Peronkakas 52. Menesztés

Egy peronkakas!

52.  Menesztés

                                   Akármihez fogsz, szenvedéllyel csináld végig.
                                                                                                           (ismeretlen)

Nehogy valaki azt gondolja, hogy engem menesztettek.

De még csak nem is én menesztettem valakit.

A menesztés a vasúti szakzsargonban a vonatok elindításának műveletét jelenti.

Ehhez először azt kell tisztázni, hogy mi is az a vonat?

Az Utasítás szerint jelzőeszközökkel megjelölt szerelvény, amelyen legalább egy működő mozdony és vonatszemélyzet is van, ráadásul általában elhagyja az állomás területét.

A megjelölésről nem sokat mesélek, mert egyértelmű.  Az elején világítani kell, akárcsak

a közúton.  A végén pedig „zárjelzőt” kell elhelyezni.
Ezt a zárjelzőt majd egy másik történetnél tüzetesebben megvizsgáljuk.
Annyit elárulok, hogy jelenleg egy fényvisszaverős vörös tárcsa van a vonat végére akasztva.

A szerelvényről is elmondok annyit, hogy nem okvetlenül szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön

a  „vonat”. Ugyanis, ha a mozdony egyedül közlekedik, a vasutas ezt úgy mondja, hogy

gépmenetben, az akkor is vonat.

A vonatszemélyzet kitétel mindenképpen meg kell, hogy valósuljon, mert ha van mozdonyvezető, akkor már van vonatszemélyzet.  Márpedig mozdonyvezető nélkül

nálunk  legfeljebb a terepasztalon közlekednek vonatok. (ez is jelenleg!)

Indulásra kész!

Rátérek a menesztésre.  Az egy fontos szabály, hogy a mozdonyvezetőt indulásra mindig fel kell hatalmazni valamilyen  - utasításban előírt  -  módon.

A jelenlegi utasítás szerint ezt a felhatalmazást a vonaton szolgálatot teljesítő jegyvizsgáló, méghozzá  Vezető jegyvizsgáló  (aki legtöbb esetben egymaga van a vonatnál) is elvégezheti, úgy, hogy a táskájából előveszi a kis kerek zöld-szegélyű, fehér tárcsáját és emelgeti a mozdonyvezető felé.
Az én időmben ez a lehetőség még nem volt.

A klasszikus, hagyományos menesztést viszont csak a forgalmi szolgálattevő végezhette.
Nem is akárhogyan. Ugyanis viselnie kellett a „szolgálati jelvényét” a vörös sapkát, valamint a megfelelő jelzőeszközöket.  Ezek a  vonatindító tárcsa, amit az utasok  viccesen „palacsintasütő”-nek neveznek, sötétben e helyett zöld fényű kézilámpa van,  és a jelzősíp.

Vörös sapka

Menesztőtárcsa

Jelzősíp

A vörös sapka miatt hívták a forgalmistákat peronkakasnak, vagy nem annyira finoman  hamiskártyásnak.  Ez utóbbit olyan elgondolásból, hogy a  tökre (a fejére)  pirosat tett.

Ezek nélkül a vonat (személy szerint a mozdonyvezető) nem indul el.

Piros?,  Piros!

Ezzel nyertem egyszer egy tábla csokoládét.
Észrevettem az öltözőben a fogason a kolléganőm piros kucsmasapkáját.
A következő lépésben felötlött bennem, hogy mit szólna a mozdonyvezető, ha ebben indítanám a vonatot. Végiggondoltam. Az Utasítás azt írja, hogy a menesztést végzőnek  piros sapkát kell viselni.  Azt egyáltalán nem írja, hogy ez a sapka csak az akkor használatos, tányérsapka lehet.   (azóta már a „korpamerő” a használatos)

Meggyőztem magamat és már fel is ajánlottam a forgalmiban lévőknek a fogadást.  Ha ebben menesztem a vonatot, a mozdonyvezető el fog indulni.
Tét egy tábla csokoládé.  Ráálltak. 

Feltettem a kucsmát és a sípommal meg a  tárcsámmal kimentem a vonathoz.

Nézőm volt elég.  A kollégák a forgalmi ajtajában röhögték, hogy az utasok a vonaton és a peronon hogyan forgolódnak utánam.
A mozdonyvezető is nagyon megnézett és láttam rajta, hogy elgondolkozott.
Na, gondoltam ez már jó jel, mert ha nem tetszett volna neki azonnal szóvá teszi.
Tetszett neki.  Nevetett és a "szabályszerű" menesztés után elindult: Gondolom, hogy ő is úgy gondolkozott, hogy végül is a fejemen van a  „vörös” sapka.

Ritkán volt ennyi nézőm, de a csokit megnyertem.

A mozdonyvezető azonban néha ragaszkodik az előírásokhoz.
A kézi jelzőlámpa, amivel sötétben (éjszaka) indítottuk a vonatokat elég ormótlan volt.
Ehelyett mindenki  szerzett be magának olyan zseblámpát, amelyikkel  a fehéren kívül

zöld fényt is lehetett  a mozdonyvezető felé mutatni.
Volt, aki olyan zseblámpát használt, amit az orosz katonáktól vettünk néhány forintért.
A ruszkik,  „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó”!  orosz katonák voltak, akik mindent eladtak, ami a laktanyából mozdítható volt (zseblámpa, szokol rádió, fényképezőgép, fejsze, olajemelő, sőt még a benzint is kihordták), hogy pár forinthoz jussanak, amiből aztán tudtak vásárolni  piát, cigarettát stb.
Ez a lámpa olyan volt, hogy a fehér üveg elé fel lehetett húzni kék, zöld, sárga és piros üveget is.  Leggyakrabban a zöldet használtuk, vagy a fehéret.

Vörössel nem indul a vezér

Egyik éjszaka az egyik menesztő kislány kiment elindítani a pesti vonatot.
Szokás szerint a vonat közepénél állt meg.  Beszállította az utasokat és amikor mindent rendben lévőnek talált  emelgette a lámpáját a mozdonyvezető felé.
De a mozdonyvezető nem indult.  A kislány csodálkozott, mert látta, hogy a  „vezér” feje lóg ki a mozdony ablakán és csak néz.  Ilyenkor a szabály az, hogy előre kell menni a mozdonyvezetőhöz megérdeklődni, hogy ugyan miért nem indul?
A kislány is ezt tette.  Eléggé mérgesen, hogy ennyit kellett gyalogolni, kérdezte a „vezértől”, hogy miért nem indul?
(Persze nem ilyen finoman, ahogy leírom, mert az a tapasztalatom, hogy a nők, néha, sokkal csúnyább szavakkal tudják kifejezni érzéseiket, mint ugyanilyen helyzetben a férfiak).
A mozdonyvezető sejtelmesen mutatott a kézilámpára.  Nézd már meg milyen fénnyel akarsz engem elindítani.  Megnézte és elszállt a haragja a mozdonyvezető iránt.
A lámpán ugyanis a piros fény világított a zöld helyett.
Gyorsan megigazította és a vonat már indult is.
A lámpáról ezután, a zöld kivételével, az összes színes üveget levette.
Előtte azonban tett fel egy kérdést az irodában levőknek:
- Ki volt az a …, aki piszkálta a lámpámat ?    Senki nem mert válaszolni.

Abban az időben még az volt a szabály, hogy nemcsak az induló, hanem az áthaladó vonatokat is meneszteni kellett. 
Az  Orient-expressz  (akkor!)  Győrben nem állt meg. Érkezése előtt kimentem a peronra.

Vittem a sípomat a tárcsámat és vártam a vonatot.  Majdnem mindent előírásszerűen végeztem.  Egyet kivéve.   A menesztő tárcsát alaphelyzetben a hónom alá szorítva kellett volna  vinnem egészen addig, amíg nem adtam a jelzést a vonat felé.
Ehelyett volt egy rossz szokásom.  A tárcsát a két ujjam között szoktam forgatni.

Már eléggé begyakoroltam, úgyhogy ügyesen tudtam pörgetni, hadd csodáljanak az utasok.

Most is ezt tettem.  A baj az volt, hogy a vonat már a peron végéhez ért, amikor a tárcsa kirepült a kezemből egyenesen a vágányok közé, amelyiken a vonat közeledett.

Mi van ilyenkor?  Annyi idő már nem volt, hogy bemásszak a sínek közé a tárcsáért.

A nélkül pedig a mozdonyvezető   -   mivel nem menesztem  -  köteles megállni.
Szerencsémre ismerős mozdonyvezető volt, aki látta hogyan jártam.  Jó nagyot nevetett rajtam és nem állt meg, hanem haladt tovább,  a tárcsámon keresztül.

Szereznem kellett seprűnyelet, hogy a tárcsám nyelét pótoljam.

A személypályaudvaron két forgalmista teljesített szolgálatot. Az egyik a naplózó, aki az adminisztrációs munkát végezte.  Esetenként kisegítette a másik forgalmistát a „külsős”-t,

ha egy időben több vonatot is kellett indítani.

Amikor én voltam a külsős nem vártam el a naplózótól, hogy besegítsen, pláne ha kislány volt az illető és főleg télen, amikor odakinn hideg volt.
Úgy intéztem a „vonatcsoportokat”, hogy minden vonat menetrend szerint elinduljon.
Ez  akkor jelentett problémát, ha több vonat is ugyanakkor indult, mint például este tíz óra után, amikor három vonat indulása is 22 óra 50 perckor volt.
Ezt is el szoktam intézni.  A vonatokat úgy állíttattuk be a vágányokon, hogy a vonat vége

a kerítésen levő átjárónál legyen.

A másodikról  20 másodperccel korábban elküldtem a hegyeshalmit, átléptem a negyedikre ahonnan  50-kor elküldtem a pápait, onnan átléptem a hatodikra a kapuvárihoz és 10 másodperc késéssel az is el tudott indulni.     Szervezés kérdése volt az egész.
Egy téli estén aztán furcsa dolog történt.
Elküldtem a hegyesit.   Átléptem a pápaihoz.  De a mozdonyvezető nem látta a lámpámat a gőztől.     Még gőzmozdonyok voltak és gőzzel fűtötték a vonatokat.
Hiába adtam a "mérsékelten hosszú hang"-ot a jelzősípommal.
Előre szaladtam, hogy lásson a vezér, de eltelt vagy két perc mire elindult.
Üsse kő.  Loholok át a hatodikra a kapuvárihoz. 
Itt ért a meglepetés.  Ott nem volt vonat.
Szaladok be a forgalmiba  -   akkor még nem volt rádiónk, hogy tudjunk értekezni a bent lévőkkel  -  kérdezem, hogy hol a kapuvári vonat, mert a hatodikon nincs.
Azt mondja a naplózó, hogy márpedig ő ki sem mozdult, hogy elküldte volna.
Hívom telefonon a „rendelkezőt”.  Hol a kapuvári?   Azt mondja, hogy  Ikrényben.
Meglepődött, hogy miért kérdezem.  A vonat hajszálpontosan elment.

Régi, olajos kézilámpa

Reggel jött vissza a vonat Kapuvárról, ugyanazzal a személyzettel.
Megkérdeztem a vonatvezetőt:  Józsi bácsi, este ki küldte el magukat?
Hát az úgy volt   -  mondja az öreg  -  hogy már 50 volt, a gőztől nem láttunk semmit, de a Walter úr „fütyülőjét”  mindenki hallotta.   Azt gondoltuk, hogy ott van a vonat végénél, ahogy szokott, csak a gőztől nem látszott.  Mondtam a vezérúrnak, hogy induljunk, a Kijárat is „szabad”!
El is mentünk szépen.  Csak nem volt valami probléma?
Csak annyi,  hogy meglepődtem, mivel nem találtam a vonatot a szokott helyén.
Valószínű azt hallották meg, hogy a negyedik mellett fütyültem.

Két hétig arról beszéltek vasutas berkekben, hogy nekem milyen jó „fütyülőm”  van.