Peronkakas 83. Oktatótiszt lettem

Kálmán bácsival

83.  Oktatótiszt lettem
        A jó tanár negyedrész pedagógus és háromnegyed rész színész.
                                                                                                        (Gail Godein)

Egy-két évig megint a forgalmat irányítottam a rendelkező toronyból.
Nem kívánkoztam vissza a nappalos munkakörbe.  Legalábbis azokba nem, amelyekben már voltam.
Jól éreztem magamat ezen a helyen.  Az elvégzendő munkához szükséges tudás  -  beképzeltség nélkül mondhatom   -  a kisujjamban volt.  Jól éreztem itt magam. 
Nem is kerestem rosszul.

De 1979 őszén megkérdezte tőlem a főnököm, hogy nem akarok-e oktató lenni?
Oktató!?!?...  Jézus Máriám!  Ez még az állomásfőnöki munkakörnél is sokkal kedvezőbb.
Nem sokat tépelődtem, hanem azonnal rávágtam, hogy dehogynem.
No, akkor jövő héten menj fel a Kálmán mellé.
Tavasszal megy nyugdíjba, addig tanuld meg tőle, ami szükséges.
A bőrömből majdnem kibújtam.
Még álmomban sem gondoltam, hogy én valamikor is oktató legyek.
Az igaz, hogy az utasításokat ismertem.  Kellett is, mert havonként jártunk oktatásra, évenként időszakos vizsgáztatás volt, és aki nem felelt meg, az nem dolgozhatott az adott munkakörben.
De az egészen más, hogy egy vizsgán az ember átevickél, akár egy gyengécske érdemjeggyel is.
És más az, hogy ezeket  a tudományokat másnak kell átadni.
Következő hétfőn már fenn voltam az Oktatóban.

Az oktatótermek bejárata

Az oktatótermek és az oktatótiszt irodája az állomásépület Nyugati végén, a Resti felett volt.  (Akkor még az Utasellátó üzemeltette a restit.  Ma már egy DM üzlet tevékenykedik itt).
Az oktatótermeken kívül itt voltak az üzemorvosi rendelők is.
A fogorvosok.  Ketten felváltva.  És az üzemorvos, váróhelyiséggel, fektetővel.
Sőt a folyosó végén egy irodában a légóparancsnok is itt székelt.
Lejelentkeztem Kálmán bácsinál, aki régi jó kollégám volt és jó barátságban is voltunk.
Nagyon nyugodt embernek ismertem.
Soha egy hangos szót sem hallottam tőle.  Talán még túl csendes is volt.
Mint forgalmi szolgálattevő, keveset jártam hozzá oktatásra, mert a forgalmistákat az állomásfőnök oktatta.
Ez az oktatás eléggé felületes volt, mert annyiból állt, hogy megjelentünk a főnöki előszobában, ott a főnök kijelölte az utasításokból az oktatás anyagát képező 40-50 oldalt.  Megbízta Ágh Mikit vagy engem   -   ti legalább értelmesen tudtok olvasni   -, hogy a kijelölt részt olvassuk fel a résztvevőknek.
Mondanom sem kell, hogy ezek után otthagyott bennünket.
De azt sem kell mondanom, hogy ezek után hogyan történt a felolvasás.
Meséltük a vicceket és beszélgettünk az utasításnál izgalmasabb témákról és ha jött a főnök,  olvastuk az utasítást, persze jó néhány oldallal hátrébb.
A KÜF-nél már mi is az oktatóhoz jártunk.   Itt legalább hallottunk egy-két olyan dolgot is, amiből tanulhattunk.  Újonnan kiadott rendeletekről és tanulságos balesetekről.
Ide kerültem tehát a Kálmán bácsihoz, aki úgy látszott, örült, hogy én kerülök majd a helyére.  Biztatott, hogy nem lesz semmi probléma, de nagyon sokat kell tanulnom.
Többet, mint eddig.   Erre gondoltam én is.
Az oktatótiszt nem mindig volt egyedül. 
Itt volt a kereskedelmi oktatótiszt székhelye is.
Egy ideig ő a Kereskedelmi főnökségen tartózkodott, ott tartotta az oktatásokat, kiképzéseket.   Később ők is idekerültek.  Volt elég nagy irodánk,  elfértünk.
Érdekesség, hogy egy év múlva a kereskedelmi oktató a falubelim, velem egy utcában lakó fiatal kolléganő lett, aki ekkor végzett a Szegedi Főiskolán.

Oktatótermek az emeleten, alatta a Resti

Kálmán bácsival megállapodtunk, hogy nekem csak figyelnem kell és tanulnom az utasításokat.
Megbeszéltük, hogy következő héten a vonatkísérők rendes havi oktatásán is részt veszek.  Meghallgatom, hogyan zajlik le egy ilyen oktatás az oktató szemszögéből.
Megállapodtunk, hogy a hétfői napon korábban fogok bemenni, mert az oktatás is korábban kezdődik.

Nem jelentett problémát, hogy egy busszal korábban menjek be.
Az oktatás 7 órakor kezdődött volna.
Én már fél hétkor ott voltam az oktató bejárati ajtajánál.

Mit keres ez itt?

De nagyon megijedtem, mert az orvost láttam nagyon gyorsan eliramodni, utána a mentősök tolattak be az első peronra az oktató bejárati ajtaja elé.
Kérdeztem az ismerősöket, hogy mi történt?
Talán az üzemorvosnál lett rosszul valaki?
Sajnos ennél sokkal rosszabb történt.
Kálmán bácsi halt meg.  Már benn ült az íróasztalánál, amikor az oktatásra érkező vonatkísérők észrevették, hogy rádől az asztalra és nem mozdul.
Az üzemorvos azonnal átszaladt hozzá, de már nem tudott segíteni.
Ott állt meg a szíve, ahol évtizedek óta dolgozott.
Mondhatjuk, hogy szép halála volt, de nem ezt érdemelte volna. 
60 évesen, szinte életerősen hagyott itt bennünket.

Erre nem számítottam.  Sem én, sem senki más.
Egyik napról a másik napra nyakamba szakadt az oktatótiszti tevékenység.
Már addig is rengeteget jártam iskolákba,  nagyon sok vizsgán sikerült átvergődnöm.
De itt most arról volt szó, hogy mindent nagyon gyorsan meg kell tanulnom, mert a jelenlegi ismereteim birtokában vétek elvállalni az oktatást.
Egy későbbi elbeszélésemben majd többet is mesélek arról, hogy a Kálmán bácsi temetésén nekem kellett búcsúztatót mondani.
Gondoljatok csak bele.  Szívfacsaró beszéd lett.  Én is alig-alig bírtam könnyek nélkül, de a résztvevők is  elsírták magukat.
Magamra maradtam tehát.
Nem volt ez hátrányomra, mert magamnak kellett kialakítani magamat.
Azt, hogy milyen módszerrel fogok oktatni.
Rengeteg példa volt előttem. Megannyi tanár, akiket vagy szerettem vagy utáltam, de így is úgy is valami megragadt bennem a viselkedéséből.
Ezeket próbáltam összeszedegetni.
Mindenekelőtt hajnalokig tanultam az utasításokat.  Minden betűn, minden vesszőn átrágtam magamat, mert tapasztaltam, hogy egy-egy rendelkezés egészen mást jelent, ha vesszőt,  vagy "és"-t, vagy "vagy"-ot tesznek a mondatrészek közé.

Húsz-szor ennyi van

Nem utolsó sorban ezután nem nekem kell vizsgáznom, hanem én leszek az, akitől megkérdezik majd, hogy oktatótiszt úr,  hogy is van ez?
Az oktatótiszti tevékenység nagyjából abból állt, hogy az állomási forgalmi dolgozókat  -
később vezetőoktatóként, (mert az lettem)   - az Üzemfőnökségi forgalmi dolgozókat,
(Nagyszentjánostól  Rajkáig),  a vonatkísérőket, a mozdonyvezetőket is nekem kellett oktatni.
Ezen kívül az új felvételesek kiképzését is nekem kellett végeznem.
Abban az időben még ők is nagyon sokan voltak.
Ugyancsak én végeztem az úgynevezett átképzéseket.
Ez leginkább a mozdonyvezetők Vonatvezetői vizsgára történő felkészítését jelentette, amikor a  CSM rendszert bevezették.
Ezt mondhatnánk úgy is, ( mondták is,) hogy Csináld Magad mozgalom, de hivatalosan azt jelentette, hogy a vonatok Csak Mozdonyvezetővel  (tehát egyedül a mozdonyon)  közlekedtek.
Rengeteg dolgom akadt, de nagyon szerettem ezt a nyakamba szakadt munkakört.
Még azon is csak nevettem  -  valószínű hogy viccnek is szánták  -  amikor a főiskolai tanár ismerőseim  (egy kis nagyképűséggel barátaimnak is mondhatnám őket) azzal  hecceltek, hogy most már kiírhatom az iroda falára, hogy:
"Aki tudja csinálja, aki nem tudja oktatja!"
Én ezzel szemben azt írtam ki az iroda falára, hogy: 
                                            "A siker nem cél, hanem következmény!"

Ennek ellenére persze volt egy kis lámpalázam, amikor az első oktatásokat tartottam azoknak, akikkel eddig együtt izgultam a vizsgabiztosok előtt.
Főleg a mozdonyvezetőktől tartottam, mert köztudomású, hogy nekik kell a vasúton a legtöbbet tudni.
A forgalmistának ugyan kell ismerni az állomását az utolsó zugig, de a mozdonyvezetőnek az egész vonalat ismerni kell.
Az első oktatáson azután amit a mozdonyvezetőknek tartottam, át is estem a "tűzkeresztségen".
Felkészültem én az előadandó anyagból, de az előadás végén szólásra emelkedett az egyik fiatal mozdonyvezető:  (a nevét nem mondom, mindenki ismerte, ami nem vált előnyére):

- Oktató úr  (már ez is heccelő volt, mert eddig Pisti voltam neki),  képzelje, hogy én egyik éjszaka szolgálatomban olyan jelző mellett mentem el, amelyiken három zöld fény volt.
Elképzelhető ilyen?
Na kisfiam,  - gondoltam magamban, -  azért én sem most jöttem le a falvédőről.

Mondom neki, hogy egyszerű   -  amit most írok, lehet, hogy csak a vasutasok értik, azok közül sem mindenki   -,  ez egy biztosított Bejárati jelző lehetett, ami két zöld fénnyel jelezte, hogy szabad a bejárat kitérő irányban álló váltókon át, a harmadik zöld pedig azt jelezte, hogy a hozzá tartozó Kijárati jelzőn is szabad jelzés van. Vagyis a Kijárati jelző előjelzője fel van szerelve a Bejárati jelzőre.
A mozdonyvezetők persze mellém álltak és lehurrogták, hogy ilyesmivel akar engem vizsgáztatni.
De én még nem végeztem.  Én is készültem az ilyen csipkelődésre.
Mondom, hogy én pedig egyik éjjel a mozdonyvezető mellett utaztam Győrből Pest felé és a Fehérvári.-híd előtti főjelzőnél a következő fényeket láttam, alulról fölfelé:

Kukás hídon

sárga   -  zöld   - fölötte egy villogó sárga.
Aki vasutat tanult, az tudja, hogy ilyen jelzés nincs.
Mondta is, hogy ilyet én nem láthattam.  A többi mozdonyvezető is most az ő pártjára állt.
Én pedig állítottam, hogy amit mondtam, azt láttam.
Mielőtt késhegyre ment volna a vita, elárultam, hogy létezik a három fény egymás fölött:
A jelzőn sárga fölött zöld (ez tiszta sor),  fölötte a hídon pedig állt egy kukás autó, tetején a villogó sárgával.

Nagy nevetés lett a vége és annyit elértem, hogy több ilyen "vizsgáztatás" nem fordult elő.