Peronkakas 33. Érettségit szereztem

Tanár úr kérem!

33.  Érettségit szereztem

                    Az lehet sikeres, aki tesz is valamit, amíg a sikerre vár.
                                                                              (Henry Ford)

Amikor már minden vasúti szakvizsgám megvolt, eljött az ideje, hogy az érettségit is megszerezzem.
Sokat gondolkoztam azon, hogy a Szegeden elvégzett három év birtokában, egy esetleges különbözeti vizsgával beiratkozok gimnáziumba, - ha sikerül a negyedik osztályba, - és egy év alatt megszerzem az érettségit.
Addig- addig gondolkoztam,  egyszer csak kaptam egy felszólítást, hogy iratkozzak be a Dolgozók Gimnáziumába és szerezzek érettségit.
A legjobbkor jött.  Azonnal jelentkeztem.
Hetenként két alkalommal, délutánonként jártak ki tanárok a Kazinczy-ból és a Révay-ból az állomásépület harmadik emeletén lévő tanácsterembe.
Körülbelül 25-en kezdtük a tanulmányokat és kb.  20-an le is érettségiztünk.
Az osztályunk tagjaiból  öten-hatan  szakszervezeti vezetők voltak,  volt köztük pártfunkcionárius,  négy-öt footballista a  MÁVDAC-ból,  néhány középvezető a gépészettől, pályafenntartástól,  kereskedelmi főnökségtől.
Tanáraink közül csak két urat említek név szerint, bár a többiek is nagyon rendesek voltak hozzánk.
Pozsgai  Ferenc volt az osztályfőnökünk és a kémia tanárunk.
Nagyon jól kijöttünk vele.
Egyik tanárunk  Kolozsváry Ernő volt, aki fizikát tanított.
Róla többet el kell mondanom.
Kezdem ott, hogy egyik osztálytársunkkal, M. Zolival  együtt jártak gimnáziumba Pápán.
Csak  Zoli kimaradt az iskolából, mert előbbre valónak tartotta a focit (A Pápai Peruczban focizott - ügyes jobbösszekötő volt, gyermekkoromban sok meccsen drukkoltam neki).

Mint régi iskolatársak sokat froclizták egymást, aminek mi, többiek örültünk, mert addig sem velünk foglalkozott.
A másik, hogy a családjából néhányan a vasúton dolgoztak. A sógornője, Sz. Gabi a munkaügyön, a sógora Sz. István a kereskedelmi főnökségen (vele együtt fociztam is).

Nem jött össze

A felesége,  Sz. Anikó valamikor a tanítványa volt.  Akkor szerettek egymásba.
Az első afférunk a tanár úrral úgy történt, hogy október elején Ferenc napkor vettünk az osztályfőnökünknek, névnapjára egy üveg bort és megköszöntöttük.
Kolozsvárit akkor még nem nagyon ismertük,  ( M. Zoli éppen nem volt iskolában), és valamelyik úgy emlékezett, hogy ő is Ferenc.   
Neki is vettünk egy üveg bort.   Próba-szerencse.
Óra elején a fő szakszervezetis  kivitte az üveg bort, sok egészséget kívánt neki a névnapjára. Gondoltuk, hogy a dolgozatírást ezzel megúsztuk.
Megköszönte az ajándékot és mondta, hogy vegyünk elő papírt, irónt , diktálja a kérdéseket.
Nagyon meglepődtünk és céloztunk rá, hogy Ferenc nap alkalmából elhalaszthatnánk a dolgozatot.
Nevetve mondta:  az a helyzet, hogy ő nem Ferenc, így nem menekülünk meg a dolgozattól.    Az első leckét megtanultuk.


A vasúttal különben mindig problémája akadt.  Akárhányszor vonatra szállt, biztosan elfelejtett valamit magával vinni, amiért a jegyvizsgálóval összetűzésbe került.
A "tanítványok" sokszor elintézték, hogy ne kelljen a büntetést megfizetni.

A  M. Zolin keresztül jó kapcsolatot alakítottunk ki a tanár úrral.  Néhányszor elmentünk a Zolival a lakására, hogy korrepetálja a volt iskolatársát.  Ilyenkor megmutatta a festmény- gyűjteményét, ami már akkor is hatalmas és nagyon értékes volt.
Engem egyszer nagyon lemarházott, mert azt merészeltem kérdezni az egyik műről, hogy mit ábrázol?

Ehhez hasonló gyönyörű kép volt

Nagyon csúnyán lehordott,  elmondott mindenféle  analfabétának és elmagyarázta,
hogy a kép az nem ábrázol, hanem gyönyörködtet.  Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy miért olyan értékes az a kép, amelyiken a lónak öt lába van.
Még olyan élményem fűződik a tanár úrhoz, hogy az érettségim azért nem lett kitűnő, csak jeles, mert a Fizikát jelöltem be, nem pedig az Oroszt, kötelező érettségi tárgynak.
Oroszból ugyanis ötös lettem, Fizikából pedig négyes. És csak ez volt az egyetlen négyesem.
Azt már sokan tudják róla, legalábbis a környéken, hogy a rendszerváltás után ő volt Győr város első polgármestere.   Kár, hogy korán itt hagyott bennünket.
Ez a négy év, amíg a gimnáziumot végeztem, a sikeres éveim közé tartozott.
Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mivel már három évet Szegeden kijártam, itt három évig újat nem nagyon hallottam.  A matematikát  -  nagyon sok emberrel ellentétben  - én nagyon imádtam.  Ezt a tantárgyat nem kellett tanulnom.  Vagy értettem vagy nem.
Nagyon tudott bántani, ha egy feladatot nem tudtam megoldani.

Pedig egyszer ez is előfordult.
Dolgozatot írtunk és az egyik feladatot az osztályból senki nem tudta megoldani (kivéve K. Imrét, aki matekból is gyenge volt, de olyan szerencséje volt, hogy dolgozatíráskor pont ott nyitotta ki a könyvet, ahol a megoldás volt).
A példát két ismeretlenes egyenlettel kellett volna megoldani. Nem jöttem rá..
De nem tudtam aludni sem. Éjjel a megoldáson járt az agyam. Egyszer csak, fél kettő tájban pattant az isteni szikra.  Kiugrottam az ágyból, lámpát gyújtottam és felírtam a megoldást, ráadásul egy-ismeretlenessel.  
Amikor a feleségemnek elmondtam miért keltem fel,  bolondnak tartott.
De  J. István tanár úr sem akarta elhinni, hogy egy-ismeretlenessel oldottam meg, amíg le nem vezettem a táblán.

Mondanom sem kell, hogy matek dolgozatíráskor nem győztem a papírokat előre-hátra, jobbra-balra küldözgetni, amelyikre a megoldást írtam és mindenki bízott bennem, hogy segítek a feladat megoldásában.
De ugyanígy voltam az orosz nyelvvel. Ezt a tantárgyat még általános iskolás koromban kedveltem meg, véletlenül.
Az történt, hogy tavasz táján, valamelyik orosz órán, amíg én a cserebogarakat futtattam a hátsó padban a  fiókomra kifeszített damilokon, azt vettem észre, hogy nagy a csend.
Kérdem a padtársamat, hogy mi történt, amíg én egy "pillanatra" nem figyeltem ?

Lesem a cserebogarat

Mondja, hogy ötöst lehet kapni egy jó válaszért. Úgy nézett ki, hogy senki nem tartott igényt az ötösre.  De azért most már figyeltem. Főleg azért, mert megszólalt a tanár úr és azt mondta, hogy nem egy, hanem két ötöst ad annak, aki válaszolni tud az ominózus kérdésre, ami így hangzott:  Hogy mondják oroszul azt, hogy övé, nőnemben?

Itta cserebogár

Hát oroszból sem tudtam valami sokat, de erre valahogy emlékeztem. Azonnal jelentkeztem és fel is szólíttattam:  Na, Pityuka  (ez én voltam) te talán tudod?
Persze, hogy tudtam, mondtam is:  "jijo"!  ( ez fonetikus, mert nincsenek a gépemen cirill betűk - vagy ha vannak, nem tudom, hogy hol).  :
Megtaláltam,  így néz ki:   её (övé)

Mindenki el volt  képedve az „okosságomon”. A tanár úr megadta a két ötöst. Két napig téma voltam.   De ettől kezdve tanulnom kellett az oroszt, hiszen akinek már van két ötöse...?
Hát ment az orosz is. Annyira, hogy még viccelni is mertem D. Márta tanárnővel, amikor
azt az orosz szöveget, hogy „ment a feleség az ő férjével” (a férjével oroszul: múzsa), úgy fordítottam, hogy ment a feleség az ő múzsájával.

Mindent összevetve ez a négy év egy élmény volt számomra. Ráadásul majdnem kitűnőre érettségiztem.  Matematikából írásbeliznem sem kellett volna, mert végig ötös voltam.
Csak azért mentem el írásbeli érettségire, mert az osztálytársak olyan szépen mondták, hogy nem tudnak nélkülem  "érni" !
A jeles érettségi bizonyítványomat nézegetve jöttem rá, hogy én milyen okos vagyok.
Ennek tudatában azonnal jelentkeztem a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumba Szegedre.
Ez volt a Közlekedési Főiskola, a jelenlegi Széchenyi István Egyetem,  elődje.
Erről egy másik sztoriban fogok megemlékezni.

Ebből kaptam néhányat

A gimnáziumi négy évemhez tartozik szorosan, hogy a négy év alatt háromszor voltam Kiváló Dolgozó.  (a vele járó vörös-csillagos érmet ma már senkinek nem mutathatnám meg,  büntetlenül.  Legenyhébb lenne, hogy kinevetnének érte).

Amikor úgy adódott,  dicsekedtem vele, hogy lám-lám,  mennyire elismerik a  jó munkámat. Az osztálytársak hamar az arcomra fagyasztották  a mosolyt: 
 Azért lettél annyiszor Kiváló Dolgozó, hogy mi le tudjunk érettségizni.
Ennyit ért ez a "kitüntetés"!