Peronkakas 50. Házépítés

Ilyenben is lehet élni

50.   Házépítés

         Férfi az, aki épít egy házat, ültet egy fát,  mert ezzel életet ad és jövőt teremt.
                                                                                                                    (népi bölcsesség)

Sokszor elgondolkoztam azon,  jó-e nekem az, hogy nyertem egy autót, vagy nem jó?
Azzal ugyanis, hogy volt szerencsém egy autót nyerni,  lett szerencsém egy ígéretes szolgálati lakásra az igényemet elveszíteni.

Lakáskínálat

Mindig azzal nyugtattam magamat, hogy lakásom még  lehet , hiszen volt is, az anyósom házában, de ha a kocsit nem nyerem,  autóra nem nagyon telt volna a vasutas fizetésemből.

Az is igaz, hogy ilyen lakást kaphattam volna a kiszemelt  „szolgálati” helyett, de az nem volt megfelelő helyen (a Baromfifeldolgozó „illatát” érezhettem volna reggel, este, sőt a nyári éjszakákon  is, nyitott ablak mellett).

Mondták a kollégák, hogy építsek házat.
Ezen el is gondolkoztam. Sőt a bogarat beletettem otthon a családtagok fülébe.
A feleségemnek tetszett az ötlet.   El is kezdte felépíteni, egyelőre csak a tervét a házépítés lehetőségének.  A magam részéről sok ötlet nem került felszínre.

De nézzük a körülményeket.
A feleségem a legfiatalabb gyermek volt a családban. Volt három nővére és egy bátyja.
Apósom néhány évvel azelőtt, hogy bekerültem a családba, meghalt.
Anyósomra maradt  egy hosszú parasztház, sok-sok helyiséggel.  Elől a vendégszoba (hidegszoba), a konyha,  a hálószoba, a nyári-konyha, a kamra.  Külön egy hatalmas istálló.

A szín

Valamikor az apósom szarvasmarhákat tartott.  Ezenkívül egy hatalmas pajta, vagy ahogy itt nevezték,  szín.   Ebben  kapott helyet a Moszkvics.
A ház mögött, fel egészen a dombtetőig húzódott a kert, ami 800 négyszögölnél is nagyobb volt.  A háztól távolabb, úgy két kilométerre volt a „szőlő”,  400 négyszögölön, mellette  még 1400 négyszögöl kert.
Szép kis birtok.  Lehetett benne  tenni-venni.
Meg is tettük.  Az anyósom reggeltől estig a kertben dolgozott, közben ügyelt arra is, hogy mire hazaérünk a feleségemmel, legyen mit ennünk.  Magyarul,  még meg is főzött.

Ezeket azért ismertettem, mert a házépítés lehetőségét ezekre lehetett alapozni.
A feleségem  rábeszélte az édesanyját, hogy  segítsen nekünk a házépítésben.  Na, nem úgy, hogy keverje a maltert,  hanem az anyagiak  előteremtésében.  Mert nekünk az nem volt.
Bár  Montecuccoli hadvezér annak idején, vagy 300 éve, a háborúról mondott olyat, hogy nem kell hozzá más csak pénz, pénz és pénz, ezt mondhatta volna a házépítésre is.

A két okos nő,  a feleségem és az anyósom, aki megérdemli, hogy ezek után mamának szólítsam, kitalálták a megoldást.
A mama összehívta a családot és ismertette  gyermekeivel a tervét.  Mindegyik kap valamennyi összeget  „végkielégítésként” (ma sem tudom mennyit, de nem is érdekelt), aminek fejében  lemondanak minden örökségről a legkisebb lány javára.
A testvérek beleegyeztek  -  mindegyiknek volt megfelelő lakása  -  és nekünk,  mármint a feleségemnek és nekem  adták ajándék címén a házat és a mögötte levő kertet.
A távolabbi kert pedig el lett osztva öt felé és mindenki dolgozhatott a saját birtokán.

A háznak a helye immár meg volt.  El is kezdtük a régi házat lebontani.  Az első három helyiség megszűnt.  A hálószoba bekerült a „nyári-konyhába”, a konyha pedig átköltözött a gabonatároló kamrába.

Miből veszünk építőanyagot?

Tégla van csak pénz kell

A mamának bizony volt még pénze és a feleségem értett hozzá, hogyan kell kihízelegni a szükséges összeget.   Megbeszélte vele, hogy milyen lesz a ház, hol kap benne külön lakosztályt, milyen bútorral fogják benépesíteni.
A mama beleegyezett a házépítésbe.  Valahonnan előkerült a pénz is.
A hatalmas kert terményeit,  szőlőt, illetve feldolgozva a bort,  málnát,  meggyet  és még ami megtermett,  a mama mindent eladott.  Az árát pedig szorgalmasan gyűjtögette.
Ez nagyon jól jött.
Belevetettem magamat is.
A főnököm biztatására  (akinek lehetett némi lelkiismeret furdalása a félresiklott szolgálati lakás miatt)  beadtam a kérelmemet kamatmentes vállalati kölcsönre.
Sajnos későn.  Erre az évre már kimerült a keret.
Maradt még az OTP.  Tőlük kaptunk 600 ezer forintot,  15 évre.
Szép sorban hordogattuk össze a  téglát, betongerendát,  sódert, cementet, homokot.
Amivel lehetett persze spóroltunk.  Például,  oltatlan meszet vettünk, aminek én ástam hatalmas gödröt, amibe aztán oltottam a meszet.

Itt válogattam betonvasat

Betonvasért bejártam a környező ócskavas telepeket és a használt, hétrét összegyűrt, összehajtogatott, különböző vastagságú  betonvasakat a Moszkvics tetején hazacipeltem.
Otthon aztán kiegyengettem.  Ehhez kellett szereznem egy nagykalapácsot.  Ezt a Fűtőházból kértem „kölcsön”.  Ugyanitt kaptam nagyon erős kötelet  (amivel a kisiklott járműveket emelgette a daru vissza a sínre).  A felső-vezetékesek  csigával segítettek ki, hogy a kötelet azon átvetve, fel tudjuk húzni az építőanyagot a magasabb szintekre.

Farönk műtőasztal

Ilyen szerkezet kellett

A betonvas egyengetéséhez „szereztem” egy formás rönköt. (úgy 80 cm hosszú, 60 cm méteres átmérőjű  rönköt találtam egy helyen , ahol az erdőt irtották).

A Moszkvics nagyon jó szolgálatot tett.  Nélküle nem is tudtam volna házat építeni.
Például,  bementem a győri Tüzépre, cementet venni.  Vettem is 10 mázsát,  mázsánkét 80 forintért.
Keresgéltem fuvarost, aki hazaviszi Barátira.  Abban az időben még nem sorakoztak a Tüzép előtt a teherautók, mint most.  Szóltam az öreg cigányembernek, aki lovas kocsijával várta a kuncsaftokat, vigye haza a cementet.
Azt mondja, hogy 800 forint lesz.

Ezt hazahordani!

Na, ne csinálja öregem, mondom neki,  azért kapok még 10 mázsa cementet.  Ugrott az üzlet.
Feltankoltam egy százasért és Moszkviccsal  három fordulóval  hazafuvaroztam a cementet.
Nyögött szegény jószág.  Úgy állt az eleje felfelé, mint a béka.  Hátulja pedig néha kotorta a földet.
Vagy a  vízzel jártam úgy, hogy cipekednem kellett.
Volt az udvaron egy 33 méter mély kút.  Vízvezeték akkor még a falu környékén sem volt.
Ebből a mély kerekes-kútból kellett a vizet a felszínre varázsolnom.

kerekes kút

Egy darabig bírtam a tekergetést.  De egy idő után már a kút sem.   Amikor már öt db kétszáz literes hordó tele lett, a  felhúzott vödörben már csak sár volt.
Szerencsémre az egyik raktárnok kollégám szerzett a Gráb gyárból 60 literes, fedéllel ellátott műanyag hordókat.  Ezeket jól kimostam mert valamilyen festéket tároltak benne.
A kocsiból kidobtam a hátsó ülést, beraktam öt darab hordót, lementem a „major”-ba, ahol artézi kút volt, teleengedtem a hordókat és irány haza.  Naponta kétszer, háromszor.

Víz hordáshoz

Felkerestem a nyúli ismerős kőműveseket és megbíztam őket a házépítéssel.  Jöttek is.
Nekem csak „culágerről” kellet gondoskodnom, akik ellátják őket betonnal, malterral, téglával, meg ami még kell a házépítéshez.
Nagyon pontos tervet kellett készítenem arról hogy mikor hány  fő segítség kell,  kik lesznek azok,  hogyan jutnak el hozzám,  hogyan jutnak majd haza.
  Még ma is megvan az a kis noteszom, amiben néhányszor már összeszámoltam, hogy több mint 100 kollégám járt nálam segíteni, s akiknek sajnos már soha nem tudom meghálálni, hogy  segítettek rajtam.
Szépen megszerveztem, mikor ki ér rá.  Mentem értük kocsival.  A szorosabb napokon, amikor több ember kellett, még hármat is fordultam.  Este pedig fuvaroztam őket haza.
Ki, hol lakott.
Ilyen helyen azzal kezdődik a munka, hogy mindenki kap egy féldeci pálinkát.
Pálinkám volt, mert  törkölyt (aki nem tudná, ez  az amiből a mustot kipréselték) is főzettünk ki és szilvát is, de még a fák alól összegyűjtött többi gyümölcsből is pálinka lett.

Nem a medve bőrére

Évenként 30-40 liter pálinka "termett".  Máskor a mama ezt  eladogatta, de most kellett  kedvcsinálónak.
9  óra körül   megreggeliztünk.  Az alapanyagnak való ott röfögött az ólban hiszen disznókat is hizlaltunk.  Kolbász, sonka mindig került elő.  De még tojásról is gondoskodtak a mama tyúkjai.
Evés előtt, evés után,  két evés közben pedig fogyott a bor. 
A bort én kezeltem.  Más férfi nem lévén a háznál én törődtem a hordókkal,  lefejtésekkel, és hogy a bor jó minőségű legyen.  Bár én a bort   (meg a pálinkát se) nem nagyon ittam meg, nagyon szerettem a vele való foglalatosságot.  Dicsérték is a sógoraim,  akik sokat segítettek, hogy ne érje meg az óbor az újat.  A kapálásnál viszont sosem tévedtek a tájunkra sem.
Évente négy-öt, de volt úgy, hogy hatszáz liter bor is termett.  Rizling és otelló.
Volt tehát ital is bőven.  Ha pedig elfogyott, azon is segítettem.
Egyik éven, amikor már elfogyott a bor, a munka meg még nem,  leszaladtam a Moszkviccsal Soltvadkert mellé egy kis faluba, (Kaskantyúra), ahol már előtte szereztem ismerősöket és vettem olcsó bort is, pálinkát is.  Először úgy jártam, hogy csak asztali fehér bora volt az öregnek, ami úgy nézett ki, mint a víz.  Az íze viszont finom volt.  Mondom az ismerősömnek, hogy ezt mifelénk nem isszák meg, pláne az én aranysárga rizlingem után.
Erre a bácsi megnyugtatott, hogy semmi baj.  Félóra múlva a bor olyan szép sárga volt, mint az enyém otthon.  (meglestem persze, hogy pirított bele egy kis cukrot).

Nem hallgathatom el, hogy a kollégáimon kívül a sógoraim is nagyon sokat segítettek.
A villanyszerelő szinte az egész házat bedrótozta,  még vezetéket is minimális mennyiségűt kellet vennem.  Amikor felkapcsoltam néhány helyiségben a villanyt, meglepő dolgot tapasztaltam.  Némelyik izzóra szépen rá volt nyomtatva a szabványszöveg: „AZ ÉDÁSZTÓL LOPTAM!”
Másik sógorom asztalos volt.  Neki aztán rengeteg dolga akadt a háznál.  Nagyon ügyes keze volt.  Mindent nagyon szépen meg tudott csinálni.  Amíg nem ivott sokat. Utána már alkalmatlan volt.
Elmesélem egyik esetet. Tőlem már régen elment.  Egyszer jön a szomszéd, hogy a sógor itt van az utcán, eléggé furcsa pózban.  Kimentem.  Tényleg furcsán helyezkedett el az út közepén a hatalmas porban. Teljesen előre volt hajolva. A két könyöke a homokban, a feje a kér kezén.  A hátsó fele meredezett az ég felé.  Hazasegítettem nagy kínlódások közepette.

fejreállt!

Otthon aztán feküdne bele az ágyba, úgy ahogy volt. Mondom neki, hogy ne tegyen ilyet.
Akkor ért a meglepetést.  Azt mondta, menjek a p…. ba, neki nem parancsolok, mert ő már otthon van.   Mondom neki, hogy jól van gyerek, leszel te még józan is.
Lett is.  De semmire nem emlékezett, mindent letagadott. 
Egyik disznóölésnél, már a végkifejlet felé, amikor már eleget ivott, a nagykéssel hadonászva levágott a saját orrából is egy darabot.  Azt már nem tudta letagadni, amikor kijózanodott.

A kollégák között is akadt, akinek jobban megártott az ital, de velük nem volt probléma. A többiek félrevezették, lefektették a szalmára és mire végeztünk  kipihente magát.
A hangulat viszont nagyon jó volt.
Nemcsak olyanok jöttek segíteni, akik hozzá voltak szokva az ilyen munkához, hanem olyanok is, akik még kapát, lapátot talán még nem is fogtak a kezükbe.
Zoli barátom a szakszervezeti titkár,  fogait összezárva cipelte a betont a stróblival..
(ez az eszköz két rúdra erősített deszkalemez, amivel a betont , maltert hordtuk az előállítás helyéről  a célhelyre).

Betonkeverés

Betonkeverőt akkor még nem használtunk.  A betont lapátokkal kevertük egy hozzáértő irányításával, aki megmondta, mennyi sóderhez mennyi cement és mennyi víz kell.
Zoli állandóan szidta a betont a stróblira rakókat:  Rohadt dögök, meg akartok szakítani. Azt hiszitek, hogy én nem bírom el. Azért sem dobom le.  És ki is bírta.  Kellett neki a tekintély.
Feri, az üzemmérnök is megszenvedett.  Be akarta bizonyítani, hogy ő is képes azt megcsinálni, amit a többiek.   A téglát úgy juttattuk fel a következő szintre, hogy egyik a lapátra tette a téglát, a másik pedig lapáttal felröpítette a megfelelő helyre. A fentiek pedig elkapták. Hát Ferinek rengeteget kellett próbálkozni, mire az első tégla elérte a megfelelő szintet. Még tapsot is kapott érte a kollégáktól.

Betongerendák

A betongerendák elrakása is kifogott rajtunk először.  A falra daruval rakattam fel a betongerendákat, de ott kézzel kellett a megfelelő, egymástól meghatározott, egyenlő távolságra  elcipelgetni.

Kötelet vetettünk át alatta és mivel csak egy ember fért hozzá egyik végén, ráadásul a csupasz falon, ahol kapaszkodási lehetőség nem volt, eléggé húzós melónak bizonyult.
Ráadásul rosszul kezdtük az elrakást.  Először a kisméretű gerendákat raktuk el.  Majd amikor már alig volt erőnk, és a kötél  kihorzsolta a baba tenyerünket, megpróbáltuk a nagyobbakat.
Nagyon nehezen ment.
Persze legközelebb más módszert alkalmaztunk és könnyebben ment a munka.

A házépítés elkezdődött

A ház építését tehát elkezdtük.  A befejezésig még sok időre, sok pénzre , sok munkára volt szükség.  Akkor úgy éreztem, hogy befejezés soha nem lesz.
De ez így is igaz.  Mire azt hinné az ember, hogy na most már kész, rájön, hogy még mennyi minden van hátra.