter lakója voltam.
Az előző évhez képest annyi változás történt, hogy másik tanterembe kerültünk, ahol más nagyobbak – gimnazisták is voltak.
De jól kijöttem velük. Sőt azt vettem észre, hogy megkedvelt egyik-másik.
Szabó Misi, Horváth Jancsi és Csabai Csaba szívesen játszott velem, akár sakkot, akár gombfocit.  Ugyanis az asztalok pontosan megfeleltek gombfoci pályának.  Kapukat mi szerkesztettünk egyre jobbakat. Még háló is került rájuk.
A mi akkori gombfocink csak hasonlít a mostanira, már nem is úgy nevezik.

A mieink is gombok voltak, amit otthon szereltünk le a régi nagykabátokról és szépen megcsiszoltuk őket kónuszosra, hogy meg lehessen emelni a labdát, ami egy inggomb volt.

Mindenkinek volt egy csapata.  Ez enyém – ki nem találnátok – a Pápai Perucz volt.  Mivel ismertem a játékosokat, a neveik felkerültek a sárga-kékre festett gombokra.
Hirhedt játékos lettem, nagyon ment a játék és emiatt becenevet is kaptam.
Na, gyere Perucz, játszunk egyet.  (Sokáig  Perucznak becéztek)
A szabályok is mások voltak, mint most. Legtöbben a körmünkkel pöcköltük a gombokat. A bennfentesebbek a fésű hátuljával indította a gombokat. Felváltva egy-egy játékos rúghatta a labdát.

 fésűvel

 

 Ha jó idő volt, akkor inkább mentünk az udvarra, ahol lehetett focizni, kézilabdázni, kosárlabdázni és röplabdázni.  Én az utóbbit szerettem, mert nem kellett sokat futni. Elég magas is voltam a leütésekhez.
A szerváimat nem szerette az ellenfél, mert nem egyenesen ütöttem, ahogy most is látom, hanem úgy, hogy vízszintesen kanyarodjon a labda a háló felett.  Kevesen tudták visszaütni.  (Az okoskodók ráfogták, hogy szabálytalan!)

Hétvégén, ami ugye csak a vasárnap volt, kimenőt is kaptunk.
Csavaroghattunk a városban.  Faltam a látnivalókat. Annyi mindennel találkoztam, ami új volt nekem, hogy néha alig akartam „hazamenni”!

Hónaponként mentünk színházba. Én minden előadásra elmentem. Nagyon szerettem az operetteket.  Imádtam a színészeket.  Nagyon sok híres és szép színésznő és színész volt a Szegedi Színházban.

Csak annyit mondhatok, hogy ha nem visz Édesanyám az Intézetbe, akkor nagyon sok szórakozási, művelődési lehetőségtől elmaradtam volna.