Peronkakas 65. A célom közelében

Így már könnyű

65.  A célom közelében

       Az életben nem az jelenti a tragédiát, ha nem éred el a célokat, hanem, ha nincsenek céljaid.
                                                                                                                                (Elijah Mays)

Az történt, hogy egyik nagyon jó kollégám F. Pista, aki utoljára személyszállítási vezető volt, egy továbbképző tanfolyamon, Miskolcon  meghalt.
A halál okáról  a munkatársak sokféle pletykát kitaláltak, de hivatalosan: a szíve nem bírta a terhelést.
F. Pistáról eszembe jut egy érdekes jelenség.

Ő is a Szombathelyi Igazgatóság területéről került Győrbe, mint rajta kívül még néhány középvezető beosztásba került  dolgozó.
A Szombathelyi Igazgatóság  Pápa ill. Veszprémvarsány felől Győrszabadhegyig terjedt.
A Pista például Gyömörei volt.
Bekerült Győrbe és a karrierje meredeken ívelt felfelé. Állomásirányító, Ügyeletestiszt, Vezénylőtiszt, végül Személyszállítási vezető lett.
A jelenség ami érdekes az, hogy rajta kívül még néhányan bejárták ezt a fejlődést.
V. Sanyi  Porváról  került Győrbe. Állomásirányító, Térfőnök, Szakszervezeti titkár, végül a Pártbizottság titkára lett:
H. Pisti is erről a vidékről jött Győrbe. Ő ugyancsak az Állomásirányítói beosztást érte el, de a felesége Kereskedelmi Főnök lett.
M. Zoli Pápáról érkezett. Állomásirányító, Ügyeletes, majd Sz.B. titkár lett.
Nem sorolom, de ennyiből is érzékelhető, hogy mintha valaki irányította volna ezt a jelenséget.
Volt köztük ugyan néhány  "Titán-káder", aki nem vitte sokra. 
Titán kádernek hívták az olyan személyt, aki valakinek a valakije volt, de nem sok mindenhez értett.
Úgy küldték tovább, hogy:  Ti tán tudtok vele valamit kezdeni.
Az állomásfőnök ekkor már Tóth István volt (aki bele tudott beszélni a körzeti telefonba!).
A fentiektől teljesen függetlenül  Ő  Adácsról (illetve arról a környékről)  került Győrbe.   Ide nősült.
A zamatos beszédjéről rá lehetett ismerni, hogy honnan jött.
Az volt a szavajárása, hogy ÁPÁM!  Még érződött a beszédén a palóc akcentus.

Nem tartozik ez sem a témához, de elmondom, mert érdekes, hogy valamikor az 1800-as évek végén  az Adácsiak nagy része a vasúthoz jött dolgozni. (De a környéki falvak lakói is).  A földeket nem bírták művelni, cselédnek nem akartak menni, így eljöttek a vasútra.
Nagyon sok mozdonyvezetővel találkoztam, aki arról a vidékről való volt. (Adács, Tura).
Az egykori újságok azt írták, hogy a jobbágyság helyett választották a vasutat.
Az  adácsi  plébánost is tiszteletbeli vasutasnak tartották, mert a templomban felszólította a híveket télen, hogy menjenek a vasútra, havat lapátolni.

Nos, a főnököm erről a vidékről került Győrbe.
Ő is végigjárta a ranglétrát: Forgalmista, Állomásirányító, Térfőnök, majd Pártbizottsági titkár lett.   Az  Iványi  Ede nyugdíjazása után kapta,  pártfeladatul,  az Állomásfőnökséget.

Ezek után rátérhetek a lényegre, amit most akarok elmondani.
Telefonon hívott a főnök: 
- Ápám, holnap jelentkezel nálám! – hallottam a jellegzetes adácsi tájszólását. 
-  Igenis főnök.
Másnap ott álltam a "szőnyeg szélén" és hallgattam a mondandóját.
- Ápám,  holnaptól te vagy a Személyszállítási vezető.
   (Semmi cicó, hogy ez van, az van.  Én leszek és kész!)

A főnök tervez...

Na, hogy is van ez, gondoltam magamban?   Ez nem törődik azzal, hogy én nem a Szombathelyiektől jöttem?
Nem ellenkeztem.
Ez akkora ugrás volt a fejlődésemben, hogy már súroltam a lécet, amit célként tűztem magam elé, még gyermekkoromban.
A Személyszállítási vezető ugyanis az állomásfőnök első számú helyettese volt.
Volt még egy forgalmi, egy kereskedelmi és egy gazdasági helyettes.
Irodát kaptam, teljes felszereléssel  (titkárnő ugyan nem volt benne), de igénybe vehettem a főnök titkárnőjét, aki  a két Iroda közötti előszobában tevékenykedett.
Tehát az előszobától jobbra volt az állomásfőnök irodája, balra pedig az enyém.
A titkárnő rendes volt, de nem nagyon engedtem, hogy az én anyagomat gépelje, mert nem bíztam senkiben és szerettem magam fogalmazni és "helyesírni" a tőlem kikerülő anyagot, főleg a szakszavakkal teletűzdelt  anyagokban.
 Minden, ami a személyszállítással kapcsolatos, az én feladatkörömbe került.
                                                        Számítógép akkor még nem állt rendelkezésünkre, ezért meg kellett tanulni gépelni. Nem is volt probléma, mert hamar beletanultam.
                                                        Az elektromos írógéphez azonban nem mertem nyúlni, mert
                                                         nagyon érzékeny volt

A számítógép "elődje"  ilyen volt!

Rengeteg dolgom lett  -  hála Isten  -  és én nagyon élveztem az intézkedést.
A menetrendkészítés alapjait én kezdtem, illetve én jártam ki a Megyei Tanácshoz, hogy mérjék fel az igényeket a vidékről bejáróktól.  Főleg a munkásvonatok viszonylatában.
Csak a Vagongyárba kb tízezer ember járt be dolgozni!
Akkor is elmondtam mindenhol, most is mondom:  a menetrendet nem a vasút készíti!

Volt vele gond

A vasút csak összeállítja  -  jól. rosszul  -  az igénylések alapján.
Aztán az életbeléptetést követő egy hét alatt kiderül, hogy mekkora hülyeség (szidták is miatta a vasutat  -  indokolatlanul).
Én feleltem a vonatok és a pályaudvar tisztaságáért.
Volt vele néhány apró gondom, mert kezdetben manuális munka folyt, sehol egy gép, sehol egy  jó szerszám.  
Volt ugyan egy segítőm, a M. Zoli, akit nem is csak a háta mögött, a beosztottjai Vajdának hívtak.  Nem kell mondanom, hogy kik voltak a beosztottak.
Nem volt velük semmi bajom csak fizetésnapok táján.  Ilyenkor mindenki nehezebben ébred, ha előtte megünnepli a fizetésnapot. A Zoli folyamatosan a nyakukon ült!
Hozzám tartozott a talált tárgyak kezelése.  Külön misét érdemel.
A panaszkönyvek beírásait a főnök legtöbbször nekem szignálta ki.

Volt mit olvasni

Nekem kellett megszervezni a csoportos utazásokat, iskolai kirándulásokat, később a különvonatokat.
Nem utolsó sorban az úgynevezett "K" vonatok biztosítását. Erről később még lesz néhány szavam.  (Ezek kormányzati különvonatok voltak).
Meg kellett szerveznem a délelőtti, délutáni ügyeleti beosztást.
Egyszóval, ha nem is állomásfőnök, de a területemen teljhatalmú főnök lettem.
Ha a főnök valamiért nem volt az állomáson, én voltam az első számú helyettesítője.
Aláírási joga a főnöknek és a négy helyettesének volt.
Ezen kívül "szabad szombatokon" én helyettesítettem a Győrszentiváni állomásfőnököt is.
Az Igazgatóságban is jó feletteseim voltak.

Kéthetenként itt már főnök voltam

Azonkívül, hogy egy alkalommal részt vettem egy kéthetes személykocsi tisztítási tanfolyamon, évente egy-két alkalommal az ország személyszállítási vezetői , "értekezletet" tartottak, mindig más helyen.    Ezek a megbeszélések alkalmanként három-négy napig is eltartottak.  Voltunk Szegeden, Pécsett,  Hatvanban, Fonyódon (itt azért, mert egyik kollégának itt volt pincéje).   Az elődöm a miskolci megbeszélést "nem élte túl!".
Nagyon sok olyan ismerősöm lett, akik később nagyon sokszor próbáltak rábeszélni, hogy menjek fel az Igazgatóságba dolgozni  (nem sok vasutasnak volt akkor még két diplomája).

Csak sétál a peronon

Nem álltam kötélnek.
K. Sanyi, aki forgalmista kollégám volt, felkerült Pestre. Egyszer, amikor fenn voltam Pesten, mondta, hogy látogassam meg. (Ismertem a feleségét is). A Keletitől villamosoztunk  40 percet, onnan buszoztunk 20 percet, utána már csak 10 percet gyalogoltunk.
Mondtam is neki, hogy ha te Pesten laksz  (Újpalota), akkor én, aki Győrtől 10 kilométerre levő községben lakok, nyugodtan mondhatom magam Győrinek.

Csodálatos beosztásom lett tehát.
Persze ez sem volt izgalommentes.
Az izgalmas helyzetekről be fogok számolni.
A lényeg az, hogy a vágyam teljesült.
Hátratett kézzel sétálhattam a peronon, jobbra,  balra  köszöngetve az ismerőseimnek.
Meg-meg szólítva a beosztottakat.     Azt az ablakot töröld le légy szíves, mert összetapogatták a gyerekek!
És tették, amit mondtam.
Hát nem csodálatos?

Peronkakas 64. Ki pofázik bele...?

A Torony ablakában

64.  "Ki pofázik bele?...."

                                     Kicsit a dicséret, nagyot a bírálat neveli.
                                                                                                                (ismeretlen)

Az előzőekben elmeséltem, hogyan is zajlik a vágányút beállításának elrendelése.
Nos, amikor még Győr állomáson rengeteg szolgálati hely volt, a vágányút beállítás elrendelése külön kis műsorszám volt.
Elmondom a szolgálati helyek nevét a budapesti oldalról kezdve:
Delta egy, Delta kettő,   Ipartelep, Gyárváros,  Kettes,  (a négyes a rendezőben volt),  Hatos,  (a Nyolcas, Tízes már megszűntek, de régebben ezek is voltak), Személypályaudvar, Egyes  és Újlak, az állomás Hegyeshalom felőli végén.

D. I.

Ipartelep (96)

I. HK

A vágányút beállítás elrendelésekor   -  amely műveletet a vasutas lerövidítette, szerintem logikusan:  körözésnek, mivel a körözvényjelet kellett sorozatosan adni   -  ezeket a szolgálati helyeket kellett beszólítani az  úgynevezett Állomási Nagy-körzeti telefonba.
Tudni kell, hogy voltak az állomáson  -  sőt vannak is  -  kis-körzetek is.
A kis-körzetekbe csak 3-4 szolgálati hely van bekapcsolva. Csak ők tudnak egymással értekezni.
Ha például valakiről pletykálni akarok,  olyan kis-körzeten teszem, amelyikbe ő nem tud belehallgatni.  Persze ez csak szemléltető példa.  Senki nem pletykázott senkiről.
(Mindenki tudott úgyis mindenkiről, mindent)
Arról is beszéltem, hogy a vágányút beállítás elrendelése nagyon komoly teendők közé tartozik, éppen ezért ezen a Nagy-körzeti telefonon általában más megbeszélést, traccsolást nem volt ildomos folytatni.

A rendelkező

Amikor a szükséges adatokat a Rendelkező elmondta, a szolgálati helyek sorrendben bejelentkeztek és tudomásul vették a vágányút beállítást, illetve, ha a vonat közlekedésének részükről nem volt akadálya, akkor adták "a szabad bejáratot vagy kijáratot".
Meg volt a szabványszöveg, amelynek egy nagyon leegyszerűsített példája:
" A 4912 számú vonat bejárata a 14-ik vágányon a Delta egy őrhelynél szabad!  Kovács"

A körözésben résztvevők, ha az utolsó szolgálati hely is elmondta a hozzájárulást, akkor, de csakis akkor,  megbeszélhettek egymással egyéb dolgokat is.
Azt kell mondanom, hogy ilyen szempontból fegyelem volt.
Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki   - akkor is csak tévedésből  -  a  Nagykörzetin  hívott fel egy másik szolgálati helyet, bármilyen művelet (netán nem hivatalos téma) megbeszélése érdekében.

A rendkívüli helyzet akkor alakult ki, ha valamelyik szolgálati helyen tanuló volt.
Az igazi az lett volna, hogy ilyen esetben a szolgálati hely telefonjára kötöttek volna egy lehallgató,  úgynevezett tanuló -  telefont, amelyen a tanuló hallotta volna  hogyan adják a szolgálati helyek a "hozzájárulást".
Sajnos ilyen nem volt.

A legtöbb Rendelkező pedig ódzkodott attól, hogy egy tanuló vegye fel a telefont egy vágányút beállítás elrendelésekor,  netán még hozzájárulást is adjon, amihez aztán még nincs is joga.  Nem ítélem el ezeket  a Rendelkezőket, mert hisz a biztonság az első.
Egyik nap a Személy pályaudvarra került tanulónak egy kislány,  Zsuzsika.
A harmadik-negyedik körözés után, amikor már hallotta a Naplózó forgalmista hölgytől, akinek a felügyeletére volt bízva, hogyan kell adni  vagy megtagadni a hozzájárulásokat,
megbeszéltem a naplózóval, hogy nyugodtan adja oda körözéskor a telefont a kislánynak, mert, ha saját fülével hallja a többi szolgálati hely hozzájárulását, előbb meg fogja tanulni, hogy mit és hogyan kell mondani.
Majd én fogok figyelni, hogy nehogy tévesszen.
A következő körözéskor a Személy pályaudvaron már Zsuzsika vette fel a telefont.
Nagyon szabályosan bejelentkezett.  ( A többi szolgálati helyen mindenhol férfiak teljesítettek szolgálatot és lehetett érezni a feszültséget, kíváncsiságot, hogy na ugyan ki lehet ez az új hang).
Egy személyvonat jött Budapest felől a Személy pályaudvar kettőre, majd indult tovább Hegyeshalomba.
Elmondtam róla a szükségeset, a szolgálati helyek pedig szép sorban adták a hozzájárulást.  Más esetekben, amikor valaki elmondta a maga mondandóját, már tette is le a telefont és ment a dolgára.  Most egyetlenegy kattanást nem hallottam, ami azt jelentette, hogy mindegyik kíváncsi az új hölgy hangjára.
Zsuzsi következett. Ügyes kislány volt. Nagyon szépen elmondta, amit el kellett mondani.
Nem is hagytam szó nélkül.  Mondtam neki, hogy
- "Zsuzsika nagyon ügyes volt, puszilom!",
mert ugye:  kicsit a dicséret, nagyot a bírálat neveli!
Elszabadult a sok kiéhezett férfi fantáziája.

Zsuzsika nagyon ügyes volt...

Először Lajos szólalt meg a Hatosból (akit nem tudom miért, Hitlernek becéztek), csak annyit mondott:
 - Én is puszilom Zsuzsika!
Nem hagytam szó nélkül: 
- Lajoskám, te puszild meg a medvét!
Hanem egyszer csak egy eddig nem hallott hang szólalt meg:
- Milyen komolytalan szolgálat folyik itt?
Én egyből megismertem a főnököm hangját, bár meglepődtem, hogy mi a csodát keres ebben a telefonban?

A főnök beleszól

Gyárvárosban viszont a sorompókezelő, akit Cirminek becéztek, álmában sem gondolt arra, hogy ez a főnök lehet.  Ugyanis ő volt a következő megszólaló:
- Ki pofázik itt bele a körözésbe?
Az ismeretlen bemutatkozott:  
- Tóth István állomásfőnök vagyok!
Érezhető volt, hogy megfagyott a levegő.
Én még nem tettem le egyből a telefont, így hallottam a hallatlan nagy csendet, ami ezután következett.  Csak a halk kattanások jelezték, hogy mindenki szép csendben lerakta a telefonját.
Mi is történt?

Kipofázik bele ?

Csak annyi, hogy az új állomásfőnök, ( eddig a Pártbizottság titkára volt), aki az Ede bácsi után   -  állítólag nem jószántából,  hanem a Párt megbízásából - átvette az állomás vezetését, új módszerekkel kívánta  dolgozóinak a tevékenységét ellenőrizni, ezért a  távközlősökkel beköttette a Nagykörzeti telefont a Főnöki irodába.
És ha már ott volt a telefon,  bele is hallgatott.

Különben csak a meglepetés volt nagy, mert utána egyből felhívtam és megkérdeztem, hogy netán kifogásol-e valamit a szolgálat ellátásában.
Azt mondta, hogy egyáltalán nem, sőt jó módszernek tartja, hogy az új munkatársat ilyen módszerrel vezetem be a végzendő munkába.
Annak pedig, hogy a dolgozók jó hangulatban vannak, még örüljön is egy főnök.
Megnyugtatott, hogy ő végighallgatta az egész körözést és nem főnöki szigorral tette a megjegyzést, hanem így akart a hangulathoz csatlakozni.

A főnök megfigyel

Nem egészen sikerült.
Arra is rábeszéltem, hogy ha már saját magának beköttette a Nagykörzetit, intézze el, hogy a tanulók egy másodtelefonnal kapcsolódjanak a munkába.

Ezek után már senki nem lepődött meg, hogy időnként a főnök hangját is meghallotta a Nagykörzetin.

Peronkakas 63. Peti cipője

A rendelkező

63.  Peti cipője

                                               Egy rossz lépés tönkre teheti a bejárt utat.
                                                                                                            (mondás)

A rendelkező torony egy komoly szolgálati hely.
Hárman teljesítenek szolgálatot:  a rendelkező, a táblakezelő és a hangosbemondó.
A hangosbemondót éjszaka a rendelkező, vagy a táblakezelő helyettesítette.
A rendelkező irányított, a táblakezelő dolgozott. 
Kettejük között szoros kapcsolatnak kellett lenni, mert különben nagyon nehéz lett volna a munka.  Ez a kapcsolat azt jelentette, hogy a "táblás"  egyik szeme, egyik füle mindig a rendelkezőn kellett, hogy legyen.  Állandóan figyelnie kellett, hogy a rendelkező milyen vonatokat fogadott, hova kell őket járatni,  Melyik vágányon fognak közlekedni a vonatok.
Ha a táblás nem figyelt, akkor megnehezítette a rendelkező munkáját, mert olyan mozzanatokat, amiket az állomási dolgozóknak, távbeszélőn, rádión már    - esetleg többször is  -  elmondott, még egyszer el kellett mondani a táblásnak.
Volt olyan táblakezelőm, egy fiatal lány, aki nagyon értette a munkáját.
Nyugodtan hátat is fordíthattam a táblának, mert tudtam, hogy minden szavamat hallotta és úgy is  irányítja a vonatokat, ahogy én elrendeltem.
Ha netán valamikor felemeltem a fejem és a berendezés felé néztem, már ijedten kérdezte, hogy netán elrontott valamit?
De ilyen ritkán fordult elő.  Ismertük egymás gondolatait is és a szabályokat is persze.
Az a szabály az Utasítások szerint  - és ezt minden vasutas tudja, aki a forgalmi szolgálatnál tevékenykedik  -  hogy az érkező, induló, áthaladó vonatok  "vágányútjának"
beállítását az érdekelt állomási személyzet részére el kellett rendelni.

Tele voltunk telefonokkal

Ez abból áll gyakorlatilag, hogy az érdekelt szolgálati helyek dolgozóit,  úgynevezett "körözvényjellel" hívjuk a telefonhoz, ami kezdetben három rövid egy hosszú csengetés folytonos ismétlésével történt.  Jelenleg nem kell a rendelkezőnek ügyes kezűnek lenni, hogy szépen el tudja játszani a  ti-ti-ti-tá,  ti-ti-ti-tá...hangokat a távbeszélőn, mert  csak az egérrel ráviszi a nyilat a megfelelő szolgálati helyre és ott már szól is a csengő.
Mondhatnám, hogy bezzeg az én időmben! 
No akkor is volt néhány botkezű, akire azt mondták, hogy ráfeküdt a csengető gombra, nem törődve azzal, hogy szép legyen a csengetés.
Már régen dicsértem magam, de megmondhatják az akkor dolgozók, hogy amikor én reggel az első körözvényjelet adtam,  mindenki megesküdött volna rá, hogy én vagyok szolgálatban.  Mozart sem játszott volna nálam szebben a rövid hosszú hangok variációjával.

Ilyen szépen azért nem "játszottam"

A körözvényjelre a szolgálati helyek illetékes dolgozói,  térfelvigyázó, váltókezelők bejelentkeztek  -  elhelyezkedésük sorrendjében. 
Ezután a rendelkező elmondta,  például, hogy honnan milyen vonat érkezik, melyik vágányon át melyik vágányra és mikor.
Amikor helyszíni állításúak voltak a váltók, akkor a vágányút beállítás elrendelése után nekik kellett intézkedni, hogy az adott vonat a jelzett időre be tudjon haladni a megfelelő vágányra. Magyarul beállították a szükséges vágányutat.
A Dominó 55-ös biztosítóberendezés sok munkától mentette meg a váltókezelőket.
A vágányút beállítás ekkor már abban merült ki, hogy az illető vágányt meg kellett vizsgálni "rátekintéssel", hogy nem akadályozza-e a vonat útját olyasmi, amit a berendezés nem érzékel.  (durva példa, de ha valaki fekszik a síneken, azt a berendezés nem érzékeli, ezért kell megnézni).
A Rendező pályaudvaron felemás volt a biztosítóberendezés.
A fővágányokhoz közeli váltók "be voltak kötve"  a biztosítóberendezésbe. 
A váltók, vágányutak állítása ezeken a vágányokon a toronyból történt.
A hozzájuk csatlakozó vágányokon viszont megmaradtak a régi  helyszíni állítású váltók, amit a váltókezelők hagyományos módon a helyszínen tudtak átállítani szükség esetén, (például tolatásoknál).
Egyik éjszakai szolgálatban a Rendező pályaudvaron elkészült egy tehervonat, ami Hegyeshalomba közlekedett.
A Rendező pályaudvar  érdekelt végén levő VI-os szolgálati helyen egy fiatal vasutas, Peti teljesített szolgálatot.  Ügyes, belevaló fiú volt, ezért is bízták meg már fiatalon, hogy ezen az úgymond "frekventált"  munkahelyen egyedül teljesíthessen szolgálatot.
Amikor úgy láttam, hogy a vonat közlekedése nem zavarja a fővágányokon a többi vonat közlekedését és a szomszéd állomás engedélyt is adott, hogy a vonatot elküldhessem, elrendeltem a vonat vágányútjának beállítását.
Persze ez így egy kicsit  utasítás szagú, szinte teátrális, mert egyetlen emberrel,  Petivel kellett megbeszélnem, hogy állítsa be az induló vonat vágányútját.
Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy neki egyetlen helyszíni állítású váltót kellett csak átállítani  (tolatási mozgás ebben az időpontban az ő területén nem volt).

Kézi állítású

Peti, a vonatmenesztő térfelvigyázó, mivel nemcsak a szabályokat tanulta el az öregektől, hanem a "rugalmasságot" is, jelentette hivatalosan, hogy nála, mármint a VI-os szolgálati helyen az érdekelt vonat vágányútja szabad.
A megszokott szöveg úgy hangzik, hogy a VI-os szolgálati helyen a …sz. vágányról a  … sz. vonat feljárata szabad! 
A válaszom erre, hogy ha „áll”  a jelző,  meneszthető!
A vasutas ebből tudja, hogy a jelző akkor "áll", ha szabad, illetőleg továbbhaladást engedélyező jelzés jelenik meg rajta.

Ez hiányzott

Ebben az esetben Peti a zöld fényű lámpájával felhatalmazza a vonat mozdonyvezetőjét az indulásra.
Tiszta sor.   Ezután az következik, hogy mivel én mindent hangosan visszaismételtem, ahogy különben a nagykönyvben meg van írva, a táblakezelőm már a Dominó 55-el  - egy fővágányon közlekedő vonat elhaladása után  állította is be az induló vonat vágányútját. 
Sőt, mivel semmi akadálya nem volt, a "szabad" jelzést is a jelzőre varázsolta.
 És vártuk, hogy Peti a vonatot elindítsa, ahogy ezt megbeszéltük.
Elő szokott ilyenkor fordulni, hogy valami apróság közbejön.  Netán a mozdonyvezetőnek lett valami sürgős dolga, amit a mozdonyon nem tud elvégezni.  Vagy elfelejtettek kézbesíteni valamilyen fuvarokmányt.  De ezek rövid idő alatt meg szoktak oldódni.
Most viszont, már negyedórája lestük, hogy  a  vonat meginduljon.  De hiába.
Hívogattuk a VI-os szolgálati helyet, de a telefont nem vette fel senki.
Kiabáltunk a hangosbemondón (a rendezőin), hogy Peti jelentkezzen.
 Sehol semmi.
Végül felhívtam az induló vonat mozdonyvezetőjét mozdonyrádión, hogy nézzen már körül nem látja-e a mi emberünket.
Egy kis idő múlva a mozdonyvezető közli, hogy látja Petit a vágány végénél, de nem tudja, hogy mi van vele, mert nagyon integet, adja a Megállj jelzést a zöld lámpájával, de nem mozdul egy helyről semerre.
Légy szíves húzzál előre a vágány végéig   -  kértem a mozdonyvezetőt   -  és nézd meg miről van szó.
Előre húzott és jelentette:  Peti nem tud elmozdulni, mert a váltó becsípte a cipőjét lábával együtt.  Nem tudja kihúzni a lábát a váltóból, sem cipőstől, sem cipő nélkül, mert nem jön ki a lába a cipőből.  De amúgy jól van a gyerek, mert káromkodik.
Ilyenkor nem lehet mást tenni, mint a lezárt  vágányutat  -     amit alapesetben a vonat elhaladása old fel,  amiről most szó sem lehetett, mert az érintett váltóban volt a Peti lába
 -  fel kellett oldani.
A táblás,  "Kényszeroldót" alkalmazott  és utána átállította a "vétkes" váltót, ezzel kiszabadítva Peti lábát a szorításból.
Legelőször kifaggattuk, hogy kell-e mentőt hívni.  Azt mondta semmi baja.
Újra beállítottuk a vágányutat  és a vonat most már rendben elment.
A "bódéjába"  visszatérő Petivel aztán elbeszélgettem.  Hogy lehet annyi esze, hogy egy központi állítású váltónál belép a csúcssín és a tősín közé?
Szerencséjére olyan helyen lépett közé, hogy a szerkezet csak összeszorította a cipőjét, a lábával együtt és nem szorított rajta annyit, hogy súlyosabban megsérüljön.
De ez jó lecke volt.
A cipőjét már nem tudta többet használni.
A munkavédelmi ügyintéző  (nem árulom el, hogy milyen áron) megszerezte a cipőt és egy ideig elrettentő példaként mutogatta munkavédelmi oktatásokon.

Ez maradt

Peronkakas 62. "Hangya" vágány

Győr, Gyorsárúraktár

62.  63.  "Hangya" vágány

                                               A tiszta élethez nem elég a mindennapos mosakodás.
                                                                                                                   (mondás)

Néhány lelkes vasúttörténész, akik a győri állomás múltjával is foglalkoztak, kiderítették, hogy a különböző nevekkel ellátott mellékvágányok honnan kapták ezt a "becenevet"? Győrben még nincs is belőlük nagyon sok, de jártam egy-két nagy állomáson, ahol nagyon különleges nevekkel illették egyik másik vágányt. Nem veszem fel a versenyt ezekkel a vasúttörténészekkel, mert én nem vettem a fáradtságot hogy nyomozásba kezdjek, megelégedtem azzal, amit az öregektől hallottam.

Például a „Temető vágány”  helyén valamikor biztosan temető volt, különben miért ragadt volna rá ez az elnevezés.  Ráadásul , mivel nemcsak egy vágányról van szó, volt  (ill. van is) az  „Öregtemető”,  valószínű ez a legrégebbi, van az „Újtemető”, ami a legfiatalabb lehet. A kettő közötti vágányt  már nem variálták,  az lett a ’Középső-temető” vágány.

A Raktár vágány elnevezése nem okoz gondot nekem sem, mert ott van a raktár épület mellett.  Viszont a velük párhuzamos csonka vágányokból hogyan lett „Csárda vágány”, azt hivatalosan senki nem tudta megerősíteni.  Mondják egyszerűen, hogy ott csárda volt.
Még az is lehetett.  Csak az gondolkoztat el, hogy a Temető és Csárda vágányok vége egy helyen fut össze.  Most akkor Temető vagy Csárda?   Persze mindkettő lehetett.  

"Csárda"  vágányok

Az Iparvágányok elnevezése egyszerű elgondolásból fakad:   Gráb vágány, Richards vágány, Duna vontatóvágány (ami a Vagongyárba vezetett),  a Mosó Tüzép-ben csak a „mosó” szorul magyarázatra..  De nagyon egyszerű eredete van.  Valamikor mosó vágány volt, ahol a személyszállító kocsikat mosták (kívülről).
Érdekes, hogy Győrben az Iparvágányok, amelyeket ma már nem használnak,  behálózzák az egész várost.  A sínek még mindenhol megvannak (amíg a fémgyűjtők nem jönnek rá!!), de használatlanok. Az autók a síneken parkolnak.  Valamikor ezért nagy büntetés járt!
A város vezetői nem egyszer felvetették, hogy ezeken a síneken enyhíteni lehetne a  közutak zsúfoltságát.  De úgy látszik senki nem meri vállalni az ennek megoldásával járó problémákat.

A sínek kimentek a Rábapartra

A Flóra iparvágány az Olajgyárba vezetett  (nagyon meredek lejtőn lehetett lejutni az Olajgyárba, és ugyanilyen meredek emelkedőn lehetett visszajutni az állomásra)
Valamikor, amikor a vasutat  kezdtem vonatfékezőként, még segíteni kellett a mozdonyvezetőnek a fékezésben, úgy, hogy a teherkocsikon húzogattuk (tekergettük) a kéziféket, mert akkor még nem légfékkel közlekedtünk.

A „Gyorsárú-kihúzó” vágány a Rendező  pályaudvar Személypályaudvar felőli végén volt.
Az elnevezése nem okoz nagy rejtvényt.  A Gyorsáru raktár mellett húzódott.

A „Hangya vágány”  már némi magyarázatra szorul. Maga a Hangya, olyan kis vegyesboltot jelentett, ahol általában majdnem mindent lehetett vásárolni.  Főleg faluhelyen voltak ezek az üzletek, de nagyon sokat lehetett találni városokban is.
A Baross-hídtól keletre a mostani Bartók Béla út  és a vasút mellett húzódó Eszperantó út sarkán  van egy épület. Hogy most milyen üzletek vannak az épületben azt hitelesen nem tudnám leírni, mert tegnapelőtt még Fürdőszoba üzlet volt, aztán Zálogház, Egyenruházati bolt, Kínai ruházati bolt,  nem régen láttam, hogy gyümölcsöket raktak ki az egyik üzlet elé.

A   Hangya

Ez az épület lehetett valamikor a Hangya.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az épület alatt hatalmas borospince van,  vagy volt?
Ebbe a borospincébe nagyon sok bor érkezett vasúti  boros-tartálykocsiban. Régebben fahordók voltak, később áttértek fémvázas hordókra.  Nem véletlenül  -  gondolom én!

Megmutatták nekem egyszer a régebbi fahordó belsejét. Elszörnyedtem. Olyan volt a belseje, mint a tüskésdisznó kívülről. Elmesélte a Pincemester, hogy mitől lett ilyen a hordó belseje.

A vasutasok szeretik a bort.  Ezt én is tapasztaltam.  Azt mondták az öreg vasutasok, hogy olyan rossz bor nincs, amit a vasutas meg ne inna. Lehetett az „cserók” guggolós  (guggolva mentek el az ablak alatt, nehogy behívják bort inni), vagy az abdai háromemberest,  (kettőnek le kellett fogni, a harmadik öntötte bele). Arról nem is beszélve, hogy a találékonyság  magas fokát érték el, ha bort kellett szerezni.
Minden bakterházban ott volt az „amerikáner” meg  a szükséges méretű fadugó. Egyszerűen megfúrták a hordót.  Kiengedték a szükséges mennyiséget, utána beleverték a lyukba a faéket. A hordó belseje mutatta, hogy nagyon sok helyen meg lett fúrva a hordó. 

A pince mellett, azzal párhuzamosan volt egy vágány, ami nagyon egyszerű okból a „Hangyavágány” elnevezést kapta. Amikor megérkezett egy „szállítmány” bor, beállították a Hangyavágányra, ahonnan lefejtették.
Ez persze nem volt ennyire egyszerű. A Hangyavágány ugyanis Felső vezeték alatt volt.  A felső vezetékben pedig ,  kezdetben 16,  később (jelenleg is)  25 kV feszültség volt. (illetve van!)

Ennek a veszélyét nem kell külön ecsetelnem. Az Utasítás a megközelítési távolságát a felső vezetéknek  kettő méterben határozza meg. Ha ennél közelebb kerül valaki a vezetékhez, hát arról még beszélni is borzasztó. Sajnos láttam egy-két gőzmozdony-fűtőt, aki a szénkaparóval olyan közel került a vezetékhez, hogy  szénné égett.

Sőt, ha a levegő párás, néhány érzékenyebb embert megcsiklandoz az áram, amikor elmegy a vezeték hálózat alatt. Csak megjegyzem, hogy a mozdonyvezetők pedig huzamos ideig teljesítenek szolgálatot a  felső vezeték közelében. Kapnak vajon veszélyességi pótlékot?

A tanulóimat figyelmeztetni szoktam, ha kisgyermekük lesz, nehogy a vasút mellett engedjék neki, hogy sárkányt eregessen.  Főleg, ha párás az idő. Ha a madzag hozzáérne a vezetékhez….
Nem is mondom tovább.
A fiúkat arra szoktam figyelmeztetni, hogy sörözésből hazafelé  nehogy a Baross-hídon jusson eszükbe, hogy  „üríteni” kellene, mert az, az utolsó élvezet lenne, ha eltalálná a vezetéket.
Mondják, hogy de hát a galambok  ?

A galamboknak nem ér a lába a földre.  De ha olyan helyzetben próbálnának csókolózni, hogy egyikük az egyik,  másikuk  a másik vezetéken ül,  akkor egyikből biztosan sült galamb lesz.

Még volt repülőhíd a fűtőháznál

Egyszer, amikor még megvolt a fűtőház mellett a gyalogos „repülőhíd”, beszóltak az I.-es szolgálat helyről, hogy valaki mászik le a hídról a vezetékek fölött. Rohantam ki, hogy legalább lássam mi történik, ha segíteni nem is tudok. Mire kiértem, az illető már a sínek között feküdt és nyöszörgött.

A mentők gyorsan kiértek.  Az orvos megfordította az illetőt és kérdezte, hogy van-e valami sérülése. Az illető csak annyit mondott, hogy „Nem sikerült megdögleni!”  Ezek szerint azt akarta.
Az orvos megnézegette a sérüléseit.  A két tenyerében volt körülbelül 5 centiméter széles vörös csík, amit az okozott, hogy  útközben a híd és a föld között egy pillanatra visszatért az életösztön és megpróbált megkapaszkodni a felső vezetékben.  De életben maradt, mert nem volt olyan hosszú lába, hogy a vezetéktől leért volna a földig. 

Visszatérve a Hangya-vágányhoz, a bort lefejteni csak akkor lehetett, ha a hordó fölötti vezetéket feszültség mentesítették, sőt utána le is „földelték”  két oldalról.
A  lefejtéshez a tömlőket ezután helyezték a tartály tetején levő nyíláson (dómfedélen) át  a hordóba.
A vezeték feszültségmentesítése a Rendelkező forgalmi szolgálattevő feladata volt.
A Földelés a külső forgalmi szolgálattevőé.
Ez abból állt, hogy a már kikapcsolt (feszültségmentesített) vezetéket egy speciális földelő rúddal  a munkahely mindkét oldala felől leföldelte.
A földelő rúd saruját a sínszálra szorította,  néhány esetben mindkét sínszálra, utána a földelő végét beakasztotta a vezetékbe.
Ez veszélyes művelet is lehetett volna, ha nem tartják be a szabályokat.
Ugyanis, ha a külsős még a kikapcsolás előtt próbált volna földelni (szükség esetén persze, például életveszély esetén,  lehet ilyet tenni,  ez a kényszerföldelés),  a földelő rúd vezetékhez történő közelítésekor hatalmas ív keletkezik (fényesebb, mint fényképezéskor az ívfény vagy vaku)) ezenkívül hatalmas durranás és nem ritkán vezetékszakadás követi. 
A külsős mehet haza fehérneműt váltani. Mit ne mondjak, előfordult ilyen is. Legtöbbször azonban figyelt mindenki.

Boros hordók a vagonon

Ha azt mondom, hogy néhány külsős nagy érdeklődést tanúsított a Hangyán végzendő földelés iránt, talán nem is túlzok. Amikor a hordót beállították a „Hangyára”, már elkezdődött az osztozkodás, hogy ki menjen földelni?   Na, nem azért mert munkamániások voltak.
Az  szokott történni, hogy a földelés elvégzése után a pincemester  a földelést végző „tiszt urat”  meginvitálta a pincébe. Egyszer én is lementem.  Hatalmas pince volt, tele kisebb, nagyobb és még nagyobb boroshordóval. Egy parányi,  fürdőszoba ablak nagyságú résen lehetett a pincébe jutni egy meredek létrán. A pincemester nagyon barátságos, vendégszerető ember volt, mert ha már lement valaki, akkor nem úszta meg a kínálgatást.
Tiszt úr, ezt kóstolja meg.  De csak egy kis decis pohárral. Utána a másikat is.  Rengeteg hordó volt. Én ugyan a második pohár után megköszöntem a vendéglátást és menekültem vissza a forgalmiba. De volt olyan, aki szerint egy-két pohárért nem érdemes lemászni a meredek létrán. Mire hat-nyolc hordót végigkóstolt,  az annyi deci bor, annak bizony a végén nagyon nehéz volt a meredek létrán visszamászni a felszínre.

Boroshordók a pincében

Akadt  persze olyan gyakorlott ivó, akin meg sem látszott a kóstolás, de az ellenkezője is előfordult. Egyik este, ügyeletesként,  fél hatkor én tartottam az „eligazítást”. A szolgálatra jelentkezők mindegyike „szolgálatképes állapotban”  volt. 

Felültem a vonatomra, ami fél hétkor indult Nyúl felé. Fél hétkor jött is ki a vonathoz a külsős.  Nagyon ramaty állapotban.  Sapkája félreállt. Kapaszkodott a lépcsőkorlátba, de nagy nehezen elindította a vonatot. Jézus Máriám!  Mi történt a Zoli bácsival?

Nem sokáig voltam bizonytalanságban. A „Hangya-vágány” mellett haladt el a vonatom és láttam, hogy fejtik a bort!
A földelést már, úgy látszik, Zoli bátyám elvégezte!

Személyvonat a Hangyavágány mellett

Peronkakas 61. "Kecskelábú"

Az I-es Helyikapcsoló

61.  „Kecskelábú” !

                Légy ura indulataidnak.. Mert, ha az nem engedelmeskedik,  parancsolni fog.
                                                                                                                      (Horatius)

Éjszakai szolgálatban az I.HK.-ban  (Egyes Helyi Kapcsolóban) voltam Térfelvigyázó,
illetve abban az időben Vonatmenesztő térfelvigyázó, mert  a szükséges szakvizsgával rendelkeztünk, a vonatindító eszközök is ott voltak a szolgálati helyen  (vörös sapka, indító tárcsa vagy lámpa) és szükség esetén be tudtunk segíteni a külsős forgalmistának a vonatok menesztésében.

Erre elég ritkán került sor, legfeljebb, ha a külsősnek sürgős dolga volt, megkért bennünket, hogy valamelyik vonatot indítsuk el helyette.  Persze csak azt amelyik ebbe az irányba indult

(konkrétan és szakszerűen a Végpont felé!).  Még pontosabban, hogy a nem vasutasok is értsék,  Hegyeshalom felé vagy Sopron felé.

De nem ez volt a Térfelvigyázó fő tevékenysége, hanem az, hogy a vonatgépek közlekedését szabályozza.  Érkező vonat esetén a vonatról vagy a Fűtőházba, vagy körül a vonat másik végére, esetleg a fordítókorongra (ahol a diesel mozdonyok olajvételezése is történt.).

Domino 55

Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy a Dominó 55-ös berendezés segítségével, villamos úton, két kezelőgomb alkalmazásával átállította a megfelelő váltót, váltókat a  szükséges állásba és utána a sárga színű kézi-jelzőzászlójával, vagy sötétben a fehérfényű kézilámpájával adott jelzést a mozdonyvezetőnek a mozgás megkezdésére.

Ha ezen az oldalon vonatok érkezése vagy indulása történt, a Térfelvigyázónak nem volt lehetősége a váltók állítására, mert a vonat  „vágányútját”  a központból, a Rendelkező toronyból állították be és zárták le, ami csak a vonat elhaladása után oldódott.

(Kivéve persze olyan veszélyhelyzetet, amikor a Berendezés kezelő „Kényszeroldót” tudott alkalmazni, ami veszélyes művelet is lehetett, mert, akár balesetet is lehetett vele okozni).

Ezen az éjszakán,  egészen reggel 5 óra 20 percig,  semmi különös nem történt.

Mondhatnám, hogy rutinmunka volt az egész szolgálat.  A megszokott vonatok indultak, érkeztek.  Még vonatkésés sem volt jelentős.

Hajnali 5 óra környékén érkeztek a munkásvonatok.

Ezek is menetrend szerint megérkeztek.

Megérkezett például a vaszprémvarsányi munkásvonat a  hetedik vágányra 5 óra 15 perckor.

A mozdonyt  (gőzmozdonnyal közlekedett ez is) a „gépkísérő” leakasztotta a szerelvényről és szokás szerint közölte a mozdonyvezetővel, hogy ha kap kézi jelzést  kimehet a hetedik vágányról és a Térfelvigyázó bekormányozza a fűtőházba.

Ez, ebben a pillanatban még nem volt időszerű, sőt lehetetlen volt, mert eközben a Központ beállította a csornai vonat vágányútját az ötödik vágányra.

Közeledik

A vonat már közeledett is, lehetett látni a mozdony lámpáit amint lejött a Rába-hídról.

Ilyenkor a szolgálatban levőnek kötelessége, hogy a vágányutat megfigyelés alatt tartsa.

Nehogy valami nekimenjen a vonatnak.
Ez után a vonatot is meg kellett figyelni, hogy nincs-e rajta valamilyen rendellenesség.

Ezt a ténykedést az Utasítás úgy írja elő, hogy a vonatokat a vonatfogadásra kijelölt helyen a megfelelő jelzőeszközökkel kell fogadni.

Ez is rutinmunka volt.   Az I. HK. Vonatfogadásra kijelölt helye a szolgálati hely nyitott ablaka volt.  Az ablak mellé volt kitűzve a jelzőzászló, hogy szükség esetén kéznél legyen és ugyancsak az ablak mellett volt a stek-lámpa, amivel sötétben lehetett jelzést adni.

Ahogy a nagykönyvben meg volt írva kiálltam az ablakba és vártam az érkező csornait.

Azt sajnos ezen a reggelen nem tudtam megfigyelni, hogy fiatal lányok utaznak-e a vonattal

(Más esetben még olyan is akadt, aki integetett.  Pontosabban visszaintegetett)

Az történt ugyanis, amit ezen a kis rajzon próbálok ábrázolni.
Az I. HK-ban az a kis fekete pont én vagyok.
Jobbról közeledik a soproni munkásvonat.  Már az útátjárónál jár.

A hetedik vágányon álló gőzmozdony egyszer csak megindult és jött kifelé a vágányról.

Talán érzékelhető a rajzból, hogy mi következhetett volna?

Elmondom.  A vonat közeledett 40 km/ óra sebességgel.  A mozdony a hetedikről nem volt ilyen gyors, de éppen elég lett volna, ha azzal a 10 km/óra sebességével nekimegy a vonatnak.

A négyszögben a pont én vagyok

Abban a pillanatban, amikor észleltem a baleseti helyzetet,  bekaptam a fütyülőmet (a jelzősípot)  -  akkor persze nem voltam ilyen vidám  -  és a lámpával adtam a Megállj jelzést, a síppal pedig a sok rövidet (ami a Megállj jelzés hangjelzése  -  a rendőr is így sípol utánunk!).

Talán az őrangyalom lehetett ott a közelben  (legalábbis én neki köszöntem meg), mert a két mozdony egymástól egy méterre megállt.

Ez azt jelentette, hogy a  „göcseji”  (így becézték a veszprémi vonatokat) vonat mozdonya

„felvágta” (a kerekeivel átállította ) a rajzon 33-as számmal jelölt váltót.

A vasutasok tudják, hogy a váltófelvágás maga is büntetendő cselekmény, még akkor is ha semmi balesetveszély  (látszólag) nem áll fenn.

A nem vasutasok ezt úgy érthetik meg, hogy a váltófelvágás azt jelenti, hogy a váltó erőszakos úton lett  átállítva  (úgy mondom a tanulóimnak, hogy meg lett erőszakolva).

Magyarul a váltót a ráguruló mozdony kerekei állítják át.  Eközben a váltó megsérül, ami későbbi balesetek okozója lehet.

Ilyenkor a felvágott váltót meg kell vizsgálni, de ehhez szabaddá kell tenni, de csak úgy , hogy a rajta levő jármű visszafelé nem mozoghat, mert az még nagyobb bajt eredményez.

Az előírásnak megfelelően megvizsgáltuk a váltót (ehhez egy ember nem elég).

Nem láttunk rajta sérülést  (Részletesebben a  szakembereknek is meg kell vizsgálni) így
5 km/ óra sebességgel járható.  Be is küldtük a „göcseji” gépet a fűtőházba, utána a váltó állítása után bejárhatott a csornai vonat is.

20 perc alatt helyreállt a rend.  A váltó megvizsgálása persze ennél több időt igényelt.

Hanem közben Budapestről már el is indultak a balesetvizsgálók, mert ez egy közlekedő vonattal történt balesetnek minősült, még akkor is, ha tényleges baleset nem történt.

Ilyenkor hiába jön a leváltó személyzet, hazamenni nem szabad, mert meg kell várni a balesetvizsgálót.

Fél kilenc körül megérkezett.

A baleset résztvevői, együtt vártunk a főnöki szobában.

A gépkísérőkkel hamar végzett a vizsgáló.  Megmondták, hogy nem adtak engedélyt a mozdonyvezetőnek, hogy kijöjjön a hetedikről, amit ő el is ismert.

Utána egy jó órával a csornai vonat mozdonyvezetője és vonatvezetője is elmehetett.

Ők is csak azért voltak ott egy órán át, mert ellentmondóan nyilatkoztak.
A mozdonyvezető azt állította, hogy azért állt meg „időben”, mert meglátta a másik mozdonyt és gyorsféket alkalmazott.  Az én Megállj jelzésemet nem látta.  Ezt nem is vitatták, mert a mozdony másik oldalán tartózkodott.

A győri fűtőház épülete

A vonatvezető viszont azt „vallotta”, hogy látta az én Megállj jelzésemet, amire gyorsan beugrott a  kocsiba  (a mozdony utáni poggyászkocsiban tartózkodott) és meghúzta a vészféket, azért állt meg a vonat.

Melyiknek van igaza? (talán arra számítottak, hogy baleset elhárításért jutalmat kapnak?).

A mozdonyvezető állítását a vizsgáló bizottság  gyorsan megdöntötte.  Amikor ő a Fűtőházi épület takarásában lévő mozdonyt megláthatta, már nem tudott volna megállni.  Kész!

Ők is elmehettek.

Ketten maradtunk „főbűnösök”.  A „göcseji” mozdonyvezetője, (akit senki nem tudja pontosan miért, de „Kecskelábú”-nak becéztek),   és én.

A kihallgatás azért húzódott el, mert a mozdonyvezető váltig állította, hogy azért indult meg a hetedikről, mert én adtam neki a jelzést.
Ezt én őrültségnek tartottam, hisz nyilvánvaló volt, hogy az ötödikre jár be a csornai vonat.
Ilyenkor váltóállítási lehetőségem sincs. Háromszor, négyszer kihallgattak bennünket  külön-külön.
Egyszer a Kecskelábú arra hivatkozott, hogy a váltó (a 37-es számú)  a hetedik vágányra terelő állásban állt, tehát az ő mozdonya részére.

Egyből én lettem a főbűnös. Miért állt úgy a váltó, ha nem akartam, hogy kijöjjön.

Ha nem ismerem a Végrehajtási Utasítást, akkor meg is érdemeltem volna, hogy én vigyem el a balhét.

De ismertem, sőt be is mutattam a balesetvizsgálónak, hogy (itt olyan következik, amit a vasutasok ismernek) az ötödikre történő bejáratkor a nyolcadik vágány végén levő váltó a fűtőház felé terelő állásban  kell hogy álljon (ez a 39 számú váltó), nehogy a vonatnak abból az irányból valami neki tudjon menni.    Így is állt. (a vágányút védőváltója)

A 37-es váltó pedig  a 39-es párja és meg  kell hogy védje, ezt pedig úgy tudja, ha a hetedik felé terel.  (Ez a váltó  „szabványos állása”.).  Így írta a VhU  is.
(A rajzon erősebb színnel ábrázoltam ezt a két váltót)

Tovább folytatódott az egy állítás, egy tagadás.

Fél kettőkor aztán a kihallgatás befejeződött.

 A Kecskelábú  verziója volt soron, amikor azt találta mondani  -  a már sokadszor feltett  -   és sok mindent tisztázandó kérdésre,  látta-e az én jelzésemet?, hogy „úgy emlékszem”!

A balesetvizsgáló ebben a pillanatban úgy döntött, hogy a balesetet a Kecskelábú figyelmetlensége okozta.
Az  „úgy emlékszem!”, az nem érv.

Szóval, úgy emlékszik!

A fűtőháziak mesélték, hogy ez a mozdonyvezető több baleset okozója is volt már.

Nem is maradt sokáig a vasúton.   Valamelyik vállalat kismozdonyára „költözött”.