Útam a Vasútforgalmi felé 3.

 

3.  Jászfényszarun

 

A gyermekkoromat szinte senki nem ismeri.
Én magam is csak akkor hallottam néhány apró részletet, amikor már  - úgymond – felcseperedtem.
Miket is hallottam:
Keresztanyám, akinél néhány nyarat eltöltöttem Koppányszántón, sokszor mondogatta, hogy bizony meglepetés volt a születésem.
Anyám 15 évesen Pestre került cselédlánynak, hogy a Magyargencsen élő, özvegy édesanyját segíteni tudja.
De, hát hiába volt a számtalan figyelmeztetés:  Vigyázz magadra!, nem vigyázott!  Így fordulhatott elő, hogy egy 16 éves kislány karjai között találtam magamat, akit nem sokat láthattam, mert nem engedték neki, hogy ő neveljen, hiszen még Ő is nevelésre szorult.
Mivel a „tettes”, akinek apámnak kellett volna, hogy legyen, az érkezésem hírére úgy eltűnt, mintha sosem lett volna.  Mint a mesében.
Engem pedig a nagyanyám – özvegy Varga Istvánné – fogadott örökbe.
Így lett a nevem Varga.   A keresztnevemet – István – nem tudom, hogyan találták ki. Talán a háborúban elveszett nagyapám emlékére.
Arra sem emlékszem, hogy két éves koromig anyás csecsemőotthonban éltünk anyámmal. Azután kerültem „lelencbe”, amit ma sem tudom, hogy mit jelent, csak a gyerektársaim mondogatták, hogy én lelenc vagyok.
Na és?  Nem törődtem vele! 

Nevelőszülőhöz kerültem Jászfényszarura egy özvegyasszonyhoz, akinek rajtam kívül volt még négy vagy öt lelenc gyerek a gondozásában.
Azért nem tudom, hogy mennyi, mert azt sem tudtam, hogy én milyen szerepet töltök be.    Arra emlékszem, hogy én voltam a legfiatalabb.
Volt két kislány, 3, 4 évesek, egy nagylány, kb 17 éves és egy nagyfiú, aki lehetett 24-25 éves és eleinte apámnak neveztem, amiről hamarosan leszoktatott.
Akinek a gondozásába kerültem Anyának neveztem és soha nem is gondoltam, hogy más neve is lehet.
A „testvéreim” szerettek. Sokat játszottunk együtt a hatalmas parasztházhoz tartozó udvarban és kertben, ahol nagyon sok gyümölcsfa volt.
Állatokat is neveltek. Disznókat, marhákat, birkákat, lovakat és baromfiakat.

                                                

A lányokkal sokat terelgettük a libákat.
Három-négyévesen már megtudtam, hogy a nagyfiú,  Sanyi, nem az apám, hanem a nagy „testvérem”.
Ő gondozta a nagy állatokat, disznókat, marhákat, lovakat,
Amikor nagyobb lettem elvitt magával a szántóföldre, ahol megengedte, hogy szántáskor vezethettem a teheneket – akik egyébként eltaláltak maguk is.
Hazafelé felülhettem a szekérre rakott széna tetejére.

Nem tudom, hogy amelyik gyereknek igazi apja, anyja volt az milyen életet élt, de én nagyon szerettem ezt a családot.
Ettem, ittam, aludtam, játszottam.
Igaz, hogy sok játékom nem volt, de nem is hiányzott, hiszen azt sem tudtam, hogy vannak játékok.
Másztunk a fára, összekentük magunkat a szederrel. Kitereltük a libákat és vigyáztunk, hogy el ne csavarogjanak.

Amikor nagyobbacska voltam kijártam az artézi kúthoz, ahol a falubeli gyerekekkel tudtam játszani. Szereztünk színes agyaggolyókat és azokkal „glütyüztünk”!  Azóta sem hallottam ezt a kifejezést. Úgy játszottuk, hogy rajzoltunk egy kört és abba kellett beledobni a golyót.
Kerítettünk kiselejtezett bicikli kereket, amiről le volt szedve a gumi és hajtottunk hozzá drótot, amivel tudtuk magunk előtt terelni.
Volt persze izgalom is.  Amikor német katonák lepték el a falut, a mi házunkba is beköltözött négy katona, de a gyerekeket szerették és sok kedvességet kaptunk tőlük.
Amikor a németek elmentek, jöttek az oroszok.
Közülük is vagy hatan beköltöztek a „házunk”-ba.
Ők is kedvesek voltak. Minden nap hozták anyának a tyúkot, libát, nyulat, malacot, hogy főzzön nekik.  Nem is törődtem vele, hogy hol szerezhették.
Az egyik kiskatonát megpofozta a tisztje, mert a nagylányhoz, Pirihez akart éjszaka sompolyogni és ő észrevette.
Repülőjük is volt a falu végén a réten.
Egyszer elvittek oda bennünket gyerekeket és megengedték, hogy bemásszunk a repülőbe.   Ezen kívül sem ültem a repülőn még soha életemben.
Még most is azt mondom, hogy nagyon szép gyermekkorom volt.
Azt nem is merem említeni, hogy itt tudtam meg, hogy vannak fiúk és vannak lányok.  A nálam egy évvel idősebb kislány egyszer azt mondta nekem,  játsszunk olyat, hogy megfogjuk egymásét.  Ő már tudhatott valamit.
Ez hamar abbamaradt, mert azt mondtam, hogy a tiéden nincs is mit fogni!
Abba is hagytuk.
Így telt a jászfényszarui gyermekkorom.

 

Illetve még megtudtam valamit jegyvizsgáló koromban. Mentem végig a vonaton.  Az egyik fülkében egy kiskatona ült. Beköszöntem és ő mutatta  a papírjait és váratlanul megkérdezet:
Nem te vagy  a Varga Pityu?
A kerekek az agyamban gyorsan forogni kezdtek és eszembe jutott, hogy dehogynem.  Én voltam a Varga Pityu, de hát egészen kicsi koromban.
Mondom neki, hogy az vagyok, de honnan tudod?
És mesélt:  Jászfényszarui vagyok. Sokat játszottunk a szökőkútnál.  Néha meg is vertél.
Na, erre nem akartam emlékezni, de jól elbeszélgettünk.   

Azzal búcsúztam tőle, hogy remélem  nem akarod a verést visszaadni!

 

Mint derült égből a villám ért hat éves korom előtt anya bejelentése:- Jön érted anyád és elvisz magához!

Nem értettem, hogy ki jön, és mit akar, de elmenni egyáltalán nem akartam.
Ennek úgy adtam jelét, hogy felmentem a padlásra és még a létrát is felhúztam.
Nagy könyörgésre jöttem csak le és gyanakodva lestem azt a fiatal nőt, akire azt mondták, hogy ő az igazi anyám.
Ezt aztán egyáltalán nem értettem és nagyon kelletlenül mentem a fiatal nővel az állomásra.  A vonaton próbálta magyarázni, hogy már nagyfiú vagyok, talán megértem, miről van szó.  Nehezen ment a fejembe, hogy miért kell nekem új anya, amikor már ott volt egy.
Pápára érve leszálltunk a vonatról és gyalog mentünk „hazáig”, ahogy az új anyám mondta.
Érdekes, hogy az új anyámat élete végéig Édesanyámnak szólítottam, de soha nem tegeztem, a húgaimmal ellentétben.