Peronkakas 92. Esetünk az ellenőrrel

Sopron állomás

92. Esetünk az ellenőrrel

                Ha dühös vagy számolj négyig. Ha nagyon dühös vagy:  káromkodj!
                                                                                                              (Mark Twain)

Amíg a főnököm nyugdíjba nem ment, addig a Bercsényisek gyakorlati oktatását  senki másnak át nem engedte.
Neki ugyan nem volt az oktatáshoz különösebb képesítése, de ő volt a főnök.
Szüksége volt nyugdíj előtt  egy kevés fizetés kiegészítésre, hogy a nyugdíj annyival is magasabb legyen.
Nem volt ez nagy pénz, de ideje volt rá, az állomást ismerte, így meg tudta mutatni a vasutat a fiataloknak.

A váltót már fújták

Főleg a váltókat szerette mutogatni.  Úgy látszik ez volt az a téma, amiről a legtöbbet tudott beszélni.
Ezt onnan tudom, hogy amikor nyugdíjba ment,  a  tanulók forgalmi gyakorlati oktatását  az új főnök rám bízta.   
Meg az iskola igazgatója is.
Az első foglalkozásokon, amikor a gyerekekkel elsétáltam vasutat látni, annyit mondtak, hogy csak váltót ne, mert abból már annyit láttak, hogy a könyökükön jön ki.
Nem illik a főnököt (a volt főnököt pláne nem)  leégetni,  de még más embert sem, ezért azt mondtam nekik,  ami persze igaz is, hogy a váltó  a vasúti közlekedés nagyon fontos alkatrésze.  Ezért foglalkozott vele annyit.

Győrszabadhegyen is jártunk néhányszor

Amikor az időjárás engedte, vittem a tanulókat  -  általában 20-an, 25-en voltak egy-egy osztályban  -  megmutatni a vasútból azt, amit éppen tanultak elméleti órákon az iskolában  a Vadász tanár úrtól.
Előfordult, hogy olyat tanultak, amit már Győrben nem tudtam megmutatni, mert nem fordult elő.
Ilyenkor vonatra szálltunk és elutaztunk olyan állomásra, ahol  lehetett még találni például alakjelzőket,  régebbi biztosítóberendezést.
Vagy éppen újabbat, mint ami Győrben volt.
A közeli állomásokra nem kellett  jegyet váltanunk, mert  ismertem a jegyvizsgálókat és, ha elmondtam, hogy vasutas tanulókkal megyek, elvittek bennünket jegy nélkül.

Tavasszal elhatároztam, hogy elviszem őket Sopronba és megnézzük az új állomást.
Telefonon megbeszéltem a soproni állomásfőnökkel, aki szívesen hozzájárult a tanulmányúthoz.
Mivel Sopronban nem voltam ismerős, megkértem egy jó ismerősömet, Lovas Gyula bácsit, aki  vasúttörténész volt, néhány könyvét el is olvastam, sőt még most is meg van az Orient expresszről szóló könyve, hogy kalauzoljon el bennünket.

Megnéztük a Kecske templomot

Nagyon szívesen elvállalta
Olyan szeretettel, hozzáértéssel, lelkesedéssel  tudott a vasútról beszélni, hogy végül meg  kellett kérnem, hogy  fejezze be, mert a gyerekekkel a Lövérekbe is el szeretnénk menni.

Az utazás itt sem került egy fillérünkben sem, mert még személyszállítási vezető koromból volt néhány ismerősöm a GySEV Igazgatóságon, akik közül az illetékest megkértem, hogy küldjön nekünk „Szabadjegy”-et.
A GySEV ezt megtette, a MÁV-ot erre hiába kértem  egyszer-kétszer, meg kellett váltanunk a   diákjegyet.
A GySEV-től viszont olyan szabadjegyet kaptunk, amit csak ki kellett tölteni Győr- Sopron viszonylatra és vissza, ráírni a létszámot és indulás előtt, valamint visszautazás előtt a pénztárnál le kellett bélyegeztetni.
Az utazás után pedig visszaküldeni az Igazgatóságra.

Minden nagyon simán ment.
Egy szombati napon történt a kirándulás.
Eljött velünk a biztosítóberendezés kezelését oktató Feri bácsi is.
Az állomás megtekintése után, amikor Gyula bácsit sikerült kiiktatni, az előzetes megbeszélésünk szerint úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Lövérekbe.
Abban is egyetértettünk, hogy ameddig lehet autóbusszal megyünk.

Busszal a Lővérekbe

Igen ám, de nem volt buszjegyünk.
Az állomáson sehol nem árultak.  Benéztünk egy-két nyitva levő boltban, ott sem volt.
Találtunk egy trafikot. De buszjegyet ott sem árultak, de kaptunk egy tanácsot:
Valaki szedje össze a jegyek árát és a buszsofőrnél meg tudja váltani a jegyeket.
Így is tettünk.  Én lettem a „valaki”.  Összeszedtem a kétforintokat, ennyibe került ugyanis  akkor Sopronban a helyi járat tarifája.
Feri bácsi nem jött velünk.  Azt mondta fáj a lába.  Majd megvár bennünket az állomáson.
Jött a busz.  Mi felszálltunk.  Én odamentem a sofőrhöz és kértem  mindegyikőnknek jegyet.
A sofőr minden további nélkül kezembe adta a jegyeket.
Felmentünk a hegyekbe.  Jól kisétáltuk magunkat.
Gyorsan telt az idő.
Amikor úgy számoltam,  hogy  most már el kell indulnunk, hogy elérjük a vonatot, amire helyet foglaltattam, összeszedelőzködtünk és lementünk a buszmegállóhoz.
Összegyűjtöttem a két forintokat.
Befutott a busz.  A gyerekek felszálltak a hátsó ajtókon, én pedig a pénzzel az első ajtónál.
A sofőr egy fiatalemberrel beszélgetett.
Én megkértem, hogy legyen szíves  adjon nekem ennyi meg ennyi jegyet és nyújtottam felé az összeszedett pénzt.

Nagyon dolgozott a fiú!

De nem nyúlt érte, sőt, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy ő nem ad jegyet.
Persze, hogy azt kérdeztem, miért nem?

Majd hogy azt nem mondta:  csak!
Annyit mondott, hogy ő nem adhat.
Elmondtam neki, hogy felfelé jövet a sofőr volt olyan kedves és adott jegyeket.
Ő pedig nem ad.
Még megpróbáltam rábeszélni.  Látja, hogy már felszálltunk, adjon hát jegyet.
De nem adott.
Azzal hagytam ott, hogy olyat teszünk, amit még eddig nem:  bliccelünk.
A tanulóknak mondtam, hogy sajnos nem kaptam jegyet, így potyázni fogunk az állomásig.
A gyerekek persze ennek nagyon örültek.
A következő megálló után, az a fiatalember, aki felszállásunkkor a sofőrrel beszélgetett, feltett egy karszalagot, amire  ELLENŐR  volt írva.
Egyenesen odajött hozzám és kérte a jegyeket.
Mondtam neki,  meglepőnek tartom, hogy jegyeket kér, hiszen szem és fültanúja volt, hogy a sofőr nem volt hajlandó jegyet adni, mástól pedig itt a buszon nem nagyon tudtunk venni.

A helyzet egyértelmű volt.   Meg akart bennünket „vágni!”
Mondtam, hogy a fejenként két forintot szívesen odaadom neki, mert összeszedtem és itt van a zsebemben, hiszen a jó szándék meg volt bennünk, csak nem kaptunk jegyet.
Őt persze nem érdekli.  Kérte a személyigazolványomat.
Felbőszítettem vele, hogy nem voltam hajlandó odaadni neki.
Még váltottunk néhány szót és tovább ment a tanulókat nyaggatni.
Tőlük is a jegyeket kérte.   Mivel senki nem tudott jegyet adni, tőlük is személyigazolványt kérte.
Én mondtam ugyan, hogy hagyja békén a gyerekeket, én vagyok a csoport vezetője, velem tárgyaljon. Sőt a tanulóknak is mondtam, hogy az igazolványát senki ne adja oda neki.

Az ellenőr olyan erőszakos volt, hogy három tanulótól mégis elvette a személyigazolványt.
Közben leértünk az állomásra.
Még elértük volna a vonatunkat, de a fickó elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet, vagy a pótdíj, vagy büntetés számlát és a három igazolvány adatait írogatta fel.
Mi, vagy  húszan körülvettük és  mondogattuk neki, hogy nem tartjuk sem jogosnak, sem igazságosnak, amit velünk művel.
Sőt még tisztességesnek sem, hiszen tudta nagyon jól, hogy nem akartunk bliccelni, meg akartuk váltani a jegyeket.
Később persze mások is elhangzottak.
Egyre biztosabbá vált, hogy a vonatról lemaradtunk.
Könnyen elképzelhető, hogy a  16-17 éves gyerekek a hasztalan könyörgést követően, miket mondogattak az ellenőrnek.
Sok minden elhangzott, amit leírni sem akarok.
Hiába csitítottam a gyerekeket.  Elmondták mindenféle balfácánnak.
Hogy biztosan a mi pénzünkből akar inni a kocsmába.  Meg, hogy nem is tud írni.
Meg, hogy mi történjen a bot kezével.  És, hogy csókák mondják a szemeinek, hogy csecsebogyó.
Én nem ilyen durván, de még mindig megpróbáltam  rábeszélni, hogy hagyjon bennünket.
Kifizetjük a jegyek árát és végeztünk.
Nem tudtam meghatni.
Addig-addig „beszélgettünk”, amíg egyszer azt nem mondta, hogy adjunk négyszáz forintot és elmehetünk.
Ekkorra már Feri bácsi is odajött hozzánk megérdeklődni, hogy miért időzünk itt annyit.
Ő is hallotta az ajánlatot, amire azt mondtam,  hogy ezt nagyon rosszul tette, mert ezek után már egy fillért sem fogunk fizetni.  Sőt!  Lehet, hogy ő fog fizetni.
Úgy láttam, hogy ezen egy kicsit elgondolkozott.
Mindenesetre visszaadta a három igazolványt és három jegyzőkönyvet a bírságról.
A tanulók „kedves”  kísérő szavai mellett elviharzott.

Akkor ez még "nem közlekedett"!

Mi pedig mentünk az állomásra.
Bementem a forgalmiba, ahol a következő vonatra kértem helyfoglalást, amit minden további nélkül meg is kaptunk.
Volt beszédtéma.  Kérdezgették tőlem, hogy mi lesz ebből.
Mondtam, hogy a három jegyzőkönyvet magamhoz veszem, nehogy befizessék és megpróbálom  elrendezni.
Jött a jegyvizsgáló, aki régi jó ismerősöm volt.
Kérdezte, hogy hol jártunk: Elmeséltem, hogyan sikerült a tanulmányi kirándulásunk.
Elpanaszoltam neki nagy nevetések mellett, miként akart bennünket az ellenőr megbüntetni.
Jókat nevetett a történetünkön.
Mielőtt tovább ment volna, megkérdezte, hogy a vonatra aztán van-e jegyünk?
Mondtam nagy mellénnyel, hogy már hogyne volna.  A GySEV adott nekünk szabadjegyet.
Elő is vettem és átadtam neki.
Megnézte és akkora nevetés tört ki rajta, hogy még le is kellett ülnie.
Kérdezem hogy minek örül annyira?
Azt mondja, hogy  rögtön megírja az utánfizetési jegyzőkönyvet, mert a jegyünk érvénytelen.
Ne marháskodj!  Mi baja lehet annak a jegynek?

Na, még a jegyvizsgáló is!

Hát csak annyi, hogy visszaútban is le kellett volna bélyegeztetni, de ezen nincs soproni bélyegző, így érvénytelen.  Hát ezen röhögött akkorát.
Persze, nem büntetett meg, de nem hagyta volna ki, hogy meg ne ijesszen bennünket.

Következő hétfőn írtam egy levelet a Volán vezérigazgatójának.
Leírtam, hogy jártunk az ellenőrrel és csatoltam a három jegyzőkönyvet is.
Két hét múlva kaptam tőle választ.
Az ellenőrt figyelmeztették az „előzékenyebb” magatartásra.
Tőlünk szíves elnézést kért és a büntetés megfizetése alól felmentett bennünket.

A tanulók a soproni állomás berendezését hamar elfelejtették, de az ellenőrről még néhány hétig beszéltek.