Papa mesél. 1. Milyen magas a felhőkarcoló

Papa mesél

Eddig is meséltem nagyon sokat, de leginkább csak magamról.
Ezt előbb- utóbb megunják az olvasók, köztük még magam is.
Van még ugyan sok olyan történet, ami velem kapcsolatos, de a jövőben – egy jó darabig biztosan – nálam sokkal jelesebb emberek életéből mesélek lehetőleg olyan epizódokat, amiket nem mindenki ismer.

 Az ismert, neves és nemes embernek  nevét nem mindig fogom elmondani az írásom elején, mert akár mással is megtörténhetett volna.

Olvassátok az első mesémet:

1.   Milyen magas a felhőkarcoló?

Az alábbi történet a Koppenhágai Egyetemen egyik fizika vizsgáján történt.

No, milyen magas?

Feladat: "Írja le, hogy egy barométer segítségével miként mérhető meg egy felhőkarcoló magassága!"

Az egyik hallgató a következőt válaszolta:
"Fogsz egy hosszú zsinórt, rákötöd a barométer tetejére, majd a barométert a felhőkarcoló tetejéről lelógatod a földig. A zsinór hosszúságának és a barométer magasságának összege megegyezik a felhőkarcoló magasságával."

Ez a magyarázat azonban a vizsgáztatót meglehetősen feldühítette, így a diákot megbuktatta. A diák nem hagyta magát, mivel szerinte a válasz abszolút helyes volt. Az egyetem vezetősége így kijelölt egy független bírát, aki megállapította, hogy a válasz valóban helyes volt, de nem tükrözött semmiféle fizikai ismeretet.

Felhőkarcoló

A probléma megoldására behívatta magához a hallgatót, és hat percet adott neki arra, hogy szóban bebizonyítsa, birtokában van a kellő fizikai ismereteknek. A diák öt percig némán ült, ráncolta a homlokát, gondolkodott. Mikor a vizsgabiztos figyelmeztette, hogy vészesen fogy az idő, a diák azt válaszolta, annyi megoldás jutott eszébe, hogy nem is tudja, melyiket válassza.

Végül aztán belekezdett:
 "Nos, az első ötletem az, hogy megfogjuk a barométert, felmegyünk a felhőkarcoló tetejére, és ledobjuk onnan. Megmérjük, mennyi idő alatt ér földet, majd a kérdéses magasságot kiszámítjuk a H = 0.5g x t négyzet  képlettel. Viszont ez a módszer nem túl szerencsés a barométer szempontjából.

Barométer

A másik lehetőség akkor jöhet szóba, ha süt a Nap. Megmérjük a barométer magasságát, és az árnyékát is. Ezután megmérjük a felhőkarcoló árnyékának hosszát, és aránypárok segítségével kiszámíthatjuk a magasságát is.

A harmadik lehetőség, ha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor egy rövid zsinórt kötve a barométerre, ingaként használhatjuk azt. A földön és a tetőn megmérve a gravitációs erőt, a 'T = 2 pi * négyzetgyök(1 / g) képlettel kiszámíthatjuk a kért magasság értékét.

Negyedik lehetőség: Ha esetleg a felhőkarcolón van tűzlétra, akkor megmérhetjük, hogy a barométer hosszánál hányszor magasabb, majd a barométert megmérve egyszerű szorzással megkapjuk a kívánt eredményt.

De ha Ön az unalmas, bevett módszerre kíváncsi, akkor a barométert a légnyomás mérésére használva, a földön és a tetőn mérhető nyomás különbözetéből is megállapítható a felhőkarcoló magassága. Egy millibar légnyomás különbség egy láb magasságnak felel meg.

Megmérik

A legeredetibb módszer, amire itt az egyetemen mindig arra buzdítanak bennünket, hogy a hónunk alá csapjuk a barométert, bekopogunk a portáshoz, és azt mondjuk neki: Ha megmondod, milyen magas ez az épület, neked adom ezt a szép új barométert."

 

Megoldva

A történet csattanója, hogy ezt a renitens diákot Niels Bohr-nak hívták, és a mai napig ő az egyetlen fizikai Nobel-díjas dán.

Pipaszó 28. Nagykorú lettem

                 PIPASZÓ

Nagykorú lettem

A mezőgazdasági munka ráébresztett, hogy nem ezzel fogom megkeresni a kenyeremet, mert mégis csak könnyebb egy állomásfőnöknek.
Visszatértem az eredeti elképzelésemhez, belőlem állomásfőnök lesz, akárki meglátja.
Csak ehhez lépnem kellett.  Léptem is. Bár egyelőre csak aprócska volt a lépésem.  Mert először vasutasnak kellett lennem, hogy a célom valóra válthassam.
Igen ám, de a vasútnak 18 éves korom alatt nem kellettem, de nem látták elképzelhetetlennek, hogy a 18. életévem betöltése után tárgyalóképes legyek.

Nyúlról járt be dolgozni Győrbe egy MÁV főintéző, akinek a beosztása  kocsi-intézőségi vezető volt. Nagy Mihálynak hívták és anyámnak megígérte, hogy egyengetni fogja az utamat a célom felé.

Közúti hídmérleg

Addig is volt még néhány hónap, amíg elértem a 18 éves kort.
Nem maradtam tétlenül.
Abban az időben még a magyar parasztember termelt cukorrépát, amit ősszel kiszedett, kihordta a vasútállomásra, ahol hatalmas kupacokban összegyűjtötték és amikor már sok volt, kapott az állomás megfelelő vagonokat, amelyekbe be lehetett- főleg markológéppel – rakni.
Hetenként három-négy vagon megtelt. Jött a tolatós tehervonat, amibe besorozták és vitték Győrbe, ahol speciális répavonatokat állítottak össze és továbbították az illetékes Cukorgyárba.

Cukorrépa-hegy

Győrhöz legközelebbi cukorgyár volt az ácsi illetve a petőházi.
Ősszel tele volt a győri rendező-pályaudvar répával rakott kocsikkal.
A cukorgyárból a répa feldolgozásából keletkező mellékterméket a répaszeletet, ha jól emlékszem preszlingnek hívták, valamint a melaszt küldték vissza igény szerint a termelőnek, mert ezt fel tudták használni takarmányozásra.
Ma sem értem, hogy mi volt ebben a cukorgyártásban az Uniónak kivetnivalója, mert belépésünk után megszüntették a cukorgyárakat is, és a répatermesztést is.

Fentieket csak azért említem, mert anyám elintézte, hogy az állomási hídmérleg-nél legyek répaátvevő, amíg a szezon tart.
Nem volt nehéz dolgom. Hozták a répát vontatóval vagy egyéb járművel.
Rájártak a mérlegre, lemértem, utána lerakták a gyűjtőhelyre és visszafelé az üres járművet ismét lemértem.

Répavonat a petőházi cukorgyárban

Bárki kitalálhatja, a különbség volt a répa súlya, amiről Nyugtát adtam, valamint elkönyveltem. Ez a munka azért volt jó, mert nagyon sok nyúli, écsi, baráti emberrel találkoztam, - ezek a környékbeli községek -  akik a répát kihordták a vasútra.
Szerettem az emberekkel beszélgetni, mert megtudtam, hogy a parasztember humora mennyire egyedi, másolhatatlan. Mindenre volt humoros magyarázatuk, mondókájuk, akármiről is volt szó.

November vége felé elértem a 18. életévemet.
Anyám már addigra beszélt a győri állomásfőnökkel, majd a személyzetissel, aki elmondta, hogy milyen papírokat kell beszereznem a munkára történő jelentkezéshez.

Mindent összegyűjtöttem és december ötödikén (1957) bementem a győri állomásfőnökhöz, aki akkor Iványi Ede volt.
Barátságosan elbeszélgetett velem. Kifaggatott, hogy miért is hagytam ott a vasútforgalmit.
Elmondtam neki őszintén, hogy a tanuláson kívül minden más érdekelt, így el lettem tanácsolva.  De ez nem változtatja meg az eredeti célkitűzésemet.
Ezért is jelentkezem a vasútra.
Kérdezte, hogy milyen terveim vannak?

Az első beírás

A szeme egy kicsit kikerekedett, amikor azt mondtam, hogy állomásfőnök akarok lenni. De nem mondta, hogy ehhez semmi reményem nincs, sőt azt mondta, hogy bárkiből lehet állomásfőnök, hisz ő is váltókezelőként kezdte a vasutat az esztergomi vasútvonalon.

Azonban addig még tennem kell egyet-mást.
Először is, mivel csak 8 általánosról van papírom, nem vehet fel más munkakörbe, csak vonatfékezőnek.
Felküldött a munkaügyi hivatalba a papírmunkát elintézni, de azzal engedett el, hogy figyelemmel fogja kísérni a magas beosztás felé tett lépéseimet.
(Egyébként ő volt az egyetlen főnököm, aki nem mulasztotta el egyetlen találkozásunkkor sem megkérdezni, hogy állok a ranglétrán és amikor már meg volt hozzá a képesítésem, ajánlott is olyan munkakört, ami előrelépést jelentett.)

A fékbódé lett a munkahelyem

Tehát vasutas lettem, méghozzá vonatfékező.
Ez a munkakör ma már nincs. Az volt a teendőm, hogy tehervonatokon a teherkocsi fékbódéjában  (ilyen sincs már) tartózkodva, a mozdonyvezető hangjelzéssel adott parancsára a kéziféket betekertem vagy felengedtem.
Néhány vonat akkor még nem légfékezéssel, hanem kézifékezéssel közlekedett

és a vonatfékező dolga volt a vonat megállítását elősegíteni.
Ezen kívül a vonat tolatásában, összeállításában, szétrendezésében kellett részt vennem. Egy idős vonatfékező mellé kerültem, aki szívesen próbálta ki rajtam az összes trükköt, amit a fiatal vasutasokkal szoktak megejteni.

Kézifék a kocsi végén

Ez a vasúti szakzsargonból adódott.  Például az a kifejezés, hogy „Dobd át a vasat!”, azt jelenti, hogy állítsd át a váltót (nem pedig dobáljam meg kővel?).
Ha azt mondta, „Levegőzd ki a paklit”!, nem azt jelentette, hogy nyissak ki ajtót, ablakot, hanem a kocsi fékberendezéséből, oldó-zsinórral engedjem ki a levegőt.
Nagyon tetszett neki az a történet – velem nem tudta megcsináltatni – hogy mondta a vezető az új beosztottnak tolatás közben, amikor a mozdonyon már csak három kocsi volt,   „Told be a vágányra, kettőt akassz le, egy marad a gépen!”  A delikvens végre is hajtotta. Leakasztott két kocsit és felkiabált a mozdonyra, hogy az ott teljesítők közül egyik másszon le a gépről, mert ez a parancs!
A telet kihúztam, mint vonatfékező.  Gyula bácsi, a „mentorom”, megtanított arra is, hogy télen hogyan védekezzünk a fékbódéban a hideg ellen.
A pálya mellett levő szalmakazalból vagy szalmakötegből egy nagy köteget beigazítottunk a fékbódéba és nem ért bennünket a hideg.
Márciusra letettem a jegyvizsgáló vizsgát és felkerültem személyvonatra.
Szerencsémre (vagy talán irányítottan?) falubeli jegyvizsgálók mellé, akik hamar rájöttek, hogy tudok én sok mindent a vasútról.  A Hegyeshalom Budapest, valamint a Győr-Veszprém (Alsóörs)  vonalakon jártunk, ahol legelőször az állomások, megállóhelyek sorrendjét kellett megtanulnom, oda-vissza illetve össze-vissza is, nehogy leégjek az utasok előtt.
Amikor május végén visszamentem Szegedre az iskolába valamilyen papírokért,

az osztálytársaimnak tátva maradt a szája, hogy ők még nem is végeztek, én pedig már, mint jegyvizsgáló járom a vonatot, mondogatva: „Jó napot kívánok! Menetjegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!”
Jól esett, hogy ezért egy kicsit irigyeltek.
Érdekes, hogy bár senkinek nem említettem, hogy milyen iskolába jártam, azt pedig pláne nem, hogy mint végeztem – főleg az idősebbek – tiszt úrnak szólítottak, amire még egyáltalán nem szolgáltam rá.

Visszatérve eredeti célkitűzésem eléréséhez, csakugyan sokat kellett tennem.
Tettem is. Ezt a „Peronkakas” című írásomban részletesen leírtam 111 posztban a blogomban (Könyvet még nem sikerült belőle kiadnom), ami tartalmazza a vasúton töltött 43 év (+12 év tanműhelyi) történéseit.
Most csak annyival untatlak benneteket, hogy leérettségiztem (ha hiszed, ha nem jelesre!), szereztem három diplomát és néhány magas munkakört is megszereztem, sőt állomásfőnök is lehettem volna, de addigra már volt annyi tapasztalatom, hogy rájöttem, az állomásfőnök csak egy pofozógép :
fentről ütik- verik, csépelik mindenért ami az állomáson történik vagy nem történik, neki pedig ezeket a csapásokat tovább kell adni, persze lefelé.
Ez nem volt a kedvemre való.
Maradtam, - amíg csak engedték – oktató, aki a szerzett tapasztalatai alapján el tudta mondani a fiataloknak nem csak a szabályokat, hanem a kivételeket is.

A Lovagkeresztet mutogatom

Végeredményben hasznomra vált, hogy nem vezetőként kezdtem a vasutat, tapasztalat nélkül.

Sőt, odáig is eljutottam, hogy az államalapítás ezredik évfordulóján (2000. aug. 20-án), a vasúton végzett tevékenységemért a köztársasági elnök a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntetett ki. Ezt előttem még egyetlen vasutas sem kapta.   (Néhány kollégám sír Walter-nak szólított!)
(A „millenniumi év” 2000. január 1-jétől 2001. augusztus 20-ig tartott.)

A vasútról a jövőben keveset fogtok hallani tőlem.
Valószínű, hogy más témát azért találok, amit leírhatok, mert azt mondják, hogy a téma az utcán hever. 
 A baj az, hogy egyre nehezebben tudok lehajolni.

Pipaszó 27. Hosszú forró nyár

                  PIPASZÓ

Hosszú forró nyár

Nagyon nehezen tudtam túltenni magamat azon, hogy bukott diákként kellett otthagynom azt az iskolát, ahová jó szántamból és nagy reményekkel mentem.

Nyúl  állomás

Anyám – talán mert Ő is szégyellte volna – senkinek nem árulta el, hogy megbuktam, csak annyit mondott, hogy vasutas iskolába jártam.
Néha, mikor szolgálatban volt, kimentem hozzá az állomásra figyelni, hogyan bonyolítják a vasúti közlekedést az életben.
Nyúl nem volt egy nagy állomás.
Nem is állomás volt, hanem Megálló-rakodóhely.
Az átmenővágány mellett volt két rakodóvágánya, amelyeken mindig álltak teherkocsik, mert a Tsz-hez sűrűn érkeztek küldemények és ők is küldtek terményeket máshova vasúton.
Az állomás végén volt egy teljes sorompóval felszerelt átjáró, amit a váltókezelő málházó, sorompókezelő, értesítő – szóval mindenes bakter kezelt, amikor szükség volt rá.  De csak a nappali órákban.

Két forgalmi szolgálattevő volt, akik másnaponként váltották egymást.  Vagyis 24 óráztak.  Reggeltől másnap reggelig. Egyik forgalmista volt az anyám.
A megálló-rakodóhely két állomás között volt, Győrszabadhegy és Pannonhalma között, ahol még két megállóhely is volt, Kismegyer, a szabadhegyi oldalon és Écs a pannonhalmi oldalon.
A megállóhelyen Kijárati és Bejárati jelzők voltak, amiket a forgalmista kezelt.
Az engedélykérésekben csak tanúként vett részt.

Ilyen vonatok járkáltak

Az eddigieket csak a vasutasok értették, így olyasmit is mondok, amit a civilek is megértenek. 
Ha nem is volt nagy a nyúli állomás, rengeteg utas fordult meg, mert a kb 3000 fős község zöme Győrbe járt dolgozni és ráadásul vasúttal, mert a buszokra nem férhettek volna fel, mert csak a távolsági – balatoni, pannonhalmi, veszprémvarsányi - buszok közlekedtek és álltak meg a faluban.
A személyvonatok kis Bz kocsiból álltak. A munkásvonatok esetenként 18-20 Bz kocsival közlekedtek.
Mivel munkába bérletekkel jártak, a bejárók a bérletet a forgalmistától vették, így őt az egész falu ismerte.
Mivel a faluban általában mindenki ismer mindenkit, hamar feltűnt, hogy az állomás környékén egy idegen fiatalember kevereg.  Mármint én.
Hamar elterjedt, hogy én az Ilonka néni fia vagyok és néhányan már szóba is álltak velem.
Volt, aki mesélt a faluról, a falusi emberekről és a szokásaikról. Hallottam, hogy nemrégen még a község a „nyuli bicskások”-ról volt híres. Említettek is egy-két nevet.  Nekem ezekkel olyan szerencsém volt, hogy szinte először velük barátkoztam össze és kiderült, hogy békés emberek – ha nem isznak sokat!

A főnök biciklije

Később, amikor már a falusi focicsapatban fociztam, ők voltak a legnagyobb szurkolóim és védelmezőim.

Az állomásnak – mégiscsak így említem – volt főnöke is, Nánai Laci bácsi, aki családjával az állomásépület emeletén lakott.

Neki köszönhetem – bár Ő nem tud róla – hogy megtanultam biciklizni.
azt mondja nekem egyszer:    -  Pistikém! Akarsz keresni 20 forintot?
Husz forint akkoriban nem volt kevés pénz - pláne, hogy nekem egy fillérem sem volt.
Kérdeztem, hogy mit kellene ezért tennem.
Mondja, hogy át kellene kerekezni Töltéstavára, ami kb 4 kilométerre volt tőlünk, mert valakinek érkezett egy vagonban építőanyag, őt kellene „kiértesíteni”, amiért 20 forint jár.

Szeliditem

Mondtam, hogy szívesen átmegyek.
Ott a kerékpárom, azzal áttekerhetsz. Igaz, hogy női, de lehet vele menni.
Elvállaltam az értesítést és fogtam a kerékpárját, toltam az átjáró felé.
Utánam szólt, hogy miért nem ülök fel. Visszaszóltam, hogy a járdán nem akarok.
Amikor átértem az átjárón ott a földes-út mellett mindkét oldalon kukorica volt. Ennek a takarásában kezdtem el a biciklizést.  Szerencsém volt, hogy a bicikli női volt, így könnyen áttettem a lábamat a másik pedálra.
Csodák csodájára a harmadik próbálkozás után már folyamatosan bicikliztem.
Megtaláltam Töltéstaván az érdekeltet. Örült a híremnek, mert várta az anyagot a házához.
Visszafelé már variáltam a biciklizést. Nem állóhelyben ültem fel hanem bal lábbal az egyik pedálra lépve gurultam, úgy tettem át a másik lábamat.
Amikor visszaértem, már egy boldog ember voltam, aki tud biciklizni.
Legközelebb már Győrújbarátra is átkerekeztem „kiértesíteni”, pedig oda már forgalmas közúton kellett menni.

Szedjük a kévét

Sokáig nem tétlenkedhettem, mert anyám rátalált egy olyan csoportvezetőre, aki minden nyáron csapatot szervezett aratás és cséplés végzésére.
Beajánlott hozzá engemet és apelláta nem lehetett az előzmények miatt.
Valamiből meg kell élni!
Következő héten már indultunk is vonattal Mosonmagyaróvárra, onnan busszal az  „Árilis 4-e” majorba, ahol a munkát kellett végezni.
Első héten három hasonló korú társammal kepéztünk. Ha nem tudnád ez mi elmondom.   Az arató gép által kidobált összekötött búzakévéket kellett összehordani és belőlük keresztet (kepét) rakni.  Persze nem akárhogyan.
A keresztet egy alj kévével kezdtük és a kévéket kereszt alakban erre kellett rakni úgy, hogy a kalászok befelé legyenek. Nálunk 16 kéve alkotott egy keresztet  (mondták, hogy máshol más lehet a szokás), a tetejére raktunk egy nagy kévét a „papot”, amit a gabonaszárával jól odakötöztük, hogy ne tudja a szél megbontani.

Ilyen a kereszt vagy kepe

Ilyenekkel szórakoztunk reggeltől estig egy héten keresztül.
Így elmondva kicsit unalmas lehet, de azért közben jókat röhögcséltünk.  Egyszer még nyulat is fogtunk.
Honnan tévedhetett szegény a környékünkre nem tudom, de biztosan megbánta.
El kezdtük kergetni.  Meg kell mondanom, hogy nagyon ügyes nyúl volt.  Kegyetlenül becsapott bennünket néhány hirtelen kanyarodásával, de végül volt egy rossz lépése.  Ugyanis a közelünkben volt egy hatalmas ganékupac (trágya-kupac), ami mellett egy kb. 50 cm mély árok húzódott.  Szegény kis nyúl, talán véletlenül, beleugrott az árokba. Az árok másik végén én is beleugrottam az árokba és vártam a nyuszit.  Be volt kerítve.  Megpróbált ugyan átugrani engem, de egy ügyes kapusfogással elkaptam a fejem felett.
A többiek mondták ugyan, hogy milyen ügyes voltam de majdnem felfordultak a röhögéstől. Az árok alján ugyanis ganélé volt, amit a nyuszi szépen rám fröccsentett.  Kegyetlenül nézhettem ki, és magam is csak nevettem.
Este a szakácsnővel elkészíttettük a nyulat és jól bevacsoráztunk belőle.

Cséplőgép

A következő héten a cséplőgéphez kerültem.  Három-négy fős csapatok voltak, akik váltva egymást a töreklyukba, a zsákoknál, az asztagon vagy a szalma-kazalon végeztek munkálatokat.
A töreklyukban iszonyú volt a por.  A védőszemüveget sűrűn kellett törölgetni, sapka nélkül nem tudtam volna megmaradni, de kibírható volt.
A zsákoknál nagyon kellett figyelni, hogy, amelyik megtelt, azonnal cserélni kell nehogy a búza a földre folyjék.
76 kilogrammos zsákokat töltöttünk, illetve megtöltve 76 kilogrammosak lettek.  Ezeket a zsákokat egy helyen összeraktuk és ha jött a vontató felpakoltuk rá és vitték Mosonmagyaróvárra a takarmánytárolóba.  

Jó nehéz a zsák

 
Egyszer elmentem a vontatóval én is. A zsákokat a pótkocsiról fel kellett hordani egy meredek falépcsőn a padlásra és ott ki kellett önteni.
Ezt úgy lehetett elvégezni, hogy mielőtt a vállamra vettem, vállamra tették előtte a zsák száját ki kellett bontani és egyik kézzel befogva vittük a padlásra.
Nálam erősebb férfiak végezték ezt a munkát.  Engem figyelmeztettek, hogy ember kell ehhez a munkához és én álljak inkább félre. Mivel azonban a közelben lányok figyelték a rakodást, nekem ugyan beszélhettek.  Mondtam, hogy tedd csak a vállamra, felszaladok én vele a padlásra.
Nyögtem ugyan alatta, de három-négy zsákkal én is feljutottam a padlásra, megnövelve ezzel a tekintélyemet a lányok előtt.
Egy hétig az etető mellett is dolgoztam.  Ő engedte a kévéket a garatba, ahonnan levonult a kéve, hogy a cséplőgép elvégezze vele  a dolgát.  Kiverte a magokat és külön választotta a szalmától, törektől, amit a gép aljánál levők elrendeztek. 

Magas már a kazal

Az etetőnek kellett szépen előkészítve odaadni a kévét, előzőleg a madzagtól megszabadítva, hogy az etető, aki nem lehetett akárki, beleeregesse a garatba.

Reggeltől estig ment a munka.  9-10 óra körül leállta a gép, hogy reggelizzünk és 12 órakor szintén, hogy a munkások ebédezzenek.
Volt egy banda gazda, aki dirigálta, hogy ki hova menjen reggel. Ő hívta fel a figyelmet  a reggeli és ebéd kezdetére és befejezésére.   Főleg a befejezésére volt egy mondása, amit viccesnek tartott és eleinte én nem is értettem. 
Az ebédidő végét ezzel a vezényszóval jelezte:  Szart a kutya, szíjat fel!
Az idősebbektől kérdeztem, hogy mit jelent ez a mondás.  A végét meg is értettem, mert a cséplőgépet a traktorról egy szíjjal hozták működésbe, amit leálláskor le kellett venni, nehogy véletlenül megmozduljon a cséplőgép. Induláskor kellett ezt a szíjat felrakni!

A vezényszó eleje volt szerinte a vicces, mert a szíjat úgy hallatszott, hogy szíjjad!
Egyik héten a gazda a kazalra vezényelt négyünket. Egy nyugdíjas tanítót és egy nyugdíjas jegyzőt, egy idős susztert és engem. A dolog a kazalon az volt, hogy az elevátorral  (valamiért ezt gelegó-nak hívta a tapasztaltabb ember) a szalmát feljuttatták a kazalra  -  persze, amikor már magasabb volt – ahonnan azt szét kellett osztani a kazal szélei felé, hogy ott elrendezzék. Mivel én voltam a legfiatalabb, azt mondták az öregek, hogy álljak a gelegó alá és osszam szét a szalmát.
Egy darabig ment is a munka, de egy idő után olyan sűrűn jött fel a szalma, hogy nem győztem szétosztani. Amikor egyik oldal felé már hatalmas kupac volt, oda kellett állnom és segíteni az öregnek továbbszórni. Addigra a másik öreg előtt gyűlt össze a nagy kupac.  Neki is segítenem kellett, hogy bírjon a szalmával.
Szó, mint szó 11 órakor már úgy ki voltam merülve, hogy nem bírtam tovább.
Fogtam magamat és elfeküdtem.
Ahogy ezt észrevették, azonnal leállították a cséplést, a gazda feljött a kazalra és érdeklődött, mi van velem. Csak nyögtem.  Mire mentőt hívtak. Levittek a kazalról és a mentő bevitt Mosonmagyaróvárra a Kórházba.

A kazal tetején

A Kórházban a mentősök felvittek egy orvosi rendelőbe, ahol felfektettek egy műtőasztalra, mondván, hogy várjak, majd jön az orvos.
Vártam.   Nem tudom mennyit, mert órám nem volt. De egyszer csak már nagyon untam a várakozást, szépen lemásztam a műtőasztalról  és kisétáltam a rendelőből és a Kórházból is.   Gyalog mentem  „haza”, ahol nagyon örültek nekem, hogy nincs semmi bajom. Persze nem mondtam nekik, hogy a kutya sem nézett rám a Kórházban, úgy otthagytam őket.
A kazalra azonban többet nem osztott be a gazda. Nem is volt semmi probléma, végigdolgoztam a cséplést a többi munkással együtt.
Azt nem tudom, hogy ezzel a melóval mennyi pénzt kerestem, mert a gazda az anyámnak adta a készpénzt is és a gabonáért járó pénzt is, mert a munkabér a pénzen kívül bizonyos mennyiségű gabona (rész) volt.  Mivel nekünk nem volt olyan állatunk, amik elfogyasztották volna a gabonát, a gazda az én részemet eladta.
Mit törődtem én vele.  Örültem, hogy vége van a cséplésnek, mert rájöttem, hogy nem nekem találták ki ezt a munkát.

Mindenesetre a költő szavaival:  „…ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Walter István Traktorocska és a hét agronómus

"Csak ülök és mesélek"

Traktorocska és a hét agronómus

Volt, hol nem volt, túl az Óperencián, ahol a tudományos alapon kitenyésztett kurta farkú malac túr a silózott takarmányban, élt egyszer egy gonosz Kuláknő.

Ennek a gonosz Kuláknőnek volt egy lánya Traktorocska, aki minden tilalom ellenére eljárt a Gépállomásra.

Egyszer ez a gonosz Kuláknő elment a Tükerhez és így szólt hozzá:

-         Tükerkém, Tükerkém, mondd meg nékem, ki a legdolgosabb a megyében?

-         Te egy lusta, hanyag disznó vagy – így szólt a Tüker – de Traktorocska a legdolgosabb:

-         Tyű, az apja Árgyélusát – szólt a szentéletű Kuláknő és azonnal magához hívatta a TSzCs-ből a bérelszámolót, aki azelőtt csendőrtiszt volt - és így szólt hozzá:

-         Ismerem múltadat, részletesen és globálisan is. Ha nem akarod, hogy leleplezzelek, csald ki Traktorocskát az erdőbe és öld meg.

Makkot szedni...

A bérelszámoló erre irányt vett Traktorocskára és azzal a trükkel, hogy
„Makkot szedni hazafias kötelesség! – kicsalta őt az erdőbe.

Amint mentek, mendegéltek, Traktorocska elkiáltotta magát:
      -   Tartsunk röpgyűlést !%
A bérelszámoló erre úgy elszaladt, mintha ott sem lett volna.

Gyűjtsd a fáradt

Traktorocska pedig tovább ment a fejlődés útján, mígnem egy előre gyártott elemekből készült házikóhoz nem ért, aminek a homlokára ez volt írva:
„Gyűjtsd a fáradt agronómust!

Traktorocska látta a nyitott kérdéseket, a nyitott kaput és kapucédula nélkül átbeszélte magát a kapun.
Odabent látta a Bútorkészítő Nemzeti Vállalat által készített hét kis ágyat, az éjjeli műszakban készített hét kis edényt és mindent, minden hét darabban.

Elővett egy altatóport, hogy az alváshoz való viszonyát megjavítsa és napirendre tűzte ki a lefekvést.

Már javában a prémiumról álmodott, amikor megérkeztek az agronómusok.
Azonnal látták, hogy valami nincs rendjén, ekkor megpillantották Tracstorocskát aki felébredt és építő kritikával illették a dologhoz való viszonyát.

Traktorocska pedig önkritikát gyakorolt és ott maradt társbérlőnek.

Kialakították a kollektív viszonyt, megszervezték a kultúrgárdát és minden nap elénekeltek egy mozgalmi dalt.

készételt kínált

Igen ám!  De a gonosz Kuláknő tudomást szerzett arról, hogy Traktorocska az erdőben vígan él.  Nagy gonoszan felöltözött Népbolt alkalmazottnak és ravaszul készételt kínált neki.

Traktorocska pedig belekerült a gonosz Kuláknő uszályába és megevett egy Töltött káposzta  felírattal  ellátott készételt, amiben valójában szalontüdő volt.
Javában ette a szalontüdőt, amikor egy csülök a torkán akadt és elterült.

Sírtak-ríttak az agronómusok és azonnal rendeltek egy üvegkoporsót a Zagyvapátfalvai  Üveghutától. Kérvényüket küldözgették a Megyei Tanácshoz, a Belügyminisztériumba,  mire három hónap múlva megjött a válasz:

Gyümért ládák

„Mosógépet nem küldhetünk, mert jelenleg nincs raktáron.”
Az agronómusok ezután elmentek a GYÜMÉRT-hez és vettek egy gyümért-ládát.  Beletették Traktorocskát és vitték, vitték….
De, mivel nem voltak kellő védőberendezéssel ellátva, megbotlottak a cipőzsinórjukban.
Elejtették Traktorocskát, mire kiugrott a csülök a torkából.

délceg bányász

Éppen arra jött a totónyereményen vett motorkerékpárján egy délceg bányász.
Meglátta Traktorocskát, beleszeretett és egy hetedhét országra szóló termelési értekezletet tartottak.
Még tán most is tartana, ha lett volna, aki hozzászóljon!

Walter István Temetőcsősz

                                                                                                            

                                                                                                             Walter István

                                                                                                               

                                                             Temetőcsősz

Havas decemberi délután volt

Mikor egy deszkából összetákolt

Koporsót kísért ki három ember,

S hagyott a bécsi temetőkertben.

Az eltávozott szegény lehetett

Nem váltottak polgári sírhelyet,

Csak egy gödröt, névtelen, fejfátlan

A temető szegény fertályában

Barátai sem hintón érkeztek

Tán hasonló szegények lehettek

Nem álltak soká latyakban, sárban

Papírt nyomtak a csősznek markába

Halottas-cédulát, hogy az árva

Az isten kertjének leltárába

Vezesse be a megboldogultat.

Ezzel ők is hátat fordítottak.

A temetőcsősz sem tett már többet,

Vetett még rá néhány lapát földet.

Bement aztán a meleg szobába

Beírni, hogy melyik parcellába,

Melyik sorába, melyik sírjába

És persze, hogy kinek lesz itt ágya.

De mikor a nevére pillantott,

Agyába egy régi emlék ugrott.

Gyerekként az apja kézen fogta,

S vezette a Szent István templomba.

Suhogott a nők fényes ruhája

És szállt a tömjénnek kék párája.

Búgott az orgona. Ó de szép volt!

A templom ragyogott, mint az égbolt.

Mise végén apja felemelte.

Mi történik, hogy ő is meglesse.

Az a nagy orrú, látod, a császár

Egy fiút simogat az oltárnál.

A fiú egy karmesternek fia.

Miatta van itt a kompánia.

A fiú egy szép muzsikát költött,

Amiért a sok úri nép eljött.

Látod, ilyen egy szorgalmas gyermek,

Akit a felnőttek megbecsülnek.

Te megéred, nagy úr lesz belőle.

Amit mondtam, majd jusson eszedbe.

A temetőcsősz csóválta fejét

Nem értette, miért ilyen a vég.

Mert a fiú, ki nagy úrnak indult,

Jeltelenül, szegények közé bujt.

Mégsem lehetett szorgalmas gyerek?

Rossz magaviseletű lehetett?

Nem értette, mi lehet e mögött,

Hogy itt van most a szegények között.

Húzott egyet az égetett borból,

Könnyebben megszabadul a gondtól.

S beírta a protokollba mindjárt,

Neve: Wolfgang Amadeus Mozart.

Kinézett a hideg éjszakába

Pont rálátott a zenész sírjára.

A fehér hó úgy bemárványozta,

Mintha gazdag ember sírja volna.

Kisfaludy Károly Bánkódó férj

Kisfaludy Károly

A bánkódó férj.
 

Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.                                               

"rózsás ajkin pör untalan"

Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tagú, őz termetű;
De jaj, mi szép oly csintalan,
Rózsás ajkin pör úntalan.
Most kezde csak honn kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver a mit lát.
Férjén a sor, ki zugban ül,
Midőn ily szó harsog kivül:
"Jön a tatár!"
Réműl, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hegykén kilép:
Ő férfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél.  
Még harcztól lángzók ajkai,

Jön a tatár!

Lejtnek hókeble halmai,
Midőn jön egy zömök tatár,
Szívén zsákmány, szemén tűzár
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékban  átöleli,                   
Magához lóra emeli,
Eltér s öröm lobbantában
Rá-rá pislog nyargaltában.
Búsul a férj szép asszonyán,
Utána néz mint vész után;
S a mint eltűnt, könny könnyet hajt
Sajnálná őt, és felsóhajt:
"Szegény tatár!  

Szegény tatár!

zömök tatár

Pipaszó 26. Jóból is megárt a sok!

          PIPASZÓ

26.       Jóból is megárt a sok.

Hamarabb megtanultam mi a harmadfokú egyenlet, mint azt, mi az elsőfokú teendő!

Nagyon jól éreztem magam ebben az időben, az iskolában.
Sok olyan elfoglaltságot találtam, ami nagyon is a kedvemre való volt.

A jóslat

Az iskolaújságot ugyan már nem én szerkesztettem, de rendszeresen írtam bele  verseket, melyek ugyan nem lettek időállóak, de az iskolában ezáltal mindenki tudott rólam.
A verseket nagyon sűrűn írtam, mivel a piactéri cigányasszony azt jósolta, hogy 26 évig élek. Gondoltam még van 9 évem, akár még híres költő is lehetek.

Nagyképűség lenne arra hivatkozni, hogy Petőfi is 26 évet élt!?!?
Az énekkarral rendszeresen jártunk előadásokra nem csak a szegedi, hanem a környező helységek iskoláiba is.   Már harmadik éve.

A tánccsoportból sem akartam kimaradni. Közülük – velem együtt – négyen a méhkeréki táncokat táncoltuk nagy sikerrel.
A mandolinzenekar még csak egy éves volt, de ritkaságszámba mentünk, így mindenhol szívesen hallgattak bennünket.
Az iskolában nem sűrűn, de az intézetben gyakran voltak bálok, ezeket minden alkalommal  nagy izgalommal vártam. 

 

Tánc

  Ekkorra már volt egy-két helyesebb kislány, akikhez csak a táncon keresztül tudtam közelebb kerülni.
Ha egyéb nem is történt, szívesen táncoltak velem, mert nem tapostam a lábukra, mint egyik másik társam.
Az iskolai szavalóversenyekre mindig neveztem.  Kerestem olyan verseket, amik nem voltak közismertek, de nagyon érdekesek voltak és nem csak hogy elszavalhatók, de úgymond eljátszhatók voltak.
(Ha valaki kíváncsi rá, és nem ismeri, a legközelebbi írásomban megtalálja Kisfaludy Károly versét A bánkódó férj-et, Arany János Tudós macskáját vagy Romhányi József Marhalevél című versét)

A bakterban volt néhány olyan előadás, ahol vidám jeleneteket adtak elő a tanulók.  Nekem nagy sikerem volt azzal, hogy Arany János  Családi kör című versét mondtam el olyan változatokban, ahogy különböző karakterek szavalják.
Például a drámai színész, a primadonna, a sváb kereskedő, a részeg ember és Móricka az iskolában. Mindig nagy sikerem, volt vele.

Szavalás

Nagyon sokszor elmeséltették velem akármilyen összejövetelen a Hófehérke és a hét törpe kifordított változatát, amit ma már sokan nem értenének meg, mert az akkori viszonyok alapján lett átírva.
Címe:  Traktorocska és a hét agronómus.  Ezt is le fogom írni egy külön írásban, ha valakit érdekel, elolvashatja.  

Akár a Brigádnapló című írást, amit szintén azok tudnak értelmezni, akik részt vettek az egykori szocialista brigádokban.

Miskolc rendező

Tavasszal az iskola pályázatot írt ki fogalmazási versenyre.

Mondanom sem kell, beneveztem.  Bekerültem a legjobb 30 fogalmazást írók közé.  A 30 tanulót elvitték vonattal Miskolcra. Ott megnéztük a vasúti berendezéseket és az éjszakát Miskolcon töltöttük.
Miskolcról elindultunk egy hosszú gyalogtúrára.  Háromnapos utat tettünk meg Egerbe.  Két éjszakát a hegyekben levő menedékhelyeken töltöttünk. 

Szentlélek menedékház

A második éjszaka után a Szentléleki menedékhelyen az egyik korán kelő azzal ébresztett bennünket, hogy esett a hó.
Mivel ezen a napon május 23-a volt, először annyit mondtunk neki, hogy ugyan kivel szórakozzon. De csak kötötte az ebet a karóhoz és csakugyan az ablakon kinézve mindenütt csak havat láttunk.

 

Hóban meneteltünk

A hóban indultunk tovább, ami 11 óra körül aztán teljesen eltűnt.
Nagyon érdekes kirándulást tettünk.
Az itt szerzett élményekből kellett megírni a fogalmazási verseny döntőjét.

Hogy  ki, mit tartott érdekesnek és nem utolsó sorban, hogyan tudta mindezt elmesélni.
Az én „művem” a harmadik díjat nyerte el. Még ma is megvan a jutalomkönyvem, amit szeretettel olvastam:  Szántó György Mózart kutyája. 

Jutalomkönyv

Mozart temetéséről magam is írtam verset.  Ezt is megismerhetitek egyszer csak..

 Ilyen sok sikerélmény után senki nem csodálkozott, hogy a tanévzáró ünnepségen háromszor is pozitív értelemben,  dícsérőleg említették a nevemet.
Utána sokan gratuláltak.
De a boldogságom, nem hogy nem volt teljes, de katasztrofális volt.
Még nem tudta senki, csak én – meg néhány érdekelt tanár - , hogy részemről vége van ennek az iskolának.
Hiába a dédelgetett álmok, hogy egyszer majd valahol állomásfőnök leszek.
Úgy nézett ki, hogy ennek lőttek!
Ugyanis mindenre szakítottam időt, csak a tanulásra nem, így három tantárgyból megbuktam.   A történelmet sajnáltam legjobban, nem is tudom, hogy jött össze, mert szerettem. Az évszámokat Lőrincz Sanyi után én tudtam a legjobban. De ez kevés volt.   A kémiát nem szerettem, nem is értettem. Ma sem tudom, hogy mik azok az alkáli fémek és hogy melyik elemnek mennyi a vegyértéke.  Talán a dinamitról tudtam annyit, hogy a Nóbel Alfréd nevezetű svéd kémikus glicerint kevert kovával.  Miért csinált ilyet soha nem értettem. Joggal buktam.

 A harmadik az árufuvarozás.  Utáltam tanárostól ezt a témát. Széll tanár úr (akit csak Szél ficsúrnak neveztünk) nem tudta úgy elmagyarázni, hogy lekösse az érdeklődésemet.  Egyébként is volt egy-két nevetséges szokása.
Ha valaki beleszólt az előadásba, rákiáltott:  „Mit fröcsögsz itt, szerteszéjjel !?” vagy ha valaki butaságot mondott,  el kezdett kiabálni:
 „Nyissátok ki az ablakot, kiugrok!”   Eleinte volt is, aki kinyitotta.
Diáknyelven:  meghúzott.
Később, már vasutas koromban sem szerettem ezt a témát.  Csak Bicskei Béla oktató úrnak köszönhetem, hogy sikerült, a kinevezésemhez kötelező vizsgát letennem.

"A mi időnk lejárt!"

Ezekkel nem dicsekedtem senkinek, csak csodálkoztak, hogy miért búcsúzkodok én annyira, mintha már soha nem találkoznánk.  Majdnem így lett.
Igaz, hogy osztályismétléssel folytathattam volna a tanulmányaimat, de annál büszkébb voltam, hogy egy évvel fiatalabbakhoz csatlakozzak.
Úgy eldugtam ezt a bizonyítványt, hogy még magam sem tudom még ma sem, hogy hol lehet.  Nem kívántam mutogatni senkinek.

De mit mondok anyámnak, aki szentül hitte, hogy magas rangú vasutas válik belőlem?
Nem csoda, hogy amikor hazafelé utaztam, minduntalan Petőfi sorai jártak a fejemben:    „Egész úton hazafelé, azon gondolkodám…!” -  hogyan adom elő a velem történt kudarcot.
Meg is lepődtem, amikor anyámmal ismertettem az iskolai „eredményemet”, nem szidott, nem hordott le, annál rosszabbat tett.  

 

Van aki ebből megél

 Azt mondta, hogy egészséges, erős vagyok, a TSz-ben szükség van dolgos kezekre, és abból is szépen meg lehet élni.

Keserves nyár elé néztem, közben azon agyaltam, hogy lehet helyrehozni ezt a hatalmas bukást.  Mert azért is állomásfőnök akartam lenni.
Így persze egy kicsit göcsörtösebb az odavezető út.

Az út elejéig azért még volt egy izgalmas nyaram.   El fogom mesélni.