Útam (vége) a Vasútforgalmi felé 17.

 

Kőszegen

                                        

 Kőszegi MÁV Nevelőintézet

Amíg Szegeden voltam, édesanyám elvégzett egy segédtiszti tanfolyamot, amelyen össz-szakvizsgát szerzett, ami feljogosította őt arra, hogy akár forgalmi szolgálattevő is legyen.

Ki is nevezték forgalmi szolgálattevőnek  Kőszeg állomásra.
Kőszegen kapott „szolgálati lakás”-t, eléggé furcsa helyen.
Ugyanis az állomás végén volt valamikor egy fűtőház, amit megszüntettek, mert már nem volt rá szükség a gyér forgalom miatt.  Ezt az épületet kaptuk meg.
Abból állt a lakásunk, hogy az előszobában még megmaradt a régi víztorony, ahonnan a környék még most is el lett látva vízzel. A mi lakásunk is.
A fürdő át lett alakítva tágas fürdőszobává, az irodák pedig lakószobák lettek. A fűtést vaskályhákkal lehetett megoldani, amelyekben fával és szénnel tüzeltünk. 

 Fűtőház a víztoronnyal

 

Az épületen kívül volt egy nagy kerek medence, ami abból adódott, hogy a régi fordítókorongot szétszedték, csak a medencéje maradt meg, amiben jókat lehetett játszani.

A költözködéshez a vasút adott egy tehervagont, amiben az ingatlanunkat, az összes bútort átszállították Kőszegre.
Mivel Kőszegen is volt MÁV Nevelőintézet, édesanyám persze elintézte, hogy ne Szegeden járjak nyolcadikba, hanem itt.

 

A Nevelőintézet egy nagyon szép épületben volt. A körülmények még a Szegedinél is nagyszerűbbek voltak.
A körülményekkel és a társakkal gyorsan megbarátkoztam.
Az ország minden tájáról voltak itt tanulók Nyíregyházától Zalaegerszegig.

Az iskola, a kollégium, az étkezde, a kultúrterem, tornaterem és a hálótermek is egy épületben voltak, így nagyon kevés alkalommal kellett elhagyni az intézetet.

 Kőszegi "Árvaház"

 

Ezt a kevés alkalmat is nagyon szerettem, mert kijártunk a kőszegi sportpályára városi sportversenyekre is.
Még meccset is nézhettünk, mert a helyi csapat nagyon közkedvelt volt, főleg azért, mert itt focizott a válogatott labdarúgónak, az „aranycsapat” tagjának , Lóránt Gyulának a testvére.

Részt vettünk a városi mezei futóversenyen, ahol olyan dicsőséget szereztem az intézetnek, hogy hetekig én voltam a sztár. A versenyen ugyanis a harmadik helyet szereztem meg. Az eredményen én lepődtem meg a legjobban, mert főleg a hosszabb távokat nem bírtam.
A sikeremet annak köszönhettem, hogy egy angyali szőke kis hatodikos kőszegi kislány szurkolt nekem, akinek én is szurkoltam és meg is nyerte a 60 méteres futást.
Sajnos a mi történetünk ezzel ki is merült, mert kevés alkalommal tudtunk találkozni. Bár én mindenbe beneveztem, hogy kijussak a városba.
Bekerültem például az iskola focicsapatába, aminek érdekes előzménye volt.

A foci nem az én sportom volt, mert elég botlábú voltam hozzá.
Hanem egy alkalommal az intézet folyosóján beszélgettünk a tornatanárnőnkkel, aki csinos fiatal nő volt, emiatt kedveltük is a tornaórákat.
Beszélgetés közben a tanárnő a henger alakú zseblámpáját az ablakpárkányra tette. Nem vette észre, hogy a párkány kissé lejt befelé, minek következtében a lámpája legurult a párkányról, de mielőtt a földre esett volna én hirtelen odakaptam és megakadályoztam, hogy a földet érjen.
A tanárnő reagálása nagyon jól esett.

Felkiáltott: Walter Pityu, te vagy a kapus!
Akinek ilyen jó a reflexe, annak a kapuban a helye. Így lettem focikapus.

Ugyancsak beneveztem a tánccsoportba is, ahol nagyon jól éreztem magam, mert a néptáncon kívül a modern táncokat is megtanultuk, aminek később sokszor hasznát láttam.

Még az sem zavart, hogy orosz táncokat is tanultunk, sőt egyszer egy városi ünnepségen a főtéren felállított emelvényen is táncolhattunk.
Ennek egyik érdekessége az volt, hogy mivel az intézetben csak fiúk voltunk,  a lány szerepét is mi táncoltuk.  Ezen az ünnepségen éppen én lettem beöltöztetve orosz lánynak, ami még azért is ciki volt, mert kopaszok voltunk.
Nem említettem, hogy az intézetben – állítólag egészségügyi szempontból  - minden hónapban kopaszra nyírtak bennünket.
A nyírás nem sokkal a műsor előtt történt, így a közönség láthatott egy kopaszra nyírt orosz csajt táncolni.  Örültek neki.  Engem meg nem ismertek úgyse!

 Na, ez nem én vagyok

 

Télen is volt lehetőségünk sportolni.
Nem nagyon voltam sikeres, mert a korcsolyapálya nekem nagyon síkos volt és jól összetörtem magam,  síelésnél pedig hiába „ékeltem”, ahogy tanították, az a néhány fa nem volt hajlandó kitérni előlem.

Születésnapomra (november 24) viszont szép ajándékot kaptam.
Az „aranycsapat” 1953 november 25-én 6:3-ra legyőzte az angol válogatottat.
Az egész intézet (sőt az egész ország) ünnepelt. Én írtam egy verset, aminek az intézet csodájára járt. Nem alkottam maradandót, mert ez a versem sem állta ki az idő próbáját, pedig megfejeltem a hazai 7:1-es győzelemről szóló verssel is.
Valahova elkeveredtek, pedig az osztálytársaim egy nagy költőt láttak bennem.
Tévedtek.

 Aranycsapat (van, aki nem ismeri?)

 

Mivel nyolcadikban el kellett dönteni, mi lesz velünk ennek elvégzése után, ismertettek velünk néhány lehetőséget a továbbtanulásra.
Az osztály fele az előző évben indult Szegedi Vasútforgalmi Technikumot választotta. Nem csoda, hisz mindegyikünk vasutas szülő gyermeke volt.
A felvételi vizsga nyolcunknak sikerült (megpróbálom felsorolni őket), így mi lettünk az Technikum második évfolyamának tanulói.

Jó, hát a négyszázból csak nyolcan:  Ignácz Gyuszi (egyébként a Vasútforgalmi ban ő lett az iskola focicsapatának kapusa), Becze Tibi (Nyugati főnök), Bozsits Józsi, Pintér Feri, Erdei Béla, Keserű Feri, Horváth Dodi és én.

Én az évfolyamon belül a  C osztályba kerültem a kőszegi társaimból egyedül.

 A kőszegi nyolcadik osztály

Az a helyzet, hogy az Útam a Vasútforgalmi Technikumba itt véget is ért.
Hogy ott mi történt azt már leírtam. Az iskola után, hogy mi történt azt leírtam a Peronkakas című könyvemben, egészen a nyugdíjazásomig.

Az utána következő 12 évet a Győr állomáson 2000-ben indult OKJ-s Tanműhely   vezetésével töltöttem, ami a Bercsényi Szakközépiskola és a BGOK közös irányítása alatt működött.  Erről is írtam néhány posztot, amit a blogomba betettem  (www.wpsztori.blog.hu).
2012 óta keveset jártam a vasúton, ami nem azért alakult így mert már nem szeretem a vasutat, hanem – sajnos – a feleségem betegsége nem teszi lehetővé, hogy magára hagyjam.

 

 Vasútforgalmi

Mindez azt jelenti, hogy a jövőben nagyon ritkán találkoztok itt írásommal.
Persze, lehet, hogy nem is veszitek észre.
Azzal a régi slágerrel búcsúzom tőletek, amit biztosan ismertek:

„Hat nap alatt teremtette a Földet az Úr,
hetedik nap pedig szépen pihenni vonult.
Én is követem a példát, akármi legyek,
azt mondják, hogy legjobb lesz, ha kirándulni megyek!”

Isten veletek!

Útam a Vasútforgalmi felé 16 !

 

Élet a bakterájban              

 Alsóvárosi Iskola

 

Az új „otthonunk”  birtokbavétele azzal kezdődött, hogy megkaptuk a felszerelésünket.

Az öltözék átvétele után felmentünk az emeletre, ahol a hálótermek voltak.  A folyosón számozott szekrények – az én számom két éven keresztül 246 volt -, mindegyik szekrényhez külön-külön kulcs járt.

A számomat minden ruhába, törölközőbe később be kellett varrni.
A hálótermekben általában emeletes ágyak voltak. Amelyik hálóterembe én kerültem, 19 társammal együtt, abban viszont nem emeletes ágyak voltak, viszont jó nagy terem volt.

A hálótermi társaimmal nagyjából egyidősek voltunk.  Volt ötödikes, hatodikos és hetedikes is köztünk. Hatodikos, mint én csak heten voltunk.

 emeletes

 

Nem sok vita volt az ágyak megszerzése során, de eközben sikerült néhány új lakótársamat megismerni.
A véleményem ugyan meg lett egyikről-másikról, de senkit nem bántottam, csak csodálkoztam némelyik elégedetlenkedőn, hogy vajon otthon milyen körülmények között élhetett, ha ez nem volt megfelelő?

Valószínű anyuka vetette be az ágyat és altatta el a kisfiát, talán még mesét is mondott, mert ezen kívül szinte mindent megkaptunk.

A reggeli ébresztés sem volt mindenkinek ínyére. Otthon talán ágyban kaphatták a reggelit?   Hát itt nem.

Ébresztő, torna, mosakodás, öltözködés. Irány az étterem.   

 ebédlő

Itt is hallottam egy-két zokszót.
Nekem tetszett akármi volt a reggeli. De legalább volt.  És elég is volt.
Pláne, ha valamelyik asztaltársam nem fogyasztotta el a maga részét  -  még sok is volt.

 

Időben el kellett indulni az iskolába, hogy időbe odaérjünk.
Első alkalommal elkísért bennünket a nevelőtanárunk –

Az iskola jó egy kilométerre volt a bakterájtól, de nem volt az út megterhelő.

Az Alsóvárosi Általános iskola egy szép nagy épületben volt.
Tágas folyosókkal, tantermekkel és udvarral.

Annak ellenére, hogy a helybeliek „alsóvárosi mezítlábas egyetem”-nek nevezték, az iskola sok mindennel fel volt szerelve. Az elnevezés – valószínű – onnan eredt, hogy környékről néhány tanuló  -  persze csak nyáron, azt hiszem  -

Mezítláb jött az iskolába.

A hatodik osztályban 18-an lettünk, köztük a hét bakter. Így is neveztek bennünket a helyiek, főleg, amíg össze nem ismerkedtünk.

A bakter elnevezést nem éreztem sértőnek, főleg, hogy a kapott egyenruhánkban jártunk iskolába.Tanulni itt is kellett, ugyanúgy, ahogy más iskolában is. Én itt sem erőltettem meg magamat, akár a többi iskolában.

Volt néhány tantárgy – főleg olyan, amit nem kellett tanulni, mert adottság kellett hozzá – vagy értettem vagy nem.  Ezekből jeles voltam.
Ilyen volt a testnevelés, ének, fogalmazás, írás és akármilyen hihetetlen a számtan is. Később ide sorolhattam az orosz nyelvet is. De csak véletlenül.

Ez úgy történt, hogy egy szép tavaszi napon  - én valamiért a hátsó padban ültem

a fiókomat kihúzva damilokat feszítettem ki és ezeken cserebogarakat versenyeztettem és nem figyeltem Baricz tanár úrra.
Arra lettem figyelmes, hogy nagy csend lett a teremben. Kérdem a padtársamat, mi történt ?
Azt mondja, hogy ötöst kap, aki meg tud mondani valami hülyeséget, amit a tanár úr kérdez. De még a kérdést sem tudta.  Kíváncsi lettem.
És jött a kérdés, most már  - a sikertelenség láttán  -  módosítva:
Két ötöst kap, aki meg tudja mondani, hogy van oroszul, nőnemben az, hogy övé?

Hát ezt nem tudják a jó gyerekek, ugrott a kis agyamba, hiszen ezt én Pápán tanultam és tudtam is mert érdekes volt.
Jelentkeztem.
Na, kis Walter, te talán tudod?
Tudom, tanár úr, és már mondtam is: jijo!  ( Írásban persze a második e betűn van két pont).
El kellett mondanom, hogy honnan jöttem és még a tanítóm nevét is megmondtam.
Megdicsért és megkaptam a két ötöst.
Igen ám, de ettől kezdve tanulnom kellett az oroszt, mert ugye, akinek már van két ötöse….!

A tanítás után hazamentünk – na jó, a bakterájba ! – megebédeztünk és két óráig szabad foglalkozás volt.

 tanulás

 

Kettőtől hatig a szép nagy tanteremben tanulás, leckeírás, készülődés a következő tanítási napra. Mindez nevelőtanári felügyelet mellett.
Rendes nevelőtanárunk volt, ha kellett segített, ha valamiben elakadtunk.
Vacsora hétkor és utána takarodóig, kilencig, szabad foglalkozás.
Volt, aki elment a könyvtárba és olvasott. A tanteremben lehetett társasjátékozni, sakkozni. Én nem tudtam sakkozni, de nagyon szívesen néztem a sakkozókat.  Állíthatom, hogy megtanultam sakkozni. Következő évben már kevesen tudtak megverni.
Felnőtt koromban bekerültem a Nyúli KSK, később pedig a MÁVDAC sakkcsapatába is. Persze nem elsőtáblásnak.

Nyolc órakor felvonultunk a hálóterembe. Mosdás, fürdés, fekvés.

Sokan az ágyban is olvastak, lámpaoltásig.

                                                     

 gombfoci

Hetedikben is a Bakter lakója voltam.
Az előző évhez képest annyi változás történt, hogy másik tanterembe kerültünk, ahol más nagyobbak – gimnazisták is voltak.
De jól kijöttem velük. Sőt azt vettem észre, hogy megkedvelt egyik-másik.
Szabó Misi, Horváth Jancsi és Csabai Csaba szívesen játszott velem, akár sakkot, akár gombfocit.  Ugyanis az asztalok pontosan megfeleltek gombfoci pályának.  Kapukat mi szerkesztettünk egyre jobbakat. Még háló is került rájuk.
A mi akkori gombfocink csak hasonlít a mostanira, már nem is úgy nevezik.

A mieink is gombok voltak, amit otthon szereltünk le a régi nagykabátokról és szépen megcsiszoltuk őket kónuszosra, hogy meg lehessen emelni a labdát, ami egy inggomb volt.

Mindenkinek volt egy csapata.  Ez enyém – ki nem találnátok – a Pápai Perucz volt.  Mivel ismertem a játékosokat, a neveik felkerültek a sárga-kékre festett gombokra.
Hirhedt játékos lettem, nagyon ment a játék és emiatt becenevet is kaptam.
Na, gyere Perucz, játszunk egyet.  (Sokáig  Perucznak becéztek)
A szabályok is mások voltak, mint most. Legtöbben a körmünkkel pöcköltük a gombokat. A bennfentesebbek a fésű hátuljával indította a gombokat. Felváltva egy-egy játékos rúghatta a labdát.

 fésűvel

 

 Ha jó idő volt, akkor inkább mentünk az udvarra, ahol lehetett focizni, kézilabdázni, kosárlabdázni és röplabdázni.  Én az utóbbit szerettem, mert nem kellett sokat futni. Elég magas is voltam a leütésekhez.
A szerváimat nem szerette az ellenfél, mert nem egyenesen ütöttem, ahogy most is látom, hanem úgy, hogy vízszintesen kanyarodjon a labda a háló felett.  Kevesen tudták visszaütni.  (Az okoskodók ráfogták, hogy szabálytalan!)

Hétvégén, ami ugye csak a vasárnap volt, kimenőt is kaptunk.
Csavaroghattunk a városban.  Faltam a látnivalókat. Annyi mindennel találkoztam, ami új volt nekem, hogy néha alig akartam „hazamenni”!

Hónaponként mentünk színházba. Én minden előadásra elmentem. Nagyon szerettem az operetteket.  Imádtam a színészeket.  Nagyon sok híres és szép színésznő és színész volt a Szegedi Színházban.

Csak annyit mondhatok, hogy ha nem visz Édesanyám az Intézetbe, akkor nagyon sok szórakozási, művelődési lehetőségtől elmaradtam volna.

Útam a Vasútforgalmi felé 15.

 

MÁV Nevelőintézet

 MÁV Nevelőintézet

 

Nem tetszett ugyan az a megnevezés, hogy Nevelőintézet. Úgy éreztem, hogy azokat a gyerekeket küldik Nevelőintézetbe, akik valami rosszat cselekedtek.
Édesanyám megnyugtatott és elmagyarázta, hogy ez olyan iskola, kollégium, ahol a vasutas szülők gyermekei kapnak helyet, minimális fizetés fejében.

 

Most, hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jut, hogy személyszállítási vezető koromban, milyen vitába keveredtem a főnökömmel a következők miatt:

Kaptunk egy rendelkezést a felettes szerveinktől, aminek a fejrészébe ez volt írva: 
„Árva és félárva vasutas szülők gyermekeinek óvodai- és iskolai elhelyezése!”
Mutatom a főnökömnek azzal a megjegyzéssel, hogy ezt igencsak elírták.
Olvassa csak el.
Elolvasta és azt mondta, hogy nincs ezzel semmi baj. Hülye vagy, ha nem érted!
Mondtam, hogy tudom mit akartak írni, de nem azt írták!
Mondtam, hogy jó:  beküldöm a Ludas Matyiba azzal a megjegyzéssel, hogy a főnököm is helyesnek találta.
Mivel fenéken rúgással fenyegetett, elmondtam, hogy nem azt akarták írni, hogy a vasutas szülők árvák és félárvák, hanem a gyerekeik!
Nem váltunk el barátsággal!

 Egy hamvas-arcú kis-bakter

 

 

Nos, ebbe a szegedi kollégiumba érve megtudtam, hogy ezt intézetnek nevezik és városszerte  Bakter a neve, és bennünket, akik ide járunk, illetve itt élünk érthető, hogy bakternak neveznek.
Az ide kerülő gyerekek vagy nagycsaládok gyerekei voltak, vagy fél-családokban éltek, vagy szüleik más módon nem tudták előteremteni gyermekük taníttatásához, neveléséhez  a megfelelő anyagi körülményeket.

Megértettem, hogy nem a szabadulás vágyával, hanem azzal adták intézetbe gyermeküket, hogy több legyen belőlük, mint saját magukból.
Ilyen módon az intézet fontos szociális és kulturális feladatot töltött be.

Magam is tapasztaltam, hogy olyasmihez jutottam, amiről otthon még csak álmodni sem mertem. (Ezekről még fogok mesélni).

 Kulturterem

 

A kollégiumi díjat, ami általában nem volt magas, a szülők jövedelme és a gyermek tanulmányi eredménye határozta meg. Vagyis magam is befolyásoltam.

 A kis bakter ezért a díjért lakást, teljes ellátást, ruházatot, tanszereket és magas szintű nevelést kapott, azaz mindent, ami a tanuláshoz, létfenntartáshoz kellett.

 

 

 Ebédlő

 

 Ide hozott engem Édesanyám és rövid búcsúzkodást követően az egyik nevelő-tanárra bízott, azzal, hogy ne hozzak szégyent a fejére.
Amikor elment vettem észre, hogy nagyon sok velem egykorú gyerek kapaszkodott az anyja ruhájába és amin nagyon csodálkoztam, a gyerek is és az anyja is sírtak.  Ennyire nehéz nekik az elválás?
Jómagam nagyon keveset voltam Édesanyám karjaiban. Ha voltam is csak nagyon apró koromban lehetett, amire nem emlékszem.

 Ennyire nehéz a búcsú?

Amikor hatévesen megismertem, már nem voltam éppen karon ülő, de az ölelgetés és puszilkodás is elmaradt (a már ismert okokból!)

A tanév eleji izgalmakkal teli napokat a tanulással eltöltött hétköznapok követték, ami nekem egyáltalán nem volt kellemetlen.

Lesz még mit meséljek.

Útam a Vasútforgalmi felé 14.

 

14. Váratlan fordulat.

 

Augusztus vége felé Édesanyám  így szólt hozzám:    

 Itt még egyedül nem jártam

Fiam, gyere velem elmegyünk a boltba.
Máskor is mentem a boltba, de mindig nélküle. Nem tudtam mire vélni a közös boltba menést.
Főleg, amikor beértünk a városba, nem az élelmiszerbolt előtt álltunk meg, hanem egy Röltex bolt előtt, ahova bementünk.
Legnagyobb ámulatomra ruhákat kellett próbálnom.   Nadrágot, kabátot, kardigánt.  Vettünk fehérneműt, ingeket, alsónadrágokat, zsebkendőket, zoknikat, sőt még törölközőket és fogkefét, fogpasztát.
Alig tudtam hazacipelni.
Kíváncsiságom hamarosan ki lett elégítve.
Édesanyám tudatta velem, hogy ötödik osztályba nem Pápán, hanem Szegeden fogok járni.
Mégpedig azért, mert Nevelőintézetbe megyek.
Meglátszhatott rajtam egy kis rémület, ami azért tört ki rajtam, mert nem hallottam még Nevelőintézetről csak negatív értelemben.
Úgy gondoltam, hogy Nevelőintézetbe a rossz gyerekeket adják, hogy neveljék ki őket a rosszaságból.
Ki is bukott belőlem, hogy „Annyira rossz lennék?”
Édesanyám megnyugtatott.  Nem erről van szó.
Ebbe a Nevelőintézetbe a nagycsaládos szülők, vagy a gyermeküket egyedül nevelő szülők gyermekei kerülhetnek, hogy ezzel a szülők anyagi gondjait enyhítsék.
Mi is egy fizetésből élünk és ez nem elég ahhoz, hogy a szükséges ellátásban részesülhessetek.
Gondoskodni fognak rólatok. Élelmet, szállást, meleg helyet, tanulási lehetőséget biztosítanak és még játékra, sportra is van lehetősége a gyerekeknek.

 Vonattal indultunk

 

Megnyugodtam de azért izgultam nagyon, hogy vajon milyen is lehet ez az Intézet.

Vonattal utaztunk, ami szintén érdekes volt, mert a budapesti vonalon még nem jártam, csak a veszprémi vasútvonalon, ahol a pestihez képest csak döcögött a vonat.
A táj is eltért az eddig látottaktól.
Budapesten még nem is jártam. Talán akkor, amikor jöttünk „haza” Jászfényszaruról, de arra már nem emlékeztem.
A Keletibe érkeztünk és trolival mentünk át a Nyugatiba, ahonnan a szegedi vonat indult.

 Néztem a tájat

 

Nagyon hosszúnak tűnt az út. Talán azért, mert egyre izgatottabb lettem.
Idegen helyre mentünk, idegen emberek közé, idegen szokásokhoz kell alkalmazkodni.
Balatonszabadin is idegen helyen és ismeretlen emberek közé kerültem, de ott tudtam, hogy nyaralni, szórakozni megyek.
A szegedi állomásról nem kellett sokat gyalogolni az Intézetig.
Bementünk a nagy kapun.  Odabent ugyanolyannak láttam, mint általában az iskolák voltak.  Hosszú folyosók, a folyosókon sok ajtó.
Mi lehet az ajtók mögött?

Megkerestük az igazgatót, aki az adminisztráció elintézése után el is köszönt Édesanyámtól és az egyik nevelőtanár gondjaira bízott.
Édesanyám nagyon egyszerűen búcsúzott el tőlem:
Vigyázz magadra, rendesen viselkedj, fogadj szót.  Nem, szeretnék rosszat hallani rólad.  Puszit ugyan nem kaptam, de úgy emlékszem megölelt.

 MÁV Nevelőintézet

Már nagyobb voltam, amikor egyszer megjegyeztem, hogy a kis húgaimmal ellentétben engem soha nem puszilt meg, azt meg már nem is említem, hogy az ölében soha nem ültem.

Azt mondta, hogy a fiúkat nem szokás puszilgatni, kényeztetni, mert puhányok, nyamvadtak  lesznek.  
 Ezen gyakran elgondolkoztam.

 

 

 

 

 

 

 Lesznek itt társaim, azt hiszem

 

Útam a Vasútforgalmi felé 13

 Pici

 

 

Pici 

Minden nyárra talált nekem Édesanyám munkát, de ez a nyár nagyon kedvemre volt.

Pápán a Celli úton laktunk. A házban lakott egy fiatal házaspár – nagyanyám úgy hívta őket, hogy „cukrosék” – , akik piacokon, vásárokon, búcsúkban édességet árultak. Volt egy állandó üzletük a városban, ahol a férj  látta el a feladatokat.  Ő ritkán ment el sátort állítani. Ezt a tevékenységet a felesége, Ili néni, végezte.

Volt egy lovuk, aki az átlagosnál kisebb méretű, úgynevezett orosz fajta ló volt.

Pici volt a neve, a színe pedig szürke. Pici istállója a lakásunktól távolabb, a Hosszú utca vége felé volt, egy hatalmas udvarral rendelkező, hosszan elnyúló parasztház végében.

Ezen a nyáron a Pici gondozása volt a munkám. Szelíd, kezes állat volt.

Gyorsan megtanultam, hogyan kell etetni, itatni, az istállót tisztán tartani, mert Jászfényszarun is voltak lovak,  tehenek és láttam, hogyan kell őket  gondozni, szerettem körülöttük lenni.  
Nagyon szerettem lemosni, levakargatni és szívesen tűrte az ápolgatást. Hagyta magát felkantározni, felszerszámozni, kocsiba fogni, amit szintén hamar megtanultam.

Amikor nem kellett befogni, piacra vagy vásárra menni, akkor az istállóban tevékenykedtem.

Jó barátságba kerültem a lóval. Annyira azért nem, hogy engedett volna felülni a hátára.  Pedig egyszer ezt is megpróbáltam, de csak tizedmásodpercig sikerült, mert utána a jászolban találtam magamat, ahol szemrehányóan nézett rám. 
Többet nem kísérleteztem.

Tisztán tartottam a szerszámait, sőt még a gumikerekű kocsit is karbantartottam, amivel néha szénáért, zabért, szalmáét is én mentem el, ha úgy adódott. Amikor piacra, vásárba mentünk elég korán kellett felkelni, főleg, ha vidékre mentünk búcsúba. 

Előfordult, hogy hajnali kettőkor el kellett hagynom az ágyat, hogy az útrakész kocsival időben odaérjek a bolt elé, ahol felpakoltunk. Ili néni és Józsi bácsi, a férje már ott vártak és a kocsira raktuk az árut, a rengeteg édességet és végül a sátrat, amit a célhelyen fel kellett állítani. Felültünk Ili nénivel a bakra, fogtam a gyeplőt és gyí,  Pici.

 Cukorkák

 

Volt ugyan a kocsin egy ostor, de én azt soha nem használtam. Elő sem vettem a kocsi aljából.

Legtöbbször a pápai piacra mentünk, egy héten legalább két napon. Lepakoltunk, felállítottuk a standot, kiraktuk szépen az árut, a 20-25 fajta cukorkát, amik nagy üvegekben kaptak helyet, amiből kis lapáttal lehetett kiszedni,  csokoládét, krumplicukrot, és bocskorszíjnak nevezett finomságot.

A kocsival elmentem a megfelelő „parkoló” helyre, ahol a többi kocsival is megálltak. A lovat kifogtam, kötőfékkel a kocsi oldalához kötöttem, dobtam elé szénát és visszamentem segíteni Ili néninek. Gyorsan belejöttem a cukorkák árusításába is. Nagy kedvvel kínálgattam, méregettem, amit kértek.

 Parkolás

 

Nem lehetett unatkozni, mert nagyon szórakoztató volt a kikiáltókat hallgatni, amint a portékájukat dicsérték, kínálták.  Különösen élveztem a cipőkrémet, kaszakövet, kapanyeleket harsányan, humoros szöveggel kínálgató árust:

„…röhög a Pepi, mert nem fog a bicskája,
kenheti fűhöz, kenheti fához, kenheti az apja bús…   
…farolj innen gyerek, mert levered a kaszakövet!”
 Néha arra is volt idő, hogy meglátogassam a ringlispilt, körhintát, ahol három „hajtás” után egyszer fel lehetett ülni. Persze csak addig, amíg nem villannyal működött.

A piac végeztével összepakoltunk és mentünk haza.

Nagyon szerettem ezt a munkát, amit én nem is munkaként fogtam fel.

 Cukorkás

 

Néhány izgalmas eset is előfordult.
Ha nem kellett piacra, búcsúba menni, a kocsit fuvarozásra is használhattam. Én szívesen csináltam, a gazda pedig örült neki. Csak annyit mondott, nehogy baja essék a lónak. De annyit soha nem pakoltam fel, hogy nehezére essen. Széna vagy szalmahordáskor felszereltem a kocsira a vendégoldalt, hogy többet fel lehessen rakni.  De túlzásba nem vittem.

Eljártam a malomba is. Vittem búzát, árpát őrletni és hoztam vissza a lisztet, korpát.

Ezeket a fuvarokat azért szerettem, mert kisgyerek lévén, idős emberekkel találkoztam, akiktől sok olyan dolgot hallottam az akkoriban dúló Rákosi korszakról, amit egyébként az én gyerek fejemmel még nem is értettem.

Olyan vicceket meséltek a magyar emberek nyomorúságos életéről, hogy csak tátottam a számat.  Mondták néha, hogy némelyikért akár éveket is lehetett volna ülni.

Csak tátottam a számat az öreg viccére:
Hát azt hallottad?

„Amíg Horthy volt az apánk, selyemből volt még a gatyánk,

most, hogy Rákosi az apánk, kilátszik a ……………..!” (szóval mindenünk, és még rímel is!)
Folytatni sem merem.

A Tüzépen is ismerős voltam a kocsimmal. Szenet, fát szívesen fuvaroztam. Nem kértem sok pénzt, így mindig akadt fuvarom.

Egyszer egy asszony a lányával vásárolt szenet és fát. Elvállaltam, hogy hazafuvarozom. Segítettem felpakolni is. Az asszony hazament biciklivel, a lány pedig, aki velem egyidős lehetett, szívesen ült fel mellém a bakra, hogy megmutassa, hova kell menni.

Büszkén poroszkáltunk végig a városon. Leginkább én feszítettem, hiszen egy helyes kislány ült mellettem. A Korona utcában poroszkáltunk, nevetgéltünk beszélgetés közben, amikor megláttam egyik volt osztálytársamat. Ő is meglátott engem a kislánnyal az oldalamon.

Még integettem is neki, hadd lássa, milyen nagyszerű fiú vagyok.
Bámult is, annyira, hogy nekiment a járda mellett álló villanyoszlopnak.

Ezen aztán elnevetgéltünk hazáig.

 Vásárban

 

Pici egyszer nagyon megijesztett.

A pápai piacra pakoltunk ki. Amikor lepakoltunk, a kocsival elmentem a szokott várakozó-helyre. Dobtam a ló elé egy halom szénát és visszamentem segíteni felállítani a sátrat.

Ezek után Ili néni megkért, hogy vigyázzak a „boltra”, amíg elmegy a piacra, néhány dolgot, kenyeret, gyümölcsöt megvásárolni. Szívesen vállaltam a feladatot és kiszolgáltam néhány vevőt, akik odatévedtek.

A gazdaasszony visszaérkezése után elmentem megnézni, nincs-e valami hiányossága Picinek. Általában ugyanarra a helyre szoktam „leparkolni”, most is oda indultam.

De ott nem volt se kocsi se ló.

Kapkodtam a fejemhez, hogy miért is nem ide álltam Végigjártam az egész várakozóhelyet, de Picit sehol nem találtam. Sírva mentem vissza Ili nénihez, aki szintén megijedt a hírtől, de azért nyugodtan mondta, hogy egy lovas kocsi nem tűnhet el, valaki csak tud róla, menjek és nézzek jól körül. Érdeklődtem, akivel csak találkoztam, hogy nem látták-e hova ment a lovam?

Végül egy idősebb bácsi nyugtatott meg:

-         Menj haza gyerek, ott lesz a paci kocsival együtt az udvarotokon. Biztosan nem akasztottad le az istrángot és elunta a várakozást.

Tényleg nem akasztottam le a kisafáról. Rohantam haza végig a városon a Hosszú utcába és csakugyan ott állt békésen az udvaron a kocsival együtt. A megszokott útvonalon szépen hazasétált. Megölelgettem a nyakát, letörölgettem a mostanra már örömkönnyekké vált könnyeimet és visszakocsikáztunk a piacra.

Ili néni nyugalmát csodáltam, amikor elmondtam, hogy mi történt. Csak annyit mondott, hogy ő is hallott már ilyen esetet.

 Körhinta

 

Egyszer Lovászpatonára mentünk búcsúba.
Nagyon korán, már három órakor elindultunk, mert ez a falu ugyancsak messze esett tőlünk.

Hosszú, unalmas út volt.  Ili néni bóbiskolt mellettem az ülésen. Mivel sötét volt, ki kellett a kocsira akasztani a karbidlámpát is, hogy lássanak bennünket.
Az hozott némi változatosságot, ha beértünk egy-egy faluba. Előkerültek a kutyák, ébredeztek, mozgolódtak az emberek. Világosodott, amikor  Patonára értünk.

Ili néni már járt itt, ismerős volt. Mondta is, hogy ne kerüljünk el a falunak, hanem menjünk át a réten, ami egy homokos terület volt. Itt nehezebb volt a lónak a kocsit húzni.
Le is szálltam a kocsiról, előrementem és a kötőféket fogva vezettem a lovat.

Egy helyen az első kerék gödörbe mehetett, mert a kocsirúd lódult egyet és engem belökött a ló elé. Ott feküdtem a porban, felettem csak a lovat láttam és rémülten tapasztaltam, hogy Pici lába már ott van a fejem felett.

Becsuktam a szemem és vártam, hogy mi lesz.

Nem lett semmi.

Amikor a szemem kinyitottam, láttam, hogy a ló visszalépett. Visszatette a lábát és láttam a szemén, biztat, keljek már fel.

Felkászálódtam és megölelgettem, meg is pusziltam a nyakát.

Megérdemelte!

Nyárádon még közelebb kerültem lelkileg is Picihez.

Már kipakoltunk a búcsú helyén. Pici ott állt még a kocsival egy másfél méter mély árok partján. Nyugodtan falatozott az eléje dobott szénából.

Ám váratlanul feltűnt egy vadmotoros. Olyan vadul bőgette a motort, hogy a ló megijedt és amint lépett egyet, belefordult az árokba.
Azonnal segítségért kiabáltam, bár nem is kellett sokat kiabálnom, mert sokan látták az esetet és jöttek a közelben lévő férfiak.

Szegény Pici ott feküdt az árokban és nem tudott felállni, mert nem volt annyi hely.
Én leugrottam mellé és nyugtatgattam, hogy nehogy valami kárt tegyen magában.
Kötelek, pányvák kerültek elő, amit leadtak nekem. Én áthúztam két helyen a ló alatt, amit Pici elég nyugodtan tűrt.
A férfi emberek óvatosan húzva a kötelet, talpra állították, én pedig kivezettem az árokból olyan helyen, ahol már fel lehetett lépni.
Szerencsére nem lett olyan sérülése, hogy ne tudtunk volna hazamenni.
Másnap az állatorvos megvizsgálta és nem talált olyan sérülést, ami maradandó lett volna.

Ez a nyári szünet Picivel nagyon gyorsan eltelt.

 

Útam a Vasútforgalmi felé 12.

 

12.    További meglepetések                            

 Bérmálás

 

A negyedik tanév végén újabb templomi ünnepségben volt részem.

Ekkor volt a bérmálás.
Bérma-keresztapám Horváth Péter bácsi lett és ebből kifolyólag megkaptam az ő keresztnevét is.  Tehát Walter István Péter lettem.
Nem mondom, hogy nem tetszett a Péter név, de soha nem használtam.

 

 Bérmálás

Ezen a nyáron – valószínű a vasúti szakszervezetnek köszönhetően – két hetet töltöttem a Balatonszabadi gyermeküdülőben.
Nagyon tetszett a napirend, amit be kellett tartani.
Reggel ébresztő hat órakor.  Reggeli torna csoportosan, utána reggeli.
A reggeli után is minden napra volt elfoglaltságunk.  Kirándultunk, fürödtünk, sportoltunk, énekeltünk.
Nagyon szerettem az úttörődalokat. Némelyiket még ma is dúdolgatom.

 Balatonszabadi üdülő

Két hét elteltével Édesanyám eljött értem és hazautaztunk.
A legnagyobb meglepetés, hogy amíg én nyaraltam, ők elköltöztek a Petőfi utcából a Celli útra.
Ez egy emeletes ház volt és a földszinten kapott Édesanyám lakást, ahol már volt két szobánk, fürdőszobánk, éléskamránk (aminek a nagymama örült a legjobban) és konyhánk is.

 

 

 Zimmermann Iskola

 

Iskolába is már nem a Plébániára jártam, hanem a Zimmermann utcai iskolába, mert ez közelebb volt hozzánk.

     A Nagy László Általános Iskola elődje volt a Zimmermann utcai 2. Számú 

     Általános Fiúiskola.  A hajdan több mint négyszáz növendékkel foglalkozó  
     Intézmény mára a  múlté, az egykor gyermekricsajtól hangos épület más funkciót tölt be.

Új tanulótársaim lettek.  Kivéve Gede Gyurit, mert ő valahogy elintézte, hogy ő is ide járhasson.  Örültem neki, mert legalább egy ismerősöm, barátom volt.

 Itt laktunk

 

Ötödikben már komoly tananyaggal találkoztunk.
Elkezdődött az orosz nyelv tanulása.

Mint általában minden újdonságnak én az orosznak is örültem. Nagy lelkesedéssel tanultam meg a cirill betűket.

A földrajzot és a történelmet is kedveltem.
Hála a történelem tanárunknak a történelmet szinte mesének fogtam fel, olyan érdekfeszítően tudott a történésekről mesélni.

 

Ebben az évben kaptam először új iskolatáskát és új tankönyveket.
Eddig a nagymama „abrakos-tarisznyáját” használtam és tankönyveket is általában használtakat vettünk.
Sajnos az új táskával nem sokáig dicsekedhettem.

 

 Fociztunk egy "kicsit!"

Egy szombati tanítási nap után (akkor még szombaton is jártunk iskolába) hazafelé egy nagy füves téren kellett keresztül mennünk.  Valaki kitalálta, hogy focizzunk a téren.

Jónak tartottam az ötletet, holnap vasárnap, ráérek majd tanulni.
A táskámat leraktam kapufának, valaki az övét a másik kapufának és fociztunk.  Én kapus voltam.
Valaki észrevette, hogy tőlünk nem messze felszabadult az a pálya, ahol foci-kapuk is voltak, menjünk át oda.
Átmentünk és jó sokáig játszottunk.
Amikor meguntuk, mondtuk, hogy most már menjünk haza.
Összeszedtük a cuccainkat.  Illetve szedtük volna.  Nem találtam a táskámat.
Kiáltottam a társaimnak:  Ki vitte el a táskámat?   Senki nem látta!

Néhány társam segített keresni.  Körüljártuk az egész teret.  Egyszer, kétszer.
Sehol a táska.
Adták az ötleteket.  Biztos otthagytam az előző helyen és valaki bevitte a környező valamelyik házba.
Elkezdtük járni a házakat.
Sehol nem találkoztak az én új táskámmal.
Nagyon el voltam keseredve.
Lógó orral mentem haza.
Nagymama volt otthon. Az egyik szomszéd bácsival, Molnár bácsival beszélgetett.  Köszöntem nekik és beosontam a szobába.

Nagyon-nagyon rosszul éreztem magamat. El nem tudtam képzelni, hogy mi fog történni.
Édesanyám este hazajött, de nem mertem elmondani, hogy elveszett a táskám.
Másnap délelőtt szólt rám, hogy miért nem tanulok.
Mondtam, hogy nincs meg a táskám.
Hát hova tetted?
Megszólalt Molnár bácsi, aki megint ott volt és ekkor nagyon utáltam:
Tegnap nem is volt nála táska, amikor hazajött!
Ekkor elmondtam, hogy azért nincs táskám, mert elvesztettem.

 Nem a pofon fájt, hanem az hogy kaptam!

Ezután – életemben először és utoljára – kaptam tőle egy pofont. Hozzátette:
nem azért kaptad, mert a táska elveszett, hanem azért, mert be akartál csapni, vagyis hazudtál.
Menj és keresd azt a táskát.
Elindultam és bejártam a lehetséges terepet.  Ebédelni sem mentem haza.
A táskát persze nem találtam. Nagyon bánatos voltam.  Bánatomban még a liget felé is elmentem, ahol éppen Perucz meccs volt.
A kerítésen át lestem őket.  Amikor vége lett hazabandukoltam.
Nem találtam meg a táskámat.
Majd kérsz kölcsön könyveket, táskának meg ott van a régi.  Én nem tudok új könyveket és táskát venni.

Megértettem, hiszen Erzsi húgom, a nagyobbik is most már iskolás lett.
Most ment elsőbe.

 

Útam a Vasútforgalmi felé 11.

 

11.    A meglepetés

 

 

Kutiéknál nagyon jól éreztem magam, de már haza kellett mennem, mert nem sokára kezdődött a tanév.
A kis húgaim közben növekedtek és aranyos kislány lett belőlük. 

 anyja ölében

Nagyon irigyeltem őket. Nem csak azért, mert mindenki őket dicsérgette, hanem azért, mert olyan szeretetet kaptak Édesanyámtól, amit én még soha.

Pontosabban, beültette őket az ölébe és úgy simogatta, fésülgette őket.
Sőt, amin nagyon meglepődtem, énekelt nekik.
Édesanyámnak nagyon szép, gyönyörű hangja volt. Olyan szépen énekelt, hogy a szám tátva maradt.
Sőt, egyszer azt énekelte, hogy  „Vecsernyére szól a harang…”, az utolsó sor után  „..bocsássa meg a jó Isten, a templomba nem tudok betérni!”, észre vettem, hogy könny csillog a szemébe. (Azt csak a jó Isten tudja mi jutott az eszébe!.) De ekkor megszerettem.  Én is majdnem elsírtam magam.
El sem tudtam képzelni, hogy hol tanulta azokat a szép énekeket, amiket a kislányoknak énekelt.
Még ma is megdobban a szívem, ha ezeket hallom valahol.

 

 Mese lesz

 

De nagyon sok gyerekdalt is tudott.  Ezeket a kislányok is megtanulták és vele énekelték.
Ha rám szólt, hogy énekeljek én is, egy kicsit ódzkodtam, de aztán velük énekeltem.
Ma már sehol nem éneklik azokat az énekeket.
A kisebbik húgom még egy kicsit selypített, de így is aranyosan énekelt.
Főleg az olyan szavakat nem ejtette jól, amiket nem ismert még.
Abban a dalban például, hogy „Gyorsan száguldó hűs patak partján…..”, volt egy sor, ami úgy hangzott: „…túl a zöldellő távoli lankán…..”.
Azt a szót, hogy lankán nem ismerte, nem értette és úgy énekelte, hogy
„…túl a zöldellő távol Ilonkán…”, mert ennek volt értelme.
Meg kellett zabálni!

Nagyon szerettem a hugicáimat és ők is szerettek engem, mint a bátyjukat és ha magunk voltunk otthon, vagy elmentem velük a játszótérre, sokat kérdezgettek és én szívesen válaszolgattam.   Vagy ha kértek valamit, ha csak lehetett, én teljesítettem.

 a csábító

 

Néha, még apróbb bűnre is csábítottak.
Abban az időben kockacukrot használtunk, amire a nagymama nagyon vigyázott.  A kredencben a legfelső polcra rakta, amit csak én értem el.
A lányok néha megkértek, hogy vegyek le nekik kockacukrot.
Mondtam nekik, hogy mindegyikük kap három szemet, de nehogy eláruljanak, mert kikapok.  És szépen levettem a cukrokat.
Persze, amikor a nagymama rájött, hogy kevesebb a cukor, már mondták is, hogy a Pista vett le nekünk. 
Érdekes, hogy otthon mindenki Pistának hívott, máshol pedig mindenkinek Pityu voltam. De ez engem nem zavart.  Megszoktam.
Persze, hogy szidást kaptam érte, de legközelebb olyan szépen kértek, hogy újból emeltem le néhány szem cukrot.

 Pápa állomás

Más meglepetés is ért.
Egyszer kimentem Édesanyámhoz az állomásra, ahol akkor már pénztárosként dolgozott.  Találkoztam néhány munkatársával. 
A forgalmistával, a kapussal, kocsirendezővel, még mozdonyvezetővel is. Nagyon tetszett a munkájuk.
Még a főnökkel is találkoztam, aki nagyon kedvesen beszélt velem.
Olyan volt, mint egy úriember, amikor végigsétált a peronon és jobbra-balra köszönt az ismerősöknek.

Talán ez lehetett az a pillanat, amikor megérlelődött bennem, hogy én állomásfőnök akarok lenni.
Pityunak hívott és megkérdezte, hogy megy a tanulás, amire elég kitérő választ adtam, mivel sok dicsekedni valóm nem volt.

Azt is kérdezte, hogy tudok-e táncolni és énekelni:
Mondtam, hogy az iskolában énekórán meg szoktak dicsérni, de táncolni még nem próbáltam.
Azt mondta, ha akarok táncolni, bevesz a vasutas gyerekek tánccsoportjába és ott megtanulhatok táncolni.   Nagyon akartam.
Ettől kezdve kijártam táncpróbákra, ahol kislányok is voltak.
Engem először egy Irén nevezetű kislány mellé osztott be a „tánctanár”, ami nekem nem nagyon tetszett, mert Irénke az államig sem ért.

Viszont a nővére, Sutyi, nagyon tetszett. Akkora volt, mint én és nagyon helyes.  Addig könyörögtem Sanyi bácsinak a tánctanárnak, hogy vele lehettem párban.  Azt a nevet, hogy Sutyi, nem tudom honnan vették, mert azóta sem találkoztam vele.
Nagyon jóba lettünk. Egyszer még haza is kísértem a Tókertbe, ahol laktak.
Karácsony előtt volt az állomáson kultúrműsor, ahol a többi műsorszám között mi is táncoltunk, nagy sikerrel.
Nagyon boldog voltam. 
A műsor után az egyik jegyvizsgáló, Németh Pista bácsi az ölébe vett és kérdezgetett, hogy mi akarok lenni. Neki mondtam először, hogy vasutas leszek, méghozzá állomásfőnök.  Nagyon tetszett neki.

 Tánccsoport

 A főnök

Érdekesség, hogy kb 20 évvel később, amikor már Győrben forgalmi szolgálattevő voltam, egyszer megjelent a forgalmi irodában és kérdezgetett, Édesanyámról és a testvéreimről.  Én nem ismertem meg, ezért behívott a főnöki irodába, hogy ott folytassuk a beszélgetést.  A főnök nem volt az irodában.  

 Amikor megszólalt a telefon, felvette és beleszólt:
Dr. Németh István vagyok az Igazgatóság Jogi osztályának vezetője. 
A telefon letétele után kérdezte, no, már tudod ki vagyok?
Persze, eszembe jutott a pápai kalauz, akit, ekkor már „mindenki Pista bácsijá”-nak neveztek, mert, akinek lehetett segített néhány dologban. Jegyvizsgálóból lett jogász !
Nekem, sajnos, nem tudott segíteni, de nem rajta múlott. (Ezt a könyvemben részletesebben elmesélem).
Nagyon jó hangulatban értem haza. Még Péter bácsinak is elmeséltem, hogy kikkel találkoztam.  Mondta, hogy ismeri őket, mindegyik rendes ember.
Amikor otthon volt, mesélt nekem a vonatvezetői munkájáról.
Nagyon érdekelt, hogy Pápáról Bánhidára vagy Jutasra ment a vonattal,. 
Ezeket az állomásokat ma már nem találjuk a vasútvonalon.
Illetve, ha találjuk is, nem ez a nevük.