Útam a Vasútforgalmi felé 12.

 

12.    További meglepetések                            

 Bérmálás

 

A negyedik tanév végén újabb templomi ünnepségben volt részem.

Ekkor volt a bérmálás.
Bérma-keresztapám Horváth Péter bácsi lett és ebből kifolyólag megkaptam az ő keresztnevét is.  Tehát Walter István Péter lettem.
Nem mondom, hogy nem tetszett a Péter név, de soha nem használtam.

 

 Bérmálás

Ezen a nyáron – valószínű a vasúti szakszervezetnek köszönhetően – két hetet töltöttem a Balatonszabadi gyermeküdülőben.
Nagyon tetszett a napirend, amit be kellett tartani.
Reggel ébresztő hat órakor.  Reggeli torna csoportosan, utána reggeli.
A reggeli után is minden napra volt elfoglaltságunk.  Kirándultunk, fürödtünk, sportoltunk, énekeltünk.
Nagyon szerettem az úttörődalokat. Némelyiket még ma is dúdolgatom.

 Balatonszabadi üdülő

Két hét elteltével Édesanyám eljött értem és hazautaztunk.
A legnagyobb meglepetés, hogy amíg én nyaraltam, ők elköltöztek a Petőfi utcából a Celli útra.
Ez egy emeletes ház volt és a földszinten kapott Édesanyám lakást, ahol már volt két szobánk, fürdőszobánk, éléskamránk (aminek a nagymama örült a legjobban) és konyhánk is.

 

 

 Zimmermann Iskola

 

Iskolába is már nem a Plébániára jártam, hanem a Zimmermann utcai iskolába, mert ez közelebb volt hozzánk.

     A Nagy László Általános Iskola elődje volt a Zimmermann utcai 2. Számú 

     Általános Fiúiskola.  A hajdan több mint négyszáz növendékkel foglalkozó  
     Intézmény mára a  múlté, az egykor gyermekricsajtól hangos épület más funkciót tölt be.

Új tanulótársaim lettek.  Kivéve Gede Gyurit, mert ő valahogy elintézte, hogy ő is ide járhasson.  Örültem neki, mert legalább egy ismerősöm, barátom volt.

 Itt laktunk

 

Ötödikben már komoly tananyaggal találkoztunk.
Elkezdődött az orosz nyelv tanulása.

Mint általában minden újdonságnak én az orosznak is örültem. Nagy lelkesedéssel tanultam meg a cirill betűket.

A földrajzot és a történelmet is kedveltem.
Hála a történelem tanárunknak a történelmet szinte mesének fogtam fel, olyan érdekfeszítően tudott a történésekről mesélni.

 

Ebben az évben kaptam először új iskolatáskát és új tankönyveket.
Eddig a nagymama „abrakos-tarisznyáját” használtam és tankönyveket is általában használtakat vettünk.
Sajnos az új táskával nem sokáig dicsekedhettem.

 

 Fociztunk egy "kicsit!"

Egy szombati tanítási nap után (akkor még szombaton is jártunk iskolába) hazafelé egy nagy füves téren kellett keresztül mennünk.  Valaki kitalálta, hogy focizzunk a téren.

Jónak tartottam az ötletet, holnap vasárnap, ráérek majd tanulni.
A táskámat leraktam kapufának, valaki az övét a másik kapufának és fociztunk.  Én kapus voltam.
Valaki észrevette, hogy tőlünk nem messze felszabadult az a pálya, ahol foci-kapuk is voltak, menjünk át oda.
Átmentünk és jó sokáig játszottunk.
Amikor meguntuk, mondtuk, hogy most már menjünk haza.
Összeszedtük a cuccainkat.  Illetve szedtük volna.  Nem találtam a táskámat.
Kiáltottam a társaimnak:  Ki vitte el a táskámat?   Senki nem látta!

Néhány társam segített keresni.  Körüljártuk az egész teret.  Egyszer, kétszer.
Sehol a táska.
Adták az ötleteket.  Biztos otthagytam az előző helyen és valaki bevitte a környező valamelyik házba.
Elkezdtük járni a házakat.
Sehol nem találkoztak az én új táskámmal.
Nagyon el voltam keseredve.
Lógó orral mentem haza.
Nagymama volt otthon. Az egyik szomszéd bácsival, Molnár bácsival beszélgetett.  Köszöntem nekik és beosontam a szobába.

Nagyon-nagyon rosszul éreztem magamat. El nem tudtam képzelni, hogy mi fog történni.
Édesanyám este hazajött, de nem mertem elmondani, hogy elveszett a táskám.
Másnap délelőtt szólt rám, hogy miért nem tanulok.
Mondtam, hogy nincs meg a táskám.
Hát hova tetted?
Megszólalt Molnár bácsi, aki megint ott volt és ekkor nagyon utáltam:
Tegnap nem is volt nála táska, amikor hazajött!
Ekkor elmondtam, hogy azért nincs táskám, mert elvesztettem.

 Nem a pofon fájt, hanem az hogy kaptam!

Ezután – életemben először és utoljára – kaptam tőle egy pofont. Hozzátette:
nem azért kaptad, mert a táska elveszett, hanem azért, mert be akartál csapni, vagyis hazudtál.
Menj és keresd azt a táskát.
Elindultam és bejártam a lehetséges terepet.  Ebédelni sem mentem haza.
A táskát persze nem találtam. Nagyon bánatos voltam.  Bánatomban még a liget felé is elmentem, ahol éppen Perucz meccs volt.
A kerítésen át lestem őket.  Amikor vége lett hazabandukoltam.
Nem találtam meg a táskámat.
Majd kérsz kölcsön könyveket, táskának meg ott van a régi.  Én nem tudok új könyveket és táskát venni.

Megértettem, hiszen Erzsi húgom, a nagyobbik is most már iskolás lett.
Most ment elsőbe.

 

Útam a Vasútforgalmi felé 11.

 

11.    A meglepetés

 

 

Kutiéknál nagyon jól éreztem magam, de már haza kellett mennem, mert nem sokára kezdődött a tanév.
A kis húgaim közben növekedtek és aranyos kislány lett belőlük. 

 anyja ölében

Nagyon irigyeltem őket. Nem csak azért, mert mindenki őket dicsérgette, hanem azért, mert olyan szeretetet kaptak Édesanyámtól, amit én még soha.

Pontosabban, beültette őket az ölébe és úgy simogatta, fésülgette őket.
Sőt, amin nagyon meglepődtem, énekelt nekik.
Édesanyámnak nagyon szép, gyönyörű hangja volt. Olyan szépen énekelt, hogy a szám tátva maradt.
Sőt, egyszer azt énekelte, hogy  „Vecsernyére szól a harang…”, az utolsó sor után  „..bocsássa meg a jó Isten, a templomba nem tudok betérni!”, észre vettem, hogy könny csillog a szemébe. (Azt csak a jó Isten tudja mi jutott az eszébe!.) De ekkor megszerettem.  Én is majdnem elsírtam magam.
El sem tudtam képzelni, hogy hol tanulta azokat a szép énekeket, amiket a kislányoknak énekelt.
Még ma is megdobban a szívem, ha ezeket hallom valahol.

 

 Mese lesz

 

De nagyon sok gyerekdalt is tudott.  Ezeket a kislányok is megtanulták és vele énekelték.
Ha rám szólt, hogy énekeljek én is, egy kicsit ódzkodtam, de aztán velük énekeltem.
Ma már sehol nem éneklik azokat az énekeket.
A kisebbik húgom még egy kicsit selypített, de így is aranyosan énekelt.
Főleg az olyan szavakat nem ejtette jól, amiket nem ismert még.
Abban a dalban például, hogy „Gyorsan száguldó hűs patak partján…..”, volt egy sor, ami úgy hangzott: „…túl a zöldellő távoli lankán…..”.
Azt a szót, hogy lankán nem ismerte, nem értette és úgy énekelte, hogy
„…túl a zöldellő távol Ilonkán…”, mert ennek volt értelme.
Meg kellett zabálni!

Nagyon szerettem a hugicáimat és ők is szerettek engem, mint a bátyjukat és ha magunk voltunk otthon, vagy elmentem velük a játszótérre, sokat kérdezgettek és én szívesen válaszolgattam.   Vagy ha kértek valamit, ha csak lehetett, én teljesítettem.

 a csábító

 

Néha, még apróbb bűnre is csábítottak.
Abban az időben kockacukrot használtunk, amire a nagymama nagyon vigyázott.  A kredencben a legfelső polcra rakta, amit csak én értem el.
A lányok néha megkértek, hogy vegyek le nekik kockacukrot.
Mondtam nekik, hogy mindegyikük kap három szemet, de nehogy eláruljanak, mert kikapok.  És szépen levettem a cukrokat.
Persze, amikor a nagymama rájött, hogy kevesebb a cukor, már mondták is, hogy a Pista vett le nekünk. 
Érdekes, hogy otthon mindenki Pistának hívott, máshol pedig mindenkinek Pityu voltam. De ez engem nem zavart.  Megszoktam.
Persze, hogy szidást kaptam érte, de legközelebb olyan szépen kértek, hogy újból emeltem le néhány szem cukrot.

 Pápa állomás

Más meglepetés is ért.
Egyszer kimentem Édesanyámhoz az állomásra, ahol akkor már pénztárosként dolgozott.  Találkoztam néhány munkatársával. 
A forgalmistával, a kapussal, kocsirendezővel, még mozdonyvezetővel is. Nagyon tetszett a munkájuk.
Még a főnökkel is találkoztam, aki nagyon kedvesen beszélt velem.
Olyan volt, mint egy úriember, amikor végigsétált a peronon és jobbra-balra köszönt az ismerősöknek.

Talán ez lehetett az a pillanat, amikor megérlelődött bennem, hogy én állomásfőnök akarok lenni.
Pityunak hívott és megkérdezte, hogy megy a tanulás, amire elég kitérő választ adtam, mivel sok dicsekedni valóm nem volt.

Azt is kérdezte, hogy tudok-e táncolni és énekelni:
Mondtam, hogy az iskolában énekórán meg szoktak dicsérni, de táncolni még nem próbáltam.
Azt mondta, ha akarok táncolni, bevesz a vasutas gyerekek tánccsoportjába és ott megtanulhatok táncolni.   Nagyon akartam.
Ettől kezdve kijártam táncpróbákra, ahol kislányok is voltak.
Engem először egy Irén nevezetű kislány mellé osztott be a „tánctanár”, ami nekem nem nagyon tetszett, mert Irénke az államig sem ért.

Viszont a nővére, Sutyi, nagyon tetszett. Akkora volt, mint én és nagyon helyes.  Addig könyörögtem Sanyi bácsinak a tánctanárnak, hogy vele lehettem párban.  Azt a nevet, hogy Sutyi, nem tudom honnan vették, mert azóta sem találkoztam vele.
Nagyon jóba lettünk. Egyszer még haza is kísértem a Tókertbe, ahol laktak.
Karácsony előtt volt az állomáson kultúrműsor, ahol a többi műsorszám között mi is táncoltunk, nagy sikerrel.
Nagyon boldog voltam. 
A műsor után az egyik jegyvizsgáló, Németh Pista bácsi az ölébe vett és kérdezgetett, hogy mi akarok lenni. Neki mondtam először, hogy vasutas leszek, méghozzá állomásfőnök.  Nagyon tetszett neki.

 Tánccsoport

 A főnök

Érdekesség, hogy kb 20 évvel később, amikor már Győrben forgalmi szolgálattevő voltam, egyszer megjelent a forgalmi irodában és kérdezgetett, Édesanyámról és a testvéreimről.  Én nem ismertem meg, ezért behívott a főnöki irodába, hogy ott folytassuk a beszélgetést.  A főnök nem volt az irodában.  

 Amikor megszólalt a telefon, felvette és beleszólt:
Dr. Németh István vagyok az Igazgatóság Jogi osztályának vezetője. 
A telefon letétele után kérdezte, no, már tudod ki vagyok?
Persze, eszembe jutott a pápai kalauz, akit, ekkor már „mindenki Pista bácsijá”-nak neveztek, mert, akinek lehetett segített néhány dologban. Jegyvizsgálóból lett jogász !
Nekem, sajnos, nem tudott segíteni, de nem rajta múlott. (Ezt a könyvemben részletesebben elmesélem).
Nagyon jó hangulatban értem haza. Még Péter bácsinak is elmeséltem, hogy kikkel találkoztam.  Mondta, hogy ismeri őket, mindegyik rendes ember.
Amikor otthon volt, mesélt nekem a vonatvezetői munkájáról.
Nagyon érdekelt, hogy Pápáról Bánhidára vagy Jutasra ment a vonattal,. 
Ezeket az állomásokat ma már nem találjuk a vasútvonalon.
Illetve, ha találjuk is, nem ez a nevük.

 

Útam a Vasútforgalmi felé 10.

 Az asztal körül

 

10.    Gyula bácsi

 

A nyári szünetben sokat voltam a műtrágyagyárban, Mariska néniéknél.
Az unokatestvéreimmel sokat játszottunk.
Ami munkájuk volt, azt is játszva végeztük el.
Ilyen volt a favágás, fa fűrészelés, ami re azért volt szükség, mert a konyhában is és a szobában is fatüzelésű kályhák voltak.
Lenn az udvaron volt faház. Minden lakáshoz tartozott egy-egy tüzifa tárolására alkalmas helyiség.
Oda levonultunk és fűrészeltünk a fiúkkal hasábokat, amit aztán fejszével elhasogattunk. Szórakozásnak tűnt az egész.
Szépen összeraktuk, egy részét pedig felvittük a lakásba.

 Dohánygyár

Más alkalommal elmentünk a dohánygyárba, ahol Gyula bácsi dolgozott.
Megnéztük hogy bánnak el a dohánylevelekkel.
Hogyan szárítják, hogyan aprítják és csomagolják.
Cigarettát itt nem készítettek, csak a dohányt vitték el olyan helyre, ahol cigaretta, szivar készült belőle.
Néhány levelet sikerült megmentenünk, mondván, hogy sodrunk belőle cigarettát.
Otthon aztán egy alkalommal levonultunk az éppen üres disznóólba és az általunk sodort szivart meggyújtottuk.
Köhögtünk, krákogtunk tőle és fogadkoztunk, hogy ilyen büdöset nem szívunk többet.  Ami maradt bele is dobáltuk a szemétbe.                             

 Egy marék dohány

Vasárnaponként Gyula bácsi elvitt minket focimeccsre.
A Pápai Perucz akkor jó kis csapat volt. Az NB I. B-ben és az NB II-ben is játszott.
Egy gyereket Gyula bácsi bevihetett ingyen, a többieket pedig rábízta egy-egy szurkoló barátjára.
Én szerettem nézni a focimeccset és ha Gyula bácsi éppen nem volt szabadnapos, elmentem egyedül is és kerestem egy felnőttet, akivel be tudtam menni a mérkőzést megnézni.
A játékosok nevét is megtanultam és el tudtam mondani a csapat összeállítását.
Még meccsnél is jobban szerettem Gyula bácsiéknál az estéket.

 Perucz meccs

 

Vacsora után összeültünk, néhány szomszéddal együtt a konyha asztal köré és kezdődött a nótázás.
Gyula bácsi és Mariska néni is nagyon sok nótát ismert és egyre másra kerültek elő újabbak és újabbak.  Én is nagyon sok nótát megtanultam. Amit tudtam, mondtam a többiekkel együtt.
Általában akkor lett vége a nótaestnek, amikor arra nótára került sor, hogy
„Nótás kedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakát….”
A dal végére a szomszéd fiatalember, aki 18-20 éves lehetett, legtöbbször el kezdett könnyezni. Gyula bácsi és Mariska néni, de az unokatestvéreim is ilyenkor el kezdték vigasztalni, és mesélték nekem, hogy ez a dal szinte az ő apjáról szól, mert az is sokat énekelt és sokat ivott is, amitől még többet énekelt. 

És az a sor, hogy „…mi lett a sok nóta vége, kivitték a temetőbe….!” már könnyek között fejeződött be és ezzel a nótaest is.
Legközelebb azonban, minden kezdődött előlről.

 Nótás kedvű volt az apám....

Néha hozzáfűzte Mariska néni, hogy a Walter Pista – mármint a névadóm – is szeretett énekelni.  De előtte fel kellett magát tölteni valamennyi borral és úgy adta a szerenádot Édesanyámnak, aki akkor itt lakott Mariska néniéknél.

 

 

Útam a Vasútforgalmi felé 9.

 

9.     A harmadik osztályban           

 Mi is írtunk

 

A harmadik osztály nehezebbnek mutatkozott az első kettőnél.
Új tantárgyak tűntek fel, új tanítók kerültek elő és az értékelés is a feje tetejére állt.

Eddig, aki jól tanult, kapott egyest, mert az volt a legjobb jegy, az ötös pedig a legrosszabb.
Harmadikban ez megváltozott.
1948 előtt az ötfokozatú skála dominált a következő kategóriákkal:

 

         Magaviselet  Szorgalom   Előmenetel   Írásbeli külalak

1       példás            nagy            kitűnő            csinos

2       dicséretes      kitartó          jeles               tiszta

3       jó                  változó         jó                   rendes

4       tűrhető          hanyatló       elégséges       kevésbé rendes

5       szabálytalan   csekély       elégtelen        rendetlen

 

1948 - 1950 között hétfokozatú skála lett (a legkisebb átmenő jegy a hármas).
Harmadikban ehhez kellett hozzászoknunk.

 

Osztályzat   Szövegértékelés

7        kitűnő

6        jeles

5        jó

4        közepes

3        elégséges

2        gyenge

1        elégtelen

 

1950 óta Magyarországon ötfokozatú osztályozási rendszer van az alap- illetve a

középszintű oktatásban (a felsőoktatásban emellett háromfokozatú skálát is használnak).

 

 Nyelvtan

 

A harmadik osztályt már úgy értem meg, hogy már vége van a meséknek, amik eddig az olvasókönyvekben voltak és ez már komolyabb tudomány.
Az olvasás finomodott. Nem szótagolni kellett, hanem folyamatosan összeolvasni a mondatokat
A versek már nem mondókák voltak, hanem értelmes érzések kifejezései.
A nyelvtan tanulás is elkezdődött.  Ez sok társamnál okozott problémát.

 

 Számtan

A számtan is nehezedett. Nem csak összeadni és kivonni kellett, hanem ravasz számolási példákat is meg kellett oldani.

 

 

De volt egy valóságos ünnepnap is.
Izgalmasnak mutatkozott, de nálam sokkal jobban izgultak a felnőttek, 
közülük is legjobban Margit néni és Ilonka néni.
Péter bácsi is készült az ünnepnapra, de nem láttam rajta, hogy nagyon izgulna. 
Nagymama is készülődött.  Édesanyám nem nagyon törte magát, de ő is készülődött.  
Én nem tudtam, hogy mi is lesz konkrétan.
A plébános úr bejött hittanórára és azt mondta, hogy elsőáldozás lesz. 
A következő órákon el fogják mondani, hogy mi a teendőnk.
A hitoktató néni elmesélte, hogy mi is az  elsőáldozás. 

 

 Elsőáldozók

Azt mesélte, hogy a kis menyasszonyok és a kis vőlegények igazi testi-lelki ünnepe lesz az elsőáldozás.  Ünnepélyes keretek között vesszük magunkhoz a szentostyát. Aki teheti, az erre az alkalomra vásárolt ünnepi ruhába öltözik.

Ünnepélyesen vonulunk be a templomba. Előtte mindenkinek gyónni kell.
Ezt is elmondta hogyan történik és gyakoroltatta is velünk a gyónás menetét. 

 

                                                                              

 Áldozás

Nagyon szépen sikerült is az elsőáldozás.
Én ugyan nem kaptam új ruhát, de a templomba járó ruhámat szépen átalakította Ilonka néni. Csakugyan úgy néztem ki, mint egy kis vőlegény.  A templomból az iskola melletti kis kertbe vonultunk, ahol megvendégeltek bennünket. 
Finom kalácsot kaptunk kakaóval.   Utána az elsőáldozók ajándékot kaptak.
A többieknél láttam, hogy imakönyvnek, karórának örültek.  Én kaptam Margit nénitől egy szép rózsafüzért.
Én annak is örültem.

 

 Rózsafűzér

 

 

A harmadik év nem volt esemény nélküli.

Útam a Vasútforgalmi felé 8.

 

8.     Nyári munka

 

 Eléggé gazos

Éppen hogy csak begyűjtöttem a dicséreteket a másodikos bizonyítványom okán, édesanyám váratlan ötlettel állt elő.
A nyáron mehetsz a vasútra dolgozni.  Megbeszéltem a pályamesterrel, hogy néhány társaddal irthatjátok a gyomot a vágányok mellett.

Még sokat nem találkoztam azokkal a szerszámokkal, amelyekkel dolgoznom kell, de kíváncsi voltam, hogy működnek. 
Következő héten már kezelésbe is vett körülbelül tizenötünket a pályamester megbízottja, Feri bácsi, aki megmutatta, hol van az a raktár, ahol a szerszámokat megtaláljuk.
Az élelmesebbek persze gereblyét választottak, gondolván, hogy azzal könnyebb a munka.  Még a lapát is könnyebbnek mutatkozott, mint a kapa.
Nekem jó erős saraboló kapa jutott

 Nem ilyen játékok voltak

Feri bácsi felvett egy sárga mellényt, hogy mindenki lássa, itt ő a főnök, és elindultunk a munkahelyre.
Az állomás végén levő őrhelynél megálltunk és Feri bácsi tartott egy rövid oktatást a munkavégzéssel kapcsolatban.
Mivel olyan helyen fogunk dolgozni, ahol néha-néha vonat is közlekedik, nagyon kell figyelni. Elsősorban őrá, mert ő jelezni fogja, mikor menjünk ki a vágányok közül. Meg is mutatta a trombitáját, amivel figyelmeztetni fog.
Nem nagy lelkesedéssel, de elkezdtük kivagdalni a vágányok között levő, szépen megnövekedett gazt.  A kapával mentünk elől, utánunk a gereblyések  összegyűjtötték, a lapátosok, villások kihordták a töltés mellé.
Mondta Feri bácsi, hogy ez a vágány Csornára vezet, de ne ijedjünk meg nem fogunk elmenni Csornáig.
Nem mondom, hogy megszakadtunk a munkában, de az idő nagyon lassan telt.
Kérdezgettük Feri bácsit, mikor lesz pihenő?
Rendes volt, mert óránként félrevonulhattunk a töltésoldalba, 10 perc pihenőre.
Délben elővettük a hazulról hozott szendvicseket és megebédeztünk.
Kevés vonattal találkoztunk. Talán két óránként sétált egy-egy vonat, ami elől félrevonultunk és integettünk a mozdonyvezetőnek  és a vonaton utazóknak.

                          

 Trombita

Két óra körül abbahagyhattuk a munkát és visszavittük a szerszámokat a raktárba.

Gyalog mentem haza és otthon meglepődve tapasztaltam, hogy a nagymama milyen kedves hozzám.  Gondoltam azért, mert most már munkásember vagyok.

Nem végeztem ugyan emberpróbáló munkát, de azért fáradtnak éreztem magamat és nem kellett elaltatni.

 Még vonat is jött

 

Négy hétig tartott a gazolás. Hogy mennyi pénzt kaptam érte azt nem tudom, mert nem jutott a kezemhez.  De vasárnaponként elmehettem moziba.
Izgalmas szovjet filmeket játszottak ebben az időben a tőlünk nem messze levő moziban. Néhányat említek:  Ballada a katonáról,  Csillagosok katonák, A jégmezők lovagja, Szállnak a darvak, A kétéltű ember, Luxustutajon  stb.
Így utólag persze mind egy kaptafára készült, de nekem izgalmas volt, mert addig még moziban sem voltam.
Volt persze hangulatos magyar film is.  Azokat imádtam.
Ha Latabár játszott, akkor már előre örültem. 

 Mozi

 

Egy bolond százat csinál, Ludas Matyi, Kétszer kettő.., Ágrólszakadt úrilány, Egy éj Velencében stb.
Annak is örültem, hogy Édesanyám – gondolom a keresetemből – még egy iskolatáskát is vásárolt nekem, amivel nagyon büszkén vonultam, a harmadik osztályba.

 

 

 Táska

Útam a Vasútforgalmi felé 7.

 

7.     Nem vagyok egyedül

 

Tolna megyéből hazaérve az a meglepetés ért, hogy volt nálunk két kisleány.

Az mondta édesanyám, hogy ők a húgaim.             

Van két hugicám

A fiatalabbik két éves a nővére pedig három.
Az idősebb keresztneve Erzsébet Ilona, a kisebbiké Anna Mária.
Akkor születhettek, amikor én még Jászfényszarun laktam.
Hol voltak eddig, azt nem tudtam meg.  Nagymama azt mondta titokzatosan, hogy ne legyek rá kíváncsi.

Édesanyám pedig nem mondott semmit.
Ők a húgaim. Vigyázzak rájuk, ne bántsam őket.
Aranyosak voltak.   Engem úgy hívtak, hogy Pista,  a kisebbik még egy kicsit pöszén, Pittának ejtette a nevemet, de nekem ez is tetszett.
Mindenre kíváncsiak voltak, amit én csináltam.
Ha írtam a betűket, ők is kértek papírt, hogy ők is írhassanak leckét.
Nem unatkoztam, mert ha Édesanyám dolgozott, nagymama pedig a főzéssel volt elfoglalva, nekem kellett szóval tartanom őket, mert mindig mesét akartak hallgatni.
Azt, hogy milyen gólya hozhatta a kis testvéreimet, soha nem tudtam meg.
Édesanyám nem beszélt róla, én pedig nem mertem tudakolni.  Ha tudnom kellett volna, biztosan elmondta volna.

Már kívülről tudtam

Rövidesen elkezdődött a második osztály és a testvéreimen kívül is el tudtam magamat foglalni.
Lassan megismertem minden betűt és egyre többet olvasgattam.  Az olvasó könyvemet már végig olvastam.  Szinte kívülről megtanultam a benne foglaltakat.
Számolni nagyon szerettem.  Összeadás, kivonás nem jelentett problémát, sőt a szorzótáblát is kezdtem megtanulni.
Rajzolni ugyan nem tudtam szépen, de énekelni szerettem.  Fel is figyelt rám a plébános úr és a templomban besorolt az éneklők közé.
Sőt egyszer-kétszer megengedte, hogy egy nagyobb fiúval ministráljak.
Gyorsan megtanultam a misén elhangzó latin szöveget és ahol kellett én is mondtam.

Amikor Herceg Sanyi bácsinak, az újságárusnak dicsekedtem, hogy templomi énekkarban is énekelhetek, azt mondta, hogy akkor tudnék neki is segíteni újságot árulni.

Egyik vasárnap reggel ki is mentem vele a Főtérre, ahol a standja volt és figyeltem, ahogy kiabálja az újságok neveit.  Szinte énekelte.  Nagyon tetszett.
Hamar megtanultam és egyszer csak megengedte, hogy én kiabáljak.
Nem volt ugyan olyan erős hangom, mint az övé, de sokan felkapták a fejüket a téren és jöttek újságot venni. Még ma is el tudom sorolni, hogy milyen lapokat árult Sanyi bácsi:

Kis rikkancs

Szabad Nép,   Népszava,  Világosság, Kis Újság, Pápai Néplap, Pesti Izé, Szabad száj, Rádió Újság. Nagyon élveztem.

Sanyi bácsi minden reggel korán elment az újságokért és mindegyikbe bele is olvasott. Amikor el kezdte kiabálni a nevüket, gyakran mondott olyan érdekességet, amit az újságban talált. Pl. „Megtalálták Tutenkámen sírját!  Vagy
Megszökött egy pávián a cirkuszból!”
Később arra is sor került, hogy elmentem vele Tókertbe, a házakhoz kivinni a megrendelt újságokat.
Amikor már kétszer-háromszor együtt mentünk, megengedte, hogy egyedül hordjam szét a lapokat.  Lelkemre kötötte, hogy a kutyás házaknál óvatos legyek, de nem féltem, mert a kutyák szerettek. Minden háznál megsimogattam a kutyát, akár kicsi, akár nagy kutya volt.  Mindegyiknek tudtam a nevét és fark-csóválva jöttek elém.

Újságkihordó

Kár, hogy Sanyi bácsi megbetegedett és nem mehettem vele többet rikkancsnak.

Közben a második osztálynak is vége lett. A bizonyítványom még mindig tele volt jelessel, amiért Édesanyámtól, nagymamámtól és még Péter bácsitól is bezsebeltem a dicséretet.

Útban a Vasútforgalmi felé 6.

 

                                                                                     

6.     Koppányszántó

 

 

A nyári szünet hozott néhány meglepetést.
Először kiderült, hogy van egy keresztanyám, aki Édesanyám idősebb nővére és Tolna megyében Koppányszántón lakik.
A hozzáutazás elég körülményes volt, mert vonattal be kellett utazni Győrbe.
Győrből Komáromba, onnan Székesfehérvárra, ahonnan elutaztunk Siófokig.  Siófokról egy másik vonattal Tamásiba.  Innen aztán autóbusszal, „fakarusszal”  Koppányszántóra.
Erre szokták mondani, hogy ez a falu az Isten-háta-mögött van.
A buszmegállótól 10 perc alatt felsétáltunk Annus nénihez, aki nem nagyon hangoztatta, hogy ő a keresztanyám.  Nem is neveztem annak, hanem csak Annus néninek.

Fakarusz

Annus néni jól megtermett teremtés volt. Nem volt több 40 évesnél, de a temérdek súly cipelése nagyon igénybe vette a lábait, mert ugyancsak nehezen cipelte a hatalmas testét.
Az első férje meghalt a háborúban.  A jelenlegi férje, Bartal Béla egy vékony termetű suszter volt, aki mindig nevetett, mindig viccelt, rengeteget tudott mesélni.

Vékony is volt, alacsony is, úgy nézett ki, mint aki elől elették a kaját, Annus néni meg úgy, mint aki elette.
Annus néni a helyi templom alkalmazottja volt. Ő takarította a templomot, gondoskodott róla, hogy mindig legyenek friss virágok, a papnak mindig tiszta, gondozott miseruhája legyen.  Talán még arról is ő gondoskodott, hogy a misebor és az ostya ki ne fogyjon.

Ezen kívül ő harangozott. Igaz, hogy ezt Béla bácsi vállalta magára, de legtöbbször a harangozás időpontjában már nem volt „harangozóképes” állapotban. De mise alatt ő járt körül a persellyel, amibe a hívek tettek egy-két forintot.
Persze az egész napot nem töltötték a templomban, mert volt egy kis kertjük, ahol ezt azt termesztettek. Ezt leginkább Annus néni gondozta.
Béla bácsi nyáron vállalt aratást és a cséplőgép mellett is vállalt munkát.

Suszter

Édesanyám ott hagyott ezekre az emberekre, lelkemre kötötte, hogy viselkedjek jól, fogadjak nekik szót.
Annus nénivel eljártam a templomba és nagyon tetszett neki, hogy a pápai plébános megígérte nekem, hogy ministrálhatok.  Mondta, hogy ha legközelebb jövök, akkor megbeszéli az itteni pappal, hogy neki is ministráljak.
Segítettem letörölgetni a padokat, szép sorba raktam a padokon elhelyezett imakönyveket, megigazítottam a néhány helyen talált ülőpárnákat.
Hoztam vizet az artézi kútról.
Harangozni még nem próbáltam, mert felkapott volna a harang kötele.

Takarítás

 

 

Az első koppányszántói látogatásomat később, 5-6 év múlva megismételtem.
Egyedül utaztam, ráadásul az utat megvariáltam. Győrből leutaztam vonattal Alsóörsre – akkor még meg volt a vasútvonal -, onnan hajóval mentem át Siófokra, mert a hajóra is volt szabadjegyünk és Siófokról folytattam vonattal, Tamásiból busszal az utat. A busz kifejezés ma már nem állná meg a helyét, mert végeredményben teherautót alakítottak át padokkal busszá, ami elég kényelmetlen „fakarusszá” alakult.
Akkor már megpróbáltam harangozni is, ami nem is volt annyira nehéz.
Annus néni előtte elmondta, hogy a déli harangozásnál először 33-at kell konduljon a harang, ekkor meg kell szakítani – ez nagyon izgalmas volt – és úgy folytatni még 22 kondulással.  Elmagyarázta, hogy ez a számolás úgy alakult ki, hogy harangozás közben imát kell mondani és a megszakítás akkor van, amikor az imával oda érünk, hogy „.. és az ige testté lőn, és miköztünk lakozék…”.
Egyéb dolgom is akadt a harangozáson kívül. 

Harangok

A falu főutcáján rengeteg eperfa volt.  Ezeket nekem minden nap meg kellett másznom és tépni az eperlevelet, egy, kettő, néha három zsákkal is, mert ahogy Béla bácsi mondta:  „ezek a hernyók rengeteget zabálnak!”

Ezek a hernyók pedig selyemhernyók voltak, és a padlás tele volt velük terítve.  És csakugyan sokat zabáltak és csak nőttek, nőttek és még többet zabáltak.  Nyár végére azután – hála Istennek – el kezdtek begubózni.
Amikor mind begubózott, akkor lehetett őket leadni.
Hogy megérte-e etetni őket azt nem tudom. De az eperfára mászást örökre meguntam.

Eperfák

 

Már legénykedtem amikor újra jártam Szántón – néha eszembe ötlött, hogy erről a faluról született-e a nóta, hogy „A szántói híres utca, cimbalommal van kirakva…!”.
Ekkor már elvitt Béla bácsi aratásra, ahol megtanultam markot szedni és kévét kötni, szalmából készített kötéllel.  Nem egykönnyen tanultam meg megfelelő erős kötelet sodorni!

Egy alkalommal lementem a faluba bálba is.  Annus néni figyelmeztetett, hogy ne kezdjek ki a lányokkal, mert itt már 12 évesen el vannak a lányok jegyezve és könnyen megverethetem magam.
Ennek ellenére még táncoltam is. Igaz, hogy a táncpartnerem egy duci kislány volt, aki ráadásul izzadt is. De nem tudtam tőle megszabadulni a tánc végéig, mert nem kérte le tőlem senki.
Neki még biztosan nem volt vőlegénye!

Selyemhernyók