Pipaszó 8. Nyári szünet

                PIPASZÓ

      

Nyári szünetben

Az elvesztett iskolatáskám és persze a szegénységünk következménye, hogy minden nyári szünetben dolgoznom kellett. 

Ezt rendbe kell tenni!

Egyik nyáron anyám  beszervezett a vasútra sarabolónak.

A velem egyidős és úgy vettem észre hasonló sorsú, gyerekekkel saraboltuk a gazt a sínek közül.

A Pápa – Csorna vonalon  (akkor még üzemelt) majdnem a szomszéd állomásig elkapálgattunk.

Mivel nagyjából egyidősek voltunk, a brigádvezetőnk pedig nem sokat törődött velünk, rengeteget marháskodtunk.

A vágott-kő közül elég nehéz volt a gyomot kikapálni, de azért voltunk annyian, hogy szépen haladtunk.

Örültünk, ha jött a vonat!

Külön kis örömet jelentett, ha árnyékos helyre értünk vagy netán egy kis zápor miatt abba kellett hagyni a munkát.
Külön öröm volt, ha nagyritkán feltűnt egy vonat, amiről a csoportvezetőnk időben tájékoztatott bennünket.
Ilyenkor félre álltunk, végig csodáltuk a vonatot, néha még integettünk is.
Délutánonként kimentem az állomásra, mert valami kultúrcsoport alakult és gyerekekből alakítottak ki egy tánccsoportot.

Ez nagyon tetszett

Ez nekem nagy élmény volt, mert szívesen voltam együtt kislányokkal, akik szintén a tánccsoportban voltak.

Iparkodtam is szót fogadni a „tánctanárnak”, hogy ne tűnjek botlábúnak.
Azt hiszem augusztus 20-án tartották az ünnepséget, ahol mi is előadtuk a műsorunkat.
Nagyon sok tapsot kaptunk.

Kár, hogy a csoportbeli lányokkal ezután már soha nem találkoztam.
Még a nevüket sem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy amelyik nekem tetszett Sutyinak becézték és a Tókertben laktak. Egyszer haza is kísértem.
Utána már hiába jártam arra felé, ahol laktak nem sikerült vele találkozni.

Következő nyáron a pápai tangazdaságban kapálgattam a kukoricát, később a kukorica címerezését is végeztük.
Anyámat csodáltam, hogyan tudja megtalálni ezeket a „munkahelyeket”, ahol néhány forintot tudok keresni.

Itt is jó kis csapat jött össze hasonló korú gyermekekből.

Szinte nem is érzékeltem, hogy valami nehéz munkát végeznék.
Arra kellett vigyáznunk, hogy a kukorica lábon maradjon. Nehogy azt kapáljuk ki.  
Valamelyikünk, akinek már volt gyakorlata ebben a tevékenységben, úgy biztatott bennünket, hogy a kapálás lényege:  „zöldre zöldet, húzz rá földet!”.

Ezek voltak, akik gyakran mondogatták:  Bárcsak esne vagy este lenne! Jókat nevettünk a mondókán.

De azért kapáltunk becsületesen, mert a brigádvezető szemmel tartott bennünket.

Talán itt lettem először szerelmes egy nálam két évvel idősebb kislányba, aki anyás szeretettel törődött velem.

kézenfogva

Segített, hogy ne maradjak el a kapálással tőle és a többiektől.

Mindig megkérdezte, hoztam-e kaját és ha nem hoztam eleget, ami sokszor előfordult, megosztotta velem a saját uzsonnáját.

A nap végén majdnem hazáig eljött velem és sok mindenről lehetett vele beszélgetni.

Ez a nyaram nagyon szép volt.   

De elmúlt.

Táskám is lett

A következő tanévben , az ötödikben,  még Pápán jártam.

A nyári munka során kerestem annyit, hogy újra normális táskát vehetett nekem az anyám