Tanműhelyi évek 10. Sorompókezelés

Legalább jöhetett volna valamilyen vonat!

Sorompókezelés!!

Amikor szép idő volt, nagyon szívesen vittem a tanulókat olyan területére a vasútnak, amit az utasításokból már ismerhettek, de még az életben nem találkoztak vele.

Ezeket a gyakorlati oktatásokat a tanulók is szerették   -  ahogy 50 évvel ezelőtt én is, amikor az iskolapadban ültem  -, mert nem kellett a padokban ülni és figyelni a tanárra.
Esetleg a tanár kérdéseire válaszolgatni.
A fegyelem sem volt ezeken akkorra, mint a teremben, bár minden indulás előtt figyelmeztettem őket, hogy, aki nem hallja mit mondok, az nyugodtan jöjjön csak közelebb hozzám.

Tudtam azt is, hogy egy 15-20 fős osztályból nem fog mindenki mindenért lelkesedni.
Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a hangadókat, illetve a félrevonulókat vontam be egy-egy feladat elvégzésére.

Volt, amikor ez sikerült is, hisz például a helyszíni állítású váltó átállítását a legtöbben ki szerették volna próbálni.

a váltó

Még a lányok közül is, pedig a lelkükre kötöttem, hogy a munkavédelmi szabályzat szerint nők nem állíthatnak helyszíni állítású váltót.
Ennek az okára hamar rá jöttek a helyszínen, pláne ha egy nagyon ritkán használt és nem kellően gondozott váltó átállítása volt a feladat.
A gondozatlan, kenetlen (nem olajozott) váltó átállítása az edzettebb fiúknak is nagy gondot okozott.
De emellett szemlélhették, hogy a váltó akkor állt át „teljesen”, vagyis biztonságosan, amikor a „kampózár” tökéletesen záródott.   Ezt a könyvből nehéz megtanulni.

Néhány rendkívüli gyakorlati oktatás is akadt.
Amit sem a tanulók, sem én egy darabig nem fogunk elfelejteni.

Vízdaru

Egy ilyen „állomásbejárás” során egy „vízdaru” mellett mentünk el.
Persze megkérdezték a kiváncsiabbak, hogy hát ez mire való?

Elmondtam, hogy amikor még gőzmozdonyok továbbították a vonatokat, szükség volt a vízre a mozdonyokon, hiszen ebből lett a gőz, amivel a mozdony mozgásba jött.
A vizet a mozdonyok vízdaruval rendelkező állomásokon szerezhették be.
Minden valamire való állomáson volt vízdaru, ahol a gőzmozdonyt fel tudták vízzel tölteni.

A szabályok szerint síkvidéken egymástól mintegy 50, hegyvidéki vonalakon 25-30 kilométerenkénti állomáson volt vízdaru, ahol az úgynevezett  kazántápvizet  tudták vételezni.  Ezeken az állomásokon még ma is megtalálhatók a  víztornyok, ma már használaton kívül,  ahova a vizet az üzemi vagy  a helységi vízműtől nyomatták fel, hogy a mozdonyok vízellátását megoldják.
Mutattam a vízdaru csövét, amit vízvételezéskor behajtottak a mozdony tartálya fölé.
A vízvételezés befejezése után pedig vissza kellett fordítani a vágányokkal párhuzamos helyzetbe, és rögzíteni, nehogy a közlekedő járművek beleakadjanak.

Az elevenebbek megkísérelték a vízdaru csövét elfordítani.  Persze, hogy ez sikertelen volt, hisz ki volt rögzítve.
A kudarc nem vette el a kedvüket.  Megpróbálták a daru mellett levő nagy kereket elforgatni, ami arra szolgált, hogy kinyissák vele a vízdaru csapját.
Arra gondoltam, hogy csak tekergessétek, nem fog abból víz jönni sohasem.
Tévedtem!
Tíz perces tekergetés után megindult a víz a daruból.  Alig tudtunk félre ugrálni, hogy ne locsogjon ránk a csőből özönlő koromfekete víz.
Körülbelül öt percen keresztül folyt a csőből ez a fekete lé, akkor kezdett megtisztulni.
A következő feladat az volt, hogy zárjuk el a csapot.
Ez sikerült is.

Fordítókorong

A vízdaru működtetése jó ideig téma volt az osztályban.

Csakúgy, mint egy másik alkalommal előfordult beavatkozásunk.
Az útsorompókat és kezelésüket már az utasításból megtanulták, de sokan nem is láttak még sorompót működés közben.
Nosza,  elindultunk az Ujlaki átjáró felé, ahol egy úgynevezett fél- és fénysorompó volt felszerelve.
Harminc évvel ezelőtt itt helyből kezelhető teljes csapórudas mechanikus sorompó volt, amit a sorompókezelő csukott le, illetve nyitott fel, amikor szükség volt rá.

A jelenlegi motorikus sorompót többféleképpen lehetett működtetni.
A rendelkező toronyból, a vonatok vágányútjának lezárásával  (ez azért volt biztonságos, mert a vonat részére csak akkor lehetett „Szabad” jelzést adni, ha a sorompó le volt csukva.)
A vonat elhaladása után a sorompó „feloldódott”, vagyis felnyílt.
Persze csak akkor   -  mivel több vágány is volt   -  ha a másik vágányon nem közlekedett vonat.
A rendelkező toronyból nem csak vonatok részére lehetett lecsukni a sorompót, hanem az erre a célra beépített nyomógombok segítségével, a sorompót bármikor le lehetett zárni illetve fel lehetett nyitni.
Ugyanezt a módozatot tudta alkalmazni a Helyi Kapcsolóban  (HK)szolgálatot teljesítő dolgozó is.
Tolatásoknál ő kezelte nyomógombokkal a sorompót.
Vonat részére a sorompót innen nem lehetett működtetni.

A sorompó kezelésének volt  még egy módozata.
Az útátjáró két oldalán volt egy-egy kezelőszekrény, aminek a kulcsát az illetékes tolatásvezető az I.  H. K. –ból  kapta meg.

Ez arra szolgált, hogy az átjárón végzett tolatások közben a tolatásvezetőnek nem kellett minduntalan a sorompó lezárását, felnyitását kérni, hanem szükség szerint kezelte magának a sorompót a kezelőszekrényből.
Ez  látszólag egyszerűen működött:  Megnyomott  két  (kellően felíratozott) gombot, mire a sorompó lecsukódott.  A felnyitás ugyanezen két gomb megnyomásával történt.

Ezt a módszert körülbelül húsz éve már nem alkalmazták.
A tolatásvezetők belegabalyodtak néha.
Például:  végzett a tolatással, fel akarta nyitni a sorompót.
Egyszerű,  megnyomta a két gombot.
Igen ám, de azt tapasztalta, hogy a sorompó nem nyílik.
Kezdődött a probléma.  Arra gondolt, hogy rosszul nyomta meg.   Megnyomta még egyszer!

Szerencsétlen!
 Arra nem gondolt, hogy most újra lecsukta a sorompót!
A sorompó ugyanis azért nem nyílt fel elsőre, mert más is zárva tartotta. Vagy a torony, vagy a HK.

Márpedig a szabály az, hogy ahol zárták a sorompót, ott tudják nyitni.
Ha a tolatásvezető most otthagyja a sorompót, az csak akkor fog felnyílni   -  még akkor is, ha a torony és a HK már nem zárja  - ha valaki visszamegy és a kezelőszekrényben újra megnyomja a két gombot.
Mivel ez a kezelési mód sok galibát okozott, a tolatásvezetők inkább kérték rádión a HK-tól a sorompó működtetését, minthogy csapdába essenek.

A tanulókkal tehát oda értünk  a kezelőszekrényből  már réges-régen nem kezelt sorompóhoz.

Szándékomban állt a tanulóknak megmutatni, hogyan lehet a sorompót helyből lezárni, felnyitni.
Mivel forgalmista koromból tudtam, hogy a kezelőszekrényt milyen kulcs nyitja, erre felkészültem és vittem magammal ilyen kulcsot.
A kezelőszekrényt kinyitva megmutattam melyik gombokat kell nyomni a lezáráshoz, felnyitáshoz.

Hogy izgalmasabb legyen abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi „trabantos” előtt le fogjuk a sorompót zárni.

Gyülekeznek az autók

Nagyon örültek neki.
Rövidesen mondták is, hogy közeledik egy autó.
No, figyeljetek!

Megnyomtam a két gombot és a csapórudak   -  gondolom az autós nem kis bánatára  - lecsukódtak.
Amikor úgy három, négy autót összegyűjtöttünk, mondtam, hogy most már megkegyelmezünk nekik.  Felnyitjuk a sorompót.
Az autósok persze mérgelődtek volna, hogy lecsukódott a sorompó és nem jött semmi vonat.

Megnyomtam a két gombot, aminek az lett volna a dolga, hogy felnyissa a sorompót.
De a sorompó nem nyílt.
Arra gondoltam, hogy jön valami vonat, azért nem nyílik fel.
Nem jött.  Pedig már 10 perc is eltelt.
Megpróbálom még egyszer.  De úgy-e most már úgy, hogy egy nyomás a lecsukás, még egy nyomás a felnyitás.  A sorompó nem nyílt.
A kezelőszekrényben van egy telefon is, amivel a tornyot tudom hívni.   Hívtam.
Bemutatkoztam. 
Nagyon örültek nekem a régi kollégák, pláne mikor elmondtam, hogy nem nyílik a sorompó.
Pedig senki más „nem fogja”!, csak mi!
Mondtam, hogy nagyon gyorsan keressenek szerelőt, mert itt baj van.
Mi volt a baj?

Az, hogy az évek óta nem kezelt sorompó kezelőgombjának érintkezői jól berozsdásodtak.
Az első nyomást még érzékelte a berendezés, de többet nem.
Hiába forgattam az ujjammal a gombot, hátha megtisztul.  Nem sikerült.
Mondtam a gyerekeknek, hogy jól elszúrtuk.  Pláne én!
Óvatosan menjünk tovább, mintha semmit nem tudnánk  a „helyzetről”.

Bementünk a közelben levő Kocsijavító-műhely irodájába, ahonnan felhívtam a biztosítóberendezés szerelőket és elmeséltem, hogyan jártam.
Először megpróbáltak a központból intézkedni.  Sajnos nem sikerült onnan „jóvá tenni” a baklövésemet.
Kijöttek kocsival az átjáróhoz, ahol aztán rövidesen helyreállították a hiányosságot.
Mi eközben a gyerekekkel megkerültük a háztömböt és a sorompó előtt ácsorgó kocsisort hátulról megközelítve hallgattuk az autósok szidalmait, amit erre a szegény vasútra zúdítottak.

Együtt éreztem velük, mert legalább negyven percet várakoztak a sorompó előtt, közben még vonatot sem láttak.

Ennek a sorompónak a működését máskor nem fogom megmutatni a tanulóknak.