Papa mesél 5. A hameln-i patkányfogó

Papa mesél  5.

A hameln-i patkányfogó

A Hameln nevű kisváros Németország északi részén , Alsó-Szászországban található.  Nem messze tőle folyik a Weser folyó, amelynek partján dús nád és sok hatalmas nyárfa nőtt.

Sok-sok évvel ezelőtt különös dolog történt a városban.

A patkányokkal

Egy nap a városka lakói furcsa dologra lettek figyelmesek: patkányok lepték el a várost. Senki nem tudta honnan jöttek. Százan, ezren, talán millióan is lehettek. Feketéllett tőlük a föld. Senki sem mert átmenni az utcán, ahol az átkozott rágcsálók szaladgáltak
. Ott voltak mindenhol, a legkisebb sarokban, pincékben, padlásokon, a legkisebb zugokban, és mindent hihetetlen gyorsasággal felfaltak.

Egy tonna búzát olyan gyorsan tüntettek el, amennyi idő alatt egy ember megiszik egy pohár vizet.   A városban óriási pusztítást végeztek.

Hiába raktak ki egérfogókat, patkánymérget. Hozattak Brémából egy hajónyi, legalább százötven macskát.  Hiába.
Megöltek ezret, kétezer termett helyettük.

A gabonatartalék napról napra csökkent. Ha nem találnak valamilyen megoldást, a városka lakói éhen pusztulnak.

Ekkor történt, hogy egy idegen jelent meg a város kapujánál.
A lakók ablakukban könyökölve figyelték a hányaveti mozgású alakját, amint átvágott a patkányoktól hemzsegő utcákon és elért a főtérre, a városháza elé.

 

A hameln--i templom ablakán

A polgármester gyanakodva figyelte a furcsa jövevényt, aki vörös színű ujjast, zöld sarut viselt, meg hozzá még egy hegyes sapkát.

Az idegen nyugodt hangon így szólt:

-         Uram, én megszabadíthatom a várost a patkányoktól!

-         Hogyan?  Kelmed megtudná ezt tenni?  Ráadásul egymaga?

-         Teljes mértékben! De ezért a munkáért ezer dukátot kérek.

-         Ha sikerrel jársz, tízezer dukátot is megadunk érte.

-         Ezer dukát nekem elegendő. Készíttesse elő, érte jövök!

Az idegen lement a főtérre, a templom harangja éppen delet ütött.
Előhúzott a tarisznyájából egy fekete fából készült furulyát és játszani kezdett.

Különös zene szállt a város felett. A patkányok meghallották ezt a varázslatos, melankólikus hangot és hirtelen százával ezrével futottal elő a pincékből, padlásokról és a furulyás ember köré gyűltek.
A furulyás ember – anélkül, hogy a játékát abbahagyta volna – szép lassan elindult a Weser felé.  A patkányok engedelmesen követték.

A folyó partjára érve az idegen levetette a saruját és továbbra is furulyázva belegázolt a vízbe.  A patkányok követték…. és az utolsó szálig mind belefulladtak a folyóba.

Küldetése teljesítése után visszatért a városházára a fizetségért.

Ott viszont kellemetlen meglepetés érte.
Időközben az előljárók össszedugták a fejüket és így okoskodtak: már nem kell félniük a patkányoktól és ez az idegen ember egyedül van velük szemben, a polgármester odavetette neki:
- Még mit nem!  Ezer dukát egy ilyen kis semmiségért?  Száz garast adok.
- Nem ebben állapodtunk meg, uram – válaszolta a furulyás.

- Száz garas bőven elég lesz.  Nesze, fogd!  -  és a lábai elé hajította a pénzérméket.     – És most eredj!

Viszi a gyermekeket

A fuvolás nem hajolt le a pénzért, nyugodtan csak ennyit mondott:

- Ezért úgy megfizetnek, hogy maguk is megbánják!

Darabontokkal kísérték ki a városból.

Az élet visszazökkent a régi kerékvágásba.
Egy hét elteltével, pénteken, pontosan délben az idegen visszatért a főtérre.

Elővette furulyáját és a dallam, ami szállt a város felett ezúttal, derűs, vidám, magával ragadó volt.
A zenét meghallván a város összes gyereke odasereglett:  kicsik és nagyok, fiúk és lányok, szőkék és barnák. Jöttek mindenhonnan, hogy csatlakozzanak a menethez, senki sem tudta őket visszatartani.

A furulyás elhagyta a várost, a gyerekek mind mentek utána egészen egy nagy barlangig, amely ma már le van zárva. Bement a barlangba, a gyereksereg még mindig a nyomában.

Egy darabig hallani lehetett a vidám furulyaszót, majd lassanként elhalkult, végül teljesen elhalt.

Senki sem látta többé a hameln-i gyerekeket.  Mi lett a sorsuk senki sem tudja.

Vagy talán igen?
130 gyerek tűnt el. A különböző változatok eltérnek abban, hogy  visszatért-e néhány gyerek. Az egyik változat szerint az egyik sánta, a másik vak, a harmadik siket volt; ő a többi gyereket követte kíváncsiságból.
Egy másik változat szerint az egyik vak, a másik néma volt, a harmadik pedig visszafordult útközben a kabátkájáért.
 Egyes változatokban a gyerekeket is a folyóba fullasztotta, míg mások szerint a gyerekek visszatérhettek, miután a szülők többszörösen is kifizették a patkányfogót.
Egyes változatok szerint a patkányfogó Erdélyben bukkant fel újra, ahol letelepedett a gyerekekkel. Így ők lettek az első erdélyi szászok.

Egyes vélemények szerint a patkányfogó a halált jelképezi, mások szerint a gyerekeket eladták a konstantinápolyi rabszolgapiacon.

A furulyás szobra

A városban egyetlen utca őrzi emléküket: ott ugyanis tilos énekelni és zenélni.

A templom üvegablakán lévő patkányfogó rajz a 17. században eltűnt.
A főtéren pedig a furulyás szobra.
Ez emlékeztet csak arra a szomorú napra.

Papa mesél. 4. Pandora szelencéje

5.   Pandora

A görög mitológia szerint Prométheusz gyúrta az első embereket, és nekik adta a tüzet, amelyet az istenektől lopott el. 

Ezért a cselekedetéért meg is büntette Zeusz.

A tűz istene az Olümposzon, Héphaisztosz volt, a kovács, a fémművesség elismert mestere.

Héphaisztosz sántasága viszont nem csupán veleszületett lehetett, hanem baleseti eredetű is. Nevezetesen: anyja születésekor csúfsága miatt el akarván rejteni, leejtette, illetve csúfsága, sántasága miatt magasból ledobta. Más verzió szerint Héphaisztosz felnőttként apjával összekülönbözött és az dobta le hegy- magasból.

Zeusz személyesen kérte meg, hogy készítsen egy agyagfigurát.

Héphaisztosz a kovács

A kovács félretette az összes munkáját és az istennőket véve modellül, csodálatos szépségű teremtményt alkotott.

Athénét annyira gyönyörködtette a látványa, hogy életet és kifinomult kézügyességet adományozott neki.
Apollón zenei tehetséggel ajándékozta meg.

Hermész megtanította a rábeszélés és hazugság művészetére.

Pandórának nevezték el, ami görögül annyit jelent:  „akit mindennel megajándékoztak”.

Zeusz azonban Pandórát büntetésül szánta az embereknek, akiknek ereje és becsvágya a tűz birtokában nem ismert határokat.

Amikor Pandóra eladósorba került, Zeusz Prométheusz fivérének ígérte a kezét.

A főisten időtlen idők óta két becses tartalmú amforát őrzött: az egyik telis-tele volt mindenféle jóval, a másikba az összes rosszat zárta be.
Az egyik amforát a fiataloknak ajándékozta.  Vajon melyiket?  Kitalálhatjátok. Azt, ami az összes rosszat tartalmazta.
Igaz, hogy szigorúan meghagyta, hogy semmiképpen nem szabad kinyitni, de a tiltás rendre kísértést szül, és ezt tudta jól.

Pandora

Szerelmes együttlétük közben Pandóra mindig hízelegve kérte párját:
Mi lenne, ha megnéznék mi van az amforában?

Mire volna jó – felelte a férje – látod, minden jól működik, mit akarhatunk még többet?
Pandórát azonban tovább foglalkoztatta a titok. Kitartóan kerülgette az amforát, rátette a kezét, finom ujjaival megsimogatta az amfora viasszal lepecsételt dugóját.
Mi lehet benne?  Ékszer ?  Illatszer ?  Netán valami finom nektár?

Ám egy napon mégis megtörtént, aminek meg kellett történnie.
Pandora, minden bátorságát összeszedve, kihasználta férje távollétét és végtelenül óvatosan feltörte a pecsétet, kibontotta az amforát záró szalagokat.

Az amfora kinyitása

Hirtelen erős nyomást érzett az ujjai alatt és mivel nem tudta visszatartani, a dugó kipattant.
Anélkül, hogy belepillantott volna fájdalmasan felsóhajtott.
Elugrott az amforától, amelynek tartalma feltartóztathatatlanul ömlött kifelé.

Mielőtt még bármit is tehetett volna az erőszak és a gyűlölet, a féltékenység és a kegyetlenség, a düh, a gőg és minden bűn, őrültség, szenvedély, nyomorúság és éhinség, mindenfajta betegség és szenvedés, az öregség és a halál szerteoszlott a világban.

Pandóra megrémült, szinte eszét vesztette, nem tudta mitévő legyen.

Miután azt hitte, hogy az edény már teljesen kiürült, gépiesen megfordította és megrázta.
Akkor vette észre, hogy maradt még az alján valami, ami így nem terjedhetett el a világban:
ez volt a remény.

A gonosz kiszabadult

Zeusz számítása bevált:  Pandora kíváncsisága ránk zúdította az összes rosszat, amit ma is lépten-nyomon érzékelünk.
Bár csak tévedésből a másik amforát ajándékozta volna az ifjú párnak!

Papa mesél 3. Évszakok

3. Évszakok

Hajdan az emberek számos magyarázatot találtak az évszakok váltakozására.

Évszakok

Az északi népek szerint mindez a kalapácsával jeget törő Thor istennek köszönhető, míg a szlávok egy kulcsnak tulajdonítják a változást, amely a Földet nyitja-zárja, s amelyet a költöző madarak gondjaira bíztak.

A görögök viszont egy anya bánatában lelték meg a magyarázatot.

Démétér istennő, aki megajándékozta a halandókat a földművelés tudományával, termékennyé tette a földet, hogy az gazdag termést hozzon. Megtanította az embereket a kenyér sütésére, amely mindennapi táplálékuk lett.

A szépséges Démétért  Zeusz fiatalon elcsábította, e nászból született imádott leánya Perszephoné.

Ám Poszeidon a tengerek féktelen ura ugyancsak szemet vetett Démétérre.

Aerion

Az istennő visszaverte próbálkozásait. Hogy megmeneküljön tőle, kancává változott, de támadója azon nyomban csődör alakot öltött és így vágya végül beteljesedett.  A nászból született Aerión csikó.
Démétér bánatában és szégyenében egy távol eső sziklabarlangban keresett menedéket.
Elvonulásának következményei lettek:  a szántóföldek terméketlenné váltak, a termés tönkre ment, a növények elszáradtak, az embereket éhinség gyötörte.

Egy szép napon azonban Pán isten vadászat közben rábukkant. Sietve beszámolt erről Zeusznak, aki három istennőt, a moirákat küldte el Démétérhez, hogy győzzék meg:  legfőbb ideje folytatni áldásos tevékenységét.

Nem tudta, hogy leányát a szépséges Perszephonét rút és visszataszító fivére, Hádész, az alvilág ura asszonyává kívánta tenni. 

Hádész elrabolja Persephonét

Ki is leste egy vén olivafa mögé rejtőzve,  amikor Perszephone nárcisz virág szedése közben nem figyelt.
Hirtelen megnyílt a föld, Hádész pedig rávetette magát a hőn áhított lányra és négy sötét ló vontatta szekéren magával hurcolta birodalmába, a halál, a sötétség és a fagy megközelíthetetlen világába.

Az alvilágban Perszephone  Hádész felesége lett, az alvilág királynője.
A szépséges teremtés különös módon sosem panaszkodott sorsára. Igaz, Hádész tisztelettel bánt vele.
Ő pedig elviselte a szerelmét és lassanként hozzászokott ahhoz a különös birodalomhoz, amely annyi embert elborzasztott, ahol csont-sovány, nyomorult árnyak jártak-keltek, hiszen mindenki odakerült, akit a halál elragadott.

Hádész törvényt hozott arról, hogy Perszephone senkitől, soha nem ismerheti meg anyja fájdalmát, aki eközben fáradhatatlanul kereste őt mindenütt.

Néhány együtt érző nimfa elmondta neki ki rabolta el a leányát.

Bánata erre még nagyobb lett.
Elment Zeuszhoz és könyörögve kérte segítségét, hisz közös lányuk az alvilág urával osztja meg ágyát.
Zeusz, akit megrendített húga bánata, nemkülönben az emberek nyomorúsága, úgy határozott, hogy közbelép.
Nehéz volt azonban számára a döntés.
Démétér anyai szeretete vagy Hádész hitvesi szeretete a fontosabb?
Kinek kedvezzen?

Perszephoné

És vajon mit szeretne Perszephone?

Zeusz, miután belátta, hogy a föld terményei nem függhetnek az istenek kényétől-kedvétől, és meggyőződött mind Hadész, mind Démétér kérésének jogosságáról, a következő döntést hozta:
Perszephone hol az anyja, hol meg hitvestársa oldalán éljen.

Az emberek és a természet ideje azóta évről évre két nagy időszakra oszlik.
Az első harmadban Démétér egyedül marad, amikor Perszephone az alvilágban lakozik: ezalatt a növényzet pihen, a magok a földben szunnyadnak.
A másik időszakban  az év kétharmad részében , amikor anya és lánya az Olümposzon együtt van, a növények szárba szöknek, a fák gyümölcsöt hoznak.

És, hogy az emberek számára mindez minél elviselhetőbb legyen, a második időszakhoz még két évszak, a tavasz és az ősz, a várakozás, a reménység és a beteljesülés időszaka is hozzátartozik.

Démétér                   

Azóta Zeusz akaratának megfelelően esztendőről esztendőre megújul az élet:  a hideget meleg követi, az árnyékot pedig felváltja a fény.

Mostanában úgy érzem, hogy anyja és a lánya nagyon sokat van együtt az Olümposzon, mert igaz, hogy a növények szárba szöknek és a fák gyümölcsöt hoznak, de a nyári forróság  már lassan elviselhetetlenné válik, mintha nem is lenne tavasz és ősz, a várakozás, a reménység és a beteljesülés időszaka.

A Tavasz az igazi

Papa mesél 2. Ádám és Éva

                                                                       Papa mesél

Ádám és Éva

Isten hat nap alatt teremtette a világot.

Végezetül így szólt:   „Teremtsünk embert a képmásunkra.”            Nem messze egy forrásból éppen akkor tört fel a víz.  Agyagot és port kevert össze, némi vizet öntött hozzá.
A „némi” szerintem hamis, hiszen 65-70 százalékunk víz!

Ádám teremtése

És ugyanabból a finom agyagból gyúrt egy férfit és egy nőt, Ádámot és Lilitet.

Az orrlyukain át életet lehelt beléjük, amitől a lények nyomban megelevenedtek.
Isten az Ádám nevet adta egyiknek, amelynek jelentése:  „férfi”. A nőnek a Lilit nevet adta, mondván neki, hogy azért, mert az éjszakából és a szélből születtél.

Dús növényzetű, illatozó kertet teremtett Keleten, Éden földjén. Ádám élt-halt Lilitért. Verseket szavalt, virágfüzért font neki.  Szeretett vele hálni és érezni, amint combjai lágyan megnyílnak alatta.

Lilit

Lilitnek ellenben elege lett abból, hogy minduntalan a földön feküdjön, testén a férfival, akárcsak a kóborló farkasok.

E lázadás láttán Ádám szemrehányásokkal illette. Lilit gyötrődésében kimondta Isten nevét: ekkor egy szempillantás alatt szárnyai nőttek és messzire röpítették a Paradicsomból. Ádám reményvesztetten egyedül maradt. Sirámai hamarosan felébresztették a Magasságost, aki a három legügyesebb angyalát küldte Lilit után, hogy észre térítsék. Ám a szép nő válasza megfellebezhetetlen volt:
- Elpusztulok inkább, mintsem, hogy visszatérjek abba a pokolba!

A kert közepén két szép fa volt,  Az egyiket az Úr az élet fájának nevezte, a másik a jó és a gonosz tudásának fája volt.
Megparancsolta Ádámnak, hogy minden fáról ehet gyümölcsöt csak a jó és gonosz fájáról ne egyen, mert meghal.  Ádámnak eszébe sem jutott enni róla!

Éva teremtése

Ám látta az Örökké való, hogy Ádám nagyon egyedül van.  Megvárta, amíg elaludt és felnyitotta az oldalát. Kiemelt egy csontot, a helyét hússal töltötte ki.
Az oldalbordának emberi alakot kölcsönzött. Így alkotta meg az asszonyt.
Ádám elé vezette, aki ettől a pillanattól tudta, hogy hozzá méltó lény van az oldalán.

A hír hallatán Lilit meg akart halni. Felment a hegyre és lehajolt a szakadék fölé.
 

 

Lilit a sötétség úrnője

Hívta a Halál angyalát, hogy vigye magával.   

Amikor az angyal meglátta, valósággal beleszédült.
A nő így szólt:  - A nevem Lilit. Fekete a bőröm, de szép vagyok, és azt akarom, hogy vigyél magaddal.
Az angyal válaszolt:  - Én Samael vagyok, és így tetszel nekem, ahogy vagy.
A Pokolra szálltak és férj-feleség lettek.
(Azóta számos legenda kering Lilitről:  Ő csábította bűnre Évát a kígyó képében, ő bírta rá Káint, hogy ölje meg testvérét Ábelt. És esténként, amikor bealkonyodik, feljön a földre, fekete haja kibontva, bőre a vihar illatát hordozza.
Azt is mondják, hogy elszívja az újszülöttek elől a levegőt, és legnagyobb öröme, ha ellophatja a férfiak magját álmukban!)

Ádám eközben megkedvelte Évát.

Együtt örültek a kertnek, az állatoknak, kivéve a kígyót, akire gyanakvással tekintettek.

Egyik nap, amikor az asszony közel került hozzá, a tiltott fa gyümölcsének nagyszerűségét kezdte dicsérni.  „Ha abból esztek, a szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.”

A tiltott gyümölcs

Éva engedett a csábításnak és beleharapott a szép gyümölcsbe.  Adott belőle a férjének is, aki szintén beleharapott.
Ekkor felnyílt a szemük, észrevették, hogy mezítelenek, s nyomban elfogta őket a szégyenérzet.

Hiába rejtőztek a fák közé, Isten ítélete elől nem menekülhettek.
- Ettetek a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyetek!
Ádám így védekezett:  „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.”  Az asszony így védekezett:  „A kígyó becsapott, azért ettem.”

Mondhatta volna, hogy Ő nem is hallotta a tiltást, mert akkor még meg sem volt teremtve!”

Már hangzott is az ítélet:

A kígyót kiátkozta és idők végezetéig csúszni-másznia kellett a földön.
Ádámnak és Évának a következőt mondta:
Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé.
Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.

Kiűzetés a Paradicsomból

Hogy ez mit jelent, azt a hittantanárom nem tudta megmagyarázni.

A Gonosz elvégezte a maga művét, Isten kiűzte az embert és az asszonyát az Édenkertből.  Görnyedve hagyták el a Paradicsomot, hogy dolgozni kezdjenek és párosodjanak és népesítsék be a világot.
Ádám asszonyát Évának nevezték, ami azt jelenti: „minden élők anyja.”

Így ismerték őket gyermekeik, az ő gyermekeik, és azok gyermekei.
Emléküket megőrizte a világ minden nemzedéke.

Szerintem, ha nem eszik azt a tiltott gyümölcsöt, én sem írhatnám le a történetüket.
Ha csak nem Lilit az ősanyám.

Papa mesél. 1. Milyen magas a felhőkarcoló

Papa mesél

Eddig is meséltem nagyon sokat, de leginkább csak magamról.
Ezt előbb- utóbb megunják az olvasók, köztük még magam is.
Van még ugyan sok olyan történet, ami velem kapcsolatos, de a jövőben – egy jó darabig biztosan – nálam sokkal jelesebb emberek életéből mesélek lehetőleg olyan epizódokat, amiket nem mindenki ismer.

 Az ismert, neves és nemes embernek  nevét nem mindig fogom elmondani az írásom elején, mert akár mással is megtörténhetett volna.

Olvassátok az első mesémet:

1.   Milyen magas a felhőkarcoló?

Az alábbi történet a Koppenhágai Egyetemen egyik fizika vizsgáján történt.

No, milyen magas?

Feladat: "Írja le, hogy egy barométer segítségével miként mérhető meg egy felhőkarcoló magassága!"

Az egyik hallgató a következőt válaszolta:
"Fogsz egy hosszú zsinórt, rákötöd a barométer tetejére, majd a barométert a felhőkarcoló tetejéről lelógatod a földig. A zsinór hosszúságának és a barométer magasságának összege megegyezik a felhőkarcoló magasságával."

Ez a magyarázat azonban a vizsgáztatót meglehetősen feldühítette, így a diákot megbuktatta. A diák nem hagyta magát, mivel szerinte a válasz abszolút helyes volt. Az egyetem vezetősége így kijelölt egy független bírát, aki megállapította, hogy a válasz valóban helyes volt, de nem tükrözött semmiféle fizikai ismeretet.

Felhőkarcoló

A probléma megoldására behívatta magához a hallgatót, és hat percet adott neki arra, hogy szóban bebizonyítsa, birtokában van a kellő fizikai ismereteknek. A diák öt percig némán ült, ráncolta a homlokát, gondolkodott. Mikor a vizsgabiztos figyelmeztette, hogy vészesen fogy az idő, a diák azt válaszolta, annyi megoldás jutott eszébe, hogy nem is tudja, melyiket válassza.

Végül aztán belekezdett:
 "Nos, az első ötletem az, hogy megfogjuk a barométert, felmegyünk a felhőkarcoló tetejére, és ledobjuk onnan. Megmérjük, mennyi idő alatt ér földet, majd a kérdéses magasságot kiszámítjuk a H = 0.5g x t négyzet  képlettel. Viszont ez a módszer nem túl szerencsés a barométer szempontjából.

Barométer

A másik lehetőség akkor jöhet szóba, ha süt a Nap. Megmérjük a barométer magasságát, és az árnyékát is. Ezután megmérjük a felhőkarcoló árnyékának hosszát, és aránypárok segítségével kiszámíthatjuk a magasságát is.

A harmadik lehetőség, ha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor egy rövid zsinórt kötve a barométerre, ingaként használhatjuk azt. A földön és a tetőn megmérve a gravitációs erőt, a 'T = 2 pi * négyzetgyök(1 / g) képlettel kiszámíthatjuk a kért magasság értékét.

Negyedik lehetőség: Ha esetleg a felhőkarcolón van tűzlétra, akkor megmérhetjük, hogy a barométer hosszánál hányszor magasabb, majd a barométert megmérve egyszerű szorzással megkapjuk a kívánt eredményt.

De ha Ön az unalmas, bevett módszerre kíváncsi, akkor a barométert a légnyomás mérésére használva, a földön és a tetőn mérhető nyomás különbözetéből is megállapítható a felhőkarcoló magassága. Egy millibar légnyomás különbség egy láb magasságnak felel meg.

Megmérik

A legeredetibb módszer, amire itt az egyetemen mindig arra buzdítanak bennünket, hogy a hónunk alá csapjuk a barométert, bekopogunk a portáshoz, és azt mondjuk neki: Ha megmondod, milyen magas ez az épület, neked adom ezt a szép új barométert."

 

Megoldva

A történet csattanója, hogy ezt a renitens diákot Niels Bohr-nak hívták, és a mai napig ő az egyetlen fizikai Nobel-díjas dán.

Pipaszó 28. Nagykorú lettem

                 PIPASZÓ

Nagykorú lettem

A mezőgazdasági munka ráébresztett, hogy nem ezzel fogom megkeresni a kenyeremet, mert mégis csak könnyebb egy állomásfőnöknek.
Visszatértem az eredeti elképzelésemhez, belőlem állomásfőnök lesz, akárki meglátja.
Csak ehhez lépnem kellett.  Léptem is. Bár egyelőre csak aprócska volt a lépésem.  Mert először vasutasnak kellett lennem, hogy a célom valóra válthassam.
Igen ám, de a vasútnak 18 éves korom alatt nem kellettem, de nem látták elképzelhetetlennek, hogy a 18. életévem betöltése után tárgyalóképes legyek.

Nyúlról járt be dolgozni Győrbe egy MÁV főintéző, akinek a beosztása  kocsi-intézőségi vezető volt. Nagy Mihálynak hívták és anyámnak megígérte, hogy egyengetni fogja az utamat a célom felé.

Közúti hídmérleg

Addig is volt még néhány hónap, amíg elértem a 18 éves kort.
Nem maradtam tétlenül.
Abban az időben még a magyar parasztember termelt cukorrépát, amit ősszel kiszedett, kihordta a vasútállomásra, ahol hatalmas kupacokban összegyűjtötték és amikor már sok volt, kapott az állomás megfelelő vagonokat, amelyekbe be lehetett- főleg markológéppel – rakni.
Hetenként három-négy vagon megtelt. Jött a tolatós tehervonat, amibe besorozták és vitték Győrbe, ahol speciális répavonatokat állítottak össze és továbbították az illetékes Cukorgyárba.

Cukorrépa-hegy

Győrhöz legközelebbi cukorgyár volt az ácsi illetve a petőházi.
Ősszel tele volt a győri rendező-pályaudvar répával rakott kocsikkal.
A cukorgyárból a répa feldolgozásából keletkező mellékterméket a répaszeletet, ha jól emlékszem preszlingnek hívták, valamint a melaszt küldték vissza igény szerint a termelőnek, mert ezt fel tudták használni takarmányozásra.
Ma sem értem, hogy mi volt ebben a cukorgyártásban az Uniónak kivetnivalója, mert belépésünk után megszüntették a cukorgyárakat is, és a répatermesztést is.

Fentieket csak azért említem, mert anyám elintézte, hogy az állomási hídmérleg-nél legyek répaátvevő, amíg a szezon tart.
Nem volt nehéz dolgom. Hozták a répát vontatóval vagy egyéb járművel.
Rájártak a mérlegre, lemértem, utána lerakták a gyűjtőhelyre és visszafelé az üres járművet ismét lemértem.

Répavonat a petőházi cukorgyárban

Bárki kitalálhatja, a különbség volt a répa súlya, amiről Nyugtát adtam, valamint elkönyveltem. Ez a munka azért volt jó, mert nagyon sok nyúli, écsi, baráti emberrel találkoztam, - ezek a környékbeli községek -  akik a répát kihordták a vasútra.
Szerettem az emberekkel beszélgetni, mert megtudtam, hogy a parasztember humora mennyire egyedi, másolhatatlan. Mindenre volt humoros magyarázatuk, mondókájuk, akármiről is volt szó.

November vége felé elértem a 18. életévemet.
Anyám már addigra beszélt a győri állomásfőnökkel, majd a személyzetissel, aki elmondta, hogy milyen papírokat kell beszereznem a munkára történő jelentkezéshez.

Mindent összegyűjtöttem és december ötödikén (1957) bementem a győri állomásfőnökhöz, aki akkor Iványi Ede volt.
Barátságosan elbeszélgetett velem. Kifaggatott, hogy miért is hagytam ott a vasútforgalmit.
Elmondtam neki őszintén, hogy a tanuláson kívül minden más érdekelt, így el lettem tanácsolva.  De ez nem változtatja meg az eredeti célkitűzésemet.
Ezért is jelentkezem a vasútra.
Kérdezte, hogy milyen terveim vannak?

Az első beírás

A szeme egy kicsit kikerekedett, amikor azt mondtam, hogy állomásfőnök akarok lenni. De nem mondta, hogy ehhez semmi reményem nincs, sőt azt mondta, hogy bárkiből lehet állomásfőnök, hisz ő is váltókezelőként kezdte a vasutat az esztergomi vasútvonalon.

Azonban addig még tennem kell egyet-mást.
Először is, mivel csak 8 általánosról van papírom, nem vehet fel más munkakörbe, csak vonatfékezőnek.
Felküldött a munkaügyi hivatalba a papírmunkát elintézni, de azzal engedett el, hogy figyelemmel fogja kísérni a magas beosztás felé tett lépéseimet.
(Egyébként ő volt az egyetlen főnököm, aki nem mulasztotta el egyetlen találkozásunkkor sem megkérdezni, hogy állok a ranglétrán és amikor már meg volt hozzá a képesítésem, ajánlott is olyan munkakört, ami előrelépést jelentett.)

A fékbódé lett a munkahelyem

Tehát vasutas lettem, méghozzá vonatfékező.
Ez a munkakör ma már nincs. Az volt a teendőm, hogy tehervonatokon a teherkocsi fékbódéjában  (ilyen sincs már) tartózkodva, a mozdonyvezető hangjelzéssel adott parancsára a kéziféket betekertem vagy felengedtem.
Néhány vonat akkor még nem légfékezéssel, hanem kézifékezéssel közlekedett

és a vonatfékező dolga volt a vonat megállítását elősegíteni.
Ezen kívül a vonat tolatásában, összeállításában, szétrendezésében kellett részt vennem. Egy idős vonatfékező mellé kerültem, aki szívesen próbálta ki rajtam az összes trükköt, amit a fiatal vasutasokkal szoktak megejteni.

Kézifék a kocsi végén

Ez a vasúti szakzsargonból adódott.  Például az a kifejezés, hogy „Dobd át a vasat!”, azt jelenti, hogy állítsd át a váltót (nem pedig dobáljam meg kővel?).
Ha azt mondta, „Levegőzd ki a paklit”!, nem azt jelentette, hogy nyissak ki ajtót, ablakot, hanem a kocsi fékberendezéséből, oldó-zsinórral engedjem ki a levegőt.
Nagyon tetszett neki az a történet – velem nem tudta megcsináltatni – hogy mondta a vezető az új beosztottnak tolatás közben, amikor a mozdonyon már csak három kocsi volt,   „Told be a vágányra, kettőt akassz le, egy marad a gépen!”  A delikvens végre is hajtotta. Leakasztott két kocsit és felkiabált a mozdonyra, hogy az ott teljesítők közül egyik másszon le a gépről, mert ez a parancs!
A telet kihúztam, mint vonatfékező.  Gyula bácsi, a „mentorom”, megtanított arra is, hogy télen hogyan védekezzünk a fékbódéban a hideg ellen.
A pálya mellett levő szalmakazalból vagy szalmakötegből egy nagy köteget beigazítottunk a fékbódéba és nem ért bennünket a hideg.
Márciusra letettem a jegyvizsgáló vizsgát és felkerültem személyvonatra.
Szerencsémre (vagy talán irányítottan?) falubeli jegyvizsgálók mellé, akik hamar rájöttek, hogy tudok én sok mindent a vasútról.  A Hegyeshalom Budapest, valamint a Győr-Veszprém (Alsóörs)  vonalakon jártunk, ahol legelőször az állomások, megállóhelyek sorrendjét kellett megtanulnom, oda-vissza illetve össze-vissza is, nehogy leégjek az utasok előtt.
Amikor május végén visszamentem Szegedre az iskolába valamilyen papírokért,

az osztálytársaimnak tátva maradt a szája, hogy ők még nem is végeztek, én pedig már, mint jegyvizsgáló járom a vonatot, mondogatva: „Jó napot kívánok! Menetjegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!”
Jól esett, hogy ezért egy kicsit irigyeltek.
Érdekes, hogy bár senkinek nem említettem, hogy milyen iskolába jártam, azt pedig pláne nem, hogy mint végeztem – főleg az idősebbek – tiszt úrnak szólítottak, amire még egyáltalán nem szolgáltam rá.

Visszatérve eredeti célkitűzésem eléréséhez, csakugyan sokat kellett tennem.
Tettem is. Ezt a „Peronkakas” című írásomban részletesen leírtam 111 posztban a blogomban (Könyvet még nem sikerült belőle kiadnom), ami tartalmazza a vasúton töltött 43 év (+12 év tanműhelyi) történéseit.
Most csak annyival untatlak benneteket, hogy leérettségiztem (ha hiszed, ha nem jelesre!), szereztem három diplomát és néhány magas munkakört is megszereztem, sőt állomásfőnök is lehettem volna, de addigra már volt annyi tapasztalatom, hogy rájöttem, az állomásfőnök csak egy pofozógép :
fentről ütik- verik, csépelik mindenért ami az állomáson történik vagy nem történik, neki pedig ezeket a csapásokat tovább kell adni, persze lefelé.
Ez nem volt a kedvemre való.
Maradtam, - amíg csak engedték – oktató, aki a szerzett tapasztalatai alapján el tudta mondani a fiataloknak nem csak a szabályokat, hanem a kivételeket is.

A Lovagkeresztet mutogatom

Végeredményben hasznomra vált, hogy nem vezetőként kezdtem a vasutat, tapasztalat nélkül.

Sőt, odáig is eljutottam, hogy az államalapítás ezredik évfordulóján (2000. aug. 20-án), a vasúton végzett tevékenységemért a köztársasági elnök a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntetett ki. Ezt előttem még egyetlen vasutas sem kapta.   (Néhány kollégám sír Walter-nak szólított!)
(A „millenniumi év” 2000. január 1-jétől 2001. augusztus 20-ig tartott.)

A vasútról a jövőben keveset fogtok hallani tőlem.
Valószínű, hogy más témát azért találok, amit leírhatok, mert azt mondják, hogy a téma az utcán hever. 
 A baj az, hogy egyre nehezebben tudok lehajolni.

Pipaszó 27. Hosszú forró nyár

                  PIPASZÓ

Hosszú forró nyár

Nagyon nehezen tudtam túltenni magamat azon, hogy bukott diákként kellett otthagynom azt az iskolát, ahová jó szántamból és nagy reményekkel mentem.

Nyúl  állomás

Anyám – talán mert Ő is szégyellte volna – senkinek nem árulta el, hogy megbuktam, csak annyit mondott, hogy vasutas iskolába jártam.
Néha, mikor szolgálatban volt, kimentem hozzá az állomásra figyelni, hogyan bonyolítják a vasúti közlekedést az életben.
Nyúl nem volt egy nagy állomás.
Nem is állomás volt, hanem Megálló-rakodóhely.
Az átmenővágány mellett volt két rakodóvágánya, amelyeken mindig álltak teherkocsik, mert a Tsz-hez sűrűn érkeztek küldemények és ők is küldtek terményeket máshova vasúton.
Az állomás végén volt egy teljes sorompóval felszerelt átjáró, amit a váltókezelő málházó, sorompókezelő, értesítő – szóval mindenes bakter kezelt, amikor szükség volt rá.  De csak a nappali órákban.

Két forgalmi szolgálattevő volt, akik másnaponként váltották egymást.  Vagyis 24 óráztak.  Reggeltől másnap reggelig. Egyik forgalmista volt az anyám.
A megálló-rakodóhely két állomás között volt, Győrszabadhegy és Pannonhalma között, ahol még két megállóhely is volt, Kismegyer, a szabadhegyi oldalon és Écs a pannonhalmi oldalon.
A megállóhelyen Kijárati és Bejárati jelzők voltak, amiket a forgalmista kezelt.
Az engedélykérésekben csak tanúként vett részt.

Ilyen vonatok járkáltak

Az eddigieket csak a vasutasok értették, így olyasmit is mondok, amit a civilek is megértenek. 
Ha nem is volt nagy a nyúli állomás, rengeteg utas fordult meg, mert a kb 3000 fős község zöme Győrbe járt dolgozni és ráadásul vasúttal, mert a buszokra nem férhettek volna fel, mert csak a távolsági – balatoni, pannonhalmi, veszprémvarsányi - buszok közlekedtek és álltak meg a faluban.
A személyvonatok kis Bz kocsiból álltak. A munkásvonatok esetenként 18-20 Bz kocsival közlekedtek.
Mivel munkába bérletekkel jártak, a bejárók a bérletet a forgalmistától vették, így őt az egész falu ismerte.
Mivel a faluban általában mindenki ismer mindenkit, hamar feltűnt, hogy az állomás környékén egy idegen fiatalember kevereg.  Mármint én.
Hamar elterjedt, hogy én az Ilonka néni fia vagyok és néhányan már szóba is álltak velem.
Volt, aki mesélt a faluról, a falusi emberekről és a szokásaikról. Hallottam, hogy nemrégen még a község a „nyuli bicskások”-ról volt híres. Említettek is egy-két nevet.  Nekem ezekkel olyan szerencsém volt, hogy szinte először velük barátkoztam össze és kiderült, hogy békés emberek – ha nem isznak sokat!

A főnök biciklije

Később, amikor már a falusi focicsapatban fociztam, ők voltak a legnagyobb szurkolóim és védelmezőim.

Az állomásnak – mégiscsak így említem – volt főnöke is, Nánai Laci bácsi, aki családjával az állomásépület emeletén lakott.

Neki köszönhetem – bár Ő nem tud róla – hogy megtanultam biciklizni.
azt mondja nekem egyszer:    -  Pistikém! Akarsz keresni 20 forintot?
Husz forint akkoriban nem volt kevés pénz - pláne, hogy nekem egy fillérem sem volt.
Kérdeztem, hogy mit kellene ezért tennem.
Mondja, hogy át kellene kerekezni Töltéstavára, ami kb 4 kilométerre volt tőlünk, mert valakinek érkezett egy vagonban építőanyag, őt kellene „kiértesíteni”, amiért 20 forint jár.

Szeliditem

Mondtam, hogy szívesen átmegyek.
Ott a kerékpárom, azzal áttekerhetsz. Igaz, hogy női, de lehet vele menni.
Elvállaltam az értesítést és fogtam a kerékpárját, toltam az átjáró felé.
Utánam szólt, hogy miért nem ülök fel. Visszaszóltam, hogy a járdán nem akarok.
Amikor átértem az átjárón ott a földes-út mellett mindkét oldalon kukorica volt. Ennek a takarásában kezdtem el a biciklizést.  Szerencsém volt, hogy a bicikli női volt, így könnyen áttettem a lábamat a másik pedálra.
Csodák csodájára a harmadik próbálkozás után már folyamatosan bicikliztem.
Megtaláltam Töltéstaván az érdekeltet. Örült a híremnek, mert várta az anyagot a házához.
Visszafelé már variáltam a biciklizést. Nem állóhelyben ültem fel hanem bal lábbal az egyik pedálra lépve gurultam, úgy tettem át a másik lábamat.
Amikor visszaértem, már egy boldog ember voltam, aki tud biciklizni.
Legközelebb már Győrújbarátra is átkerekeztem „kiértesíteni”, pedig oda már forgalmas közúton kellett menni.

Szedjük a kévét

Sokáig nem tétlenkedhettem, mert anyám rátalált egy olyan csoportvezetőre, aki minden nyáron csapatot szervezett aratás és cséplés végzésére.
Beajánlott hozzá engemet és apelláta nem lehetett az előzmények miatt.
Valamiből meg kell élni!
Következő héten már indultunk is vonattal Mosonmagyaróvárra, onnan busszal az  „Árilis 4-e” majorba, ahol a munkát kellett végezni.
Első héten három hasonló korú társammal kepéztünk. Ha nem tudnád ez mi elmondom.   Az arató gép által kidobált összekötött búzakévéket kellett összehordani és belőlük keresztet (kepét) rakni.  Persze nem akárhogyan.
A keresztet egy alj kévével kezdtük és a kévéket kereszt alakban erre kellett rakni úgy, hogy a kalászok befelé legyenek. Nálunk 16 kéve alkotott egy keresztet  (mondták, hogy máshol más lehet a szokás), a tetejére raktunk egy nagy kévét a „papot”, amit a gabonaszárával jól odakötöztük, hogy ne tudja a szél megbontani.

Ilyen a kereszt vagy kepe

Ilyenekkel szórakoztunk reggeltől estig egy héten keresztül.
Így elmondva kicsit unalmas lehet, de azért közben jókat röhögcséltünk.  Egyszer még nyulat is fogtunk.
Honnan tévedhetett szegény a környékünkre nem tudom, de biztosan megbánta.
El kezdtük kergetni.  Meg kell mondanom, hogy nagyon ügyes nyúl volt.  Kegyetlenül becsapott bennünket néhány hirtelen kanyarodásával, de végül volt egy rossz lépése.  Ugyanis a közelünkben volt egy hatalmas ganékupac (trágya-kupac), ami mellett egy kb. 50 cm mély árok húzódott.  Szegény kis nyúl, talán véletlenül, beleugrott az árokba. Az árok másik végén én is beleugrottam az árokba és vártam a nyuszit.  Be volt kerítve.  Megpróbált ugyan átugrani engem, de egy ügyes kapusfogással elkaptam a fejem felett.
A többiek mondták ugyan, hogy milyen ügyes voltam de majdnem felfordultak a röhögéstől. Az árok alján ugyanis ganélé volt, amit a nyuszi szépen rám fröccsentett.  Kegyetlenül nézhettem ki, és magam is csak nevettem.
Este a szakácsnővel elkészíttettük a nyulat és jól bevacsoráztunk belőle.

Cséplőgép

A következő héten a cséplőgéphez kerültem.  Három-négy fős csapatok voltak, akik váltva egymást a töreklyukba, a zsákoknál, az asztagon vagy a szalma-kazalon végeztek munkálatokat.
A töreklyukban iszonyú volt a por.  A védőszemüveget sűrűn kellett törölgetni, sapka nélkül nem tudtam volna megmaradni, de kibírható volt.
A zsákoknál nagyon kellett figyelni, hogy, amelyik megtelt, azonnal cserélni kell nehogy a búza a földre folyjék.
76 kilogrammos zsákokat töltöttünk, illetve megtöltve 76 kilogrammosak lettek.  Ezeket a zsákokat egy helyen összeraktuk és ha jött a vontató felpakoltuk rá és vitték Mosonmagyaróvárra a takarmánytárolóba.  

Jó nehéz a zsák

 
Egyszer elmentem a vontatóval én is. A zsákokat a pótkocsiról fel kellett hordani egy meredek falépcsőn a padlásra és ott ki kellett önteni.
Ezt úgy lehetett elvégezni, hogy mielőtt a vállamra vettem, vállamra tették előtte a zsák száját ki kellett bontani és egyik kézzel befogva vittük a padlásra.
Nálam erősebb férfiak végezték ezt a munkát.  Engem figyelmeztettek, hogy ember kell ehhez a munkához és én álljak inkább félre. Mivel azonban a közelben lányok figyelték a rakodást, nekem ugyan beszélhettek.  Mondtam, hogy tedd csak a vállamra, felszaladok én vele a padlásra.
Nyögtem ugyan alatta, de három-négy zsákkal én is feljutottam a padlásra, megnövelve ezzel a tekintélyemet a lányok előtt.
Egy hétig az etető mellett is dolgoztam.  Ő engedte a kévéket a garatba, ahonnan levonult a kéve, hogy a cséplőgép elvégezze vele  a dolgát.  Kiverte a magokat és külön választotta a szalmától, törektől, amit a gép aljánál levők elrendeztek. 

Magas már a kazal

Az etetőnek kellett szépen előkészítve odaadni a kévét, előzőleg a madzagtól megszabadítva, hogy az etető, aki nem lehetett akárki, beleeregesse a garatba.

Reggeltől estig ment a munka.  9-10 óra körül leállta a gép, hogy reggelizzünk és 12 órakor szintén, hogy a munkások ebédezzenek.
Volt egy banda gazda, aki dirigálta, hogy ki hova menjen reggel. Ő hívta fel a figyelmet  a reggeli és ebéd kezdetére és befejezésére.   Főleg a befejezésére volt egy mondása, amit viccesnek tartott és eleinte én nem is értettem. 
Az ebédidő végét ezzel a vezényszóval jelezte:  Szart a kutya, szíjat fel!
Az idősebbektől kérdeztem, hogy mit jelent ez a mondás.  A végét meg is értettem, mert a cséplőgépet a traktorról egy szíjjal hozták működésbe, amit leálláskor le kellett venni, nehogy véletlenül megmozduljon a cséplőgép. Induláskor kellett ezt a szíjat felrakni!

A vezényszó eleje volt szerinte a vicces, mert a szíjat úgy hallatszott, hogy szíjjad!
Egyik héten a gazda a kazalra vezényelt négyünket. Egy nyugdíjas tanítót és egy nyugdíjas jegyzőt, egy idős susztert és engem. A dolog a kazalon az volt, hogy az elevátorral  (valamiért ezt gelegó-nak hívta a tapasztaltabb ember) a szalmát feljuttatták a kazalra  -  persze, amikor már magasabb volt – ahonnan azt szét kellett osztani a kazal szélei felé, hogy ott elrendezzék. Mivel én voltam a legfiatalabb, azt mondták az öregek, hogy álljak a gelegó alá és osszam szét a szalmát.
Egy darabig ment is a munka, de egy idő után olyan sűrűn jött fel a szalma, hogy nem győztem szétosztani. Amikor egyik oldal felé már hatalmas kupac volt, oda kellett állnom és segíteni az öregnek továbbszórni. Addigra a másik öreg előtt gyűlt össze a nagy kupac.  Neki is segítenem kellett, hogy bírjon a szalmával.
Szó, mint szó 11 órakor már úgy ki voltam merülve, hogy nem bírtam tovább.
Fogtam magamat és elfeküdtem.
Ahogy ezt észrevették, azonnal leállították a cséplést, a gazda feljött a kazalra és érdeklődött, mi van velem. Csak nyögtem.  Mire mentőt hívtak. Levittek a kazalról és a mentő bevitt Mosonmagyaróvárra a Kórházba.

A kazal tetején

A Kórházban a mentősök felvittek egy orvosi rendelőbe, ahol felfektettek egy műtőasztalra, mondván, hogy várjak, majd jön az orvos.
Vártam.   Nem tudom mennyit, mert órám nem volt. De egyszer csak már nagyon untam a várakozást, szépen lemásztam a műtőasztalról  és kisétáltam a rendelőből és a Kórházból is.   Gyalog mentem  „haza”, ahol nagyon örültek nekem, hogy nincs semmi bajom. Persze nem mondtam nekik, hogy a kutya sem nézett rám a Kórházban, úgy otthagytam őket.
A kazalra azonban többet nem osztott be a gazda. Nem is volt semmi probléma, végigdolgoztam a cséplést a többi munkással együtt.
Azt nem tudom, hogy ezzel a melóval mennyi pénzt kerestem, mert a gazda az anyámnak adta a készpénzt is és a gabonáért járó pénzt is, mert a munkabér a pénzen kívül bizonyos mennyiségű gabona (rész) volt.  Mivel nekünk nem volt olyan állatunk, amik elfogyasztották volna a gabonát, a gazda az én részemet eladta.
Mit törődtem én vele.  Örültem, hogy vége van a cséplésnek, mert rájöttem, hogy nem nekem találták ki ezt a munkát.

Mindenesetre a költő szavaival:  „…ez jó mulatság, férfi munka volt!”