Peronkakas 17. A nyeles fésű esete

Fiatalok

17.  Esetem a nyeles-fésűvel

                                               Vannak dolgok, amiket érdemes túlzásba vinni.
                                                                                                   (D. Letterman)

Néhány kollégámtól szemrehányást kaptam, hogy miért nem írok a nőkről.
Előbb-utóbb elő kell hozakodnom ezzel a témával is.  Annál is inkább,  mert ebben az időszakban  (18-20 évesen),  állandóan szerelmes voltam, csakúgy, mint a hasonló korú többi fiatal.
Meg kell említenem öreganyámat, aki ha élne  elmondhatná, hogy legalább negyedévenként mutattam  be neki egy-egy kislányt azzal a megjegyzéssel, hogy ez most már az igazi.
Nem hitte el, sőt azt mondta:  nem érem én meg fiam, hogy te megtaláld az igazit.
Milyen igaza volt.  1964-ben meghalt, 1965-ben megnősültem.
No, de ne rohanjak annyira előre.

Sarabolni való volt

Az történt egyik nyáron, hogy a pályafenntartás vett fel fiatal lányokat saraboló munkára.
(Valamikor Pápán én is minden nyáron mentem sarabolni a vasúti pálya mellékét).
A sarabolást a rendező pályaudvar vágányain végezték.
Mondanom sem kell, hogy a 12 órás szolgálat negyedrészét körülöttük nyüzsögve  töltöttük el.
Kocsi felíró voltam és ha valami munka adódott, a forgalmi szolgálattevő hangosbemondón keresztül utasított a munka elvégzésére. 
Vonatmentes időben azonban a leányok közelében tartózkodtunk. Nemcsak én, hanem a hasonló korú munkatársaim is. Észrevettük azt is, hogy a lányoknak is tetszett, hogy körülöttük ólálkodunk, tréfálkozunk velük. Némelyik ki is szúrta közülünk, aki tetszett neki.

Ő most éppen nem sarabol

Ez elég gyorsan nyilvánvalóvá vált.
Szinte szégyenkezve írom le még most is, hátha nagyképűségnek tetszik, de az történt, hogy két leánynak is szimpatikus lettem.
Én ugyan nem voltam ott akkor, de a kollégáim mondták, hogy a két lány lapáttal kergette egymást, így akarván eldönteni, hogy melyiknek udvaroljak.
A győztes eléggé egyértelműen hozta tudomásomra, hogy versenytárs nélkül maradt.
Beszélgetés, évődés közben kivette a farzsebemből, az akkor nagyon divatos (most már persze megmosolyogni való) nyeles fésűmet (amivel akkor még jócskán volt mit fésülnöm) és azt mondta, csak akkor kapom vissza, ha elmegyek vele következő szombaton Balatonalmádiba, ahol ekkor vasutas-postás találkozó lesz.
 (Érdekes, hogy abban az időben még ilyen is volt.)

Nem állítom, hogy azért a nyeles fésűért bármire vállalkoztam volna, de az ötlet kedvemre való volt, ezért megígértem, hogy a fésűért elmegyek vele Balatonalmádiba.

Igen ám, de azon a szombaton éjszakára kellett mennem szolgálatba, méghozzá 17.30-ra, a vonat pedig, amivel a visszautazást terveztük, csak 21.30-kor ért vissza Győrbe.
Szabadság, pihenőnap szóba sem jöhetett, úgysem kaptam volna.
Viszont ezen a héten osztottak be mellém egy új-felvételes tanulót, aki vasutas családból származván nagyon gyorsan elsajátította a teendőket.
Meg is egyeztem vele, hogy amíg vissza nem érek végezze el a munkát egyedül, és ha visszaérek lefekhet akár reggelig is aludni.  Elvállalta a feladatot.

A balatoni vonattal  utaztunk Balatonalmádiba. Ez a vonat akkor még Veszprém-Alsóörsön át közlekedett Zánkára, ezután nem sokkal szüntették meg a Veszprém-Alsóörsi szakaszt.
Nagyon sok fiatal utazott rajtunk kívül erre az évenként megrendezett eseményre.
Kitűnően éreztük magunkat. Rengeteget fürödtünk, a parton zenét hallgattunk, még táncoltunk is. Az akkori kedvenc Toldi Mária énekelt a színpadon.

Az idő szép (a kilátások is!)

Egyszóval,  nagyon gyorsan rohant az idő, ahogy ez lenni szokott, ha az ember jól érzi magát.
Hazafelé is a balatoni vonattal utaztunk. Jó hangulatunkat a vonaton még növelte az „aranyos” jegyvizsgáló-nő  (győri volt és ismert bennünket). Azt művelte, hogy felfedezett egy urat, aki borért utazott le Alsóörsre és két-három demizson ott pihent körülötte.
Akkor még teli voltak.  A kalauznő addig hízelgett neki, amíg egyik demizsont meg nem nyitotta.  Az már szerinte egyértelmű volt, hogy a borból a munkatársait is megkínálja.
Ezek voltunk mi.   Kettőnkön kívül még legalább tízen.
A három órás út elég hosszú ahhoz, hogy mire Győrbe értünk a három demizsonból kettő már üres volt. De a barátság ennél többet ért. Versenyt énekeltünk a boros gazdával, nem mulasztottuk el dicsérni a hegynek a levét, ami az ő munkájának volt a gyümölcse.

A vonat nem késett. Fél tízre Győrben voltunk. A kislány, nevezhetném Erzsinek, mert ez a név mindig tetszett nekem, ahogy ígérte visszaadta nekem a fésűmet.
Én mentem dolgozni a rendező pályaudvarra, ő pedig egy-két barátnőjével lement a  Pályafenntartási főnökség készenléti pihenőjébe aludni, mert nem akartak későn hazaérni.(hegyeshalmi, soproni lakosok voltak)
 A tanítványom egyedül nagyon szépen elvégezte az adódó feladatokat. Már éppen el akartam bocsátani, hogy keressen magának pihenőhelyet, amikor megszólalt a telefon.
A számadáskezelő vette fel és mondta, hogy engem keresnek.

Egy ápolási mód

Az egyik lány volt a telefonnál, aki szintén ott volt Almádiban és szomorú hangon újságolta, hogy az én Erzsim elesett, kificamodott a bokája,  menjek gyorsan  segítsek rajta valahogy.  (szinte azt éreztem a hangjából,  hogy iparkodjak, mert már halálán van).

Gyanúsnak találtam az esetet.   Öt perc múlva felhívtam a készenlétet, ahol a lányok voltak,  elváltoztatott hangon bemutatkoztam, Tóth bácsi vagyok és tudomásomra jutott, hogy a lányom kificamította a bokáját.

Ez már súlyosabb eset!

Bevették.  
Mondja a kislány, hogy ó dehogy, csak valakit be akartak csapni.
Ekkor persze felfedtem magam, nem kis meglepetést okozva.

Mindazon által úgy éreztem, hogy akár kificamodott a bokája, akár nem, rám ott szükség lehet.  Nem véletlenül alkalmazta a kislány a „sérüléses”  hadicselt.
A tanulómat rábeszéltem, hogy dolgozzon még egy darabig nélkülem, amit szívesen vállalt is.
Én pedig elmentem, hogy egy-két órán keresztül ápolói tevékenységet lássak el, amit eléggé sikeresen teljesítettem is.

Ez pedig a  nyeles fésű