Peronkakas 77. Idegen személyek

Csak nem ez volt a miniszter ?

77.  Idegen személyek

                                               Az idegenek köztünk élnek!
                                                                                  (ufonauta mondás)

A vasúti utasítások előírásai szerint az idegen személyek részére meg nem nyitott helyiségekben és vasúti területeken,  az ott szolgálatot teljesítőkön kívül, csak külön igazolással tartózkodhatnak,  idegenek.
Magyarul,  ha szolgálatban vagyok valamelyik szolgálati helyen, akkor a feleségem nem látogathat meg, mert nincs neki megfelelő,  külön igazolása.
Ezek szerint idegennek minősül.  Ha nem is vadidegennek.
Na most próbáljam ezt neki megmagyarázni,.
Volt egy idős kollégám   -  ők még szigorúan vették az előírásokat  -  akinek a felesége a nappali szolgálatokban hozta az urának az ebédet.

Hozzák az ebédet

Az öreg bakter az állomás vége felé levő váltókezelői őrhelyen volt szolgálatban.
A felesége ezen a helyen még soha nem járt.  Az öreg nem engedte oda.
Az volt az ebédhozás szabálya, hogy a feleség, amikor hozta az ebédet,  beszólt a forgalmi irodába, hogy hozza a János bácsi ebédjét.  A forgalmista kitelefonált János bácsinak, aki  fogta magát és a forgalmista engedélyével persze, beszaladt az asszony elé, átvette az ebédet és már ment is vissza.
Az én első váltókezelőm számtalanszor elmesélte, hogy járt annak idején a Bebrits Lajos nevezetű vasúti miniszterrel, aki  éjszakai ellenőrzést tartott a birodalmában,  - mint a Mátyás király  -  inkognitóban .
Neki persze volt külön engedélye, amit, ha felmutat ilyen esetekben, akkor az ellenőrzötteknek úgynevezett "jelentkezési kötelezettséget" ír elő az Utasítás.
Az én bakterom elmondása szerint (akit a háta mögött a kollégák századosnak neveztek, miszerint csak minden századik szavát lehet elhinni) ő volt szolgálatban, amikor megjelent egy alacsony úriember és azt állította, hogy ő a miniszter.

A főnök álruhában

Imre bácsi,  mert így hívták az öreget, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mondta neki, hogy azt mondhatja bárki, mutassa a felügyeleti hatóságot bizonyító igazolványát.
A miniszter, Imre bácsi szerint, nem tudott ilyet felmutatni, ezért az öreg, nagyon udvariasan,  elzavarta a fenébe.
Az eset úgy folytatódott, hangsúlyozom, -  az öreg szerint,-  hogy két hét múlva kapott egy fehér borítékot a Minisztériumból. Az állt benne, hogy ekkor és ekkor jelentkezzen a miniszternél.
Meg volt az öreg ijedve, hogy ezek szerint, mégis a miniszter volt, akit elűzött a munkahelyéről.
És tényleg, ahogy belépett az Irodába, az elkergetett ember állt vele szemben.
Az öreg alig kapott levegőt izgalmában.
De a dolog jól alakult, mert a miniszter megdicsérte az éber szolgálatellátásért és még pénzjutalomban is részesítette.
Ezt az öreg annyiszor elmesélte, hogy már volt, aki elhitte.   Ő maga, biztosan.
Nem tudom, hogy mennyi igaz az öreg meséjéből, de azt tapasztaltam én is, hogy nagy mesemondó.   Például ő már 1958-ban  színes televízión nézte a labdarúgó VB-t.
Én persze csak akkor álltam össze vele vitatkozni, ha  azt akartam, hogy tegyen rá még egy lapáttal.

Az idegen személyeket én már nem vettem ennyire szigorúan.
A  Baromfifeldolgózóval  szemközt levő szolgálati helyen voltam térfelvigyázó.
Az üzemben dolgozó hölgyek némelyike úgy közlekedett a munkahelyére, hogy előtte megkért, engedjem át a vágányokon, amit én legtöbbször meg is tettem, sőt volt olyan akit udvariasan át is kísértem.
A délutáni műszak után,  este tíz óra után, visszafelé is ezen az úton közlekedtek.
Nemcsak azért voltunk velük udvariasak, mert mindenkivel azok voltunk, hanem az is közrejátszott, hogy tőlük hordtunk ebédet.  El lehet képzelni azt a csibeaprólék levest, amit időnként kaptunk tőlük.  Nem látszott a leves az apróléktól.
Egy fiatal hölgy annyira megkedvelt, hogy az esti hazatéréskor, rendszeresen feljött hozzám a szolgálati helyre elbeszélgetni, mielőtt hazament volna.
Meg kell mondanom, hogy soha nem kértem tőle az igazolványát.
Sőt egy alkalommal, amikor a hölgy ott tartózkodott, éjszakai ellenőrzést tartott az állomásfőnök helyettes. Olyan váratlanul érkezett, hogy a hölgyet már nem tudtam kimenekíteni.
De nem volt probléma.  A főnök, aki egyébként szigorú ember volt,  köszönt, hogy "kezét csókolom", és az ellenőrzés befejezése után is elköszönt. Nem kérdezte, ki az, aki még rajta kívül engem ellenőriz.   Bár gondolhatta.

Nem ismerik fel a minisztert?

Érdekesebb eset volt személyszállítási vezető koromban.
Reggel a főnök azzal fogadott, amikor mentem a munkahelyemre, hogy nagy ramazuri volt itt az éjjel.
Az történt, hogy éjfél felé a forgalmi irodába, ahol két kislány teljesített szolgálatot, betért egy úriember.  A kislányok kérdezték tőle, hogy mit óhajt.
Tudni kell, hogy a forgalmi irodába bárki bemehetett, de dolga végeztével távozni kellett.

Mondta az úriember, ő Pulai Árpád.
Mondta a kislány, hogy na és, mit parancsol?
Az úr, mondta,  ő nem parancsol, de ő Pulai Árpád.

Pulai Árpád

Idáig rendben van,  így a kislány, de mit óhajt?
Az úriember még mindig udvariasan kiegészítette az eddigieket:
-  Pulai Árpád vagyok, a közlekedési miniszter.
Szoktam mondani, hogy a nők minden területen versenyre kelhetnek a férfiakkal, sok dologban jobban is el tudják végezni a feladatot, mint a férfiak,  de a pánikhelyzetet nem tudják kezelni.
Ha valami a rendszerestől eltérően fordul elő, akkor nem tudják a megfelelő megoldást választani. (Kivétel persze van!)
Ebben a helyzetben a megfelelő magatartás az lett volna, ami elő van írva ilyen esetekre, és amit a lányok meg is tanultak, hogy a "feljebbvalónál"  jelentkezési kötelezettség van.
Ami annyiból állt volna, hogy  az úriember kilétének tisztázása után ők is bemutatkoznak és elmondják, hogy mit dolgoznak éppen.
Ehelyett csak dadogtak. Nem tudták mi a teendő. Egyikük még el is sírta magát.

A miniszterünk reggel elmesélte  a főnöknek, hogy Győrben őt nem ismerik meg a vasutasok.
Ezért kellett nekem a szőnyeg szélére állnom.
Persze ki lett volna az esetért hibás, ha nem én.
Mindenesetre nekem kellett arról gondoskodnom, hogy máskor ilyen elő ne forduljon.
Előkerestem az összes Vasutas Magazint és a létező összes vasúti "fejes"  fényképét kiszedtem és lemásoltam, melléje írva, hogy ki kicsoda.
Ezen kívül a képek mellé leírtam a "lejelentkezés"  szövegét is.
Az így összeállított tablót minden szolgálati helyen kifüggesztettem és még az oktatótisztet is megkértem, hogy a következő oktatáson foglalkozzon az esettel.
Az intézkedésnek lett is foganatja.
Mindenki azt leste, mikor jön már a  Pulai.
Persze nem jött!

Hát ez nem a miniszter!

Illetve, majdnem.  Az történt, hogy rohan be hozzám a forgalmista, hogy menjek hamar a Nagycsarnokba, mert a kapus ott látta a Pulait.
Beöltöztem egyenruhába, hogy nehogy szó érje a ház elejét és elmentem a kapushoz.
Kérdezem tőle, hol a Pulai?
Mutatja, hogy ott a sarokban, nézegeti a szemetes edényeket.
Odanéztem és tényleg olyasmi kinézetű volt. De,  hát...a szemetest ???
Közelebb menve láttam, hogy az illető nem az én miniszterem.
Kérdezem tőle, hogy ugyan mit művel?  Van nekünk takarítószemélyzetünk, nem kell neki a szemetes edényeket nézegetni.
Elnézést kért és elmondta, hogy az a problémája, hogy nem tud szerezni egy Győr -Budapest viszonylatra szóló menetjegyet, pedig nagy szüksége lenne rá.
Otthon ugyanis azt mondta, hogy Budapestre megy, de ő egészen máshol volt, így nem tudja bizonyítani, amit állít.  Azért keresgél a szemetesekben, hátha valaki dobott el neki megfelelő menetjegyet.   De eddig még nem talált.
Javasoltam neki, hogy ha megér annyit az alibi,  inkább vásároljon ilyen menetjegyet, ne a kukában keresgéljen.