Pipaszó 28. Nagykorú lettem

                 PIPASZÓ

Nagykorú lettem

A mezőgazdasági munka ráébresztett, hogy nem ezzel fogom megkeresni a kenyeremet, mert mégis csak könnyebb egy állomásfőnöknek.
Visszatértem az eredeti elképzelésemhez, belőlem állomásfőnök lesz, akárki meglátja.
Csak ehhez lépnem kellett.  Léptem is. Bár egyelőre csak aprócska volt a lépésem.  Mert először vasutasnak kellett lennem, hogy a célom valóra válthassam.
Igen ám, de a vasútnak 18 éves korom alatt nem kellettem, de nem látták elképzelhetetlennek, hogy a 18. életévem betöltése után tárgyalóképes legyek.

Nyúlról járt be dolgozni Győrbe egy MÁV főintéző, akinek a beosztása  kocsi-intézőségi vezető volt. Nagy Mihálynak hívták és anyámnak megígérte, hogy egyengetni fogja az utamat a célom felé.

Közúti hídmérleg

Addig is volt még néhány hónap, amíg elértem a 18 éves kort.
Nem maradtam tétlenül.
Abban az időben még a magyar parasztember termelt cukorrépát, amit ősszel kiszedett, kihordta a vasútállomásra, ahol hatalmas kupacokban összegyűjtötték és amikor már sok volt, kapott az állomás megfelelő vagonokat, amelyekbe be lehetett- főleg markológéppel – rakni.
Hetenként három-négy vagon megtelt. Jött a tolatós tehervonat, amibe besorozták és vitték Győrbe, ahol speciális répavonatokat állítottak össze és továbbították az illetékes Cukorgyárba.

Cukorrépa-hegy

Győrhöz legközelebbi cukorgyár volt az ácsi illetve a petőházi.
Ősszel tele volt a győri rendező-pályaudvar répával rakott kocsikkal.
A cukorgyárból a répa feldolgozásából keletkező mellékterméket a répaszeletet, ha jól emlékszem preszlingnek hívták, valamint a melaszt küldték vissza igény szerint a termelőnek, mert ezt fel tudták használni takarmányozásra.
Ma sem értem, hogy mi volt ebben a cukorgyártásban az Uniónak kivetnivalója, mert belépésünk után megszüntették a cukorgyárakat is, és a répatermesztést is.

Fentieket csak azért említem, mert anyám elintézte, hogy az állomási hídmérleg-nél legyek répaátvevő, amíg a szezon tart.
Nem volt nehéz dolgom. Hozták a répát vontatóval vagy egyéb járművel.
Rájártak a mérlegre, lemértem, utána lerakták a gyűjtőhelyre és visszafelé az üres járművet ismét lemértem.

Répavonat a petőházi cukorgyárban

Bárki kitalálhatja, a különbség volt a répa súlya, amiről Nyugtát adtam, valamint elkönyveltem. Ez a munka azért volt jó, mert nagyon sok nyúli, écsi, baráti emberrel találkoztam, - ezek a környékbeli községek -  akik a répát kihordták a vasútra.
Szerettem az emberekkel beszélgetni, mert megtudtam, hogy a parasztember humora mennyire egyedi, másolhatatlan. Mindenre volt humoros magyarázatuk, mondókájuk, akármiről is volt szó.

November vége felé elértem a 18. életévemet.
Anyám már addigra beszélt a győri állomásfőnökkel, majd a személyzetissel, aki elmondta, hogy milyen papírokat kell beszereznem a munkára történő jelentkezéshez.

Mindent összegyűjtöttem és december ötödikén (1957) bementem a győri állomásfőnökhöz, aki akkor Iványi Ede volt.
Barátságosan elbeszélgetett velem. Kifaggatott, hogy miért is hagytam ott a vasútforgalmit.
Elmondtam neki őszintén, hogy a tanuláson kívül minden más érdekelt, így el lettem tanácsolva.  De ez nem változtatja meg az eredeti célkitűzésemet.
Ezért is jelentkezem a vasútra.
Kérdezte, hogy milyen terveim vannak?

Az első beírás

A szeme egy kicsit kikerekedett, amikor azt mondtam, hogy állomásfőnök akarok lenni. De nem mondta, hogy ehhez semmi reményem nincs, sőt azt mondta, hogy bárkiből lehet állomásfőnök, hisz ő is váltókezelőként kezdte a vasutat az esztergomi vasútvonalon.

Azonban addig még tennem kell egyet-mást.
Először is, mivel csak 8 általánosról van papírom, nem vehet fel más munkakörbe, csak vonatfékezőnek.
Felküldött a munkaügyi hivatalba a papírmunkát elintézni, de azzal engedett el, hogy figyelemmel fogja kísérni a magas beosztás felé tett lépéseimet.
(Egyébként ő volt az egyetlen főnököm, aki nem mulasztotta el egyetlen találkozásunkkor sem megkérdezni, hogy állok a ranglétrán és amikor már meg volt hozzá a képesítésem, ajánlott is olyan munkakört, ami előrelépést jelentett.)

A fékbódé lett a munkahelyem

Tehát vasutas lettem, méghozzá vonatfékező.
Ez a munkakör ma már nincs. Az volt a teendőm, hogy tehervonatokon a teherkocsi fékbódéjában  (ilyen sincs már) tartózkodva, a mozdonyvezető hangjelzéssel adott parancsára a kéziféket betekertem vagy felengedtem.
Néhány vonat akkor még nem légfékezéssel, hanem kézifékezéssel közlekedett

és a vonatfékező dolga volt a vonat megállítását elősegíteni.
Ezen kívül a vonat tolatásában, összeállításában, szétrendezésében kellett részt vennem. Egy idős vonatfékező mellé kerültem, aki szívesen próbálta ki rajtam az összes trükköt, amit a fiatal vasutasokkal szoktak megejteni.

Kézifék a kocsi végén

Ez a vasúti szakzsargonból adódott.  Például az a kifejezés, hogy „Dobd át a vasat!”, azt jelenti, hogy állítsd át a váltót (nem pedig dobáljam meg kővel?).
Ha azt mondta, „Levegőzd ki a paklit”!, nem azt jelentette, hogy nyissak ki ajtót, ablakot, hanem a kocsi fékberendezéséből, oldó-zsinórral engedjem ki a levegőt.
Nagyon tetszett neki az a történet – velem nem tudta megcsináltatni – hogy mondta a vezető az új beosztottnak tolatás közben, amikor a mozdonyon már csak három kocsi volt,   „Told be a vágányra, kettőt akassz le, egy marad a gépen!”  A delikvens végre is hajtotta. Leakasztott két kocsit és felkiabált a mozdonyra, hogy az ott teljesítők közül egyik másszon le a gépről, mert ez a parancs!
A telet kihúztam, mint vonatfékező.  Gyula bácsi, a „mentorom”, megtanított arra is, hogy télen hogyan védekezzünk a fékbódéban a hideg ellen.
A pálya mellett levő szalmakazalból vagy szalmakötegből egy nagy köteget beigazítottunk a fékbódéba és nem ért bennünket a hideg.
Márciusra letettem a jegyvizsgáló vizsgát és felkerültem személyvonatra.
Szerencsémre (vagy talán irányítottan?) falubeli jegyvizsgálók mellé, akik hamar rájöttek, hogy tudok én sok mindent a vasútról.  A Hegyeshalom Budapest, valamint a Győr-Veszprém (Alsóörs)  vonalakon jártunk, ahol legelőször az állomások, megállóhelyek sorrendjét kellett megtanulnom, oda-vissza illetve össze-vissza is, nehogy leégjek az utasok előtt.
Amikor május végén visszamentem Szegedre az iskolába valamilyen papírokért,

az osztálytársaimnak tátva maradt a szája, hogy ők még nem is végeztek, én pedig már, mint jegyvizsgáló járom a vonatot, mondogatva: „Jó napot kívánok! Menetjegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!”
Jól esett, hogy ezért egy kicsit irigyeltek.
Érdekes, hogy bár senkinek nem említettem, hogy milyen iskolába jártam, azt pedig pláne nem, hogy mint végeztem – főleg az idősebbek – tiszt úrnak szólítottak, amire még egyáltalán nem szolgáltam rá.

Visszatérve eredeti célkitűzésem eléréséhez, csakugyan sokat kellett tennem.
Tettem is. Ezt a „Peronkakas” című írásomban részletesen leírtam 111 posztban a blogomban (Könyvet még nem sikerült belőle kiadnom), ami tartalmazza a vasúton töltött 43 év (+12 év tanműhelyi) történéseit.
Most csak annyival untatlak benneteket, hogy leérettségiztem (ha hiszed, ha nem jelesre!), szereztem három diplomát és néhány magas munkakört is megszereztem, sőt állomásfőnök is lehettem volna, de addigra már volt annyi tapasztalatom, hogy rájöttem, az állomásfőnök csak egy pofozógép :
fentről ütik- verik, csépelik mindenért ami az állomáson történik vagy nem történik, neki pedig ezeket a csapásokat tovább kell adni, persze lefelé.
Ez nem volt a kedvemre való.
Maradtam, - amíg csak engedték – oktató, aki a szerzett tapasztalatai alapján el tudta mondani a fiataloknak nem csak a szabályokat, hanem a kivételeket is.

A Lovagkeresztet mutogatom

Végeredményben hasznomra vált, hogy nem vezetőként kezdtem a vasutat, tapasztalat nélkül.

Sőt, odáig is eljutottam, hogy az államalapítás ezredik évfordulóján (2000. aug. 20-án), a vasúton végzett tevékenységemért a köztársasági elnök a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntetett ki. Ezt előttem még egyetlen vasutas sem kapta.   (Néhány kollégám sír Walter-nak szólított!)
(A „millenniumi év” 2000. január 1-jétől 2001. augusztus 20-ig tartott.)

A vasútról a jövőben keveset fogtok hallani tőlem.
Valószínű, hogy más témát azért találok, amit leírhatok, mert azt mondják, hogy a téma az utcán hever. 
 A baj az, hogy egyre nehezebben tudok lehajolni.