Pipaszó 11. Élet a bakterájban

           PIPASZÓ

Élet a bakterájban

Az előző írásomban leírtak szerint megtörtént a felszerelés.

Megkaptuk az öltözékünket, kijelölték a helyünket a tanteremben, hálóteremben, sőt még az étteremben is. Az emeleti hálótermek folyosóján a szekrények is gazdára találtak. Mindegyikhez külön-külön kulcs járt.

Emeletes

A hálótermekben általában emeletes ágyak voltak.
Amelyik hálóterembe én kerültem – 19 társammal együtt – abban viszont nem emeletes ágyak voltak.  Jó nagy terem volt.
Nagyjából egyidősek voltunk, de volt ötödikes, hatodikos és hetedikes is köztünk. Hatodikos, mint én csak heten voltunk.

Nem sok vita volt az ágyak megszerzése során, de eközben sikerült néhány új lakótársamat megismerni.
A véleményem ugyan megvolt egyikről-másikról, de senkit nem bántottam, csak csodálkoztam némelyik elégedetlenkedőn, hogy vajon otthon milyen körülmények között élhetett, ha ez nem volt megfelelő.
Valószínű anyuka vetette be az ágyat és altatta el a kisfiát, mert azon kívül szinte mindent megkaptunk.

Ebédlő

A reggeli ébresztés sem volt néhánynak ínyére. Otthon talán ágyban kaphatták a reggelit?
Hát itt nem.
Ébresztő, torna, mosakodás, öltözködés. Irány az étterem.
Itt is hallottam egy-két zokszót. Nekem tetszett, akármi volt a reggeli, de legalább volt.  És elég is volt.  Pláne, ha valamelyik asztaltársam nem fogyasztotta el a maga részét, még sok is volt.

Alsóvárosi iskola

Időben el kellett indulni az iskolába, hogy időben odaérjünk.
Első alkalommal elkísért bennünket a nevelőtanárunk.
Az iskola jó egy kilométer távolságra volt a bakterájtól, de nem volt az út megterhelő.

Az Alsóvárosi Általános iskola egy szép nagy épületben volt. Tágas folyosókkal, tantermekkel és udvarral. Annak ellenére, hogy a helyiek alsóvárosi mezítlábas egyetemnek becézték, az iskola sok mindennel fel volt szerelve.
Az elnevezés – valószínű – onnan eredt, hogy a környékről néhány tanuló, persze csak nyáron, mezítláb jött az iskolába.

A hatodik osztályban 18-an lettünk, köztük a hét bakter. Így is neveztek bennünket a bennszülöttek, főleg, amíg össze nem ismerkedtünk.
Valahogy még nem éreztem sértőnek sem.
Tanulni itt is kellet, ahogy más iskolában is, és itt sem erőltettem meg magam, ahogy más iskolában sem.
Volt néhány tantárgy – főleg, amit nem kellett tanulni, mert adottság kellett hozzá – ezekből jeles voltam. Ilyen volt a testnevelés, ének, fogalmazás, írás és akármilyen hihetetlen, a számtan is, sőt egy idő után az orosz is.
Ez úgy történt, hogy orosz órán a hátsó padban elhelyezkedve, egész mással voltam elfoglalva, mint figyelés Baricz tanár úrra.  Arra lettem, figyelmes, hogy nagy csend lett a teremben. Kérdem a padtársamat  mi történt?
Mondja, hogy ötöst kap, aki meg tud mondani valamit, amit a tanár kérdez. De még a kérdést sem tudta megmondani.  Kíváncsian figyeltem miről is van szó.
És jött a kérdés, de most már módosítva:
Két ötöst kap, aki meg tudja mondani, hogy van oroszul, nőnemben az, hogy övé?
Hát ezt nem tudják, ugrott a kis agyamba, hiszen ezt én Pápán ötödikben már tanultam, és tudtam is.
Jelentkeztem.
Na, kis Walter, te talán tudod?
Tudom tanár úr, és már mondtam is:  jijo!    Írásban persze – biztosan emlékeztek rá – ez úgy néz ki, hogy

eё

(a másodikon kettő pont van, az a jo).
El kellett mesélnem , honnan jöttem. Jól megdicsért és megkaptam a két ötöst.
A baj az volt, hogy ettől kezdve tanulnom kellett orosz órára, hisz akinek van két ötöse   …!

Tanterem

A tanítás után haza mentünk (na jó, csak a bakterájba!), megebédeztünk és két óráig szabad foglalkozás volt. 
Kettőtől hatig a tanteremben tanulás, készülés a következő napra.  Leckeírás.
Mindez nevelőtanári felügyelet mellett.
Rendes nevelőtanárunk volt. Ha kellett, segített, ha valamiben elakadtunk.
Vacsora hétkor és takarodóig szabad foglakozás. Volt, aki ment a könyvtárba könyvet kivenni vagy olvasni.
Nyolc órakor felvonultunk a hálóterembe.  Mosdás, fürdés és fekvés.
Volt, aki az ágyban is olvasott.  Kilenckor leoltották a lámpákat.

A szabadidős foglalkozást általában társasjátékokkal töltöttük.  Néhányan sakkoztak.  Én nagyon szerettem nézni az idősebb sakkozókat. Sokat tanultam tőlük. A következő évben már csak néhányan tudtak megverni.

Gombfoci

Ugyanúgy, mint gombfociban.  Az asztalaink pontosan megfeleltek egy pályának. Kapukat szerkesztettünk.  Egyre jobbakat. Később már hálót is szereltünk rájuk.
A mi akkori gombfocink csak hasonlít a mostanira. A mieink is gombok voltak, amiket otthon szereltünk le régi nagykabátokról és szépen megcsiszoltuk őket.
Mindenkinek volt valamilyen csapata.
Az enyém a Pápai Perucz volt, akiknek Pápán sokat szurkoltam és ismertem a játékosokat, akiknek a nevei felkerültek a sárga-kékre festett gombjaimra.
Ez volt a Perucz színe.  Hirhedt játékos lettem, nagyon ment a játék. Ebben az időben kaptam új becenevet (előtte ugyan nem is volt ilyen), én lettem a Perucz.

Fésűvel vagy műanyag lappal

Már akkor is volt, aki a fésű hátuljával  indította a gombokat, de legtöbben csak a hüvelykujjunkkal pöcköltük őket.  Labda általában egy inggomb volt.
Felváltva egy-egy játékos rúghatta a labdát.

Ha jó idő volt, akkor inkább mentünk az udvarra, ahol lehetett focizni, kézilabdázni és kosárlabdázni, de leginkább röplabdázni. Ezt szerettem a legjobban.  Elég magas is voltam hozzá, hogy le tudjak ütni.
Nem nagyon szerették a szerváimat, mert nem egyenesen ütöttem a labdát, hanem úgy, hogy vízszintesen kanyarodjon.  Nagyon utáltak érte az ellenfelek.

Hétvégén kimenőt is kaptunk. Csavaroghattunk a városban.
Én faltam a látnivalókat.  Annyi mindennel találkoztam, ami új volt nekem, hogy alig akartam hazamenni.

A Szegedi Színház

Hónaponként mentünk színházba.  Én minden előadásra elmentem. Nagyon szerettem az operetteket. Imádtam a színészeket (nagyon sok híres színész, színésznő volt a Szegedi Színházban).
Csak annyit mondhatok, hogy ha nem visz anyám intézetbe, akkor nagyon sok szórakozási lehetőségtől elmaradtam volna.