Pipaszó 21. Tanáraim

             PIPASZÓ

Tanáraim

A Bakteráj bejárata

Még a nevelőtanáraimról nem meséltem. Pedig némelyiket kimondottam szerettem, a többieket pedig elviseltem.

Szerettem még általános iskolás korom nevelőtanárát Kálmán Miska bácsit, aki ízes szegedi szavakkal szokott normális viselkedésre biztatni:
- Walter öcsém mögfingatlak!

De sohasem bántott. Sőt, amikor már a Felsőfokú igazgatója lett egy alkalommal megmentett a bukástól is. Úgy történt, hogy Prazsák tanár úr nagy előszeretettel küldött félévenként utóvizsgára. Egyik vizsga előtt éppen találkoztam az igazgató úrral, aki érdeklődött, hogyan állok a vizsgákkal. Mondtam, hogy most megyek Prazsák tanár úrhoz, aki érzésem szerint ma is utóvizsgára küld. 

Ha lenne kedves bejönni a vizsgámra, akkor ettől megmenekülhetnék, hiszen legalább kettesre tudom az anyagot.  Be is jött, végig hallgatott és végül hármast kaptam. De tudom, hogy ezt az Ő jelenlétének köszönhetem.

Tanáraim

A bakterban mindenki ismerte Deák Dezső tanár urat, hiszen sokat törődött azzal, hogy a tanulók el legyenek foglalva mindenféle sport és kulturális tevékenységgel.  Ő szervezte az iskolarádiót (studiót), a nyári kirándulásokat, evezős versenyeket és táborozásokat, amelyek mind rendkívül jól sikerültek.

Az utolsó nevelőtanárom Sarnyai István (Pistus) volt, aki alaposan a körmünkre nézett a tanulás szempontjából, de a viselkedéssel, öltözködéssel  is sokat törődött.  Amikor nem volt tanulóidő, zavart bennünket sportolni, sőt előfordult, hogy kimentünk vele a Tisza partra és ott futottuk a sok-sok kilométert. Nem messziről irányított bennünket, hanem ő futott az élen.

Amikor kopaszok voltunk, azt mondta, hogy a hajunkat úgy növesszük, hogy hátrafelé álljon:  - nem is férfi, akinek a haja oldalra, uram bocsá’ előre van fésülve (hülyegyerek frizurának nevezte). Kötöztük is a hajunkat úttörő-  vagy – akinek még meg volt kisdobos- nyakkendővel, úgy, hogy már két centisen hátrafelé állt.
Nagy előszeretettel becézett bennünket, mindenkinek tudta a becenevét (gúnynevét is) és akkép szólította. Meghallotta, hogy a háta mögött Pistusnak hívjuk, de nem haragudott érte.  Sőt nekem egyszer javasolt egy olaszos nevet: mondta legyek Pityuri  Pityurínó! De ez nem lett tartós.

Újházi Pali bácsi nevelőtanárunkról egy érdekes eset kapcsán külön fogok szólni.

Az iskolai tanárok közül nagyon szerettem Eszes Feri bácsit, aki jó érzékkel vezetett rá bennünket az olvasás szépségeire. Az olvasmányok, versek elemzésénél nem ragaszkodott a kötött előírásokhoz. Nem kérdezte soha, hogy: - no, mire gondolt a költő? – amit szerintem minden tanuló utál!

Általában azokból a tantárgyakból álltam jól, amelyiknek szerettem az előadóját.

Nem minden tanulótársammal egyezett a véleményünk az orosz, a matematika, a közlekedés földrajz tantárgyakkal kapcsolatosan. Én ezeket szerettem.

A közlekedésföldrajzot az igazgató Orosz István tanította és bizony szóról szóra tudni kellett a vasútvonalak állomásait oda-vissza, úgy a belföldi, mint a nemzetközi vonalakét.
Figyelni kellett, mert azonnal visszakérdezte az új anyagot. Elmondta a Belga vasút egyik vonalát: Bruxelles - Gent – Oostende,   slussz (ami, azt jelentette ez a vonal vége).  Na, Béluci mondd el:  Béluci sorolta a hallottak szerint:
 Brüsszel – Gent – Osztende - Slussz!        Te bolond a slussz már nem állomás!

1957-ben a harmadik osztály második félévében változott az órarend.
Nem lett kötelező, csak választható az orosz. Választani lehetett a németet, az angolt és a franciát is.
Az orosz mellett én az angolt választottam, amit nagyjából két hónapig tanultunk is, utána a tanár megbetegedett és már nem is találkoztunk vele.
Angol helyett választottam a franciát, ami nagyon tetszett. Hozári Pali bácsi nagy türelemmel próbálta a helyes kiejtéseket belénk plántálni. Több, kevesebb sikerrel. A legegyszerűbbeket én is megtanultam. Többek között a számokat egytől tízig, az egyszerű kérdéseket és rá a még egyszerűbb válaszokat, sőt még egy verset is megtanultam, amivel egész életem során fűnek-fának dicsekedtem.
Egyszerű versike.  Magyarul úgy szól, hogy  - Egy, kettő, három, megyek az erdőbe! (un, deux, trois, je vais dans la forêt).
Nem sok sikert arattam vele.
Pali bácsival találkoztam Győrben is. Ő is átjött a Főiskolával. És még néhány tanár szintén, akikkel nagy öröm volt találkozni.
Főleg, amikor már a Tanárira jártam, némelyik még tanított is.  Például Bakos Laci bácsi, akivel itt Adyvárosban, ahol lakom, nagyon sokszor szoktam találkozni.

Vasutasok gyertek ki!

Aki az eddigi eléggé unalmas részen túltette magát, mesélek izgalmasabbat.

1956-ban jártunk.
Október 23-án este a hálótermekben voltunk már, amikor azt tapasztaltuk, hogy az Április 4-e utcán teljes szélességben egy hatalmas tömeg közeledik és nem teljesen csendes menetben.
Nagyon furcsa rigmusokat zengett a tömeg, amihez nem szoktunk hozzá:   

 - Ruszkik haza!     És ehhez hasonló rémisztő szövegeket skandáltak.
Amikor a bakter ablakai alá értek, néhány egyetemistát felismertünk, akik tavaly, vagy még régebben itt voltak az intézetben.  Mindenki az ablakban volt, onnan bámultuk, hogy mi lesz ez.  Ilyet még nem látott a világ!.

Ahogy észrevették, hogy az ablakból leskelődünk, megállt a tömeg és az ismerősök vezényletével azt szavalták, hogy:   - Vasutasok gyertek ki!

Szívszaggató volt.  Jöttek a könnyeink ennek hallatára, de kimenni sajnos nem tudtunk, mert akkor már a vezetőség lezárt minden ajtót. Később mondták, hogy ez volt a szerencsénk, mert néhányan nem élték túl ezt a tüntetést.

Másnap aztán néhány egyetemista bejött a Nevelőintézetbe és elmondták, hogy az egyetemisták mit követelnek, miért a felvonulás.

A szegedi állomás, már "csillagtalanul"

Minket egyelőre nem engedtek ki az Intézetből. Iskolába sem mehettünk.
Sőt pár nap múlva azt mondták, hogy aki tud menjen haza és, ha a helyzet tiszta lesz, majd üzennek és jöhetünk vissza.

Össze is pakoltunk és jó néhányan kimentünk az állomásra. Az állomás épület előtt tapasztaltuk, hogy a nagy vörös csillag az épület homlokzatáról eltűnt. Néhány apró darab maradt csak belőle a járdán. A tegnap esti tüntetőknek ez volt egyik állomása.
A vonattal szerencsénk volt, mert fél órán belül el is indult Budapestre. Nem olyan tempóban, mint szokott, de azért felértünk Budapestre, ahol elköszöntünk egymástól. Hárman jöttünk csak Győr felé: Hansági Zoli aki győri volt, Bodó Pityu, aki Hegyeshalomban lakott és én, aki mentem tovább Szombathelyre, onnan pedig még tovább Kőszegre, ahonnan szeptemberben eljöttem iskolába.
Azon csodálkoztam, hogy a határőrök sem a vonaton, sem az állomáson nem is szóltak hozzám, nem úgy, mint régebben, amikor minden alkalommal a határőrségre cipeltek, mivel az arcképesen kívül más igazolványom nem volt.

Kőszeg állomás

Szombathelyen is kaptam vonatot Kőszegre, bár hozzátette a jegyvizsgáló, hogy szerencsénk volt, mert ez a második vonat, ezen a napon, ami közlekedik.

Kőszegre érve már vígan bandukoltam a fűtőház épülete felé, ahol a lakásunk volt. Valamikor!   Nagy megdöbbenésemre a lakás teljesen üres volt.
Kétségbe estem.

Most akkor mi van?  Vagy mi lehet?
Az egész család disszidált talán?   Ezt nagyon sokan tették. Innen nem is lett volna nagyon nehéz, hiszen másfél kilométerre volt a határ, és odáig, sőt még túl is sínek is voltak.  Egy hajtókával ki lehetett volna menni Ausztriába!
Ez volt egyik gondolatom.
Értesíteni nem tudtak, hisz nem volt annyi telefon, mint manapság és nem is lett volna okos telefonba mondani, hogy kimennek.

Átmentem a szomszédba, ahol Dombai Feri bácsiék laktak, aki váltókezelő volt az állomáson. Kérdeztem, mit tudnak a családomról.
Amit hallottam, az volt a második meglepetésem.
Mondja Feri bácsi, hogy anyádék elköltöztek Nyúlra, mert odahelyezték szolgálattevőnek egy héttel ezelőtt.
Mire?  Hova?  Mi az a nyúl?
Nagy nehezen megértettem, hogy Nyúl egy falu állomása a Győr-Veszprém vasútvonalon.

 (Hogy az Olasz Pista ezt miért nem tanította közlekedés földrajzból?).
Visszaballagtam az állomásra, ahonnan a vonat két óra múlva indult is Szombathelyre.  Onnan kevés várakozás után indult is vonat a Keletibe.

Semmi hangulatom nem volt, hogy megkeressem a – véleményem szerint Isten háta mögött levő -  Nyúli állomást.
Nagy nehezen visszaértem Szegedre.
Néhány tanuló volt már akkor az Intézetben.

18-20 fiú és 10-15 lány, akik szintén ebben az épületben voltak elszállásolva, csak az épület egyik végében, a fiúk pedig a másik végében.
Közöttük csak két csapóajtó jelentette a választóvonalat.
Ezt nem is említeném, ha a későbbiekben nem lenne szerepük! 
Majd legközelebb ezt is elmesélem.