Peronkakas 43. A nagy nevetés

INFORMÁCIÓ

43.  A nagy nevetés      

A nevetés az egyetlen olyan orvosság, amelyért nem kell a gyógyszertárban
                                   sorban állni.
                                                                                  (ismeretlen)

Sokan kérdezték már tőlem, hogy nem unalmasak a vasúti szolgálatok?  Tizenkét óra egyhuzamban. Ráadásul, látszólag minden nap ugyanúgy telik, ha az állandóan ismétlődő menetrendszerűséget veszem figyelembe.

Menetrend

Kívülről szemlélve tényleg úgy néz ki, hogy egyhangú munka folyik. Jönnek-mennek a vonatok, mi pedig egyik vonat után küldjük a másikat.  Aki még nem csinálta, az tényleg unalmasnak tarthatja.
Ezzel ellentétben, hiába van menetrend  -  ami amúgy sincs tökéletesen betartva  -, a menetrendi hirdetményekre már eleve odaírják azt a rovatot, hogy :   „KÉSIK:”
De ettől függetlenül is különbözik minden szolgálat, még akkor is, ha naponta ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, sőt ugyanazokkal az utasokkal találkozunk.
Néhány kollégám bolondnak tartott, ha szolgálat közben,  amikor tényleg nem történt semmi különleges, csak a megszokott mederben folyt minden, én azért rimánkodtam, hogy történjen már valami, ami előhozza az emberből azt a képességet, hogy a rendkívüli helyzeteket is meg tudja oldani:  Fogok ilyen esetekről még mesélni.

A forgalmi iroda

Amit most akarok elmondani az nem tartozott szorosan a szolgálati teendőkhöz, de sokat segített abban, hogy ne legyen unalmas a szolgálat.
A személypályaudvaron voltam forgalmista.  Méghozzá külsős, akinek az volt a legfőbb dolga, hogy időben és biztonságosan elindítsa a vonatokat.  Nagyon tetszett ez a munkakör  (is).  Olyan voltam, mint a karmester, csak nem a vezénylő pálcával dirigáltam, hanem a vonatindító tárcsával.  A vonatok pedig úgy "játszottak",  közlekedtek, ahogy én dirigáltam.
Éjszakai szolgálatban voltunk.  A forgalmi irodában volt a hangosbemondónő, Margitka.
A hangosbemondó fülke a forgalmiból nyílt, oda szokott bevonulni, ha a vonatokról akarta tájékoztatni az utasokat.  Már régóta ezt csinálta, mondhatnám, hogy a kisujjában volt az összes szöveg, amit az utasoknak kellett mondania.

Hangosbemondó

A rendelkező forgalmista is a forgalmiban volt. Ő adott engedélyt az érkező vonatoknak és kért engedélyt az indítandó vonatok részére a szomszéd állomásoktól.
Ő is rutinos vasutas volt, másképp nem is lehetett volna rendelkező.  Nem volt idős, talán pár évvel volt nálam idősebb.
Szintén a forgalmiban téblábolt az egyik gépkísérő is. Várta a következő vonatot, amelyiknél majd  ténykedése lesz.  Sokszor jöttek be a forgalmiba.  Mondtam is nekik, csak gyertek be, itt legalább hallotok valami okosat is.
A forgalmi irodában volt még Erzsi néni, a ruhatáros.  Neki nem volt ott ugyan semmi dolga, de ha vonatmentes idő volt szívesen bejött beszélgetni.   Most is azért volt ott, hogy panaszkodjon Margitkának erről-arról.  Én ezt úgy hívtam, hogy pletykálkodnak, de ezt ők nem ismerték el.
Beszélgettek erről,  arról.  Szóba hozták az Információban dolgozó hölgyet, akit nem tudom miért, de általános utálat övezett. Pedig nem nagyon ártott senkinek. De van ilyen.  Valaki nem szimpatikus valakinek.  Nála más volt a helyzet.  Nem nagyon volt szimpatikus senkinek.   Elvált asszonyként került a vasútra, először hangosbemondó lett.

Azt, hogy elvált azon nem volt csodálkozni való, de hogy férjhez ment, az egy csoda volt.
Ráadásul itt a vasúton másodszor is férjhez ment, ami növelte az iránta megnyilvánuló ellenszenvet.  Nem maga a férjhez menés, hanem hogy kihez.  Meg volt ugyan a becsületes neve, de mindenki úgy hívta,  persze a háta mögött, hogy  Csomópontiné. 
Ez abból adódott, hogy a csomóponti KISZ titkár vette feleségül, aki hasonló népszerűségnek örvendett, valamilyen érthetetlen okból!
Az információs munkabeosztása úgy volt, hogy reggel héttől este nyolcig dolgoztak, másnaponként.   Ami azt jelentette, hogy neki rövidesen le fog telni a szolgálata.
Valamelyik jóakarója, innen közülünk, kitalálta, hogy késessük le vele a vonatát.  Mivel nyolcig dolgozik, úgy szokta intézni, hogy a nyolc óra ötkor induló vonattal már el is utazott haza, mert a következő vonatja, csak tíz óra után indult.
Késessük le?  De hogyan? 
A vonatot nem indíthatjuk el előbb.

Telefonbetyár

Mivel még nyolc óráig volt jó tíz perc, gyorsan felhívtam telefonon, persze az orromat befogtam, hogy ne ismerje fel a hangomat és elkezdtem a vonat „lekésetési” akciót.
Mondtam neki, hogy nekem nagyon sürgősen a nagymamámhoz kell utaznom  Mőzsre, ami Tolna megyében van.  Gondolom, hogy a pokolba kívánt engem, de a menetrendet már majdnem ismerte fejből, úgyhogy kapásból mondta is a vonatokat, amivel a nagymamához utazhatok.
Nem úgy van az  -  gondoltam én  - ilyen könnyen nem menekülsz.
Mondom: - aranyos, olyan problémám van, hogy a nagymama azt írta táviratban,  nagyon elszaporodtak nála az egerek, bárhogyan is vigyek neki egy macskát.  Na, már most,  az a kérdésem, hogy a macskát hogyan tudom elvinni a nagymamának.  Be kell-e csomagolni?  Egyáltalán be lehet-e vinni a vasúti kocsiba?  Kell-e részére jegyet váltani?

Macskahordozó

Ezeket szép lassan elkérdezgettem. Az idő ment.  Erzsi néni és Margitka nagyon örültek.  Egymásra borulva nevettek.  Már a könnyeik is kijöttek a sok hülyeségtől, amit kérdezgettem.  Közben nyolc óra öt perc lett.  A kollégám kiment és elindította az ominózus vonatot.
De én csak kérdezgettem tovább.
Drága asszonyom, ha már ilyen aranyos, azt is megmondaná, hogy ha a nagymama ad nekem kiskacsákat, mert most keltek ki nála, azokat hogyan tudom hazahozni?
Be kell-e tenni a poggyászkocsiba, vagy magam mellé tehetem őket? 
Mert a poggyászkocsiban ki fogja őket megetetni és megitatni?

Kiskacsák

Szegénykémnek a vonatja már elment. 
Éreztem is a hangján, hogy már nem szeret engem annyira, mint az érdeklődésem kezdetén. Mondtam is neki, hogy készségesebb is lehetne hozzám, hiszen az a dolga, hogy felvilágosítson engem.
Akkor kinyögte, hogy az a baj, hogy nyolc órakor lejárt a munkaideje, ráadásul a vonatja éppen most ment el.  A következő vonat csak két óra múlva lesz.
Nagyon-nagyon sajnáltam!  Megköszöntem a felvilágosítást és elbúcsúztam tőle.
A műsorom mindenkinek nagyon tetszett. Főleg a két nőnek  -  valószínű az ő ötletük volt, hogy késessük le  Csomópontinét  -, akik nem kaptak levegőt a nevetéstől.

Nevetés ?  - annál durvább!

Biztos láttak már olyat, hogy valaki nem tudja abbahagyni a nevetést.  Most én is láttam.
Egymás nyakába borulva nevettek, sírtak.  Mi már azon nevettünk, hogy ők mennyire nevetnek. 
Sőt!
Azt látom, hogy Erzsi néni alatt egy kis tócsa keletkezik.  Ráadásul a tócsa egyre nagyobb lesz.  Megyek közelebb.  Erzsi néni,  mi az maga alatt?

Nahát, ha eddig nevettek, ezután az egész iroda nevetett. Az történt, hogy Erzsi néni a nagy nevetéstől  összepisilte magát. 
Csak állt, csak nevetett és csak nőtt a tócsa alatta.
Nem kell különösen bizonygatnom, hogy egész éjjel nevettünk.

Alattad meg mi van?

Akkor is amikor Erzsi néni jelentette, hogy átöltözött.  Amikor hozta a felmosó vödröt és rendbe tette a forgalmi irodát.  Hatalmasakat röhögtünk.
Kivéve akkor, amikor Csomópontiné bejött a forgalmiba és elpanaszolta, hogy valami hülye utas miatt lekéste a vonatot.

Csak finoman!

Persze akkor is nevettünk, de mindenki úgy, hogy ne vegye észre.  Bele a zsebkendőbe, a kabátujjba, vagy a sapkába.  Ráadásul még úgy tettünk, mintha sajnálnák is.
Így utólag azt gondolom, hogy elég disznók voltunk.

Mondtam ugye, hogy nem olyan unalmas a szolgálat!?