4. Ismerkedés a környezettel
Pápán a Petőfi utca
eléggé a városközpontban helyezkedett el.
A Főtérről a Kossuth Lajos utcán elindulva a második keresztutca volt.
A mi házunk a 7-es számú volt. Megtudtam, hogy a tőlünk második házban, a 11-es
számúban lakott Petőfi Sándor és még két házzal beljebb volt a Kollégium, ahol
tanult.
Március 15-én sok ember érkezett a Petőfi ház elé, amikor meg is koszorúzták és
beszédet is tartottak. Nagy
érdeklődéssel hallgattam, amit a költőről mondtak.
Az utcában lakott néhány hozzám hasonló korú gyerek.
Nagymama azt mondta, hogy ne barátkozzak velük, mert a velünk szemben lakók
zsidók, az utca végén lakók pedig ruszkik.
Én nem vettem rajtuk észre semmi különbséget, ami tőlem eltérő lett volna.
Így, a figyelmeztetés ellenére leálltam velük beszélgetni, ha a nagymama nem
látott.
A ruszki gyerekek nem tudtak magyarul csak néhány szót. Őket nem is nagyon kedveltem. Ők sem engem, azt hiszem, mert egyszer,
amikor a tejcsarnokból jöttem haza a tejjel, megkergettek. El is estem és kiborult
a tej.
Sírva mentem vissza a tejcsarnokba, ahol elmondtam, hogy jártam.
Nagyon aranyos volt a tejcsarnokos néni, mert adott újból tejet és mondta, hogy
nézzek körül és akkor menjek csak, ha nem látom a rossz fiúkat.
A fiuk kaphattak otthon is fejmosást, mert többször nem kötekedtek velem.
A pékhez a következő utcába kellett menni. Hetenként egyszer hoztam finom,
friss kenyeret, amit mire hazaértem – ahogy a többi fiútól láttam –
megtizedeltem. A nagymama megszidott
ugyan érte, de nem éreztem, hogy nagyon szigorú lenne.
Édesanyám egyik szabadnapjában elvitt a „Műtrágya-gyárba”.
Így hívták a város szélén épült hosszú emeletes, gangos épületet, amiben a
Mariska néniék laktak. Mariska néni
Édesanyám nővére volt.
Kuti Gyulához ment férjhez, aki a Dohánygyárban dolgozott. Már akkor volt három
gyermekük. A legidősebb fiú Laci, nála egy évvel fiatalabb Gyula, akit csak
Öcsinek hívtak és nála egy évvel fiatalabb, velem egyidős volt Emma.
Örültek nekem és kiderült, hogy laktunk már náluk, mert mesélték, hogy egyszer
az én névadó apám, aki nagyon szerette a piát, hajnalban szerenádot adott az én
anyámnak, de olyan részeg volt, hogy nem engedték be.
Egyébként előkerültek fényképek, amiket azóta sem láttam. Rajta voltam állítólag én és Emma karon-ülőként,
de én nem ismertem magamra.
Mutattak fényképet a névadó apámról, Walter Istvánról is, aki a fényképen
nagyon szimpatikus volt nekem, úgy nézett ki, mint egy filmszínész.
Sokszor gondoltam magamban, hogy bárcsak ő lenne a vérszerinti apám és akkor lehet, hogy hasonlítanék rá, ha felnövök.
 |
| Tisztára az apám |
A Kuti gyerekekkel később is sokat találkoztam.
A házban lakó gyerekekkel együtt sokat
játszottunk a ház mellett levő halastó körül.
Velük szívtam az üres disznóólban az első cigarettát, amit aztán nem követett
több, mert nem nyerte el a tetszésemet.
Nagyon tetszett, hogy a házbeli gyerekek Kuti Pityunak neveztek, mivel a Kuti
gyerekekkel voltam együtt. Amíg az iskola el nem kezdődött otthon rosszalkodtam, a
nagymama szerint.
Egyszer még azt is megcselekedtem, hogy pénzt égettem.
Nem tudom, hogy jutott eszembe, de találtam rengeteg papírpénzt egy
fiókban. Egy másikban pedig gyufát.
Elkezdtem a pénzeket egyenként meggyújtani és tetszett, hogy milyen színű
lánggal ég egyik-másik.
Mire észrevette nagymama, már vagy 15-20 pénzt eltüzeltem.
Szidott, mint a bokrot. Nem bántott, de
fenyegetett, hogy „megmondalak anyádnak, majd kapsz tőle”!
Édesanyám nagyon értett ahhoz, hogy megríkasson. Nem veréssel, hanem beszéddel. Elmondta, hogy
milyen veszélynek tettem ki magamat és az egész házat ezzel a buta játékkal,
amit tőlem fel sem tételezett. Azt hittem ennél sokkal okosabb vagy – mondta.
Nagymama biztatta, hogy jól büntessen meg.
A büntetést megkaptam. Be kellett állnom a sarokba, a fal felé fordulva, addig
amíg nem kapok engedélyt hogy eljöjjek a sarokból. Nagymama persze tetézni
akarta a büntetést, hogy anyám térdeltessen kukoricára, de Ő azt mondta, hogy
mit képzel, azért a néhány semmit-érő papírdarabért?
A sarokban egyébként nem voltam elkeseredve. Néztem a falat és a minták alapján
meséltem magamnak szép történeteket.
Nagymama azt is javasolta, hogy úgy legyek megbüntetve, mint a Herceg Miki,
akinek gólyaállásban kellett egy ideig állni.
Ez úgy nézett ki, hogy egy lábon állva a másik lábát fel kellett tenni a
térdére és erre a lábára pedig rá kellett könyökölni. Nagyon kényelmetlen
testhelyzet volt. Nem is tudom, hogy Miki hogyan bírta.
Nem sokára mentem iskolába.
Nagymama varrt nekem egy „abrakostarisznyát”, amiben majd a könyvemet
füzetemet, rajzeszközöket cipelhetem magammal.
Sokáig ez az együttes volt az iskolatáskám.
Már nagyon vártam, hogy mehessek iskolába.
 |
| Iskolatáskám |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése