Pipaszó 23. Karácsony Nyúlon

             PIPASZÓ

Karácsony Nyúlon

A békési kaland után már nem sok idő maradt tanulásra karácsonyig.

Nyúli vonat

Közben megkaptam a levelet is hazulról, amiben anyám leírta, hogyan találhatok haza, ha a karácsonyi szünetben látni akarom a családomat.

Persze, hogy látni akartam.  Főleg arra voltam kíváncsi, hogy milyen lett az új otthonunk.

Nyúlra könnyen eltaláltam.
Győrből a legkisebb gőzmozdonnyal közlekedő vonat volt az én vonatom.
Helyes kis fapados Bz kocsikból állt a szerelvény.
Azon a vonaton, amelyikkel én utaztam nem sok utas volt. Főleg a piacról hazatérő vidéki  őstermelők foglalták el az apró kocsikat.

Bz kocsik

Tetszett, hogy mindenki köszönt mindenkinek, mintha egy helyről jöttek volna.
Később rájöttem, hogy más faluból valók voltak, de az volt a szokás, hogy ez nem számított. Látásból biztos ismerték egymást.  Vagy a vonatról vagy a piacról.

Érdekes, Győrben is előfordul, hogy rám köszön valaki:  - Jó napot kívánok!
Soha nem láttam.  Biztosan nem is ismer, de tudom, hogy vidéki ember lehet, azért köszön.  Persze, visszaköszönök.  Ő is ehhez szokott!

Én minősültem a vonaton az  egyetlen idegennek.
Néhányan úgy néztek rám, mint csóka a piros kukoricára. Idegen voltam.
A negyedik megállónál leszálltam.  Azonnal megpillantottam anyámat, aki a vörös sapkájában már a vonat továbbindítását végezte.

Nyúl állomás

Amikor a vonat elment, köszöntöttük egymást. Oda szólt  a főnöknek, Nánai Laci bácsinak, hogy hazakísér engem, a kicsi fiát – akkor már magasabb voltam nála – és rögtön jön is vissza.

Az állomás végénél nyárfákkal körülvéve és jellegzetes vasúti beton kerítéssel  bekerítve állt a szintén jellegzetes vasúti „bakterház”, ahol már várt engem a nagymama, aki a családnál (lányánál) lakott, mivel akkor már négy testvérem volt, akikre vigyázni kellett, amíg anyám dolgozott.
Nem irigyeltem, mert a négy lánnyal éppen elég gondja volt.

                                                                                                      

Bakterház

Kerekeskút

A két nagyobbik 12 illetve 11 éves volt, ők már iskolába jártak, a két kisebbik három illetve két évesek elevenek, kíváncsiak, minden érdekelte őket, ami nagy odafigyelést igényelt a nagymama részéről.
Én sok gondot nem okoztam, mert csak valamivel többet kellet főznie, hogy nekem is jusson.

Ráadásul sokat tudtam segíteni, mert a kerekes kútról hordtam be a vizet, ha kellett, vágtam és hordtam be fát, mert a főzés és a fűtés fával illetve szénnel történt.
Háziállatokkal ekkor még nem foglalkozott. Nem volt a háznál egy cicán kívül egy állat sem.
Maga a lakás nem volt nagy, de kellő szervezéssel elfértünk benne.
Volt egy nagy szoba, ahol a nők el tudtak helyezkedni. Nekem a konyhából választottunk le egy helyiséget.
A fürdőszoba az előtérben elhelyezett nagy lavórból állt.

WC-re ki kellett menni az udvarra, jó hátra a disznóól mellé. A disznóól üres volt, ott lett tárolva a szén és a fa.
A padlásra az udvar felől lehetett feljutni. Sok keresni való ott nem volt, mert csak olyan dolgok kerültek fel oda, amikre nem, illetve csak ritkán volt szükség.

Ez lett tehát az új otthonunk, illetve házunk.

Még kert is tartozott hozzá, melyben bármit termelhettünk volna – ha lett volna, aki megműveli.  Lett is, de csak a következő nyártól. Méghozzá én magam.

Fenyőfánk isw volt

A karácsony nagyon szépre sikerült.  Anyám szerzett egy kis fenyőfát, amit a leányokkal nagyon szépen feldíszítettünk. A húgaim ügyesek voltak, nagyon helyes díszeket készítettek színes papírokból. Még a kicsik is segítettek. Semmi pénzért ki nem lehetett hagyni őket a készülődésből. Persze inkább hátráltattak, mint segítettek, de így volt az igazi.
Angyalhaj még maradt tavaly karácsonyról, pár szem szaloncukor is került a fára.  A fa alá nagyon szerény ajándékok kerültek. Főleg olyan ruhadarabok, amelyekre úgyis szükség volt már.   Játékok csak a kislányoknak jutottak.
A nagylányok valamilyen ruhát és könyvet kaptak, aminek nagyon örültek, ahogy én is a zokninak, amit kaptam.

Mivel esténként más szórakozás nem volt, énekelgettünk. A nagylányok az óvodából, iskolából ismert dalokat kezdték el.  Anyám, ha otthon volt nagyon szépen énekelgetett régi gyermekdalokat.

Vidámak

Én pedig szívesen bekapcsolódtam, mert élveztem a kislányok énekét, mivel még sok mindent nem értettek belőle, sőt félreértették.  Jókat nevettünk például azon a dalon, amelyik valahogy úgy szólt, hogy  „…túl a zöldellő távoli lankán…”, a kisebbik mindig azt énekelte, hogy „…távol Ilonkán…!”, mert szerinte annak volt értelme.

Nem szép, de én fontam

Bemutattam a kosárfonó tudományomat is.  A nagymama nagyon örült neki, hogy fontam, egy-két használható – bár nem szépség győztes -  kosarat.

Kosárnak való

 

Így zajlott az élet Nyúlon.

Nem mondom, hogy túl izgalmas lett volna, de szép volt így is.
Nem voltam elkeseredve, amikor eljött az idő és utaznom kellett vissza Szegedre.