Útam a Vasútforgalmi felé

 

BEVEZETŐ   A Vasútforgalmi felé  írásaimhoz

 

 

Minden szakmának meg van a szépsége.
Sok embert hallottam már dicsekedni a mesterségével kapcsolatban. Szinte ugyanennyi embertől hallottam a másik ember szakmáját csepülni, lenézni.
Én magam a vasútra tettem fel minden

tervemet, minden célomat. Talán azért, mert sok vasutas volt a környezetemben gyermekéveim alatt.
Elsősorban az anyám.
Mióta emlékszem, mindig a vasúton dolgozott.
Nagyon sokáig forgalmista volt. Mivel anyám egyedül nevelt (az utánam sorakozó négy húgommal együtt), a szegedi MÁV Nevelőintézetben helyezett el, ahol a társaim vasutas szülők árva, vagy – hozzám hasonlóan -  félárva gyermekei voltak.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között azt a célt tűztem magam elé, hogy állomásfőnök leszek.
 Miért nem mozdonyvezető, mint a társaim?
 Mert úgy láttam, hogy az állomásfőnök mindenek  felett áll.  Mindenki tiszteli, megbecsüli.
A regényekben szereplő állomásfőnökök a falu vagy város előkelőségei közé tartoztak.
Azt sejtettem, hogy ezért tennem is kell valamit.

Legelőször a vasúthoz kellett  menni  dolgozni, ahol mindig szemem előtt volt a célom: állomásfőnök leszek.
Lépcsőfokonként araszoltam felfelé egészen a főnöki beosztás küszöbéig, amit mégsem léptem át. Egyrészt azért, mert „senki nem lehet próféta a saját hazájában”, másrészt azért, mert rájöttem, hogy a rengeteg tapasztalat, ami a végrehajtó szolgálatnál rám ragadt, sokkal jobban értékesíthető, ha tovább adom azoknak a fiataloknak, akik a vasúton akarnak dolgozni.
Oktató lettem.