Peronkakas 106. Vissza a Toronyba

A Tihanyi Á. útról

106.  Vissza a „Toronyba „

A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik  és  közben azt csinálja, amihez kedve van.
                                                                                                                           (Bob Dylan)

Úgy hozták a körülmények, hogy több,  mint tizenöt évi oktatói tevékenység után visszamentem a rendelkező toronyba forgalmi szolgálattevőnek.
Ennek egyik oka az volt, hogy anyagilag a padlóra kerültem, mert a nyúli ház árát betettem egy Bt-be, azzal a reménnyel, hogy náluk majd a pénzem megfial.
Elszámítottam magam.
A Bt-t feljelentették, hogy jogosulatlanul foglalkozott a pénzzel.
Én pedig nem mehettem sehova panaszkodni.

(nem úgy, mint most a devizahitelesek.  Ők, Ócsa mellett, még lakásokhoz is juthatnak.)
A rendőrségen, a bíróságon semmi jóval nem biztattak.
Sőt, a felszámoló, mivel nem tudott behajtani egy fillért sem, ráharapott az én félig megnyert bírósági peremre, és azt ígérte, ha megnyerem az illető családi házat, abban a pillanatban elveszik tőlem.
Azt hitték most jöttem a falvédőről.  Visszaléptem a pertől.
Igaz, hogy attól kezdve egyik albérletből a másikba költöztem, de bíztam abban, hogy előbb utóbb  a mókuskerék aljáról el kell kerülnöm.
Egyik lépés volt ehhez, hogy visszamentem a végrehajtó szolgálathoz, több pénzt keresni..

Különbség

Nem csalás, nem ámítás.  Elraktam a fizetési besorolásaimat, amik szerint oktatóként  havi

14900.- Ft volt a havi bruttóm  (1990 végén).

1994 május egytől, mint rendelkező, már 38480.- Ft volt a besorolásom.
Nem mondom, hogy ennyi volt a bruttóm, vagy nettóm, mert ez az alapom volt.
Igaz, hogy ebből vonták a szokásos összegeket, de a műszakpótlék, túlóra, stb tett hozzá annyit, hogy az alapnál többet szoktam kézhez kapni.
És ez fokozatosan emelkedett.  2000 januárban, mint főrendelkező már 130800.- ft volt az alapfizetésem.
Ugye van különbség.
Igaz, hogy ide jönni kellett éjjel nappal.
Megkérdezhetné bárki, hogy a 15 év kiesés
nem okozott problémát?
Hiszen ez idő alatt rengeteg változás történt
 nemcsak a vágányhelyzetben, hanem a
biztosítóberendezésben is.

Semmiről nem maradtam le.
Egyrészt azért, mert másodállásban, hétvégeken, eddig is dolgoztam néha-néha a toronyban is. 
 Másrészt, ha történt is valami változás, arról nekem is tudnom kellett, hiszen én oktattam.

Nem kellett tehát újra beilleszkednem.

A másik ok, ami miatt visszamentem a toronyba, szintén a pénzzel kapcsolatos.
De nem a jelenlegi, hanem a jövőbeli pénzemmel.
Figyelmeztettek, hogy a nyugdíj összegét milyen kacifántos szorzókkal állapítják meg, de a lényeg, hogy a nyugdíj előtti,  nyolc év  alatt kapott  keresetem sokat nyom a latban.
Igazuk volt.

A munkatársak is szívesen fogadtak, mert így nagyobb esélyük nyílt arra, hogy megkapják a jogos pihenőnapjukat,  tudtak kivenni az éves rendes szabadságból.
Könnyen belerázódtam az éjszakai munkába.
Még mindig nem tudtam ugyan a széken ülve, vagy az asztalra borulva aludni, inkább olvasgattam  éjszakai, vonatmentes időben.
Vagy nem engedtem aludni a vonalon szolgálatban levő forgalmistákat, távírászokat.
Volt köztük, akik szintén nem is akartak aludni, hanem a gépen „cseteltünk”.
Ebben az volt a baj, hogy minden egyes híváskor, a berendezés csengetett egyet.
A sok beszélgetés, tehát sok csengetéssel járt.
A kolléganőm, aki a táblát kezelte, néha hozzám vágott egy vonalzót vagy ami a keze  ügyébe került, hogy hagyjam már abba, mert nem tud bólogatni.

A Tábla

Ebben az időszakban rengeteg vasutas sztrájk volt.
Volt köztük 2 órás, ami gyorsan eltelt, de volt háromnapos is.
A magam részéről egyetlen egyszer sem írtam alá, hogy sztrájkolni akarok.
Nem azért mentem szolgálatba, hogy ne csináljak semmit.
Persze, hiába is akartam csinálni, ha a vonalon  -  még ha csak egy-két ember is, sztrájkolt, akkor már megállt a vasút.
Egyik éjszaka, a 12 óra alatt hat vonatunk volt.
Egész éjszaka kockáztunk hármasban.  A táblakezelő, a hangosbemondó és jómagam.

Vasút helyett

Nem szerettem a sztrájkot.  Soha nem tapasztaltam, hogy valamit elértek volna vele a dolgozók.  A szakszervezeti vezetők lehet, hogy tudtak felmutatni eredményt, de azt sztrájk nélkül is elérhették volna.
Nem beszélve arról, hogy a valamikori egyetlen vasutas szakszervezetből ekkorra már  tizenhét szakszervezet lett.  Mindegyiknek iroda, titkár, titkárnő, meg a slepp és persze a fizetés.
Ezen mindig elcsodálkozok.  A szakszervezet vezetője az ellenfelétől, a munkáltatótól kapja a fizetését.  Akkor, hogy is van ez?  A saját tányérjába… ?    Nem!!!  Csak a szájuk jár.
(Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy mennyit is kap egy ilyen szakszervezeti vezér?)

Sztrájk!  Üres a tájékoztató!

Voltak izgalmas szolgálatok is.
Egyik hajnalon nagyon melegem lett.
Aki nem ért "vasutasul", attól a következő leírásért elnézést kérek!
A táblakezelőm szólt hajnali két órakor, hogy a 43 számú váltó elvesztette az ellenőrzését.
Ez hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy használhatatlan.  Nem lehet rajta közlekedni.
Gyorsan küldtem a műszakiaknak a táviratot,  hogy a megjavításáról gondoskodjanak.
Haladék nélkül neki is láttak.
Szétszedték, összerakták, meg tudja csoda, hogy mit műveltek még vele, de elég nehéznek bizonyult a helyreállítása.
Már kezdtem izgulni, hogy a második vágányról Budapestre közlekedő személyvonat 3 óra 10 perckor el tud-e indulni, vagy ki kell találni, hogyan közlekedtessük le.
Már riasztottam a személypályaudvaron a forgalmistákat és a gépkísérőket, hogy legyenek készenlétben, mert előfordulhat, hogy a vonattal hátra kell tolni és a harmadik vágányról tudjuk indítani.
Nem volt rá szükség.
Három órakor a váltónál dolgozó „blokkosok”, műszerészek rádión szóltak, hogy sikerült a váltót megjavítani.
Győztünk!.. Nem kell a vonatot tologatni utasokkal együtt, mert ez balesetveszélyes is.
No akkor próbaállítás. 
Mondja a műszerész a váltókezelőnek:  dobd át! 
 Átállította a kislány és közölte a műszerésszel, hogy a váltó „beállt!”
Jól van.  Dobd át másik állásba.   Átdobta.  
Úgy is beállt.  Oké,  mehet bele a biztosíték!
Minden rendben.  Jöhettek be.  A váltó jól működik.
A vonat indulhat 3 óra 10-kor.
A táblás lezárta a vonat vágányútját a XIV. vágány felé, mert a XV. vágányon állt egy tehervonat.
Megnyomta  (szabadra állította)  a V2 Kijárati jelzőt és fáradtan ráborult az asztalra.

Talán így érzékelhető a helyzet

A rendelkező ilyenkor úgy ellenőrzi a táblakezelőt, hogy megnézi a „táblán”, jól dolgozott-e a táblás.
Ezt tettem én is.  Láttam, hogy a személy kettőről áll a vágányút a rendező XIV. felé.
Nekiálltam az adminisztrációnak.  Be kell írni a  Naplóba, hogy milyen meghibásodás történt, és mikor lett helyreállítva.
Arra kaptam fel a fejem, hogy a berendezés olyan „zavarjelzést”, éles csengető hangot adott, amit váltófelvágáskor kell neki adni.
Erre minden szolgálattevő felkapná a fejét.
Nézem a táblát.  Látom, hogy a 47 számú váltó „vörösben villog”
Ez a váltófelvágás berendezés által jelzett  jele.
De hogy kerülhet valami a 47-es váltóra?
Kinézek a torony  ablakán és azt látom, hogy a második vágányról megindult vonat nem a XIV. vágány felé, hanem a XV. vágány felé halad.
 Ami foglalt!
Jézus Máriám!  Mi lesz itt?
Egy pillanat alatt végigfutott rajtam a hideg.
Ha ez a személyvonat neki megy az előtte álló vonatnak….!
Most már mondhatom röhögve, hogy bekerültünk volna a tévébe, vagy vittek volna bennünket a Jókai utcába.  Na, nem az Éden  Cukrászdába, hanem a rácsos épületbe.

Szerencsémre azonnal eszembe jutott a megoldás.
Felugrottam a helyemről a táblához.  Elkényszereztem a vonat vágányútját.
Az a másik szerencse, hogy akkor még nem volt „időzítés”. 
Egy másik mozdulattal átállítottam az 59-es és a 63-as váltókat. 
Megint csak szerencsémre jól működtek.
Ezzel a vonatot visszatereltem a helyére.

A műszerészeket azonnal riasztottam. Nem akartak hinni a szemüknek.
De már sejtettük, hogy mi történt.
Az történt, hogy amikor a váltót megjavították, szóltak a táblásnak, dobd át. 
Átdobta, beállt.
Megint dob át.  Visszadobta.
Oda is beállt!

DE!  
Azt viszont egyik sem tisztázta a másikkal, hogy de melyik irányba állt be?  
 Egyenesbe vagy kitérőbe?

Az történt. Hogy a váltó fordítva lett bekötve.
Amikor egyenesbe állt, kitérőt mutatott.  És fordítva.
A vágányút egyenes lezárásával a váltónak egyenesben kellett volna állni, ehelyett kitérőben állt, a vonatot a foglalt XV. vágány felé vezetve.

A vonatot Győrszentiván állomáson félretetettem és behívattam a mozdonyvezetőt a forgalmiba, hogy ne csináljak csődületet a mozdonyrádión, mert akkor mindenki meg tud mindent.
Kérdezem a mozdonyvezetőt, hogy mit vett észre Győrből történő kihaladásakor?
Semmit.   Minden ment rendesen.
Nem akarok senkit untatni, de a MÁV fényjelzőinek jelzésrendszerében előírtak szerint a mozdonyvezetőnek már a 43 számú váltó meghaladásakor, vagy ha figyel, még előtte, meg kellett volna állni.
A Kijárati jelzőn ugyanis egy fény volt, ami jelezte, hogy egyenes irányban halad.
Azt mondja az én mozdonyvezetőm, hogy ő bizony egyenesben haladt, nem észlelt semmit.

Nem volt mit hozzátennem.
Most kezdjem el neki ecsetelni, hogy, ha véletlenül nem figyelek, vagy pont akkor kell kimennem  pisilni, akkor az egyenes kihaladásból hatalmas ütközés lett volna a
XV. vágányon.

Az esetet nagyon sokszor elmesélem, amikor ezt a témát oktatom. 
A tanulság  az, hogy ha megcsinálták a váltót, egyeztessünk, hogy mikor milyen állásban van.

A másik: a fényjelzők jelzésrendszerét, amit magyar mérnökök dolgoztak ki, nem véletlenül kell megtanulni nem csak a forgalmistának, hanem elsősorban a mozdonyvezetőnek.

Olvastam olyat, hogy az idős emberek nagy tapasztalattal rendelkeznek.
Hozzáteszem, hogy a nagy tapasztalatot, az ilyen hiányosságok által lehet szerezni.