Peronkakas 32. Szakvizsgák

 

Ilyen fékbódéban kezdtem

32.  Szakvizsgák a kinevezésig

 Aki a haladás útján csak ballag, azt elgázolja az idő autója.
                                                                                                                                                                                                                                    (ismeretlen)

1963-ban már 6 évet eltöltöttem a vasúton.
Nem mondhatom, hogy sokra vittem, de tény, hogy elég sok munkakört kipróbáltam, rengeteg vasúti vizsgát megszereztem.
Kívülálló nem is gondolná, hogy mennyi mindent kell tanulni egy "vasutas"-nak.
Mindig azt hallottam, hogy a jó pap holtig tanul. Állíthatom, hogy ez a mondás a vasutasra is vonatkozik.
A vizsgákról: 
Vonatfékezőként kezdtem. Azt nem mondom, hogy amit ehhez tudni kell, az smafu.
De ez a munkakör volt az, amihez a legkevesebbet kellett tanulni. Néhány jelzés, néhány szabály.   Munkavédelmi ismeret (ez különben minden munkakörben, minden új munkahelyen új vizsgát követel), helyi ismeret, ami szintén minden új munkahelyen újabb vizsgára, tanulmányokra serkentette a dolgozót.

Beszalmázva már kényelmesebb

Szakmailag főleg a gyakorlással szerzett tapasztalatok voltak fontosak, mert az öreg Gyula bácsitól nem csak azt tanultam meg, hogy mi a szabály, hanem azt is, hogy mi a kivétel.
Az utasítások –  például  -  nem írták elő, honnan lopjak szalmát a fékbódé bealmozásához, hogy télen ne fázzak.
Jegyvizsgálóként már sok olyan teendő felszínre került, ami lehetővé tette, hogy a vasút és az utas között összekötő kapocs lehessek. Nagyon kellett ismerni a menetjegyeket, kedvezményeket (nehogy a mozijegyet is kilyukasszam!). Ebben a beosztásban az első "főnököm"  a vonaton a Vonatvezető volt, aki addig nem engedett az utasok közé, amíg oda-vissza,  - később össze-vissza is -  el nem mondtam az állomások, megállóhelyek sorrendjét a két végállomás között.  Belém beszélte,  hogy milyen szégyen az a kalauzra, ha nem tudja, milyen állomás következik, vagy egy kérdezett állomás hányadik lesz.

Ismerős ugye?

Régen találkoztam olyan jegyvizsgálóval, aki betartja azokat, amiket tőlem megköveteltek:  Nagy állomások előtt végigmenni a vonaton, bemondani melyik állomás következik, mennyit tartózkodik a vonat, netán merre felé lehet átszállni azon az állomáson. Persze nem utolsó szempont, hogy az utast  lesegítsem  vagy felsegítsem a vonatra (nemcsak a fiatal csajokat, hanem az idős férfiakat is).
Tetszett ez a munka, de strapás volt. Keveset voltam otthon és kevés idő jutott a szórakozásra. Egy randevút két nappal előre lekötni nem lehetett.
Nem mintha meg akartam volna nősülni, de egy-két kislány nem tudta elviselni, hogy nem akkor megyünk szórakozni, amikor neki tetszik, sőt olyan is volt, aki azt sem viselte el, hogy vasutas vagyok.  (Nem tudják, mit vesztettek  - ez persze csak vicc).
Olyan munkakört kértem a főnökömtől, ami mellett lehetett tervezni a szabadidőmben néhány programot.  Többek között még fociztam a Nyúli KSK-ban.
 A kocsi-felírói  beosztás sok új tudományt nem követelt, de lelkiismeretes munkát annál inkább.
Ha a kocsi-felíró hanyagul dolgozott,  nem lehetett  nyomon követni, hogy milyen kocsik, küldemények vannak az állomáson és melyek mentek már el.
Jelenleg, amikor a számítógép már sok mindent pótol, még mindig fontos a szerepük.
Így előfordulhatott, hogy a betongerendával rakott kocsit elküldték üresként Hegyeshalomba, ahol ráengedték a sódert.  Kirakáskor csodálkoztak egy kicsit, a betongerendát pedig nem találta a Tüzép.
A váltókezelői beosztás már szinte szakértelmet követelt a "művelőitől".

A felsővezetéket is ismerni kellett

A vonatközlekedés lebonyolításának szabályain kívül itt már ismerni kellett a felső vezeték
biztonsági előírásait is (ebben az időben tért át a MÁV a 16 kV-ról a 25 kV-ra), valamint a biztosítóberendezést, ami a korszerűsítésekkel mindig frissült.
A váltókezelő már majdnem olyan mértékű ismeretekkel rendelkezett szakmailag, mint a forgalmi szolgálattevő. Mondhatnám, hogy a forgalmista jobb keze volt.
Nekem is megvolt már minden forgalmi vizsgám, amihez csak egy úgynevezett Forgalmi Önállósító vizsga hiányzott, hogy forgalmista lehessek.
Valahogyan azon is túlerőltettem magam.
Megszereztem a  forgalmi vizsgákat.

Ehhez is hozzányúlhattam

Igen ám. De volt olyan szabály, hogy addig nem kaptam végső kinevezést, amíg a "kereskedelmi" vizsgákat is meg nem szerzem (Személypénztár, Árupénztár,  Raktárnoki).
Ezt a területet soha nem szerettem.  Papírokat böngészni: bevétel, kiadás, terhel, mentesít, zárlat stb.,  olyan kifejezések,  amitől borsózott a hátam.  Ráadásul egy idős oktató próbálta ezt a tudományt belém tukmálni. Semmi, de semmi eredménye nem volt. Már kétszer tettem sikertelen vizsgát, ami a forgalmi vizsgáimnál nem fordult elő.
De egyszer csak sikerült.
Még pedig úgy, hogy az oktató nyugdíjba ment és jött helyette Bicskei Béla bácsi, akinek azért írom le a nevét, mert megérdemli, hogy az utókor tudjon róla.
Meg azért is, mert úgy elmagyarázta nekem ezt az érthetetlen ismeretet, hogy fél év alatt
( na,  pontosabban nyolc hónap alatt) mindhárom vizsgát sikeresen letettem.
Később, amikor én is oktató lettem, mindig egymást dicsértük:
 Ő engem azért, mert egyetlen tanulója voltam, aki ennyi idő alatt mindhárom vizsgát letette, én meg őt ajnároztam azért, hogy képes volt velem úgy megtanítani ezt a "kínai" nyelven írt tudományt, hogy mindegyik vizsgám sikerült.
A kinevezésemnek ezek után semmi akadálya nem volt. A főnököm fel is helyezett a Személypályaudvarra a "nagy" forgalmisták mellé, ahol az előírt három hónap felügyelet alatti szolgálatot követően, megszereztem az "Önállósítót".
Fejemre tehettem a szolgálati jelvényt, a vörös sapkát, és mehettem a tárcsával és a jelzősípommal a vonatok közé indítani és megfigyelni őket.
Vasúti tevékenységem legszebb évei következtek. Imádtam a vonatok között intézkedni, az utasok kérdéseire válaszolni. Jelzést adni a vonatnak, hogy mikor indulhat.
De a boldogságom még nem volt teljes.

Az egykori Forgalmi Iroda Győrben(Szabó Zoli és Orbán Miska bácsi

Soha nem tévesztettem szem elől a célomat, hogy állomásfőnök akarok lenni.
De az még messzinek tűnt.

Vállapok

Paroli

Ugyanis hiába tettem le a szakvizsgákat, még most is csak 8 általános volt az iskolai végzettségem. A többi forgalmistával szemben, akik érettségizettek voltak, én csak posztó egyenruhában flangáltam a peronon,  kangárn ruha csak érettségizetteknek járt, ráadásul a rangjelzésem is "altiszti" volt.  Akkor még viseltük az egyenruhán a váll-lapokat és a zubbony hajtókáján a parolit.  Ezeken pedig csak két fehér csík díszelgett nálam, ami a rangfokozati táblán a legalsó sorban volt található.   Ennél  kisebb rang nem volt.
Ebbe persze nem nyugodhattam bele. Meg kell szereznem az érettségit.
Hatalmas szerencsém volt.
Indult egy esti gimnázium, ami ráadásul kihelyezett volt.
A tanárok jártak ki hozzánk.  Nagyon gyorsan beiratkoztam.
A négy év nekem sikerélményt jelentett.    De erről majd egy másik sztoriban mesélek.