Útam a Vasútforgalmi felé 10.

 Az asztal körül

 

10.    Gyula bácsi

 

A nyári szünetben sokat voltam a műtrágyagyárban, Mariska néniéknél.
Az unokatestvéreimmel sokat játszottunk.
Ami munkájuk volt, azt is játszva végeztük el.
Ilyen volt a favágás, fa fűrészelés, ami re azért volt szükség, mert a konyhában is és a szobában is fatüzelésű kályhák voltak.
Lenn az udvaron volt faház. Minden lakáshoz tartozott egy-egy tüzifa tárolására alkalmas helyiség.
Oda levonultunk és fűrészeltünk a fiúkkal hasábokat, amit aztán fejszével elhasogattunk. Szórakozásnak tűnt az egész.
Szépen összeraktuk, egy részét pedig felvittük a lakásba.

 Dohánygyár

Más alkalommal elmentünk a dohánygyárba, ahol Gyula bácsi dolgozott.
Megnéztük hogy bánnak el a dohánylevelekkel.
Hogyan szárítják, hogyan aprítják és csomagolják.
Cigarettát itt nem készítettek, csak a dohányt vitték el olyan helyre, ahol cigaretta, szivar készült belőle.
Néhány levelet sikerült megmentenünk, mondván, hogy sodrunk belőle cigarettát.
Otthon aztán egy alkalommal levonultunk az éppen üres disznóólba és az általunk sodort szivart meggyújtottuk.
Köhögtünk, krákogtunk tőle és fogadkoztunk, hogy ilyen büdöset nem szívunk többet.  Ami maradt bele is dobáltuk a szemétbe.                             

 Egy marék dohány

Vasárnaponként Gyula bácsi elvitt minket focimeccsre.
A Pápai Perucz akkor jó kis csapat volt. Az NB I. B-ben és az NB II-ben is játszott.
Egy gyereket Gyula bácsi bevihetett ingyen, a többieket pedig rábízta egy-egy szurkoló barátjára.
Én szerettem nézni a focimeccset és ha Gyula bácsi éppen nem volt szabadnapos, elmentem egyedül is és kerestem egy felnőttet, akivel be tudtam menni a mérkőzést megnézni.
A játékosok nevét is megtanultam és el tudtam mondani a csapat összeállítását.
Még meccsnél is jobban szerettem Gyula bácsiéknál az estéket.

 Perucz meccs

 

Vacsora után összeültünk, néhány szomszéddal együtt a konyha asztal köré és kezdődött a nótázás.
Gyula bácsi és Mariska néni is nagyon sok nótát ismert és egyre másra kerültek elő újabbak és újabbak.  Én is nagyon sok nótát megtanultam. Amit tudtam, mondtam a többiekkel együtt.
Általában akkor lett vége a nótaestnek, amikor arra nótára került sor, hogy
„Nótás kedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakát….”
A dal végére a szomszéd fiatalember, aki 18-20 éves lehetett, legtöbbször el kezdett könnyezni. Gyula bácsi és Mariska néni, de az unokatestvéreim is ilyenkor el kezdték vigasztalni, és mesélték nekem, hogy ez a dal szinte az ő apjáról szól, mert az is sokat énekelt és sokat ivott is, amitől még többet énekelt. 

És az a sor, hogy „…mi lett a sok nóta vége, kivitték a temetőbe….!” már könnyek között fejeződött be és ezzel a nótaest is.
Legközelebb azonban, minden kezdődött előlről.

 Nótás kedvű volt az apám....

Néha hozzáfűzte Mariska néni, hogy a Walter Pista – mármint a névadóm – is szeretett énekelni.  De előtte fel kellett magát tölteni valamennyi borral és úgy adta a szerenádot Édesanyámnak, aki akkor itt lakott Mariska néniéknél.

 

 

Útam a Vasútforgalmi felé 9.

 

9.     A harmadik osztályban           

 Mi is írtunk

 

A harmadik osztály nehezebbnek mutatkozott az első kettőnél.
Új tantárgyak tűntek fel, új tanítók kerültek elő és az értékelés is a feje tetejére állt.

Eddig, aki jól tanult, kapott egyest, mert az volt a legjobb jegy, az ötös pedig a legrosszabb.
Harmadikban ez megváltozott.
1948 előtt az ötfokozatú skála dominált a következő kategóriákkal:

 

         Magaviselet  Szorgalom   Előmenetel   Írásbeli külalak

1       példás            nagy            kitűnő            csinos

2       dicséretes      kitartó          jeles               tiszta

3       jó                  változó         jó                   rendes

4       tűrhető          hanyatló       elégséges       kevésbé rendes

5       szabálytalan   csekély       elégtelen        rendetlen

 

1948 - 1950 között hétfokozatú skála lett (a legkisebb átmenő jegy a hármas).
Harmadikban ehhez kellett hozzászoknunk.

 

Osztályzat   Szövegértékelés

7        kitűnő

6        jeles

5        jó

4        közepes

3        elégséges

2        gyenge

1        elégtelen

 

1950 óta Magyarországon ötfokozatú osztályozási rendszer van az alap- illetve a

középszintű oktatásban (a felsőoktatásban emellett háromfokozatú skálát is használnak).

 

 Nyelvtan

 

A harmadik osztályt már úgy értem meg, hogy már vége van a meséknek, amik eddig az olvasókönyvekben voltak és ez már komolyabb tudomány.
Az olvasás finomodott. Nem szótagolni kellett, hanem folyamatosan összeolvasni a mondatokat
A versek már nem mondókák voltak, hanem értelmes érzések kifejezései.
A nyelvtan tanulás is elkezdődött.  Ez sok társamnál okozott problémát.

 

 Számtan

A számtan is nehezedett. Nem csak összeadni és kivonni kellett, hanem ravasz számolási példákat is meg kellett oldani.

 

 

De volt egy valóságos ünnepnap is.
Izgalmasnak mutatkozott, de nálam sokkal jobban izgultak a felnőttek, 
közülük is legjobban Margit néni és Ilonka néni.
Péter bácsi is készült az ünnepnapra, de nem láttam rajta, hogy nagyon izgulna. 
Nagymama is készülődött.  Édesanyám nem nagyon törte magát, de ő is készülődött.  
Én nem tudtam, hogy mi is lesz konkrétan.
A plébános úr bejött hittanórára és azt mondta, hogy elsőáldozás lesz. 
A következő órákon el fogják mondani, hogy mi a teendőnk.
A hitoktató néni elmesélte, hogy mi is az  elsőáldozás. 

 

 Elsőáldozók

Azt mesélte, hogy a kis menyasszonyok és a kis vőlegények igazi testi-lelki ünnepe lesz az elsőáldozás.  Ünnepélyes keretek között vesszük magunkhoz a szentostyát. Aki teheti, az erre az alkalomra vásárolt ünnepi ruhába öltözik.

Ünnepélyesen vonulunk be a templomba. Előtte mindenkinek gyónni kell.
Ezt is elmondta hogyan történik és gyakoroltatta is velünk a gyónás menetét. 

 

                                                                              

 Áldozás

Nagyon szépen sikerült is az elsőáldozás.
Én ugyan nem kaptam új ruhát, de a templomba járó ruhámat szépen átalakította Ilonka néni. Csakugyan úgy néztem ki, mint egy kis vőlegény.  A templomból az iskola melletti kis kertbe vonultunk, ahol megvendégeltek bennünket. 
Finom kalácsot kaptunk kakaóval.   Utána az elsőáldozók ajándékot kaptak.
A többieknél láttam, hogy imakönyvnek, karórának örültek.  Én kaptam Margit nénitől egy szép rózsafüzért.
Én annak is örültem.

 

 Rózsafűzér

 

 

A harmadik év nem volt esemény nélküli.

Útam a Vasútforgalmi felé 8.

 

8.     Nyári munka

 

 Eléggé gazos

Éppen hogy csak begyűjtöttem a dicséreteket a másodikos bizonyítványom okán, édesanyám váratlan ötlettel állt elő.
A nyáron mehetsz a vasútra dolgozni.  Megbeszéltem a pályamesterrel, hogy néhány társaddal irthatjátok a gyomot a vágányok mellett.

Még sokat nem találkoztam azokkal a szerszámokkal, amelyekkel dolgoznom kell, de kíváncsi voltam, hogy működnek. 
Következő héten már kezelésbe is vett körülbelül tizenötünket a pályamester megbízottja, Feri bácsi, aki megmutatta, hol van az a raktár, ahol a szerszámokat megtaláljuk.
Az élelmesebbek persze gereblyét választottak, gondolván, hogy azzal könnyebb a munka.  Még a lapát is könnyebbnek mutatkozott, mint a kapa.
Nekem jó erős saraboló kapa jutott

 Nem ilyen játékok voltak

Feri bácsi felvett egy sárga mellényt, hogy mindenki lássa, itt ő a főnök, és elindultunk a munkahelyre.
Az állomás végén levő őrhelynél megálltunk és Feri bácsi tartott egy rövid oktatást a munkavégzéssel kapcsolatban.
Mivel olyan helyen fogunk dolgozni, ahol néha-néha vonat is közlekedik, nagyon kell figyelni. Elsősorban őrá, mert ő jelezni fogja, mikor menjünk ki a vágányok közül. Meg is mutatta a trombitáját, amivel figyelmeztetni fog.
Nem nagy lelkesedéssel, de elkezdtük kivagdalni a vágányok között levő, szépen megnövekedett gazt.  A kapával mentünk elől, utánunk a gereblyések  összegyűjtötték, a lapátosok, villások kihordták a töltés mellé.
Mondta Feri bácsi, hogy ez a vágány Csornára vezet, de ne ijedjünk meg nem fogunk elmenni Csornáig.
Nem mondom, hogy megszakadtunk a munkában, de az idő nagyon lassan telt.
Kérdezgettük Feri bácsit, mikor lesz pihenő?
Rendes volt, mert óránként félrevonulhattunk a töltésoldalba, 10 perc pihenőre.
Délben elővettük a hazulról hozott szendvicseket és megebédeztünk.
Kevés vonattal találkoztunk. Talán két óránként sétált egy-egy vonat, ami elől félrevonultunk és integettünk a mozdonyvezetőnek  és a vonaton utazóknak.

                          

 Trombita

Két óra körül abbahagyhattuk a munkát és visszavittük a szerszámokat a raktárba.

Gyalog mentem haza és otthon meglepődve tapasztaltam, hogy a nagymama milyen kedves hozzám.  Gondoltam azért, mert most már munkásember vagyok.

Nem végeztem ugyan emberpróbáló munkát, de azért fáradtnak éreztem magamat és nem kellett elaltatni.

 Még vonat is jött

 

Négy hétig tartott a gazolás. Hogy mennyi pénzt kaptam érte azt nem tudom, mert nem jutott a kezemhez.  De vasárnaponként elmehettem moziba.
Izgalmas szovjet filmeket játszottak ebben az időben a tőlünk nem messze levő moziban. Néhányat említek:  Ballada a katonáról,  Csillagosok katonák, A jégmezők lovagja, Szállnak a darvak, A kétéltű ember, Luxustutajon  stb.
Így utólag persze mind egy kaptafára készült, de nekem izgalmas volt, mert addig még moziban sem voltam.
Volt persze hangulatos magyar film is.  Azokat imádtam.
Ha Latabár játszott, akkor már előre örültem. 

 Mozi

 

Egy bolond százat csinál, Ludas Matyi, Kétszer kettő.., Ágrólszakadt úrilány, Egy éj Velencében stb.
Annak is örültem, hogy Édesanyám – gondolom a keresetemből – még egy iskolatáskát is vásárolt nekem, amivel nagyon büszkén vonultam, a harmadik osztályba.

 

 

 Táska

Útam a Vasútforgalmi felé 7.

 

7.     Nem vagyok egyedül

 

Tolna megyéből hazaérve az a meglepetés ért, hogy volt nálunk két kisleány.

Az mondta édesanyám, hogy ők a húgaim.             

Van két hugicám

A fiatalabbik két éves a nővére pedig három.
Az idősebb keresztneve Erzsébet Ilona, a kisebbiké Anna Mária.
Akkor születhettek, amikor én még Jászfényszarun laktam.
Hol voltak eddig, azt nem tudtam meg.  Nagymama azt mondta titokzatosan, hogy ne legyek rá kíváncsi.

Édesanyám pedig nem mondott semmit.
Ők a húgaim. Vigyázzak rájuk, ne bántsam őket.
Aranyosak voltak.   Engem úgy hívtak, hogy Pista,  a kisebbik még egy kicsit pöszén, Pittának ejtette a nevemet, de nekem ez is tetszett.
Mindenre kíváncsiak voltak, amit én csináltam.
Ha írtam a betűket, ők is kértek papírt, hogy ők is írhassanak leckét.
Nem unatkoztam, mert ha Édesanyám dolgozott, nagymama pedig a főzéssel volt elfoglalva, nekem kellett szóval tartanom őket, mert mindig mesét akartak hallgatni.
Azt, hogy milyen gólya hozhatta a kis testvéreimet, soha nem tudtam meg.
Édesanyám nem beszélt róla, én pedig nem mertem tudakolni.  Ha tudnom kellett volna, biztosan elmondta volna.

Már kívülről tudtam

Rövidesen elkezdődött a második osztály és a testvéreimen kívül is el tudtam magamat foglalni.
Lassan megismertem minden betűt és egyre többet olvasgattam.  Az olvasó könyvemet már végig olvastam.  Szinte kívülről megtanultam a benne foglaltakat.
Számolni nagyon szerettem.  Összeadás, kivonás nem jelentett problémát, sőt a szorzótáblát is kezdtem megtanulni.
Rajzolni ugyan nem tudtam szépen, de énekelni szerettem.  Fel is figyelt rám a plébános úr és a templomban besorolt az éneklők közé.
Sőt egyszer-kétszer megengedte, hogy egy nagyobb fiúval ministráljak.
Gyorsan megtanultam a misén elhangzó latin szöveget és ahol kellett én is mondtam.

Amikor Herceg Sanyi bácsinak, az újságárusnak dicsekedtem, hogy templomi énekkarban is énekelhetek, azt mondta, hogy akkor tudnék neki is segíteni újságot árulni.

Egyik vasárnap reggel ki is mentem vele a Főtérre, ahol a standja volt és figyeltem, ahogy kiabálja az újságok neveit.  Szinte énekelte.  Nagyon tetszett.
Hamar megtanultam és egyszer csak megengedte, hogy én kiabáljak.
Nem volt ugyan olyan erős hangom, mint az övé, de sokan felkapták a fejüket a téren és jöttek újságot venni. Még ma is el tudom sorolni, hogy milyen lapokat árult Sanyi bácsi:

Kis rikkancs

Szabad Nép,   Népszava,  Világosság, Kis Újság, Pápai Néplap, Pesti Izé, Szabad száj, Rádió Újság. Nagyon élveztem.

Sanyi bácsi minden reggel korán elment az újságokért és mindegyikbe bele is olvasott. Amikor el kezdte kiabálni a nevüket, gyakran mondott olyan érdekességet, amit az újságban talált. Pl. „Megtalálták Tutenkámen sírját!  Vagy
Megszökött egy pávián a cirkuszból!”
Később arra is sor került, hogy elmentem vele Tókertbe, a házakhoz kivinni a megrendelt újságokat.
Amikor már kétszer-háromszor együtt mentünk, megengedte, hogy egyedül hordjam szét a lapokat.  Lelkemre kötötte, hogy a kutyás házaknál óvatos legyek, de nem féltem, mert a kutyák szerettek. Minden háznál megsimogattam a kutyát, akár kicsi, akár nagy kutya volt.  Mindegyiknek tudtam a nevét és fark-csóválva jöttek elém.

Újságkihordó

Kár, hogy Sanyi bácsi megbetegedett és nem mehettem vele többet rikkancsnak.

Közben a második osztálynak is vége lett. A bizonyítványom még mindig tele volt jelessel, amiért Édesanyámtól, nagymamámtól és még Péter bácsitól is bezsebeltem a dicséretet.

Útban a Vasútforgalmi felé 6.

 

                                                                                     

6.     Koppányszántó

 

 

A nyári szünet hozott néhány meglepetést.
Először kiderült, hogy van egy keresztanyám, aki Édesanyám idősebb nővére és Tolna megyében Koppányszántón lakik.
A hozzáutazás elég körülményes volt, mert vonattal be kellett utazni Győrbe.
Győrből Komáromba, onnan Székesfehérvárra, ahonnan elutaztunk Siófokig.  Siófokról egy másik vonattal Tamásiba.  Innen aztán autóbusszal, „fakarusszal”  Koppányszántóra.
Erre szokták mondani, hogy ez a falu az Isten-háta-mögött van.
A buszmegállótól 10 perc alatt felsétáltunk Annus nénihez, aki nem nagyon hangoztatta, hogy ő a keresztanyám.  Nem is neveztem annak, hanem csak Annus néninek.

Fakarusz

Annus néni jól megtermett teremtés volt. Nem volt több 40 évesnél, de a temérdek súly cipelése nagyon igénybe vette a lábait, mert ugyancsak nehezen cipelte a hatalmas testét.
Az első férje meghalt a háborúban.  A jelenlegi férje, Bartal Béla egy vékony termetű suszter volt, aki mindig nevetett, mindig viccelt, rengeteget tudott mesélni.

Vékony is volt, alacsony is, úgy nézett ki, mint aki elől elették a kaját, Annus néni meg úgy, mint aki elette.
Annus néni a helyi templom alkalmazottja volt. Ő takarította a templomot, gondoskodott róla, hogy mindig legyenek friss virágok, a papnak mindig tiszta, gondozott miseruhája legyen.  Talán még arról is ő gondoskodott, hogy a misebor és az ostya ki ne fogyjon.

Ezen kívül ő harangozott. Igaz, hogy ezt Béla bácsi vállalta magára, de legtöbbször a harangozás időpontjában már nem volt „harangozóképes” állapotban. De mise alatt ő járt körül a persellyel, amibe a hívek tettek egy-két forintot.
Persze az egész napot nem töltötték a templomban, mert volt egy kis kertjük, ahol ezt azt termesztettek. Ezt leginkább Annus néni gondozta.
Béla bácsi nyáron vállalt aratást és a cséplőgép mellett is vállalt munkát.

Suszter

Édesanyám ott hagyott ezekre az emberekre, lelkemre kötötte, hogy viselkedjek jól, fogadjak nekik szót.
Annus nénivel eljártam a templomba és nagyon tetszett neki, hogy a pápai plébános megígérte nekem, hogy ministrálhatok.  Mondta, hogy ha legközelebb jövök, akkor megbeszéli az itteni pappal, hogy neki is ministráljak.
Segítettem letörölgetni a padokat, szép sorba raktam a padokon elhelyezett imakönyveket, megigazítottam a néhány helyen talált ülőpárnákat.
Hoztam vizet az artézi kútról.
Harangozni még nem próbáltam, mert felkapott volna a harang kötele.

Takarítás

 

 

Az első koppányszántói látogatásomat később, 5-6 év múlva megismételtem.
Egyedül utaztam, ráadásul az utat megvariáltam. Győrből leutaztam vonattal Alsóörsre – akkor még meg volt a vasútvonal -, onnan hajóval mentem át Siófokra, mert a hajóra is volt szabadjegyünk és Siófokról folytattam vonattal, Tamásiból busszal az utat. A busz kifejezés ma már nem állná meg a helyét, mert végeredményben teherautót alakítottak át padokkal busszá, ami elég kényelmetlen „fakarusszá” alakult.
Akkor már megpróbáltam harangozni is, ami nem is volt annyira nehéz.
Annus néni előtte elmondta, hogy a déli harangozásnál először 33-at kell konduljon a harang, ekkor meg kell szakítani – ez nagyon izgalmas volt – és úgy folytatni még 22 kondulással.  Elmagyarázta, hogy ez a számolás úgy alakult ki, hogy harangozás közben imát kell mondani és a megszakítás akkor van, amikor az imával oda érünk, hogy „.. és az ige testté lőn, és miköztünk lakozék…”.
Egyéb dolgom is akadt a harangozáson kívül. 

Harangok

A falu főutcáján rengeteg eperfa volt.  Ezeket nekem minden nap meg kellett másznom és tépni az eperlevelet, egy, kettő, néha három zsákkal is, mert ahogy Béla bácsi mondta:  „ezek a hernyók rengeteget zabálnak!”

Ezek a hernyók pedig selyemhernyók voltak, és a padlás tele volt velük terítve.  És csakugyan sokat zabáltak és csak nőttek, nőttek és még többet zabáltak.  Nyár végére azután – hála Istennek – el kezdtek begubózni.
Amikor mind begubózott, akkor lehetett őket leadni.
Hogy megérte-e etetni őket azt nem tudom. De az eperfára mászást örökre meguntam.

Eperfák

 

Már legénykedtem amikor újra jártam Szántón – néha eszembe ötlött, hogy erről a faluról született-e a nóta, hogy „A szántói híres utca, cimbalommal van kirakva…!”.
Ekkor már elvitt Béla bácsi aratásra, ahol megtanultam markot szedni és kévét kötni, szalmából készített kötéllel.  Nem egykönnyen tanultam meg megfelelő erős kötelet sodorni!

Egy alkalommal lementem a faluba bálba is.  Annus néni figyelmeztetett, hogy ne kezdjek ki a lányokkal, mert itt már 12 évesen el vannak a lányok jegyezve és könnyen megverethetem magam.
Ennek ellenére még táncoltam is. Igaz, hogy a táncpartnerem egy duci kislány volt, aki ráadásul izzadt is. De nem tudtam tőle megszabadulni a tánc végéig, mert nem kérte le tőlem senki.
Neki még biztosan nem volt vőlegénye!

Selyemhernyók

Útban a Vasútforgalmi felé 5.

 

 Első osztály

 

Édesanyámmal elmentünk az iskolába, ami a nagytemplom mellett volt és Plébánia Iskolának hívták.
Egy nagyon kedves tanító bácsi vett gondozásba, Marton Győző volt a neve, talán soha nem felejtem el, a kedves, nyugodt szavait, amelyekkel elmagyarázta, hogy mi vár rám az iskolában.
Először megkérdezték, hogy melyik óvodába jártam.
Mondtam, hogy egyikbe sem. 
Ahol eddig voltam, Jászfényszarun, ott nem kellett óvodába menni.  Talán nem is volt, mert egyik gyerektől sem hallottam, hogy ő odajárna.
Nos, akkor egy kicsit nehezebb lesz beilleszkedni a többiek közé, mert ők jártak óvodába.
Nem okozott problémát az óvoda hiánya, mert mindenkivel szót értettem.  Lett egy barátom is Gede Gyuri, aki a mellettünk levő utcában lakott.  Együtt jártunk haza, és reggel általában együtt is mentünk iskolába.
Nagyon érdekelt minden, amiről az iskolában hallottam. A betűk nagyon tetszettek.  Volt, amit nagyon sokszor lerajzoltam, amíg nagyon szépre nem sikerült.
A számokat is élveztem.  Ami elém került, mindent megszámoltam.
A kutyákat, macskákat, lovakat az utcán és örömmel mondtam nagymamának, hogy ma nyolc lovat láttam az utcán.
Nagyon örültem, hogy megdicsért a számolásomért.
Amikor már néhány betűt megtanultunk, az utcán minden tábla előtt megálltam és kerestem rajtuk a tanult betűket.

Az énekórákat is szerettem.  Sok kedves éneket megtanultunk és örömmel daloltam az osztállyal együtt.
Huszonketten voltunk az osztályban.  Mind fiúk. Szünetekben játszottunk az udvaron.  Nem voltam ügyetlenebb a többieknél.
A hittant a templom plébánosa tanította első osztályban.  A másodikban már hitoktató néni volt.
Nagyon kedveltem azokat a meséket, amiket a plébános úr elmondott.
Amikor visszakérdezett mindegyikről tudtam beszélni.
Azt mondta, ha akarok, később átmehetek a templomba, megtanít arra, amit a minisztránsoknak kell csinálni, mise előtt, mise alatt és mise után. 
Gede Gyurival ide is mindketten elmentünk.
A hitoktató néni is észrevette, hogy szeretem az általa elmondott meséket.
Tanítás után néha elhívott bennünket a Gyurival, hogy pajtás-kocsival vigyünk neki haza a Tüzépről fát és szenet.  Mindig kaptunk érte szentképeket.
Ezeknek pedig Margit néni és Ilonka néni örültek és nem győztek dicsérni.

Délutánonként sokat rajzoltam a betűket, amíg olyan szépek nem lettek, hogy még nagymamának is tetszett.
A számolásnál Péter bácsi segített.  Próbált kérdezni nehéz példákat, de általában mindenre tudtam válaszolni.
Azt mondta, hogy még vasutas is lehet belőlem, ami azért tetszett, mert láttam, hogy milyen szép egyenruhája van, amikor szolgálatba megy.

 

Az első osztályt jelesre végeztem.  Nagymama is dicsekedett velem fűnek-fának.
Azt mondta, hogy most már elmehetek vele az Eszterházy utcába, ami az állomással szemközt volt és mindkét oldalán hársfák voltak.  Persze nem sétálni kellett mennem, hanem vittünk egy kis zsákot, amibe nekem hársfavirágot kellett szednem, méghozzá úgy, hogy felmásztam a fára.
Amikor már jó sokat szedtem, elvittük haza, ahol nagymama kiválogatta és feltette száradni a szekrények tetejére.  Mondta, hogy ezekből majd finom teát fog főzni.
Főzött is.  Elég sok teát ittam télen.

Hársfa sor   

 

 

 

Útam a Vasútforgalmi felé 4.

 

4.     Ismerkedés a környezettel

                                   

Pápán a  Petőfi utca eléggé a városközpontban helyezkedett el.
A Főtérről a Kossuth Lajos utcán elindulva a második keresztutca volt.
A mi házunk a 7-es számú volt. Megtudtam, hogy a tőlünk második házban, a 11-es számúban lakott Petőfi Sándor és még két házzal beljebb volt a Kollégium, ahol tanult.
Március 15-én sok ember érkezett a Petőfi ház elé, amikor meg is koszorúzták és beszédet is tartottak.  Nagy érdeklődéssel hallgattam, amit a költőről mondtak.

Az utcában lakott néhány hozzám hasonló korú gyerek.
Nagymama azt mondta, hogy ne barátkozzak velük, mert a velünk szemben lakók zsidók, az utca végén lakók pedig ruszkik.
Én nem vettem rajtuk észre semmi különbséget, ami tőlem eltérő lett volna.
Így, a figyelmeztetés ellenére leálltam velük beszélgetni, ha a nagymama nem látott.
A ruszki gyerekek nem tudtak magyarul csak néhány szót.  Őket nem is nagyon kedveltem.  Ők sem engem, azt hiszem, mert egyszer, amikor a tejcsarnokból jöttem haza a tejjel, megkergettek. El is estem és kiborult a tej.
Sírva mentem vissza a tejcsarnokba, ahol elmondtam, hogy jártam.
Nagyon aranyos volt a tejcsarnokos néni, mert adott újból tejet és mondta, hogy nézzek körül és akkor menjek csak, ha nem látom a rossz fiúkat.
A fiuk kaphattak otthon is fejmosást, mert többször nem kötekedtek velem.
A pékhez a következő utcába kellett menni. Hetenként egyszer hoztam finom, friss kenyeret, amit mire hazaértem – ahogy a többi fiútól láttam – megtizedeltem.  A nagymama megszidott ugyan érte, de nem éreztem, hogy nagyon szigorú lenne.
Édesanyám egyik szabadnapjában elvitt a „Műtrágya-gyárba”.
Így hívták a város szélén épült hosszú emeletes, gangos épületet, amiben a Mariska néniék laktak.   Mariska néni Édesanyám nővére volt.
Kuti Gyulához ment férjhez, aki a Dohánygyárban dolgozott. Már akkor volt három gyermekük. A legidősebb fiú Laci, nála egy évvel fiatalabb Gyula, akit csak Öcsinek hívtak és nála egy évvel fiatalabb, velem egyidős volt Emma.
Örültek nekem és kiderült, hogy laktunk már náluk, mert mesélték, hogy egyszer az én névadó apám, aki nagyon szerette a piát, hajnalban szerenádot adott az én anyámnak, de olyan részeg volt, hogy nem engedték be.

Egyébként előkerültek fényképek, amiket azóta sem láttam.  Rajta voltam állítólag én és Emma karon-ülőként, de én nem ismertem magamra.
Mutattak fényképet a névadó apámról, Walter Istvánról is, aki a fényképen nagyon szimpatikus volt nekem, úgy nézett ki, mint egy filmszínész.
 

Sokszor gondoltam magamban, hogy bárcsak ő lenne a vérszerinti apám és  akkor lehet, hogy hasonlítanék rá, ha felnövök.

Tisztára az apám

          A Kuti gyerekekkel később is sokat találkoztam.  

         A házban lakó gyerekekkel    együtt sokat játszottunk a ház mellett levő halastó  körül.
Velük szívtam az üres disznóólban az első cigarettát, amit aztán nem követett több, mert nem nyerte el a tetszésemet.

 

Nagyon tetszett, hogy a házbeli gyerekek Kuti Pityunak neveztek, mivel a Kuti gyerekekkel voltam együtt.  Amíg az iskola el nem kezdődött otthon rosszalkodtam, a nagymama szerint.

Egyszer még azt is megcselekedtem, hogy pénzt égettem. 
Nem tudom, hogy jutott eszembe, de találtam rengeteg papírpénzt egy fiókban.  Egy másikban pedig gyufát.
Elkezdtem a pénzeket egyenként meggyújtani és tetszett, hogy milyen színű lánggal ég egyik-másik.
Mire észrevette nagymama, már vagy 15-20 pénzt eltüzeltem.
Szidott, mint a bokrot.  Nem bántott, de fenyegetett, hogy „megmondalak anyádnak, majd kapsz tőle”!
Édesanyám nagyon értett ahhoz, hogy megríkasson.  Nem veréssel, hanem beszéddel. Elmondta, hogy milyen veszélynek tettem ki magamat és az egész házat ezzel a buta játékkal, amit tőlem fel sem tételezett. Azt hittem ennél sokkal okosabb vagy – mondta.
Nagymama biztatta, hogy jól büntessen meg.

A büntetést megkaptam. Be kellett állnom a sarokba, a fal felé fordulva, addig amíg nem kapok engedélyt hogy eljöjjek a sarokból. Nagymama persze tetézni akarta a büntetést, hogy anyám térdeltessen kukoricára, de Ő azt mondta, hogy mit képzel, azért a néhány semmit-érő papírdarabért?
A sarokban egyébként nem voltam elkeseredve. Néztem a falat és a minták alapján meséltem magamnak szép történeteket.
Nagymama azt is javasolta, hogy úgy legyek megbüntetve, mint a Herceg Miki, akinek gólyaállásban kellett egy ideig állni.  Ez úgy nézett ki, hogy egy lábon állva a másik lábát fel kellett tenni a térdére és erre a lábára pedig rá kellett könyökölni. Nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Nem is tudom, hogy Miki hogyan bírta.

Nem sokára mentem iskolába.
Nagymama varrt nekem egy „abrakostarisznyát”, amiben majd a könyvemet füzetemet, rajzeszközöket cipelhetem magammal.
Sokáig ez az együttes volt az iskolatáskám.
Már nagyon vártam, hogy mehessek iskolába.

 

Iskolatáskám