Pipaszó 25. Egészség, sport

                PIPASZÓ

25. Egészség és sport

Sok mindenre visszaemlékszem a szegedi életemből, de olyanra nem emlékszem – hála Isten – hogy beteg lettem volna.

betegszoba

Orvossal közben-közben találkoztam, amikor az iskolával kötelező volt valamiért elmenni.

A betegszobát a bakterben belülről nem ismertem, csak a tetején levő bádogtetőn sétáltunk át egyszer-kétszer, amikor kiszöktünk a városba.

Valami rémlik, hogy még Pápán, hat éves korom környékén voltam kórházban.
De, hogy miért, sehogy nem jut eszembe.
Anyámtól egyszer kérdeztem, hogy mit kerestem én a kórházban?
Olyasmit mondott, hogy valami kiütések voltak rajtam. Gondolom bárányhimlő,  kanyaró vagy ehhez hasonló.

Mitől lehettem ilyen egészséges?  Talán ezt az egyet örökölhettem a szülőktől.
Lehet, hogy egy sarokház többet ért volna?  Nem hiszem.

a gyümölcsfán

Az is lehet oka a szervezetem ellenálló képességének, hogy nem lettem elkényeztetve.
Az biztos, hogy nem lettem teletömve kajával. Azt ettem, amit elém tettek illetve, amit a gyümölcsfákon találtam.  Ráadásul mosatlanul – Jézusom!

Ha valamilyen sérülést szereztem – már pedig rengeteget szereztem – nem lett bekötve, bebugyolálva, mondván, hogy akkor nehezebben gyógyul.
Tapasztaltam, hogy a hidegvíz mindenre képes. Csak lemostam a sebet és az idő begyógyította.
Az viszont szerencsém volt, hogy soha semmim nem tört el.
Pedig rengeteget estem még a sima terepen is, nem beszélve a fára mászás veszélyeiről.

Iskolából betegség miatt nem hiányoztam. Pedig volt, amikor szerettem volna.
De nekem nem ment olyan könnyen beteget szimulálni, mint az osztálytársaimnak.
Ha féltek a dolgozatírástól, ettek egy kis krétaport, vagy feldörzsölték a lázmérőt és már otthon is maradhattak.
Nekem soha nem ment fel a lázam 37 fok fölé.
Hiába fájt a fejem a gyomrom, nem volt lázam – semmi bajod, Isten veled – mondta az orvos.

Így utólag ráfoghatnám magamra, hogy tudatosan vigyáztam az egészségemre, de én tudom, hogy ez nem volt tudatos, inkább ösztönös.
Ösztönösen kerültem azokat a körülményeket, amelyek az egészségemre károsak lettek volna.
Például már a bakterban hozzászoktam, hogy nem zabáltam tele magamat.
Nem is lett a gyomrom feneketlen. Később is éreztem, hogy mennyi az elég és nem ettem tovább. (Volt olyan, hogy nem is lett volna mit).

Utólag annak is örülök, hogy nem szoktam rá az italra.
Sokan még most is kinevetnek, hogy nem szeretem a sört. De valahogy nincs ínyemre ez a keserű ital.
Borból,  ha egy pohárral megiszok, a másodikra már nincs igényem.
Pedig lett volna alkalmam borozni, mert később szőlőt termeltem és elég sok bor került ki a kezeim közül.
Ahogy pálinka is. A rengeteg gyümölcsfa termése legnagyobb részt a pálinkafőzőben kötött ki és folyékonnyá változott.

otthoni "fürdőszoba"

ébredés után

A vizet viszont nem csak mosakodásra használtam.

Bár az is az egészséghez tartozik.  Tisztaság fél egészség!  A bakterban adott volt a lehetőség a mindennapos fürdésre, de otthon az őrházban is megoldottam.
Ismert, hogy testünk  65-70 %-a víz. Kell az utánpótlás.
Még idejében tudomásomra jutott, hogy minden bajunk a vízhiányból ered.
Nem iszunk – vizet ! – eleget.

Amikor már tanár voltam, jött hozzám a tanuló, hogy fáj a feje, adjak valami fájdalomcsillapítót.  Nagyon meglepődött, amikor egy pohár vizet nyújtottam feléje, és semmi gyógyszert mellé.  Nehezen fogadta el.
Mondtam neki, hogy idd meg és fél óra múlva jelentkezz, hogy fáj-e még a fejed.  Nem jelentkezett.  (De nem is szidhatott, mert megéreztem volna).

A mozgás.  Szintén az egészség megőrzését szolgálja. 

reggeli torna

A bakterban néha kedvetlenül álltunk neki a reggeli tornának, pedig így utólag nagyon hasznos volt.

Ma sem hagyok ki egyetlen napot se, hogy a reggeli tornát elmulasszam.

Sőt, már kiegészítem olyan elemekkel, amikről hallottam, hogy hasznosak.
Egyszer Ferenczy Imre doktor úrral utaztam, akivel sokat beszélgettünk például arról, milyen sokat számít, ha a testünket végig ütögetjük tenyérrel vagy ököllel,  vagy végigsimogatjuk magunkat.  Persze, ha más simogatna még kellemes is lenne.  De azóta  bele építettem a reggeli tornámba.
Sőt az is a repertoáromban van, hogy a fülemet végigdörzsölöm és végül a fülcimpámat meg húzogatom, mintha születésnapom lenne.

Jut eszembe a doktor úrról, hogy 3 évenként rendszeresen kellett járni hozzá, időszakos vizsgálatra.  Ha valami probléma lett volna, akkor ezeken a vizsgálatokon kiderül.

ezt bökte belém

Nem számítom a betegségek sorába az idegbecsípődést, pedig kegyetlenül tud fájni.   Nekem is volt egyszer. Egy hónapig alig tudtam menni.  Pedig menni kellett másnaponként az üzemorvosi rendelőbe, ahol Kovács Ildi valamilyen
B jelű injekciót ( érzéstelenítő, gyulladáscsökkentő vagy éppen homeopátiás készítményt) szurkált a hátsófelembe.  (szívesen viszonoztam volna!).

Az iskolában is rendszeresek voltak a tornaórák.
Ezeket még némelyik tanuló ki tudta kerülni. Vagy ellazsálta a mozgást, vagy felmenttette magát a tornaóráról.

Néhányunknak viszont nem volt elég a tornaóra.

Volt, aki választott valamilyen sportágat, amiben kiélte a mozgásigényét.
Sokan fociztak, kézilabdáztak. Voltak nagyon ügyes tornászaink.
Mi Török Sanyi barátommal a futást választottuk. Magam részéről nem volt nehéz a választás, mert a többi sportágat átlag alatti eredménnyel tudtam csak művelni.

A futás az elég jól ment.

futás

A rövidebb távokban én voltam jobb: 100, 200 és 400 méteren, de a hosszabb távokat sorra Sanyi nyerte.  Én 500 méternél már éreztem a szúrást és abba hagytam.
Sanyi egyszer rábeszélt, hogy 800 méteren fussak előtte, amíg bírom és ő jön utánam, hogy megnyerje ezt a számot. Nehezen álltam kötélnek, mondván, én 500 méternél már „fűre lépek”.  De azért a barátság kedvéért ráálltam.

Futottam is előtte becsületesen (akkor még nem hallottam azt a kifejezést, hogy „nyúl”, ma már minden hosszú távon rendszeresen van ilyen „felvezető”), még 500 méternél sem álltam le. De a cél előtt pár méterrel már nagyon ki voltam.
Összeszorított fogakkal robogtam tovább. A cél előtt kb. két méterrel összeestem.  Annyit észleltem, hogy Sanyi elfutott mellettem és mondták neki, hogy ő az első.  Még valaki elment mellettem, neki mondták, hogy második.

Nem tudom honnan jött az ötlet, de gurultam egyet és hallottam, hogy mondják, én lettem a harmadik.

Az osztálytársaim szaladtak oda hozzám és persze Sanyi is, hogy mi van velem.
De addigra már semmi bajom nem volt. Hozták az üdítőket, a lányok a csokit és dicsérgettek, milyen önfeláldozó voltam.
Egy darabig én voltam a „sztár”!

Mondtam is Sanyinak, hogy igaz te lettél az első, de ezt a versenyt én nyertem!

Több alkalommal részt vettünk városi futóversenyen is, ahol sokszor szereztünk jó hírnevet az iskolánknak.

a séta véd az időskori elbutulás ellen

Megemlítem, hogy a futás mára már csak séta formájában fordul elő nálam.
De ez is egészséges.  Remélem még bírom is egy darabig.

Pipaszó 24. Néhány szó a zenéről

              PIPASZÓ

A zenéről néhány szót

nekem "magas" volt

Soha nem volt arra módom, hogy valamilyen hangszer közelébe kerüljek.

Pedig nagyon szerettem volna például zongorázni.
Nagyon irigyeltem azt, aki tudott zongorán játszani.
Az intézetben volt egy fiú – felettünk járt egy-két évvel és egyetemista volt – Farkas Aurél.  Csodálatosan zongorázott.
Legalább hónaponként volt a bakterban bál, ezeken Ő zongorázott. Nem csak a tánczenét játszotta jól, hanem klasszikus számokat is játszott.

szépen fújja

A tantermünkben volt egy srác, Horváth Pista, aki gyönyörűen játszott klarinéton. Ha néha elhozta a hangszerét végig játszattuk vele az estéket.
Nagyon csodálatos – úgynevezett hallgatós – számokat tudott rajta elővarázsolni.

Én magam más hangszerhez nem értettem, csak a fésűre fogott selyempapír megszólaltatásához.   Bár az sem egy utolsó hangszer.
Hallottam, hogy egyszer Luis Armstrong, amikor Pesten járt meglátogatta a Szomorú vasárnap szerzőjét Seress Rezsőt a Kispipa nevű szórakozóhelyen.
A jelenlevők unszolták, hogy játssza el trombitán az akkor már világszerte ismert Szomorú vasárnapot. Mondta, hogy sajnos nem hozta el a trombitáját, de elővett egy fésűt, rátette a selyempapírt és nagyon szépen eljátszotta rajta a csodaszép számot.

mandolin

Ha engem kérdeztek én csak azt tudtam mondani tréfásan, hogy minden hangszeren tudok játszani a cimbalom kivételével. Mert azon beleesnek a kártyalapok a húrok közé.

Volt egy fiú az intézetben, aki gitáron és mandolinon is tudott játszani.

Nem tudom hogyan intézte el, de egyszer csak alakult az intézetben egy mandolin-zenekar.
Amikor toborozta a zenekarba a tagokat engem is megkérdezett, nem akarok-e megtanulni mandolinon játszani.  Abban a pillanatban semmit sem akartam jobban.  Be is kerültem a zenekarba, mint kezdő.  A tanárnő nagyon türelmesen foglalkozott velem is, meg azokkal az amatőrökkel, akik még csatlakoztak a zenekarhoz. Köztük volt a békési barátom is, aki nagyon szépen megtanult gitározni.  Úgy tíz évvel később írta egyszer nekem levélben, hogy felkerült Budapestre, ahol alakítottak egy zenekart. Még a nevét is megváltoztatta Hurguly-ról Havasi-ra, mert ez jobban illett a zenei pályájához.

ugye szép

A magam részéről nagyon szerettem a mandolint, mert a hangokat könnyebb volt rajta megtalálni, mint a hegedűn, mert el voltak választva.

A mandolinnak sokféle formájú, méretű, hangolású változata van. Pengetővel szólaltatják meg. Nekem is volt néhány gyöngyház bevonatú pengetőm.

Jellemző a pengető szapora ide-oda mozgatásával létrehozott tremolószerű játékmód.

pengetők

Leggyakrabban négy dupla fémhúrja van, a hegedűvel azonos módon behangolva. Csak a hegedűn én nehezen találom meg a hangokat.

Ha vízszintesen a térdemre fektettem, pengetőgyűrűvel és a húrokat fémlemezzel (vagy a zsebkésemmel) szorítottam le, olyan hangot adott, mint a hawaii gitár (ha jól emlékszem slack-key technikának nevezik)
A kottát csak annyira tanultam meg, hogy ha elém került egy dal kottája, egy két próbálkozás után el tudtam játszani.  De kottából énekelni soha nem tanultam meg.  Azt tudtam, hogy hol találom a kottán és a mandolinon a „G” vagy az „Á” hangot, de arra hiába kértek volna, hogy énekeljek egy „Á”-t.   De a hangszeren tudtam, hogy hol van.

nem éneklem el

                           

hangolósíp

Ha viszont egy énekszámot megtanultunk, azt bármikor, kotta nélkül el tudtam játszani.  Így maradhattam zenekari tag. 
Nagyon sokszor felléptünk színpadon is, közönség előtt. A tanárnőnk olyan énekszámokat tanított be velünk, amelyek népszerűek és ismertek, kedveltek voltak.  Az ismertséget a novi sad-i rádió tette lehetővé, mert Szegeden mindenki azt hallgatta naphosszat.
Ma már nem találok a közelemben olyan idős embert, aki emlékezne például arra a dalra, hogy:                            

                                 "Hervad a lomb, hull a levél
                                   oly búsan szól az őszi szél
                                   madársereg nagy útra kél
                                   mert tudja már , hogy jön a tél…”

Nagyon szerettem játszani még a zombori rózsákat is:

                                                                                                  

mandolinos

„Még nyílnak a zombori rózsák
és illatozva lengenek
A párom küldi felém csókját
mikor én majd elmegyek
Az éjbe rózsaszirmok szállnak
és rózsavirág a szemeden
Majd hallod zúgását a fáknak
mért siratnak engemet.
Elmegyek most messze én
zokog már a falevél
Mögöttem a bánat jár
könnyes táncot jár
Ha nyílnak a zombori rózsák
majd visszajövök újra én.”

                    A Rúzsa Magdi viszont lehet, hogy ismeri.

Bárkitől hiába kérdezem, még csak nem is hallott olyan dalt, hogy:
                              „…Good bye  Honolulu good bye,

Fut a hajó good bye,

Tőled válnom muszáj

Good bye, gyönyörű Párizs vár,

de szívem máris fáj
hogy búcsúznom muszáj.

Egy csók, mely a szívemben ég
visszacsábít még

Az a kis édes szád
Good bye…’

Még most is el tudnám játszani. Sőt a feleségemnek el is énekeltem.

kislányom a mandolinommal

De ezt sem hagyhatom ki:

„Már leszállt a csendes éj, ablakodhoz hívlak én
Az idő későre jár, lázas ajkad engem vár.
Rózsát himbál esti szél, ablakodnál állok én
És a szívem úgy dobog, leszünk-e még boldogok.

Mert néha még, úgy néha még, engem csak sötét ablak vár
S a csendes éj, a holdas éj így búsan tova száll.
                                             De ha látom ablakod, lámpafénytől hogy ragyog
                                             Újra biztat a remény, engem hív az esti fény.”

                                                                                            

csak illusztráció

Meglepődnék, ha valaki azt írná:  Ó én ezt ismerem!

A tanárnőnk énekelni is tanított egy-két jó hangú, nálunk idősebb lányt.
Őket is mi kísértük. Bosszant, hogy nem jut eszembe a nevük, pedig biztosan híres énekesek lettek. (Ha jól emlékszem Séllei Aranka és Kálmán Magda nevezetű is volt, bár lehet, hogy később más néven lettek híresek).
Ők Zerkovitz Béla, Az estharang című szerzeményét énekelték.

Megtanultunk egy „kakukkos” dalt, aminek a tanárnő nem ismerte a szövegét.
Én írtam hozzá (más biztosan szebbet írt volna):

                                                           Kakukk, kakukk eljött a nyár

Vígan dalol ezer madár

Erdőben réten

                     puha kis fészken

Társat talál minden madár

Kakukk, kakukk dalolj madár

Erdőn, mezőn repesve szállj

Erdőben, réten

                 puha kis fészken

Kakukk, kakukk, be szép a nyár

Kakukk, kakukk az éj leszállt

Ezüstöt ont a holdsugár

Erdőben, réten

                   puha kis fészken

alszik ezer dalos madár

kakukk, kakukk be szép az éj

álmot csodás tündér mesél

erdőben, réten

                  puha kis fészken

lágy altatót suttog a szél.

Tudom, hogy nem lesz belőle sláger, de jó visszaemlékezni rá.

Szívesen leírnám a dalok kottáját is, de sajnos ahhoz nem értek. De ha kell elfütyülöm őket!                    

Amikor az iskolából elkerültem a mandolinomat magammal hoztam.
Próbáltam rajta játszani, de egyedül nem volt olyan szórakoztató, mint zenekarban.   Fel is került a hangszer a padlásra, ahol sajnos teljesen kiszáradt és használhatatlan lett.

elnyaggattam volna

A kislányomat azért sikerült lefényképeznem vele, így fényképen megmaradt az emlékezete.

Azóta más hangszerhez nem nyúltam. Bár a sógoromnak volt egy régi tangóharmonikája a padláson, amit lehoztam és szépen megtisztítottam, hátha lesz hozzá kedvem játszogatni rajta.
Nem jött össze, mert amikor a sógorom észrevette a harmonikát, nagy örömmel csapott le rá és magával is vitte.

Mondhatnám, hogy más hangszerhez nem értek, kivéve a dobot.  Mert dobolni azt szeretek – azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – de csak az asztalon verem a taktust.

A fentieken kívül persze még sok minden történt a tanév hátralevő részében, de arról apránként fogok beszámolni, mert nem akarok gyorsan a végére érni.
Mondhatnám azt is, hogy nem akarok a vesztembe rohanni!
Ezt a mondatomat majd év végén lehet értelmezni!

Pipaszó 23. Karácsony Nyúlon

             PIPASZÓ

Karácsony Nyúlon

A békési kaland után már nem sok idő maradt tanulásra karácsonyig.

Nyúli vonat

Közben megkaptam a levelet is hazulról, amiben anyám leírta, hogyan találhatok haza, ha a karácsonyi szünetben látni akarom a családomat.

Persze, hogy látni akartam.  Főleg arra voltam kíváncsi, hogy milyen lett az új otthonunk.

Nyúlra könnyen eltaláltam.
Győrből a legkisebb gőzmozdonnyal közlekedő vonat volt az én vonatom.
Helyes kis fapados Bz kocsikból állt a szerelvény.
Azon a vonaton, amelyikkel én utaztam nem sok utas volt. Főleg a piacról hazatérő vidéki  őstermelők foglalták el az apró kocsikat.

Bz kocsik

Tetszett, hogy mindenki köszönt mindenkinek, mintha egy helyről jöttek volna.
Később rájöttem, hogy más faluból valók voltak, de az volt a szokás, hogy ez nem számított. Látásból biztos ismerték egymást.  Vagy a vonatról vagy a piacról.

Érdekes, Győrben is előfordul, hogy rám köszön valaki:  - Jó napot kívánok!
Soha nem láttam.  Biztosan nem is ismer, de tudom, hogy vidéki ember lehet, azért köszön.  Persze, visszaköszönök.  Ő is ehhez szokott!

Én minősültem a vonaton az  egyetlen idegennek.
Néhányan úgy néztek rám, mint csóka a piros kukoricára. Idegen voltam.
A negyedik megállónál leszálltam.  Azonnal megpillantottam anyámat, aki a vörös sapkájában már a vonat továbbindítását végezte.

Nyúl állomás

Amikor a vonat elment, köszöntöttük egymást. Oda szólt  a főnöknek, Nánai Laci bácsinak, hogy hazakísér engem, a kicsi fiát – akkor már magasabb voltam nála – és rögtön jön is vissza.

Az állomás végénél nyárfákkal körülvéve és jellegzetes vasúti beton kerítéssel  bekerítve állt a szintén jellegzetes vasúti „bakterház”, ahol már várt engem a nagymama, aki a családnál (lányánál) lakott, mivel akkor már négy testvérem volt, akikre vigyázni kellett, amíg anyám dolgozott.
Nem irigyeltem, mert a négy lánnyal éppen elég gondja volt.

                                                                                                      

Bakterház

Kerekeskút

A két nagyobbik 12 illetve 11 éves volt, ők már iskolába jártak, a két kisebbik három illetve két évesek elevenek, kíváncsiak, minden érdekelte őket, ami nagy odafigyelést igényelt a nagymama részéről.
Én sok gondot nem okoztam, mert csak valamivel többet kellet főznie, hogy nekem is jusson.

Ráadásul sokat tudtam segíteni, mert a kerekes kútról hordtam be a vizet, ha kellett, vágtam és hordtam be fát, mert a főzés és a fűtés fával illetve szénnel történt.
Háziállatokkal ekkor még nem foglalkozott. Nem volt a háznál egy cicán kívül egy állat sem.
Maga a lakás nem volt nagy, de kellő szervezéssel elfértünk benne.
Volt egy nagy szoba, ahol a nők el tudtak helyezkedni. Nekem a konyhából választottunk le egy helyiséget.
A fürdőszoba az előtérben elhelyezett nagy lavórból állt.

WC-re ki kellett menni az udvarra, jó hátra a disznóól mellé. A disznóól üres volt, ott lett tárolva a szén és a fa.
A padlásra az udvar felől lehetett feljutni. Sok keresni való ott nem volt, mert csak olyan dolgok kerültek fel oda, amikre nem, illetve csak ritkán volt szükség.

Ez lett tehát az új otthonunk, illetve házunk.

Még kert is tartozott hozzá, melyben bármit termelhettünk volna – ha lett volna, aki megműveli.  Lett is, de csak a következő nyártól. Méghozzá én magam.

Fenyőfánk isw volt

A karácsony nagyon szépre sikerült.  Anyám szerzett egy kis fenyőfát, amit a leányokkal nagyon szépen feldíszítettünk. A húgaim ügyesek voltak, nagyon helyes díszeket készítettek színes papírokból. Még a kicsik is segítettek. Semmi pénzért ki nem lehetett hagyni őket a készülődésből. Persze inkább hátráltattak, mint segítettek, de így volt az igazi.
Angyalhaj még maradt tavaly karácsonyról, pár szem szaloncukor is került a fára.  A fa alá nagyon szerény ajándékok kerültek. Főleg olyan ruhadarabok, amelyekre úgyis szükség volt már.   Játékok csak a kislányoknak jutottak.
A nagylányok valamilyen ruhát és könyvet kaptak, aminek nagyon örültek, ahogy én is a zokninak, amit kaptam.

Mivel esténként más szórakozás nem volt, énekelgettünk. A nagylányok az óvodából, iskolából ismert dalokat kezdték el.  Anyám, ha otthon volt nagyon szépen énekelgetett régi gyermekdalokat.

Vidámak

Én pedig szívesen bekapcsolódtam, mert élveztem a kislányok énekét, mivel még sok mindent nem értettek belőle, sőt félreértették.  Jókat nevettünk például azon a dalon, amelyik valahogy úgy szólt, hogy  „…túl a zöldellő távoli lankán…”, a kisebbik mindig azt énekelte, hogy „…távol Ilonkán…!”, mert szerinte annak volt értelme.

Nem szép, de én fontam

Bemutattam a kosárfonó tudományomat is.  A nagymama nagyon örült neki, hogy fontam, egy-két használható – bár nem szépség győztes -  kosarat.

Kosárnak való

 

Így zajlott az élet Nyúlon.

Nem mondom, hogy túl izgalmas lett volna, de szép volt így is.
Nem voltam elkeseredve, amikor eljött az idő és utaznom kellett vissza Szegedre.

Pipaszó 22. Békésen Békésen

            PIPASZÓ

Békésen is voltam

Csak néhány tanuló maradt az Intézetben a forradalom idején.
Ezt a néhány tanulót nem fogták ugyan szigorúan, de figyelmeztettek bennünket, hogy a városban eléggé durva dolgok történnek.

A folyosó

Beszéltek lövésekről, amik a tömegbe voltak irányítva, sőt még olyat is hallottunk, hogy fiatalok meghaltak ezektől a lövésektől.
Ez eléggé visszatartott bennünket attól, hogy körülnézzünk a városban.

Említettem, hogy az a néhány fiú és néhány lány, akik nem tudtak vagy nem akartak hazautazni, most mind az intézetben voltak.
Egyik folyosón a fiúk, a másikon a lányok hálóterme volt.
Köztük egy csapóajtó.

És ebből lett a baj.
Na, nem nagy, de pofonokkal végződött és végződhetett volna durvábban is.
Az történt, hogy valamelyik vad fantáziájú srác kitalálta és javasolta is, hogy menjünk át a lányokhoz.
Hülye vagy?  Aztán mit csinálunk ott?
Legfeljebb megijednek tőlünk és holnap be is leszünk árulva.
Addig-addig feszegettük a kérdést, míg fel nem merült, hogy úgy sem mertek átmenni!
Kár volt ezt előhozni, mert a Csajla már ugrott is, hogy ő bizony át mer menni.
Nem hagyhattam magára, én is állítottam, hogy nem kell ahhoz nagy bátorság.
Török Sanyi és Dzsoni nem voltak itt, mert hazautaztak, de kettőnkhöz csatlakozott még két fiú és már ugrottunk is ki az ágyból pizsamában, mezítláb vonultunk a másik folyosóra. Egészen a lányok szobájának ajtajáig.

Osonás a sötétben

Eddig tartott a bátorság. Valami miatt visszahőköltünk és trappban mentünk visszafelé, ahol jól kigúnyoltak bennünket.
Azért is átmegyünk. Már ott voltunk ismét az ajtajukban és azon tanakodtunk, hogy ki menjen be először és ugyan mit is fogunk csinálni.
Kiderült, hogy semmi okos ötletünk nem volt, csak beköszönünk és meghallgatjuk hogyan sikongatnak.

Erre nem került sor, mert a folyosó végén feltűnt Újházi Pali bácsi, aki a földszinten lakott és valószínű felébresztette a trappolásunk a folyosón.

Hát be voltunk tojva, hogy mi is lesz most.
Az lett, hogy Pali bácsi se szó, se beszéd mind a négyünknek lekevert egy-egy pofont és csak annyit mondott:   - Takarodjatok a helyetekre!

Ezt meg is tettük nagy alázatosan. A hálóteremben elmondtuk, hogy fel lettünk pofozva a Pali bácsi által.  Csajla még azt is megjegyezte, hogy Pali bácsi akkora pofont adott, hogy csengett a füle, pedig alig ért fel bennünket.
Hozzátette, ha nem nevelőtanár lenne, visszaadta volna a taslit!

Erre megszólalt Pali bácsi, aki óvatosan bejött utánunk a hálóterembe, úgy, hogy észre sem vettük:   - Na itt vagyok, pofozzál meg!

Felébredt már?

A meglepetés erejével hatott a jelenléte. Nem is mert szólni senki.
Azzal búcsúzott, hogy holnap még folytatása lesz az esetnek.

Hát ezt jól elcsesztük.  Mi lesz most velünk?  Még ki is tehetnek az intézetből, sőt az iskolából is.
Abban állapodtunk meg, hogy reggel nagyon korán kelünk, szépen felöltözünk és lemegyünk a Pali bácsi ajtaja elé és ha felkapcsolódik nála a lámpa, bekopogunk és bocsánatot kérünk mindenféle bűnünkért.
Úgy is lett. Öt órakor már az ajtaja előtt sorakoztunk. Hat órakor megjelent a lakásában a világosság. Vártunk még egy kicsit, hadd készülődjön össze és bekopogtunk.
- Mit kerestek itt?
- Azért jöttünk, hogy Pali bácsi nézze el nekünk ezt a hülyeséget és ne jelentse az igazgatónak, főleg ne az iskolának.

Nagyon elesetten nézhettünk ki, mert azt mondta, hogy:   Jól van! Én nem szólok senkinek, de ti se mondjátok el senkinek, mert akkor én is kapok miattatok.
Megígértük, hogy mi tudunk hallgatni és nagyon megköszöntük, hogy ilyen  kegyes volt hozzánk és többet ilyen hülyeséget nem fogunk elkövetni.
Nem is tudta meg senki mi is történt azon az éjszakán.  A lányok talán észre sem vették.  Azt hiszem ti vagytok az elsők, akiknek ezt elmesélem.

Békési templom

Hogy a kisördög még véletlenül se tudjon bennünket megkísérteni, Csajla azt javasolta, hogy menjek el vele Békésre. 
Ő ott lakott és csak azért nem ment eddig haza, mert itt megkapott mindent.

Békés ( a vár és a megye is) első ispánjáról, Békésről kapta a nevét.
A Tanácshatalom idején már kapott városi rangot (átmenetileg).
Abban az időben Békés volt az ország legnagyobb faluja. Nem sokkal később viszont Békés lett az ország legkisebb városa. (1973-ban)
A kettő között jártam én Békésen a Lajoséknál.
Vonattal és busszal tudtunk odautazni, ami a körülményekhez képest nem is volt túlságosan nehéz.
Lajos szülei nagyon örültek nekünk, mert nem tudtak semmit róla mióta ősszel elment. Velem olyan kedvesen bántak, mintha én is a családhoz tartoztam volna.

Kosárfonás

Lajos és a három fiatalabb testvére körül vezettek a ház körül. Egyszerű falusi ház volt, a hozzá tartozó épület részekkel, istállóval, ólakkal.
Megmutatták, hogy mivel keresik a mellékest, azon kívül, hogy a szülők vasutasok, a fiatalok tanulnak.   Kosarat , kosarakat fontak vesszőből.
Nekem nagyon tetszett a művelet és  nem nyugodtam, amíg meg nem tanultam néhány fogást a kosárkészítésben.  Úgy belejöttem, hogy meg is dicsértek,
Persze megélni nem tudtam volna belőle, de később otthon az öreganyámnak fontam néhány kosarat, ami elég jól sikerült.

Izgalmas Monopoly

Este az egész család leült egy hosszú asztalhoz és játszottuk a  Monopoly-t.  Izgalmas játékok alakultak ki. Jókat nevettünk.  Nagyon jól szórakoztam.

Nappal kimentünk Lajossal és testvéreivel a ház melletti rétre. Labdáztunk, a fiatalabbak bicikliztek.  Véletlenül elszóltam magam, hogy én nem tudok biciklizni.  Csakugyan nem tudtam.  A családunkban soha nem volt egy árva bicikli sem, amin megtanulhattam volna és sehol nem is volt rá alkalmam.

Az egyik fa útba esett!

Na, ez aztán adott ötletet az időtöltésnek.  Majd itt megtanulok biciklizni – mondták!
El is kezdték az oktatást.  Elmagyarázták mit kell nyomkodni a lábammal, hogyan kell ülni a nyeregben, hova kell figyelni tekerés közben és már toltak is a biciklivel. Ahogy lenni szokott, amíg fogták a biciklit szépen kerekeztem, kormányoztam.  A baj akkor lett, amikor elengedték a biciklit, és ráadásul ezt észre is vettem.  Két fa volt a környéken. Egymástól 5-6 méter távolságra.

Hova mehettem volna máshova, egyenesen neki az egyik fának.
Nem törtem ugyan össze sem magamat sem a biciklit, de mondtam, hogy halasszuk el a tanulást, mert úgy látszik nem vagyok formában.

Egy évvel később tanultam meg biciklizni, mindenféle külső segítség nélkül, mert rá vitt a kényszer.  Majd azt is elmesélem.
Egy hét vendégeskedés után visszamentünk az Intézetbe és rövidesen kezdetét vette a tanítás.

Pipaszó 21. Tanáraim

             PIPASZÓ

Tanáraim

A Bakteráj bejárata

Még a nevelőtanáraimról nem meséltem. Pedig némelyiket kimondottam szerettem, a többieket pedig elviseltem.

Szerettem még általános iskolás korom nevelőtanárát Kálmán Miska bácsit, aki ízes szegedi szavakkal szokott normális viselkedésre biztatni:
- Walter öcsém mögfingatlak!

De sohasem bántott. Sőt, amikor már a Felsőfokú igazgatója lett egy alkalommal megmentett a bukástól is. Úgy történt, hogy Prazsák tanár úr nagy előszeretettel küldött félévenként utóvizsgára. Egyik vizsga előtt éppen találkoztam az igazgató úrral, aki érdeklődött, hogyan állok a vizsgákkal. Mondtam, hogy most megyek Prazsák tanár úrhoz, aki érzésem szerint ma is utóvizsgára küld. 

Ha lenne kedves bejönni a vizsgámra, akkor ettől megmenekülhetnék, hiszen legalább kettesre tudom az anyagot.  Be is jött, végig hallgatott és végül hármast kaptam. De tudom, hogy ezt az Ő jelenlétének köszönhetem.

Tanáraim

A bakterban mindenki ismerte Deák Dezső tanár urat, hiszen sokat törődött azzal, hogy a tanulók el legyenek foglalva mindenféle sport és kulturális tevékenységgel.  Ő szervezte az iskolarádiót (studiót), a nyári kirándulásokat, evezős versenyeket és táborozásokat, amelyek mind rendkívül jól sikerültek.

Az utolsó nevelőtanárom Sarnyai István (Pistus) volt, aki alaposan a körmünkre nézett a tanulás szempontjából, de a viselkedéssel, öltözködéssel  is sokat törődött.  Amikor nem volt tanulóidő, zavart bennünket sportolni, sőt előfordult, hogy kimentünk vele a Tisza partra és ott futottuk a sok-sok kilométert. Nem messziről irányított bennünket, hanem ő futott az élen.

Amikor kopaszok voltunk, azt mondta, hogy a hajunkat úgy növesszük, hogy hátrafelé álljon:  - nem is férfi, akinek a haja oldalra, uram bocsá’ előre van fésülve (hülyegyerek frizurának nevezte). Kötöztük is a hajunkat úttörő-  vagy – akinek még meg volt kisdobos- nyakkendővel, úgy, hogy már két centisen hátrafelé állt.
Nagy előszeretettel becézett bennünket, mindenkinek tudta a becenevét (gúnynevét is) és akkép szólította. Meghallotta, hogy a háta mögött Pistusnak hívjuk, de nem haragudott érte.  Sőt nekem egyszer javasolt egy olaszos nevet: mondta legyek Pityuri  Pityurínó! De ez nem lett tartós.

Újházi Pali bácsi nevelőtanárunkról egy érdekes eset kapcsán külön fogok szólni.

Az iskolai tanárok közül nagyon szerettem Eszes Feri bácsit, aki jó érzékkel vezetett rá bennünket az olvasás szépségeire. Az olvasmányok, versek elemzésénél nem ragaszkodott a kötött előírásokhoz. Nem kérdezte soha, hogy: - no, mire gondolt a költő? – amit szerintem minden tanuló utál!

Általában azokból a tantárgyakból álltam jól, amelyiknek szerettem az előadóját.

Nem minden tanulótársammal egyezett a véleményünk az orosz, a matematika, a közlekedés földrajz tantárgyakkal kapcsolatosan. Én ezeket szerettem.

A közlekedésföldrajzot az igazgató Orosz István tanította és bizony szóról szóra tudni kellett a vasútvonalak állomásait oda-vissza, úgy a belföldi, mint a nemzetközi vonalakét.
Figyelni kellett, mert azonnal visszakérdezte az új anyagot. Elmondta a Belga vasút egyik vonalát: Bruxelles - Gent – Oostende,   slussz (ami, azt jelentette ez a vonal vége).  Na, Béluci mondd el:  Béluci sorolta a hallottak szerint:
 Brüsszel – Gent – Osztende - Slussz!        Te bolond a slussz már nem állomás!

1957-ben a harmadik osztály második félévében változott az órarend.
Nem lett kötelező, csak választható az orosz. Választani lehetett a németet, az angolt és a franciát is.
Az orosz mellett én az angolt választottam, amit nagyjából két hónapig tanultunk is, utána a tanár megbetegedett és már nem is találkoztunk vele.
Angol helyett választottam a franciát, ami nagyon tetszett. Hozári Pali bácsi nagy türelemmel próbálta a helyes kiejtéseket belénk plántálni. Több, kevesebb sikerrel. A legegyszerűbbeket én is megtanultam. Többek között a számokat egytől tízig, az egyszerű kérdéseket és rá a még egyszerűbb válaszokat, sőt még egy verset is megtanultam, amivel egész életem során fűnek-fának dicsekedtem.
Egyszerű versike.  Magyarul úgy szól, hogy  - Egy, kettő, három, megyek az erdőbe! (un, deux, trois, je vais dans la forêt).
Nem sok sikert arattam vele.
Pali bácsival találkoztam Győrben is. Ő is átjött a Főiskolával. És még néhány tanár szintén, akikkel nagy öröm volt találkozni.
Főleg, amikor már a Tanárira jártam, némelyik még tanított is.  Például Bakos Laci bácsi, akivel itt Adyvárosban, ahol lakom, nagyon sokszor szoktam találkozni.

Vasutasok gyertek ki!

Aki az eddigi eléggé unalmas részen túltette magát, mesélek izgalmasabbat.

1956-ban jártunk.
Október 23-án este a hálótermekben voltunk már, amikor azt tapasztaltuk, hogy az Április 4-e utcán teljes szélességben egy hatalmas tömeg közeledik és nem teljesen csendes menetben.
Nagyon furcsa rigmusokat zengett a tömeg, amihez nem szoktunk hozzá:   

 - Ruszkik haza!     És ehhez hasonló rémisztő szövegeket skandáltak.
Amikor a bakter ablakai alá értek, néhány egyetemistát felismertünk, akik tavaly, vagy még régebben itt voltak az intézetben.  Mindenki az ablakban volt, onnan bámultuk, hogy mi lesz ez.  Ilyet még nem látott a világ!.

Ahogy észrevették, hogy az ablakból leskelődünk, megállt a tömeg és az ismerősök vezényletével azt szavalták, hogy:   - Vasutasok gyertek ki!

Szívszaggató volt.  Jöttek a könnyeink ennek hallatára, de kimenni sajnos nem tudtunk, mert akkor már a vezetőség lezárt minden ajtót. Később mondták, hogy ez volt a szerencsénk, mert néhányan nem élték túl ezt a tüntetést.

Másnap aztán néhány egyetemista bejött a Nevelőintézetbe és elmondták, hogy az egyetemisták mit követelnek, miért a felvonulás.

A szegedi állomás, már "csillagtalanul"

Minket egyelőre nem engedtek ki az Intézetből. Iskolába sem mehettünk.
Sőt pár nap múlva azt mondták, hogy aki tud menjen haza és, ha a helyzet tiszta lesz, majd üzennek és jöhetünk vissza.

Össze is pakoltunk és jó néhányan kimentünk az állomásra. Az állomás épület előtt tapasztaltuk, hogy a nagy vörös csillag az épület homlokzatáról eltűnt. Néhány apró darab maradt csak belőle a járdán. A tegnap esti tüntetőknek ez volt egyik állomása.
A vonattal szerencsénk volt, mert fél órán belül el is indult Budapestre. Nem olyan tempóban, mint szokott, de azért felértünk Budapestre, ahol elköszöntünk egymástól. Hárman jöttünk csak Győr felé: Hansági Zoli aki győri volt, Bodó Pityu, aki Hegyeshalomban lakott és én, aki mentem tovább Szombathelyre, onnan pedig még tovább Kőszegre, ahonnan szeptemberben eljöttem iskolába.
Azon csodálkoztam, hogy a határőrök sem a vonaton, sem az állomáson nem is szóltak hozzám, nem úgy, mint régebben, amikor minden alkalommal a határőrségre cipeltek, mivel az arcképesen kívül más igazolványom nem volt.

Kőszeg állomás

Szombathelyen is kaptam vonatot Kőszegre, bár hozzátette a jegyvizsgáló, hogy szerencsénk volt, mert ez a második vonat, ezen a napon, ami közlekedik.

Kőszegre érve már vígan bandukoltam a fűtőház épülete felé, ahol a lakásunk volt. Valamikor!   Nagy megdöbbenésemre a lakás teljesen üres volt.
Kétségbe estem.

Most akkor mi van?  Vagy mi lehet?
Az egész család disszidált talán?   Ezt nagyon sokan tették. Innen nem is lett volna nagyon nehéz, hiszen másfél kilométerre volt a határ, és odáig, sőt még túl is sínek is voltak.  Egy hajtókával ki lehetett volna menni Ausztriába!
Ez volt egyik gondolatom.
Értesíteni nem tudtak, hisz nem volt annyi telefon, mint manapság és nem is lett volna okos telefonba mondani, hogy kimennek.

Átmentem a szomszédba, ahol Dombai Feri bácsiék laktak, aki váltókezelő volt az állomáson. Kérdeztem, mit tudnak a családomról.
Amit hallottam, az volt a második meglepetésem.
Mondja Feri bácsi, hogy anyádék elköltöztek Nyúlra, mert odahelyezték szolgálattevőnek egy héttel ezelőtt.
Mire?  Hova?  Mi az a nyúl?
Nagy nehezen megértettem, hogy Nyúl egy falu állomása a Győr-Veszprém vasútvonalon.

 (Hogy az Olasz Pista ezt miért nem tanította közlekedés földrajzból?).
Visszaballagtam az állomásra, ahonnan a vonat két óra múlva indult is Szombathelyre.  Onnan kevés várakozás után indult is vonat a Keletibe.

Semmi hangulatom nem volt, hogy megkeressem a – véleményem szerint Isten háta mögött levő -  Nyúli állomást.
Nagy nehezen visszaértem Szegedre.
Néhány tanuló volt már akkor az Intézetben.

18-20 fiú és 10-15 lány, akik szintén ebben az épületben voltak elszállásolva, csak az épület egyik végében, a fiúk pedig a másik végében.
Közöttük csak két csapóajtó jelentette a választóvonalat.
Ezt nem is említeném, ha a későbbiekben nem lenne szerepük! 
Majd legközelebb ezt is elmesélem.