Pipaszó 27. Hosszú forró nyár

                  PIPASZÓ

Hosszú forró nyár

Nagyon nehezen tudtam túltenni magamat azon, hogy bukott diákként kellett otthagynom azt az iskolát, ahová jó szántamból és nagy reményekkel mentem.

Nyúl  állomás

Anyám – talán mert Ő is szégyellte volna – senkinek nem árulta el, hogy megbuktam, csak annyit mondott, hogy vasutas iskolába jártam.
Néha, mikor szolgálatban volt, kimentem hozzá az állomásra figyelni, hogyan bonyolítják a vasúti közlekedést az életben.
Nyúl nem volt egy nagy állomás.
Nem is állomás volt, hanem Megálló-rakodóhely.
Az átmenővágány mellett volt két rakodóvágánya, amelyeken mindig álltak teherkocsik, mert a Tsz-hez sűrűn érkeztek küldemények és ők is küldtek terményeket máshova vasúton.
Az állomás végén volt egy teljes sorompóval felszerelt átjáró, amit a váltókezelő málházó, sorompókezelő, értesítő – szóval mindenes bakter kezelt, amikor szükség volt rá.  De csak a nappali órákban.

Két forgalmi szolgálattevő volt, akik másnaponként váltották egymást.  Vagyis 24 óráztak.  Reggeltől másnap reggelig. Egyik forgalmista volt az anyám.
A megálló-rakodóhely két állomás között volt, Győrszabadhegy és Pannonhalma között, ahol még két megállóhely is volt, Kismegyer, a szabadhegyi oldalon és Écs a pannonhalmi oldalon.
A megállóhelyen Kijárati és Bejárati jelzők voltak, amiket a forgalmista kezelt.
Az engedélykérésekben csak tanúként vett részt.

Ilyen vonatok járkáltak

Az eddigieket csak a vasutasok értették, így olyasmit is mondok, amit a civilek is megértenek. 
Ha nem is volt nagy a nyúli állomás, rengeteg utas fordult meg, mert a kb 3000 fős község zöme Győrbe járt dolgozni és ráadásul vasúttal, mert a buszokra nem férhettek volna fel, mert csak a távolsági – balatoni, pannonhalmi, veszprémvarsányi - buszok közlekedtek és álltak meg a faluban.
A személyvonatok kis Bz kocsiból álltak. A munkásvonatok esetenként 18-20 Bz kocsival közlekedtek.
Mivel munkába bérletekkel jártak, a bejárók a bérletet a forgalmistától vették, így őt az egész falu ismerte.
Mivel a faluban általában mindenki ismer mindenkit, hamar feltűnt, hogy az állomás környékén egy idegen fiatalember kevereg.  Mármint én.
Hamar elterjedt, hogy én az Ilonka néni fia vagyok és néhányan már szóba is álltak velem.
Volt, aki mesélt a faluról, a falusi emberekről és a szokásaikról. Hallottam, hogy nemrégen még a község a „nyuli bicskások”-ról volt híres. Említettek is egy-két nevet.  Nekem ezekkel olyan szerencsém volt, hogy szinte először velük barátkoztam össze és kiderült, hogy békés emberek – ha nem isznak sokat!

A főnök biciklije

Később, amikor már a falusi focicsapatban fociztam, ők voltak a legnagyobb szurkolóim és védelmezőim.

Az állomásnak – mégiscsak így említem – volt főnöke is, Nánai Laci bácsi, aki családjával az állomásépület emeletén lakott.

Neki köszönhetem – bár Ő nem tud róla – hogy megtanultam biciklizni.
azt mondja nekem egyszer:    -  Pistikém! Akarsz keresni 20 forintot?
Husz forint akkoriban nem volt kevés pénz - pláne, hogy nekem egy fillérem sem volt.
Kérdeztem, hogy mit kellene ezért tennem.
Mondja, hogy át kellene kerekezni Töltéstavára, ami kb 4 kilométerre volt tőlünk, mert valakinek érkezett egy vagonban építőanyag, őt kellene „kiértesíteni”, amiért 20 forint jár.

Szeliditem

Mondtam, hogy szívesen átmegyek.
Ott a kerékpárom, azzal áttekerhetsz. Igaz, hogy női, de lehet vele menni.
Elvállaltam az értesítést és fogtam a kerékpárját, toltam az átjáró felé.
Utánam szólt, hogy miért nem ülök fel. Visszaszóltam, hogy a járdán nem akarok.
Amikor átértem az átjárón ott a földes-út mellett mindkét oldalon kukorica volt. Ennek a takarásában kezdtem el a biciklizést.  Szerencsém volt, hogy a bicikli női volt, így könnyen áttettem a lábamat a másik pedálra.
Csodák csodájára a harmadik próbálkozás után már folyamatosan bicikliztem.
Megtaláltam Töltéstaván az érdekeltet. Örült a híremnek, mert várta az anyagot a házához.
Visszafelé már variáltam a biciklizést. Nem állóhelyben ültem fel hanem bal lábbal az egyik pedálra lépve gurultam, úgy tettem át a másik lábamat.
Amikor visszaértem, már egy boldog ember voltam, aki tud biciklizni.
Legközelebb már Győrújbarátra is átkerekeztem „kiértesíteni”, pedig oda már forgalmas közúton kellett menni.

Szedjük a kévét

Sokáig nem tétlenkedhettem, mert anyám rátalált egy olyan csoportvezetőre, aki minden nyáron csapatot szervezett aratás és cséplés végzésére.
Beajánlott hozzá engemet és apelláta nem lehetett az előzmények miatt.
Valamiből meg kell élni!
Következő héten már indultunk is vonattal Mosonmagyaróvárra, onnan busszal az  „Árilis 4-e” majorba, ahol a munkát kellett végezni.
Első héten három hasonló korú társammal kepéztünk. Ha nem tudnád ez mi elmondom.   Az arató gép által kidobált összekötött búzakévéket kellett összehordani és belőlük keresztet (kepét) rakni.  Persze nem akárhogyan.
A keresztet egy alj kévével kezdtük és a kévéket kereszt alakban erre kellett rakni úgy, hogy a kalászok befelé legyenek. Nálunk 16 kéve alkotott egy keresztet  (mondták, hogy máshol más lehet a szokás), a tetejére raktunk egy nagy kévét a „papot”, amit a gabonaszárával jól odakötöztük, hogy ne tudja a szél megbontani.

Ilyen a kereszt vagy kepe

Ilyenekkel szórakoztunk reggeltől estig egy héten keresztül.
Így elmondva kicsit unalmas lehet, de azért közben jókat röhögcséltünk.  Egyszer még nyulat is fogtunk.
Honnan tévedhetett szegény a környékünkre nem tudom, de biztosan megbánta.
El kezdtük kergetni.  Meg kell mondanom, hogy nagyon ügyes nyúl volt.  Kegyetlenül becsapott bennünket néhány hirtelen kanyarodásával, de végül volt egy rossz lépése.  Ugyanis a közelünkben volt egy hatalmas ganékupac (trágya-kupac), ami mellett egy kb. 50 cm mély árok húzódott.  Szegény kis nyúl, talán véletlenül, beleugrott az árokba. Az árok másik végén én is beleugrottam az árokba és vártam a nyuszit.  Be volt kerítve.  Megpróbált ugyan átugrani engem, de egy ügyes kapusfogással elkaptam a fejem felett.
A többiek mondták ugyan, hogy milyen ügyes voltam de majdnem felfordultak a röhögéstől. Az árok alján ugyanis ganélé volt, amit a nyuszi szépen rám fröccsentett.  Kegyetlenül nézhettem ki, és magam is csak nevettem.
Este a szakácsnővel elkészíttettük a nyulat és jól bevacsoráztunk belőle.

Cséplőgép

A következő héten a cséplőgéphez kerültem.  Három-négy fős csapatok voltak, akik váltva egymást a töreklyukba, a zsákoknál, az asztagon vagy a szalma-kazalon végeztek munkálatokat.
A töreklyukban iszonyú volt a por.  A védőszemüveget sűrűn kellett törölgetni, sapka nélkül nem tudtam volna megmaradni, de kibírható volt.
A zsákoknál nagyon kellett figyelni, hogy, amelyik megtelt, azonnal cserélni kell nehogy a búza a földre folyjék.
76 kilogrammos zsákokat töltöttünk, illetve megtöltve 76 kilogrammosak lettek.  Ezeket a zsákokat egy helyen összeraktuk és ha jött a vontató felpakoltuk rá és vitték Mosonmagyaróvárra a takarmánytárolóba.  

Jó nehéz a zsák

 
Egyszer elmentem a vontatóval én is. A zsákokat a pótkocsiról fel kellett hordani egy meredek falépcsőn a padlásra és ott ki kellett önteni.
Ezt úgy lehetett elvégezni, hogy mielőtt a vállamra vettem, vállamra tették előtte a zsák száját ki kellett bontani és egyik kézzel befogva vittük a padlásra.
Nálam erősebb férfiak végezték ezt a munkát.  Engem figyelmeztettek, hogy ember kell ehhez a munkához és én álljak inkább félre. Mivel azonban a közelben lányok figyelték a rakodást, nekem ugyan beszélhettek.  Mondtam, hogy tedd csak a vállamra, felszaladok én vele a padlásra.
Nyögtem ugyan alatta, de három-négy zsákkal én is feljutottam a padlásra, megnövelve ezzel a tekintélyemet a lányok előtt.
Egy hétig az etető mellett is dolgoztam.  Ő engedte a kévéket a garatba, ahonnan levonult a kéve, hogy a cséplőgép elvégezze vele  a dolgát.  Kiverte a magokat és külön választotta a szalmától, törektől, amit a gép aljánál levők elrendeztek. 

Magas már a kazal

Az etetőnek kellett szépen előkészítve odaadni a kévét, előzőleg a madzagtól megszabadítva, hogy az etető, aki nem lehetett akárki, beleeregesse a garatba.

Reggeltől estig ment a munka.  9-10 óra körül leállta a gép, hogy reggelizzünk és 12 órakor szintén, hogy a munkások ebédezzenek.
Volt egy banda gazda, aki dirigálta, hogy ki hova menjen reggel. Ő hívta fel a figyelmet  a reggeli és ebéd kezdetére és befejezésére.   Főleg a befejezésére volt egy mondása, amit viccesnek tartott és eleinte én nem is értettem. 
Az ebédidő végét ezzel a vezényszóval jelezte:  Szart a kutya, szíjat fel!
Az idősebbektől kérdeztem, hogy mit jelent ez a mondás.  A végét meg is értettem, mert a cséplőgépet a traktorról egy szíjjal hozták működésbe, amit leálláskor le kellett venni, nehogy véletlenül megmozduljon a cséplőgép. Induláskor kellett ezt a szíjat felrakni!

A vezényszó eleje volt szerinte a vicces, mert a szíjat úgy hallatszott, hogy szíjjad!
Egyik héten a gazda a kazalra vezényelt négyünket. Egy nyugdíjas tanítót és egy nyugdíjas jegyzőt, egy idős susztert és engem. A dolog a kazalon az volt, hogy az elevátorral  (valamiért ezt gelegó-nak hívta a tapasztaltabb ember) a szalmát feljuttatták a kazalra  -  persze, amikor már magasabb volt – ahonnan azt szét kellett osztani a kazal szélei felé, hogy ott elrendezzék. Mivel én voltam a legfiatalabb, azt mondták az öregek, hogy álljak a gelegó alá és osszam szét a szalmát.
Egy darabig ment is a munka, de egy idő után olyan sűrűn jött fel a szalma, hogy nem győztem szétosztani. Amikor egyik oldal felé már hatalmas kupac volt, oda kellett állnom és segíteni az öregnek továbbszórni. Addigra a másik öreg előtt gyűlt össze a nagy kupac.  Neki is segítenem kellett, hogy bírjon a szalmával.
Szó, mint szó 11 órakor már úgy ki voltam merülve, hogy nem bírtam tovább.
Fogtam magamat és elfeküdtem.
Ahogy ezt észrevették, azonnal leállították a cséplést, a gazda feljött a kazalra és érdeklődött, mi van velem. Csak nyögtem.  Mire mentőt hívtak. Levittek a kazalról és a mentő bevitt Mosonmagyaróvárra a Kórházba.

A kazal tetején

A Kórházban a mentősök felvittek egy orvosi rendelőbe, ahol felfektettek egy műtőasztalra, mondván, hogy várjak, majd jön az orvos.
Vártam.   Nem tudom mennyit, mert órám nem volt. De egyszer csak már nagyon untam a várakozást, szépen lemásztam a műtőasztalról  és kisétáltam a rendelőből és a Kórházból is.   Gyalog mentem  „haza”, ahol nagyon örültek nekem, hogy nincs semmi bajom. Persze nem mondtam nekik, hogy a kutya sem nézett rám a Kórházban, úgy otthagytam őket.
A kazalra azonban többet nem osztott be a gazda. Nem is volt semmi probléma, végigdolgoztam a cséplést a többi munkással együtt.
Azt nem tudom, hogy ezzel a melóval mennyi pénzt kerestem, mert a gazda az anyámnak adta a készpénzt is és a gabonáért járó pénzt is, mert a munkabér a pénzen kívül bizonyos mennyiségű gabona (rész) volt.  Mivel nekünk nem volt olyan állatunk, amik elfogyasztották volna a gabonát, a gazda az én részemet eladta.
Mit törődtem én vele.  Örültem, hogy vége van a cséplésnek, mert rájöttem, hogy nem nekem találták ki ezt a munkát.

Mindenesetre a költő szavaival:  „…ez jó mulatság, férfi munka volt!”