Peronkakas 37. A lányok, a lányok...

Séta

37.  A lányok, a lányok...

             A sors talán azt akarja, hogy sok, nem megfelelő emberrel találkozz,
                                   mielőtt megismered az igazit.
                                                                                                                   (G.G. Marquez)

  

Valamikor régen történt.  Talán igaz sem volt ?
Tényleg régen volt, de annyi igaz belőle, hogy amikor én fiatal voltam, a fiúk ugyanúgy szerették a lányokat és a lányok ugyanúgy szerették a fiúkat, mint most.
Én sem voltam különb.
Egyfolytában szerelmes voltam.
Alig múlt el egyik szerelem, máris ott volt helyében a másik.
A sláger erről úgy szólt, hogy:  "Még ide-oda húz a szív...".
Szegény öreganyámnak úgy három havonként mutattam be egy-egy kislányt, mondván:
Nagymama, ez az igazi és csettintettem mellé a három ujjammal és mutattam egy puszit.
Sosem hitte el.      Nem érem én meg fiam, hogy te megnősülj  -  mondogatta.
És igaza volt.  Nem győzte kivárni.

Nyilas jegyben születtem és nemrég olvastam a nyilas jegyűekről néhány jellemző tulajdonságot. Nem mondom el mindet, de van köztük olyan, hogy társaság  kedvelő, gyakran fantáziál, sőt még olyan is, hogy hencegő.
Eszembe jut a sláger:   "Nem vagyok James, s nem vagyok Bond...."  és a befejező sor:
"...Buknak a lányok rám"
Hát erről van szó.   Mert hencegésnek tűnik,  hogy  3-4 hónaponként újabb és újabb kislánynak udvaroltam.  Az már tényleg hencegés lenne,  hogy  ilyen időközönként lecseréltem őket.
 Így nem igaz.   Nagyon sokszor fordult elő, hogy én voltam a nem kívánatos személy, magyarul engem dobott a kislány.

Mintha nem hinne....

Már említettem, hogy Nyúlon legénykedtem.  Ez egy nagyközség Győr közelében.
Mivel a futballcsapatban játszottam, színdarabokban szerepeltem, nagyon sokan hamar megismertek annak ellenére, hogy csak pár éve költöztem Nyúlra.
Hogy még többen megismerjenek eljártam minden bálba, amit a faluban rendeztek.
Sok ilyen bál volt, mert a fiatalok szerettek szórakozni. Televízió még nem volt.
Mozi hétvégeken ugyan előfordult.  Színdarabok is csak  alkalmanként kerültek előadásra.
Maradtak a bálok.
Mindegyiken ott voltam.  Ez nem is maradt észrevétlenül, mert nagyon szerettem táncolni és hencegés nélkül  állíthatom, hogy tudtam is. Főleg ez a környezet emelte ki  a tánctudásomat.  A falubeli fiúk  -  tisztelet a néhány kivételnek  -  legtöbbször petrezselymet árultak,  vagy még inkább ittak.  Éjfél felé kevés volt a józan.
Én pedig a piát  akkor sem szerettem, így a táncmulatságokat végigtáncoltam.
Nem számított, hogy tangó, keringő, foxtrott, csárdás, majd később a twist, mindegyikben menő voltam, hála a szegedi éveimnek, ahol a népi tánccsoportban szerepeltem és a népi tánc mellett az úgynevezett szalontáncokat is megtanultuk.

Ez az igazi!

Egy-egy ilyen táncmulatság általában úgy végződött, hogy miután a jól táncoló lányokat végigtáncoltattam, végül egyik mellett kikötöttem, akit aztán haza is kísértem.
Volt olyan bál, hogy kettőt is fordultam.

A hazakísérésből alakult ki a következő szerelem.  Moziba járás, kirándulás , séták, ami általában a következő bálig tartott.  Hacsak valami közbe nem jött.

Például egyszer a barátom dicsekszik, hogy ő  Idával jár (nem így hívták, ne keressétek).  Mondom neki, ne hülyéskedj,  Idával én járok.  Na, majd meglátod, mondja ő, -  szombaton megyünk moziba.
 Szombaton én megyek vele moziba, mondom én.
Megállapodtunk.  Szombaton beültettük a leányt a moziban, kettőnk közé.
Amikor felém fordult, a Józsi szólt rá:  kivel vagy itt?  Ha a Józsi felé fordult én kértem tőle számon, miért a hátát mutogatja nekem?
Mozi után közrefogtuk  úgy sétáltunk hazafelé. Nagyon el volt magával telve, hogy neki két ilyen daliás kísérője is van.  Akkor lepődött meg, amikor az útelágazáshoz értünk.
Ott ugyanis mindketten köszöntünk neki:  Isten veled. 
Mi elindultunk hazafelé, őt meg otthagytuk egymagában. 
Csak kapkodta a levegőt, főleg a mögöttünk jövő csapat röhögése miatt , akik között ott volt a húgom, aki barátnőivel együtt  be volt  avatva a manőverbe.

Volt azonban olyan is, hogy a saját  hülyeségem miatt nem lett a kapcsolatból semmi.
Pedig az apósjelöltem már fűnek-fának úgy mutatott be, hogy én leszek a veje.
Azzal rontottam el, hogy a kislány bátyjai, akárhányszor elmentem a kislányhoz, mindig rábeszéltek, hogy menjünk fejelő versenyt rendezni az udvaron.  Hagytam magam.
A kislány,   -  nem csoda  -  előbb-utóbb megunta, hogy nem is hozzá járok, hanem a bátyjaihoz és szakítás lett a vége.
Amikor már a faluban majdnem minden lány ismert, és még mindig nem találtam meg az igazit, jöttek a környező helységek  búcsúi.   Amelyikre az időm engedte elmentem.
Arra vigyáztam, hogy a kialakult párok közé ne furakodjak be, mert könnyen ellátják a bajomat.  Nem is bántottak sehol.   Igaz, hogy a futball révén mindenhol voltak barátaim, először velük vettem fel a kapcsolatot.
A szomszéd faluban is volt egy aranyos kislány.  A TSz elnöke megígérte neki, hogy az esküvőnkre levág egy disznót.   Lehet, hogy teljesítette, de a vőlegény akkor már nem én voltam. 
A kislány telefonon hívott, hogy kibékült az előző udvarlójával.
Még jó, hogy nem vertem nagydobra.

Szépek, fiatalok

A környező falvak után jöttek a távolabbiak.  A Józsi, kollégám és barátom, elvitt motorral,  - egy kis Csepelje volt,  -  Lovászpatonára.   Egy darabig jól éreztem magam. Itt is sokat táncoltam.
Amíg az én barátom át nem vert.
Éppen táncolt egy kislánnyal és észrevettem, hogy kacsintgat nekem, hogy kérjem le.
Nem tudtam milyen problémája van, lekértem.  A kislány, akivel táncolt,  helyes volt ugyan, de egy kicsit duci, és ami még rosszabb volt, áradt belőle a testszag.
Na Józsi ezt rám testáltad,  gondoltam, de nem mertem otthagyni a kislányt, mert idegen helyen bármi előfordulhat emiatt.   Persze,  hogy nem kérte le tőlem senki.   Biztosan ismerték már.  Vagy két órát kellett vele táncolnom, mire a zenészek szünetet tartottak és volt rá alkalmam, hogy a helyére kísérjem.   
Hogy aztán a Józsi, aki persze röhögött rajtam,  mit kapott tőlem!?

Így zajlottak a bálok. De előfordult olyan is, hogy busszal mentünk meccsre.
Győrben megálltunk egy üdítőre, ahol összejöttünk egy-két kislánnyal, akik kerékpárral elkísértek bennünket a meccsre.  A meccs alatt ott álltak a kapum mögött és bíztattak. Nevetgéltek. 

Ezen a meccsen volt olyan szerencsém, hogy két tizenegyest is kifogtam.
Nem hencegésből mondom, de egyikük   -  nem tudom honnan tudta meg a címemet  -
írt nekem szerelmeslevelet.   Találkoztam is vele Győrben.

Szurkolnak a csajok

Nagyon csinosan ki volt öltözve.
Én annyira nem.  Elvittem cukrászdába.  Sokat beszélgettünk.  Elmondtam, hogy hol dolgozok.  Búcsúzáskor még kaptam egy puszit, de attól kezdve nem találkoztam vele.
Mintha a föld nyelte volna el.  A barátnőjétől hallottam később, hogy  a kislány elszámította magát.  Egyrészt nem gondolta, hogy vasutas vagyok, másrészt fel sem merte rólam tételezni, hogy még érettségim sincs.  Mert akkor még nem volt.  Neki igen.  Akkor szerezte.
Mondhatná bárki, hogy miért nem kerestem magamhoz valót a vasutas lányok között.
A kérdés jogosnak tűnhet.  Az igazság az, hogy kerestem.  Még azt sem mondhatom, hogy nem találtam.
Forgalmista lányok akkor még ugyan nem voltak, de a pénztárakban lányok dolgoztak.
Volt köztük helyes, aranyos is.   Néha elmentünk kirándulni, szórakozni, aztán semmi.
A  hangos-bemondást is lányok intézték, méghozzá fiatal lányok. De nekik mi voltunk a közvetlen feletteseik.  Mi mondtuk meg, hogy mikor, mit kell bemondani.  Márpedig a beosztottal kikezdeni...!   A mondás szerint:  házinyúlra nem lövünk.  (csak ha támad!)
Hát amelyik támadott,  az más.
A jegyvizsgálók között viszont sok kislány volt. Nem is a Győriekre gondolok, hanem akik
Sopronból, Celldömölkről, Komáromból, Tatabányáról,  Keletiből érkező vonatokon teljesítettek szolgálatot.
Ha este érkeztek Győrbe, akkor rendszerint reggel mentek vissza. Itt voltak tehát egész éjszaka. Volt, aki lement aludni a laktanyába, de volt olyan, aki a személypályaudvaron maradt valamelyik párnás kocsiban.

Csinos!

Ahogy a tengerésznek minden kikötőben volt egy szeretője, úgy nekem is minden vonatnál volt egy jó ismerősöm, akivel vonatmentes időben el lehetett beszélgetni  erről-arról.
Volt köztük olyan, akitől azért kellett megválnom, mert azt terjesztette fűnek-fának, hogy megkértem a kezét. Hát arról szó sem volt.  A  kezét éppen nem!
De az utasok között is nagyon sok fiatal lány volt.  Megint csak nem a hencegés jön ki belőlem, de ha nem is fordultak meg utánam a lányok, de akadt egy-kettő, akinek tetszett az egyenruhám, pláne ha benne voltam.
Hajnalban kimentem a veszprémi vonatot indítani. A vonat egy vágányon volt a soproni vonattal, ami másfél órával később indult, csak az előfűtés miatt volt összetolva a veszprémivel.  A soproni részben ült egy fiatal nő. Bekopogtam az ablakon és kérdeztem hova utazik, mert sejtettem, hogy nem a sopronira jött ki ennyivel korábban.
Durcásan válaszolt:  mi közöd hozzá!  és elkapta a fejét.  No jó!    Elküldtem a veszprémit.
Visszafelé kérdezem tőle:  nem Veszprémbe utaznál, mert azt a vonatot most küldtem el?
Mondanom sem kell, hogy vigasztalásra szorult.  Már nem volt az a dacos kislány, aki a fejét elkapta, mikor szóltam hozzá.
De, rendes voltam, mert megkértem az állomás előtt álldogáló egyik taxist, hogy röpítse át Szabadhegyre: A szabadhegyi szolgálattevőnek pedig szóltam, hogy várják meg a vonattal a taxit.  Meg is tették.  A kislány hazafelé megkeresett.  Szép volt tőle.

Egyik éjszakai szolgálat végén , az utolsó vonatom a pesti gyors volt, ami 5 óra 50-kor indult.  A soproni vonat pár percet késett így várni kellett az indítással, hogy az átszállni kívánók átérjenek.  Amikor már nem láttam semmi mozgást,  elindítottam a vonatot.
Alig húzta ki a vonat a végét, szalad fel egy fiatal nő az aluljáróból, kérdezi, hogy hol a pesti gyors.  Mutattam neki, hogy a végét még sikerül meglátnia.
Nagyon mérges lett. Elmondott engem mindennek. Csak úgy pirult az arcom a szitok áradattól, amit rám öntött.
Közben én is mondogattam a magamét  (legjobb védekezés a támadás).  Hol császkált eddig, biztos elment féldecit inni, meg újságot vásárolni, vagy udvaroltatott magának…
Mindenesetre jól összevesztünk és semmi szépet nem mondtunk egymásnak.

Aznap én is Pestre mentem a rokonokhoz. Persze nem egyenruhában, hanem civilben.
A késő esti vonattal jöttem haza. Akkor még voltak úgynevezett éjszakai vonatok.
Benn ültem egy fülkében egyedül, amikor egy fiatal nő állt meg a fülkeajtó előtt, és a szemközti ablakot lehúzva búcsúzott egy másik hölgytől, aki a vonat mellett az ablak alatt állt.
Amikor a vonat elindult megkérdezte, hogy van-e szabad hely. Persze, hogy volt.
Magam voltam a fülkében: Segítettem a csomagját elhelyezni. 
Én azonnal ráismertem, hogy ő volt az, aki reggel lemaradt a gyorsról.   Ő nem ismert meg. Ennyit tesz az  egyenruha.
Nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Elpanaszolta, hogy járt reggel Győrben.
Próbáltam megvigasztalni, ami   -  már megint hencegek  -  sikerült is.  Annyira sikerült, hogy két puszi között azt is elárultam, hogy én küldtem el előle reggel a vonatot.
De akkor már nem haragudott.  Akkor már kibékült a vasúttal, megszerette a vasutasokat, legalábbis közülük egyet.

Isten veled !

Nagyon sokáig  tartott köztünk a kapcsolat (legalább fél évig).   Mivel vonattal járt be dolgozni Győrbe, mindennap találkoztunk.  A kollégám nap mint nap szólt rám a délutáni vonatcsoport előtt:  Pisti, valaki megint ott áll a peronon és leskelődik ide az ablakra,  menj már ki hozzá.   Nagyon sokszor mentem vele bálba, moziba,  cukrászdába, kirándulásra. 
Ő volt,  az  igazi előtti utolsó szerelmem. 

A következőt, az igazit, (akinek két éven át udvaroltam)  feleségül vettem.
A nagymama, sajnos akkor már nem élt. 
El sem hitte volna.