Peronkakas 34. A "peronkakas"

A vörössapka

34.  A „peronkakas”

                                               Mindenhol jó….,  de itt tényleg jó volt!
                                                                                                      (ezt én fordítottam ki)

Irányítás

Ahogy utólag visszagondolok egy-egy munkakörömre, az jut eszembe, hogy itt is jó volt, ott is jó volt, amott is jó volt.  Minden munkakörben találtam szeretni valót.
A jegyvizsgálói beosztásban is rengeteg jó dolog volt, a kocsi-felírás során is sok élményem  gyűlt össze, váltókezelőként, amikor már belekóstoltam az igazi vasútba, már a felelősség is  belém ivódott.  Amikor az összes vizsga megszerzése után a személy pályaudvarra is felkerültem forgalmistának,  egyelőre ugyan csak úgynevezett külsősnek, a nagyok mellé, azt hittem, ezek  a legszebb évek.
Hogy lehet az, hogy minden munkakörre úgy emlékszem, hogy az volt a legjobb ?
Egyszerű:  mindenhol megtaláltam azt a kis gyöngyszemet, ami fontossá, széppé tette a munkámat és igyekeztem a munkakörre vonatkozó szabályokat  megtanulni és alkalmazni.
Amikor ez már ment, gyerekjáték volt az egész.  Ez vonatkozik arra is, amikor bakter voltam és arra is, amikor a Rendelkező Toronyban  "irányítottam"  a közlekedést.
A személy pályaudvaron abban az  időben amikor én odakerültem, csak férfiak teljesítettek szolgálatot.  Ma ugyanott csak nők dolgoznak.
A forgalmi iroda nagyobb volt, mint a mostani.  A rendelkező forgalmi szolgálattevő kezelte a  "blokkot",  a Siemens biztosítóberendezést,  és mellé volt beosztva a külső forgalmi szolgálattevő, aki a rendelkező parancsai alapján indította, fogadta a vonatokat.

A vonatnál

Ezt a külsőst hívták a bennfentesek "peronkakas"-nak, némelyek pedig "hamiskártyás"-nak.
Ez a fején viselt vörös sapkának volt köszönhető.  (Hamiskártyás volt azért, mert a "tök"-re pirosat tett,  peronkakas  pedig azért mert olyan volt a vörös sapkája, mint a kakastaréj).
Mondanom sem kell, hogy ezt a munkakört is nagyon szerettem.
Szerettem az emberek között járkálni, a kérdésekre válaszolni, szóba állni ismerősökkel, ismeretlenekkel.   Elviccelődni az idős paraszt bácsival, amikor azt kérdezte, hogy 
"Főnök úr" (minek is nevezett volna?),  nem tudja, honnan megy a pápai vonat?
Mondtam, hogy,  de tudom  -  és mentem tovább. 
Hát nem mondja meg?  - kérdezi meglepetten. 
Hát csak azt kérdezte bátyám, hogy tudom-e?
Értette a humort és együtt nevettünk. Persze útbaigazítottam.
Az itt szerzett élmények közül először azokról mesélek, amikor, József Attila szavaival:
"Még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam",  ami az én esetemben azt jelenti, hogy még apróságokért is könnyen "felkaptam a vizet".

Lehet vele ütni!

Enyhébb esetekben a vonat indulása előtt végigsétáltam a vonat mellett, hogy az ajtókat csukják be. Ha valamelyik „kis fiatalember” nem volt hajlandó ezt megtenni, a menesztő tárcsával odaütöttem a kapaszkodóvasra, amit a kezével fogott. Ez hatásos szokott lenni, mert elég kemény dolog a menesztő tárcsa,  egy ütés után bekapja a fiú az összes ujját.
Durvább esetek is előfordultak, amelyekre ma már nem vagyok büszke, de megtörtént.
Menesztettem este fél hét körül a "göcsejit".  A veszprémi személyt hívtuk így.
Egy fiatal kis suhanc vette a  bátorságot és amikor már a vonat megindult, a pofámba vágta a kérdést:    Milyen madár az, amelyiknek piros a tarája?

Menesztő tárcsa és KRESZ tárcsa

Gondolta, hogy ez nagyon vicces és mérges leszek érte. De már nem tudom megfegyelmezni.
”Békésen”  válaszoltam neki, hogy „fogd be a pofádat, mert lekaplak a vonatról!”
Ő nem ennyire békésen kiáltotta vissza, hogy lekapod az anyád...!:
Itt szakadt a cérna.  Felléptem a következő kocsira, előresétáltam a vonaton, megkerestem a fiút és  Gyárvárosig magyaráztam neki a menesztő tárcsával,  hogy nekem nem tetszett, ahogy velem beszélt.
Gyárvárosban leszálltam és visszaszóltam a rendelkezőnek, hogy küldjék el a többi vonatot, amíg vissza nem érek a következő vonattal.

Egyik éjszakai szolgálatomban történt, hogy hajnali 2 óra tájban, mentem ki egy mozdonyt elküldeni egyik hátsó vágányról.

A "Jelzés!"

Az átmenő fővágányon ugyanakkor egy áthaladó vonat volt, amit akkor még "meneszteni" kellett.
Ez annyit tesz, hogy a zöld fényű lámpával "liftezni" kellett,  magyarul fel-le emelgetni a lámpát.  Ha ezt elmulasztottam volna, akkor a mozdonyvezető ezt a ténykedésemet egy hangos "Figyelj!" jelzéssel követelte volna, ami egy hosszú hang a mozdony jelzőkürtjével, legalább három másodpercig.

Már pedig egy ilyen "Figyelj!" jelzés súlyos következményekkel járt, mert  leggyakrabban a főnök ablaka alatt hangzott el, aki a resti felett lakott az állomás végén.
Ilyenkor a következő percben meg szokott szólalni a forgalmiban a telefon és csak annyit lehetett hallani,  annak,  aki felvette, hogy:   a külsős holnap reggel várjon meg!
Hogy ez mivel járt, nem kell külön ecsetelnem.
Kinn voltam hát, hogy a haladó vonatot menesszem, amikor azt vettem észre, hogy a Restivel átellenben a sínek között bóklászik valaki.   Még csak az kell, hogy a mozdonyvezető észlelje, és adja a "Figyelj!" jelzést.   A főnöknek be nem magyarázom, hogy én kinn voltam időben.

A vonat robog!

Rohantam a delikvens felé, hogy eltávolítsam a sínek közül.  Közben a vonat "csendben"
áthaladt, az illető pedig eltűnt a szemem elől, valamelyik aluljáróban.
Amikor a mozdonytól mentem vissza a forgalmiba az első peronon, látom ám, hogy egy fiatalember jön fel a lépcsőn az aluljáróból.  Megismertem a kóválygót.
Nekiestem először szóval.    Felvázoltam neki,  lehet, hogy nem a legválasztékosabban,  milyen balesetveszélybe keverte magát, és milyen másik veszélybe kevert majdnem engem.
Szó szót követett, míg végül tárcsa híján (éjszaka lámpát használtunk, azt pedig sajnáltam) az öklömmel adtam neki néhány tanácsot az elkövetkező időkre.

Pár év múlva egy társaságban elmeséltem ezt az esetet, amikor megszólalt az egyik fiatalasszony  (aki egy vasutasnak a lánya), hogy az illető megvert ember, az ő férje volt.
Az esküvői vacsorát tartották a Restiben, ahonnan az ifjú vőlegény  kisétált levegőzni, így került a vágányok  (és a kezeim)  közé.  Amikor utólag elnézést kértem a fiatalasszonytól, annyit mondott, hogy  ütöttem volna agyon.
Az ifjú férj ugyanis a későbbiekben is rengeteget ivott és csavargott is, úgyhogy nemsokára elváltak.
Egy alkalommal azonban nagyon megijedtem a hirtelen haragom következtében.
Az első vágányról indítottam éjjel  tizenegy óra előtt a "cserók" vonatot, így hívtuk a Győrszentiván felé közlekedő személyvonatot.
Akkor már "Szili"-k,  villanymozdonyok,  vitték a vonatokat és tudvalevő, hogy ez a mozdony helyből képes 25 km/h sebességgel indulni.

Veszélyes!

Az egyik kocsi lépcsőjén, a nagycsarnok kijárati ajtajának vonalában,  állt egy kislány.
A peronon vele szemben egy fiú.
A vonat elindult.   A fiú felugrott a lépcsőre és adott egy puszit a kislánynak, majd futott tovább a vonat mellett, mi több, megint felugrott, megint adott egy puszit és még mindig futott a vonattal.  A  hajam az égnek állt.   Ha ez mellé lép, vagy a vonat alá esik….?
Bele sem mertem gondolni.  És a pumpa csak ment fel. 
Az  utolsó leugrásánál pont előttem futott el. 
Neki a kezemnek.
Az ő lendületétől a pofon nagyra sikerült.
A vonat elment, a fiú ott feküdt a peronon és nem akart  felkelni.
A hangosbemondó kislány hozta a vizet.  Meglocsoltuk és bele telt pár percbe, amíg életjelt adott.

"Elsősegély"

Így még nem voltam megijedve.
És így még nem örültem annak, hogy valaki kinyitja a szemét.
Azt mondta ugyan, hogy nincs semmi baja, de azért hívtunk mentőt.
Kiderült, hogy nem lett sérülése.
De ez az utolsó eset volt, hogy nem türtőztettem magam.
Sokszor eszembe jutott, mi lett volna ha...,
Bele sem merek gondolni.

"Vonat fogadás!"