Útban a Vasútforgalmi felé 5.

 

 Első osztály

 

Édesanyámmal elmentünk az iskolába, ami a nagytemplom mellett volt és Plébánia Iskolának hívták.
Egy nagyon kedves tanító bácsi vett gondozásba, Marton Győző volt a neve, talán soha nem felejtem el, a kedves, nyugodt szavait, amelyekkel elmagyarázta, hogy mi vár rám az iskolában.
Először megkérdezték, hogy melyik óvodába jártam.
Mondtam, hogy egyikbe sem. 
Ahol eddig voltam, Jászfényszarun, ott nem kellett óvodába menni.  Talán nem is volt, mert egyik gyerektől sem hallottam, hogy ő odajárna.
Nos, akkor egy kicsit nehezebb lesz beilleszkedni a többiek közé, mert ők jártak óvodába.
Nem okozott problémát az óvoda hiánya, mert mindenkivel szót értettem.  Lett egy barátom is Gede Gyuri, aki a mellettünk levő utcában lakott.  Együtt jártunk haza, és reggel általában együtt is mentünk iskolába.
Nagyon érdekelt minden, amiről az iskolában hallottam. A betűk nagyon tetszettek.  Volt, amit nagyon sokszor lerajzoltam, amíg nagyon szépre nem sikerült.
A számokat is élveztem.  Ami elém került, mindent megszámoltam.
A kutyákat, macskákat, lovakat az utcán és örömmel mondtam nagymamának, hogy ma nyolc lovat láttam az utcán.
Nagyon örültem, hogy megdicsért a számolásomért.
Amikor már néhány betűt megtanultunk, az utcán minden tábla előtt megálltam és kerestem rajtuk a tanult betűket.

Az énekórákat is szerettem.  Sok kedves éneket megtanultunk és örömmel daloltam az osztállyal együtt.
Huszonketten voltunk az osztályban.  Mind fiúk. Szünetekben játszottunk az udvaron.  Nem voltam ügyetlenebb a többieknél.
A hittant a templom plébánosa tanította első osztályban.  A másodikban már hitoktató néni volt.
Nagyon kedveltem azokat a meséket, amiket a plébános úr elmondott.
Amikor visszakérdezett mindegyikről tudtam beszélni.
Azt mondta, ha akarok, később átmehetek a templomba, megtanít arra, amit a minisztránsoknak kell csinálni, mise előtt, mise alatt és mise után. 
Gede Gyurival ide is mindketten elmentünk.
A hitoktató néni is észrevette, hogy szeretem az általa elmondott meséket.
Tanítás után néha elhívott bennünket a Gyurival, hogy pajtás-kocsival vigyünk neki haza a Tüzépről fát és szenet.  Mindig kaptunk érte szentképeket.
Ezeknek pedig Margit néni és Ilonka néni örültek és nem győztek dicsérni.

Délutánonként sokat rajzoltam a betűket, amíg olyan szépek nem lettek, hogy még nagymamának is tetszett.
A számolásnál Péter bácsi segített.  Próbált kérdezni nehéz példákat, de általában mindenre tudtam válaszolni.
Azt mondta, hogy még vasutas is lehet belőlem, ami azért tetszett, mert láttam, hogy milyen szép egyenruhája van, amikor szolgálatba megy.

 

Az első osztályt jelesre végeztem.  Nagymama is dicsekedett velem fűnek-fának.
Azt mondta, hogy most már elmehetek vele az Eszterházy utcába, ami az állomással szemközt volt és mindkét oldalán hársfák voltak.  Persze nem sétálni kellett mennem, hanem vittünk egy kis zsákot, amibe nekem hársfavirágot kellett szednem, méghozzá úgy, hogy felmásztam a fára.
Amikor már jó sokat szedtem, elvittük haza, ahol nagymama kiválogatta és feltette száradni a szekrények tetejére.  Mondta, hogy ezekből majd finom teát fog főzni.
Főzött is.  Elég sok teát ittam télen.

Hársfa sor   

 

 

 

Útam a Vasútforgalmi felé 4.

 

4.     Ismerkedés a környezettel

                                   

Pápán a  Petőfi utca eléggé a városközpontban helyezkedett el.
A Főtérről a Kossuth Lajos utcán elindulva a második keresztutca volt.
A mi házunk a 7-es számú volt. Megtudtam, hogy a tőlünk második házban, a 11-es számúban lakott Petőfi Sándor és még két házzal beljebb volt a Kollégium, ahol tanult.
Március 15-én sok ember érkezett a Petőfi ház elé, amikor meg is koszorúzták és beszédet is tartottak.  Nagy érdeklődéssel hallgattam, amit a költőről mondtak.

Az utcában lakott néhány hozzám hasonló korú gyerek.
Nagymama azt mondta, hogy ne barátkozzak velük, mert a velünk szemben lakók zsidók, az utca végén lakók pedig ruszkik.
Én nem vettem rajtuk észre semmi különbséget, ami tőlem eltérő lett volna.
Így, a figyelmeztetés ellenére leálltam velük beszélgetni, ha a nagymama nem látott.
A ruszki gyerekek nem tudtak magyarul csak néhány szót.  Őket nem is nagyon kedveltem.  Ők sem engem, azt hiszem, mert egyszer, amikor a tejcsarnokból jöttem haza a tejjel, megkergettek. El is estem és kiborult a tej.
Sírva mentem vissza a tejcsarnokba, ahol elmondtam, hogy jártam.
Nagyon aranyos volt a tejcsarnokos néni, mert adott újból tejet és mondta, hogy nézzek körül és akkor menjek csak, ha nem látom a rossz fiúkat.
A fiuk kaphattak otthon is fejmosást, mert többször nem kötekedtek velem.
A pékhez a következő utcába kellett menni. Hetenként egyszer hoztam finom, friss kenyeret, amit mire hazaértem – ahogy a többi fiútól láttam – megtizedeltem.  A nagymama megszidott ugyan érte, de nem éreztem, hogy nagyon szigorú lenne.
Édesanyám egyik szabadnapjában elvitt a „Műtrágya-gyárba”.
Így hívták a város szélén épült hosszú emeletes, gangos épületet, amiben a Mariska néniék laktak.   Mariska néni Édesanyám nővére volt.
Kuti Gyulához ment férjhez, aki a Dohánygyárban dolgozott. Már akkor volt három gyermekük. A legidősebb fiú Laci, nála egy évvel fiatalabb Gyula, akit csak Öcsinek hívtak és nála egy évvel fiatalabb, velem egyidős volt Emma.
Örültek nekem és kiderült, hogy laktunk már náluk, mert mesélték, hogy egyszer az én névadó apám, aki nagyon szerette a piát, hajnalban szerenádot adott az én anyámnak, de olyan részeg volt, hogy nem engedték be.

Egyébként előkerültek fényképek, amiket azóta sem láttam.  Rajta voltam állítólag én és Emma karon-ülőként, de én nem ismertem magamra.
Mutattak fényképet a névadó apámról, Walter Istvánról is, aki a fényképen nagyon szimpatikus volt nekem, úgy nézett ki, mint egy filmszínész.
 

Sokszor gondoltam magamban, hogy bárcsak ő lenne a vérszerinti apám és  akkor lehet, hogy hasonlítanék rá, ha felnövök.

Tisztára az apám

          A Kuti gyerekekkel később is sokat találkoztam.  

         A házban lakó gyerekekkel    együtt sokat játszottunk a ház mellett levő halastó  körül.
Velük szívtam az üres disznóólban az első cigarettát, amit aztán nem követett több, mert nem nyerte el a tetszésemet.

 

Nagyon tetszett, hogy a házbeli gyerekek Kuti Pityunak neveztek, mivel a Kuti gyerekekkel voltam együtt.  Amíg az iskola el nem kezdődött otthon rosszalkodtam, a nagymama szerint.

Egyszer még azt is megcselekedtem, hogy pénzt égettem. 
Nem tudom, hogy jutott eszembe, de találtam rengeteg papírpénzt egy fiókban.  Egy másikban pedig gyufát.
Elkezdtem a pénzeket egyenként meggyújtani és tetszett, hogy milyen színű lánggal ég egyik-másik.
Mire észrevette nagymama, már vagy 15-20 pénzt eltüzeltem.
Szidott, mint a bokrot.  Nem bántott, de fenyegetett, hogy „megmondalak anyádnak, majd kapsz tőle”!
Édesanyám nagyon értett ahhoz, hogy megríkasson.  Nem veréssel, hanem beszéddel. Elmondta, hogy milyen veszélynek tettem ki magamat és az egész házat ezzel a buta játékkal, amit tőlem fel sem tételezett. Azt hittem ennél sokkal okosabb vagy – mondta.
Nagymama biztatta, hogy jól büntessen meg.

A büntetést megkaptam. Be kellett állnom a sarokba, a fal felé fordulva, addig amíg nem kapok engedélyt hogy eljöjjek a sarokból. Nagymama persze tetézni akarta a büntetést, hogy anyám térdeltessen kukoricára, de Ő azt mondta, hogy mit képzel, azért a néhány semmit-érő papírdarabért?
A sarokban egyébként nem voltam elkeseredve. Néztem a falat és a minták alapján meséltem magamnak szép történeteket.
Nagymama azt is javasolta, hogy úgy legyek megbüntetve, mint a Herceg Miki, akinek gólyaállásban kellett egy ideig állni.  Ez úgy nézett ki, hogy egy lábon állva a másik lábát fel kellett tenni a térdére és erre a lábára pedig rá kellett könyökölni. Nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Nem is tudom, hogy Miki hogyan bírta.

Nem sokára mentem iskolába.
Nagymama varrt nekem egy „abrakostarisznyát”, amiben majd a könyvemet füzetemet, rajzeszközöket cipelhetem magammal.
Sokáig ez az együttes volt az iskolatáskám.
Már nagyon vártam, hogy mehessek iskolába.

 

Iskolatáskám

 

Útam a Vasútforgalmi felé 3.

 

3.  Jászfényszarun

 

A gyermekkoromat szinte senki nem ismeri.
Én magam is csak akkor hallottam néhány apró részletet, amikor már  - úgymond – felcseperedtem.
Miket is hallottam:
Keresztanyám, akinél néhány nyarat eltöltöttem Koppányszántón, sokszor mondogatta, hogy bizony meglepetés volt a születésem.
Anyám 15 évesen Pestre került cselédlánynak, hogy a Magyargencsen élő, özvegy édesanyját segíteni tudja.
De, hát hiába volt a számtalan figyelmeztetés:  Vigyázz magadra!, nem vigyázott!  Így fordulhatott elő, hogy egy 16 éves kislány karjai között találtam magamat, akit nem sokat láthattam, mert nem engedték neki, hogy ő neveljen, hiszen még Ő is nevelésre szorult.
Mivel a „tettes”, akinek apámnak kellett volna, hogy legyen, az érkezésem hírére úgy eltűnt, mintha sosem lett volna.  Mint a mesében.
Engem pedig a nagyanyám – özvegy Varga Istvánné – fogadott örökbe.
Így lett a nevem Varga.   A keresztnevemet – István – nem tudom, hogyan találták ki. Talán a háborúban elveszett nagyapám emlékére.
Arra sem emlékszem, hogy két éves koromig anyás csecsemőotthonban éltünk anyámmal. Azután kerültem „lelencbe”, amit ma sem tudom, hogy mit jelent, csak a gyerektársaim mondogatták, hogy én lelenc vagyok.
Na és?  Nem törődtem vele! 

Nevelőszülőhöz kerültem Jászfényszarura egy özvegyasszonyhoz, akinek rajtam kívül volt még négy vagy öt lelenc gyerek a gondozásában.
Azért nem tudom, hogy mennyi, mert azt sem tudtam, hogy én milyen szerepet töltök be.    Arra emlékszem, hogy én voltam a legfiatalabb.
Volt két kislány, 3, 4 évesek, egy nagylány, kb 17 éves és egy nagyfiú, aki lehetett 24-25 éves és eleinte apámnak neveztem, amiről hamarosan leszoktatott.
Akinek a gondozásába kerültem Anyának neveztem és soha nem is gondoltam, hogy más neve is lehet.
A „testvéreim” szerettek. Sokat játszottunk együtt a hatalmas parasztházhoz tartozó udvarban és kertben, ahol nagyon sok gyümölcsfa volt.
Állatokat is neveltek. Disznókat, marhákat, birkákat, lovakat és baromfiakat.

                                                

A lányokkal sokat terelgettük a libákat.
Három-négyévesen már megtudtam, hogy a nagyfiú,  Sanyi, nem az apám, hanem a nagy „testvérem”.
Ő gondozta a nagy állatokat, disznókat, marhákat, lovakat,
Amikor nagyobb lettem elvitt magával a szántóföldre, ahol megengedte, hogy szántáskor vezethettem a teheneket – akik egyébként eltaláltak maguk is.
Hazafelé felülhettem a szekérre rakott széna tetejére.

Nem tudom, hogy amelyik gyereknek igazi apja, anyja volt az milyen életet élt, de én nagyon szerettem ezt a családot.
Ettem, ittam, aludtam, játszottam.
Igaz, hogy sok játékom nem volt, de nem is hiányzott, hiszen azt sem tudtam, hogy vannak játékok.
Másztunk a fára, összekentük magunkat a szederrel. Kitereltük a libákat és vigyáztunk, hogy el ne csavarogjanak.

Amikor nagyobbacska voltam kijártam az artézi kúthoz, ahol a falubeli gyerekekkel tudtam játszani. Szereztünk színes agyaggolyókat és azokkal „glütyüztünk”!  Azóta sem hallottam ezt a kifejezést. Úgy játszottuk, hogy rajzoltunk egy kört és abba kellett beledobni a golyót.
Kerítettünk kiselejtezett bicikli kereket, amiről le volt szedve a gumi és hajtottunk hozzá drótot, amivel tudtuk magunk előtt terelni.
Volt persze izgalom is.  Amikor német katonák lepték el a falut, a mi házunkba is beköltözött négy katona, de a gyerekeket szerették és sok kedvességet kaptunk tőlük.
Amikor a németek elmentek, jöttek az oroszok.
Közülük is vagy hatan beköltöztek a „házunk”-ba.
Ők is kedvesek voltak. Minden nap hozták anyának a tyúkot, libát, nyulat, malacot, hogy főzzön nekik.  Nem is törődtem vele, hogy hol szerezhették.
Az egyik kiskatonát megpofozta a tisztje, mert a nagylányhoz, Pirihez akart éjszaka sompolyogni és ő észrevette.
Repülőjük is volt a falu végén a réten.
Egyszer elvittek oda bennünket gyerekeket és megengedték, hogy bemásszunk a repülőbe.   Ezen kívül sem ültem a repülőn még soha életemben.
Még most is azt mondom, hogy nagyon szép gyermekkorom volt.
Azt nem is merem említeni, hogy itt tudtam meg, hogy vannak fiúk és vannak lányok.  A nálam egy évvel idősebb kislány egyszer azt mondta nekem,  játsszunk olyat, hogy megfogjuk egymásét.  Ő már tudhatott valamit.
Ez hamar abbamaradt, mert azt mondtam, hogy a tiéden nincs is mit fogni!
Abba is hagytuk.
Így telt a jászfényszarui gyermekkorom.

 

Illetve még megtudtam valamit jegyvizsgáló koromban. Mentem végig a vonaton.  Az egyik fülkében egy kiskatona ült. Beköszöntem és ő mutatta  a papírjait és váratlanul megkérdezet:
Nem te vagy  a Varga Pityu?
A kerekek az agyamban gyorsan forogni kezdtek és eszembe jutott, hogy dehogynem.  Én voltam a Varga Pityu, de hát egészen kicsi koromban.
Mondom neki, hogy az vagyok, de honnan tudod?
És mesélt:  Jászfényszarui vagyok. Sokat játszottunk a szökőkútnál.  Néha meg is vertél.
Na, erre nem akartam emlékezni, de jól elbeszélgettünk.   

Azzal búcsúztam tőle, hogy remélem  nem akarod a verést visszaadni!

 

Mint derült égből a villám ért hat éves korom előtt anya bejelentése:- Jön érted anyád és elvisz magához!

Nem értettem, hogy ki jön, és mit akar, de elmenni egyáltalán nem akartam.
Ennek úgy adtam jelét, hogy felmentem a padlásra és még a létrát is felhúztam.
Nagy könyörgésre jöttem csak le és gyanakodva lestem azt a fiatal nőt, akire azt mondták, hogy ő az igazi anyám.
Ezt aztán egyáltalán nem értettem és nagyon kelletlenül mentem a fiatal nővel az állomásra.  A vonaton próbálta magyarázni, hogy már nagyfiú vagyok, talán megértem, miről van szó.  Nehezen ment a fejembe, hogy miért kell nekem új anya, amikor már ott volt egy.
Pápára érve leszálltunk a vonatról és gyalog mentünk „hazáig”, ahogy az új anyám mondta.
Érdekes, hogy az új anyámat élete végéig Édesanyámnak szólítottam, de soha nem tegeztem, a húgaimmal ellentétben.

Útam a Vasútforgalmi felé 2.

 

Varga Ica története

Amikor Varga Ica kimaradt a nyolcadik osztályból nem tudta, hogy mihez kezdjen.
A faluban, Magyargencsen egy 14 éves lány hiába keresett volna munkát.

Két nővére már régebben férjhez ment. Az idősebb, Anna, Tolna megyébe került, Koppányszántóra.  A fiatalabb, Mária, Győrbe ment férjhez, Kuti Gyula, dohánygyári munkáshoz.  Neki már volt egy gyermeke is, Laci.
Anna nem sokáig volt együtt első férjével, mert az ott maradt a háborúban.

Később ugyan férjhez ment egy idősebb suszterhez, Bartal Bélához. Náluk  közös gyermek nem született.  Béla fia már házas volt és három faluval messzebb lakott családjával.

Ica anyja  Varga Istvánné – illetve akkor már özvegy Varga Istvánné, mert az ő férje is ott maradt a háborúban – magára maradt kislányával,  Icával.
Egyedül gondozta a házhoz tartozó kertet és a háziállatokat.

Ebből éltek viszonylag gondtalanul.

Nyáron még Ica anyja mellett maradt, de ősszel egy Budapesten élő rokon, Kovács József, aki buszsofőr volt, rábeszélte őket, hogy menjen a kislány Budapestre.  Náluk lakhat Újpalotán. Szerzett neki munkát is.
Egy módosabb polgári családhoz mehetett cselédlánynak.

 

Ica meg volt elégedve munkaadóival. A dolga nem volt nehéz, hisz odahaza is sokat segített a házimunkában édesanyjának.

Józsi bácsiéknál is jól érezte magát, akik fiatal házasok voltak. A feleség Erzsi néni egy általános iskolában tanított. Gyermekük még nem volt.

A munkájáért kapott pénzből valamennyit még anyjának is tudott küldeni.

 Időközben megismerkedett egy hozzá hasonló kislánnyal, akivel szabad idejükben együtt sétáltak a nagyvárosban.

Persze időben haza kellett érnie, mert Józsi bácsi és Erzsi néni ezt szigorúan megkövetelték.
Nem is volt probléma ezzel.
Egészen 1939 február 23-ig, amikor Ica 16 éves lett.
Barátnőjével elhatározták, hogy megünneplik a születésnapot.

Cukrászdába mentek, ahova rövidesen fiúk is csatlakoztak hozzájuk.

Jól érezték magukat.
Nagyon is, sajnos. 
Néhány korty szesz meg is ártott neki.   Nem is ment haza. A barátnőjénél aludt.
Másnap reggel ott is ébredt és nem tudta mi történt az éjszaka.
Csak arra emlékezett, hogy valami olyan történt, aminek elkerülésére édesanyja sokat figyelmeztette.  Nem sikerült betartani.                                   

Józsi bácsi és a felesége Erzsi néni nagyon megmosták a fejét, amiért nem ment haza.
De az esetnek következménye lett.
November 24-én, pénteken reggel fél ötkor, egy kegyetlenül ordító kisbaba törte meg a kórház csendjét.
Én voltam az.
Ica mellett ott volt ugyan anyukája és egyik nővére, de a férfi, akinek köze volt a születésemhez, ekkorra már nem volt sehol.  Sőt, már akkor eltűnt, amikor megtudta, hogy én már mozgolódok.   Soha nem is került elő.

 

 

Útam a Vasútforgalmi felé

 

BEVEZETŐ   A Vasútforgalmi felé  írásaimhoz

 

 

Minden szakmának meg van a szépsége.
Sok embert hallottam már dicsekedni a mesterségével kapcsolatban. Szinte ugyanennyi embertől hallottam a másik ember szakmáját csepülni, lenézni.
Én magam a vasútra tettem fel minden

tervemet, minden célomat. Talán azért, mert sok vasutas volt a környezetemben gyermekéveim alatt.
Elsősorban az anyám.
Mióta emlékszem, mindig a vasúton dolgozott.
Nagyon sokáig forgalmista volt. Mivel anyám egyedül nevelt (az utánam sorakozó négy húgommal együtt), a szegedi MÁV Nevelőintézetben helyezett el, ahol a társaim vasutas szülők árva, vagy – hozzám hasonlóan -  félárva gyermekei voltak.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között azt a célt tűztem magam elé, hogy állomásfőnök leszek.
 Miért nem mozdonyvezető, mint a társaim?
 Mert úgy láttam, hogy az állomásfőnök mindenek  felett áll.  Mindenki tiszteli, megbecsüli.
A regényekben szereplő állomásfőnökök a falu vagy város előkelőségei közé tartoztak.
Azt sejtettem, hogy ezért tennem is kell valamit.

Legelőször a vasúthoz kellett  menni  dolgozni, ahol mindig szemem előtt volt a célom: állomásfőnök leszek.
Lépcsőfokonként araszoltam felfelé egészen a főnöki beosztás küszöbéig, amit mégsem léptem át. Egyrészt azért, mert „senki nem lehet próféta a saját hazájában”, másrészt azért, mert rájöttem, hogy a rengeteg tapasztalat, ami a végrehajtó szolgálatnál rám ragadt, sokkal jobban értékesíthető, ha tovább adom azoknak a fiataloknak, akik a vasúton akarnak dolgozni.
Oktató lettem.

Vasútfotgalmi Technikum 3.

 

Vasútforgalmi  3

 

Az intézetben nagyjából ugyanolyan volt az élet, mint pár évvel azelőtt.

Ugyanis én már 5., 6., 7. osztályos koromban is itt voltam.  Innen jártunk az alsóvárosi, úgynevezett  „mezítlábas egyetemre”, ahogy az iskolát a Szegediek nevezték.
Most 18-an kerültünk egy csoportba    Együtt voltunk szinte éjjel-nappal.
A tanteremben is és a hálóteremben is.
Itt is szerettem, mert nagyon sok érdekesség történt.
Ezekről fogok még mesélni.
Egyelőre annyit el kell árulnom, hogy a hazautazás, Kőszegre – mivel ekkor már anyám ott volt forgalmi szolgálattevő - nem volt sima ügy. 
(A 8. osztályt ezért már a Kőszegi MÁV Nevelőintézetben végezetem.)
Akkor még az én koromban személyigazolványunk nem volt (18 éves korig).  Más igazolványom tehát nem volt, mint a vasúti arcképes igazolvány.

No, de Kőszeg a határsávban volt és már Győr után jöttek a határőrök a vonaton és firtatták, hogy ki, hova és miért utazik. Főleg az én koromban volt gyanús a Kőszegre utazás.  Lehet, hogy ki akarok szökni?
Minden alkalommal, téli, tavaszi, nyári szünetben, amikor hazautaztam, Szombathelyen levettek a vonatról a határőrök, bevittek az őrsre és órákon keresztül nyomozták, hogy igaz-e, amit állítok, hogy Kőszegen lakok, anyám Kőszeg állomáson forgalmista.
Két-három óra kellett, mire kiderítették és elengedtek.
Volt, amikor két vonatot is lekéstem emiatt.

De legalább nem volt unalmas!

 

A Bakterájban is jól éreztem magam. Kialakult egy jó kis közösség.
Mindenkinek volt színházbérlete, minden előadást megnéztünk, még akkor is, ha ebben az időben még nem voltak olyan színvonalas előadások, mint 1956 után, amikortól az Állami Színházból Nemzeti Színház lett.
A szegedi színészeken kívül sok ismert színész is vendégeskedett, akiket volt szerencsém megismerni.

Az Intézeti fegyelmet hamar megszoktuk, mert nem követeltek tőlünk lehetetlent.  A reggeli ébresztő, a torna, a mosakodás, öltözködés, a reggelizés és indulás az iskolába nem tűnt végrehajthatatlannak.   Sőt a későbbi napirendem is hasonló elfoglaltságokkal volt fűszerezve.  Még ma, lassan 80 évesen, is minden reggel megtartom a 10 perc tornát.
Iskola után a délutáni kötelező tantermi foglalkozás segített felkészülni a másnapi órákra. Emellett számtalan szórakozási lehetőség adódott.

Volt a bakterban is és az iskolában is könyvtár. Mindegyiket szívesen látogattam. Először csak a kötelező olvasmányokat, később a Verne, majd Móra Ferenc, Móricz Zsigmond és Jókai könyveit szerettem.  És a verseket.
Petőfi kötetem már volt, de mellette imádtam Vörösmarty, Arany János és Csokonai verseit is.

Volt egy nagy Dísztermünk, ahol rendszeresen rendeztek előadásokat, amiken részt vehettünk. Sokat szavaltam, főleg olyan verseket, amiket nem nagyon ismertek.  (Kisfaludy: Bánkódó férj).

Szerettem kiforgatni a történeteket, verseket. Átírtam a Hófehérke és a hét törpe meséjét  Traktorocska és a hét agronómus modern (akkori) változatra.
(Ezt legközelebb ideírom nektek.  Ez a korosztály megérti majd)