Peronkakas 39. Kuttykurutty...

Van, aki elmegy...

39.  Kutykurutty

                          Vétkezni emberi dolog, de Isteni érzés.
                                                                                                       (Arthur Bloch)

A győri Személypályaudvaron nagyon szerettem dolgozni.
Nem mondom, hogy máshol utáltam, mert minden munkahelyen megtaláltam azt a kellemes tevékenységet, aminek a megoldása, végrehajtása sikerélményeket adott.
De a személypályaudvaron,  "peronkakasnak"-nak lenni, mindennap új kalandokkal kecsegtetett.
Jók voltak a lábaim. Pillanatok alatt végigszaladtam a peronokon. Akár aluljárón, akár a személyszállító szerelvényeken kellett közlekednem,  nem okozott gondot.

Ráadásul a szerelvényeket a gépkísérőkkel, akik a személypályaudvar kocsi-rendezői, csak azért hívják őket gépkísérőnek,  (eredetileg a mozdonyt kísérték a vonatokra és a vonatokról),  hogy megkülönböztessék a rendező pályaudvari kocsi-rendezőktől.
A gépkísérő ugyanis egyedül is tolathatott, mert volt Tolatásvezetői vizsgája.
A szerelvényeket tehát úgy állíttattuk be, hogy középen az átjárók szabadon maradjanak, így könnyen át tudtunk járni a vágányok között.

Ez is mehet

Nem utolsó szempont, amiért szerettem itt az, hogy fiatal voltam.
Az utasok között pedig sok volt a fiatal nő. Még látványnak sem volt rossz.
De néha ennél is több alakult ki.
Nem szeretném megbántani a hölgyeket, de találkoztam olyan lánnyal, aki a  katona kedvesét kísérte ki a vonathoz.  Amíg a vonat indítását végeztem ott búcsúzkodtak a peronon.  Amikor a vonat elment, melléje szegődtem és (nem a rövidebb utat választva), lekísértem az aluljáróba.  Menet közben persze beszélgettem vele erről-arról.  (megjegyzem, rengeteget tudtam beszélni  -  sokak szerint most is!).  
A lényeg az, hogy az aluljáró végén már tőlem búcsúzott hasonló intenzitással, mint 10 perccel előbb a kiskatonától.
Főleg a vasárnapi szolgálatok voltak eseménydúsak.  Ilyenkor nem voltak benn a főnökök és a szolgálat lezserebbül folyt.  
Egy vasárnapi szolgálatban, amikor a délután három órai vonatcsoportot elküldtem, észre vettem,  hogy a peronon egy fiatal kislány leskelődik.  Nézegeti a mozdonyokat, szerelvényeket, menetrendi  kiírásokat. 
Gondoltam, hogy itt elkel egy kis segítség.  Megszólítottam.  Megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e neki a vasút?  Láttam rajta,  hogy nincs ellenére a beszélgetés, ezért faggattam, hogy mi az, ami tetszik neki ezen szép vasúton.

Szép ez a vasút

Úgy általában minden tetszett neki.  Felajánlottam, hogy megmutatom a forgalmi irodában, hogy milyen eszközökkel irányítjuk a vonatok közlekedését.
Nagyon örült neki. Bevezettem a forgalmi irodába, ahol a rendelkező forgalmista,  a hangosbemondó fiatalasszony és egyik gépkísérő tartózkodott.
Ők is nagyon örültek, hogy vendéget hoztam.  Elbeszélgettünk a kislánnyal, aki 19-20 éves lehetett,  és egyszer csak kijelentette, hogy ő nagyon szeretne hangosbemondó lenni.
Abban a pillanatban beindult a piszkos fantáziám. Mit is lehetne kihozni ebből a váratlan helyzetből.  Mondtam a kislánynak, hogy általánosságban semmi akadálya, hogy hangosbemondó legyen, de előtte ki szokták próbálni a hangosbemondó hangját.
A mi hangosbemondónk is erősen bizonygatta, hogy ez így van.
Mondtam Lacinak a gépkísérőnek, hogy kísérje be a hölgyet a forgalmi mellett levő terembe, ami valamikor távírda volt, és hívják fel a vasúti „stúdiót”.
Laci persze először nem értette meg az akciót ezért mondtam neki, hogy megadom a stúdió telefonszámát, amit fel is írtam neki egy szelet papírra.
Amikor Laci ránézett a telefonszámra, azonnal leesett nála a tantusz.
Az ugyanis az én telefonom száma volt, itt, a forgalmi irodában.
Bementek a terembe és Laci felhívta a „stúdió”-t, (az én számomat), és átadta a kislányt.
Én bejelentkeztem udvariasan, hogy itt a vasúti stúdió.
A kislány bemutatkozott és mondta, hogy hangosbemondó szeretne lenni.
Közöltem vele, hogy semmi akadálya, ha el tudna énekelni egy slágert vagy egy dalt.
Nem probléma, rengeteg slágert ismer.

A kis művésznő

Megegyeztünk, hogy bekészítem a magnetofont, addig készüljön fel.
Amikor készen állt, mondtam, hogy kapcsolom a magnót  -  csettintettem egyet a nyelvemmel, ez volt a magnó bekapcsolása  -  kezdheti a slágert.
Elkezdte énekelni az akkortájt divatos slágert,  Toldy Máriától a  Békaszerenádot.
A telefonkagylót messzebb tartottam a fülemtől és a forgalmiban levők legnagyobb örömére felcsendült a dal.
A kislány annyira belelkesedett, hogy az utcán is gyülekeztek a hallgatók, a peronon lévő utasok is gyakran nézegettek a forgalmi felé, mert a  hangosbemondó jelöltünk torkaszakadtából  énekelte, hogy:

                 "...kutykurutty,
                  csicsi-csicsi-csicsi kutykurutty,
                  csicsi-csicsi-csicsi  száll a békaszerenád..."

Vagy háromszor elénekelte,  én pedig hagytam.  A végén nagyon megdicsértem,  hogy gyönyörű hangja van.  Nagyon jó hangosbemondó lehet belőle,  de még át kell esnie egy orvosi alkalmasság vizsgálaton.
Ez, "felvétel" közben jutott eszembe. Az emeleten volt szolgálatban János bácsi , a távírász, akinek a fogasán láttam egyszer egy fehér köpenyt. Kérdeztem is tőle, hogy minek az, mire azt felelte, hátha valakit meg kell műteni.
Mondtam Lacinak kísérje fel a kislányt az „üzemorvoshoz”,  a János bácsihoz.  El is mentek.
Gyorsan szóltam János bácsinak kapja fel a fehérköpenyt, mert alkalmasság vizsgálatot kell tartania egy hangosbemondó jelöltnél.
Vette a lapot az öreg, és alaposan megvizsgálta a lányt,  Laci legnagyobb örömére, mert ő persze azt gondolta, hogy neki segédkezni kell.
Az  "orvos"  megállapította, hogy alkalmas a munka végzésére.
Visszajöttek Lacival és bevonult a kislány a terembe és örömében, hogy ilyen jól sikerült a "felvételi", elkezdett szépítkezni.  És egyáltalán, nagyon  jól érezte magát.  Mintha már vasutas lenne.

Az idő közben telt.  Már elküldtem az ötórás vonatcsoportot.  Közeledett a fél hat, amikor is az éjszakás csapat jelentkezik szolgálatra, leváltanak bennünket és mehetünk haza.
Mivel a patronáltunk semmi jelét nem mutatta, hogy el akar menni, figyelmeztettük, hogy nekünk nemsokára letelik a  szolgálatunk és mások jönnek helyettünk.

Pá! Kedves !

Nem zavartatta magát.  Azzal sem törődött, hogy az új emberek abban a teremben kapják az eligazítást, ahol most ő van.  Nem érdekelte.  Erre aztán azzal próbáltuk elijeszteni, hogy jön a főnökünk, aki mérges egy ember, és haragudni fog, ha őt itt találja.
Azt mondta, ha a főnök férfi ember,  akkor tőle sem fél.  És maradt.  Sőt festegette magát.
Az idő pedig sürgetett, mert tényleg az állomásfőnök helyettes jött eligazítást tartani, aki eléggé szigorú ember hírében állott.
Gondoltam, hogy majd én megmentem a helyzetet.  Tudom én, hogy lehet az ilyen kislányt elzavarni.  Csak figyeljetek!

Bementem hozzá, a kintiek meg tényleg figyeltek.  Az ajtó résnyire nyitva maradt  és ahogy odatekintettem 20 centinként láttam egy-egy kíváncsi szempárt, amelyik mind azt leste, hogy ugyan mit találtam ki.
Azt találtam ki, hogy elkezdtem a kislányt simogatni.   A haját,   a hátát,  később elől is, ugyanígy.  Elvándoroltam a lábához.  Megsimogattam a combját.  Sehol semmi reagálás.
Elengedtem magam és a kezem kezdett a combján feljebb csúszni.  Hátha azt mondja, hogy szemtelen vagyok, és majd elmegy.
A kezem már nem nagyon tudott feljebb csúszni, amikor olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam.  De az ajtónál leskelődők sem, mert akkorát röhögtek, hogy elszégyelltem magam.
A lány ugyanis nemhogy el akart volna menni, inkább úgy elmarkolt olyan helyen, amire nem számítottam, hogy nekem kellett menekülnöm:
Persze jól kiröhögtek a többiek, hogy nem jött be a számításom. Sőt!

Olaj a tűzre

Közben megjött a váltás. Senki nem kérdezte, ki az a hölgy a másik teremben.  Még a főnök sem.  Azt gondolhatta, hogy valamelyikünknek a hozzátartozója.
Én persze a váltás után hamar eltűntem. Felültem a vonatra és ki sem mertem nézni az ablakon,  hátha  utánam jön.
Nem jött.  Az éjszakások mesélték, hogy egy darabig várt engem és amikor sokáig nem mentem, elhitte a többieknek, hogy már nem is fogok menni.
Erre ő is elvonult.  Többet nem láttuk.  Pedig az utasok örültek volna, ha elénekli nekik a Békaszerenádot a Hangosbemondón át.