Egy költő veszett el bennem ?

Kőszegi MÁV Nevelőintézet

Egy költő veszett el bennem…!

Méghozzá egészen elveszett…azt hiszem.

Hogy is történt ?

Tizennégy évesen – még nyolcadikos voltam – azt vettem észre, hogy néhány sort összetudok rakni, úgy hogy a sorok vége rímeljen.
Nekiláttam, verseket írni.

Nem voltak valami nagyszerűek, de arra jók voltak, hogy az osztálytársaim már költőnek neveztek.  Főleg névnapokra, születésnapokra írogattam és leginkább csak lányoknak.
Az én születésnapom tájékán (november 24) az „aranycsapat”  megruházta az angolokat  hat háromra.  (Kőszegen jártam ekkor a nyolcadikat.)

Nem hagyhattam vers nélkül:

„Ahogy átjött a határon a győzelem, az a hat három…”  stb.
Nagy sikerem lett vele.
Tavasszal jöttek hozzánk az angolok.
Szerintem egy hétre jöttek - és hét egyre lettek elpáholva.
Persze ezt is megverseltem.

Kőszeg nyolcadik osztály  (1953)

Az iskolaújságba, Lurkó névre hallgatott, rendszeresen írogattam verseket. Szegedre kerültem Vasútforgalmi Technikumba, mert az volt a célom, hogy állomásfőnök leszek, ha nagy leszek.
Itt is folytattam a versírást, de csak néhány szerelmes vers született tőlem.
Annyi, ahány szép kislány volt, mert mindegyiknek írtam.
A barátaim rám szálltak.  Akinek barátnője volt, velem íratott a kislánynak verset. Mintha ő írta volna.  

 
Ha kitudódott a szerző, akkor az én barátnőm lett.
A magyar tanárom, akire ma is szeretettel emlékszem, egy-egy vers után bíztatott a folytatásra.
Ezt vers formájában is papírra vetettem. 

Így nézett ki:             

 Ez vagyok         Gyermekként hittem,
                            lehetek költő.
                            Ehhez nem volt elég
                            két emberöltő.
                                Tanárom szerint
                                a versek szépek,
                               de hova lettek a
                               költői képek?
                          Nem mentem sokra
                          a verseimmel,
                          pedig megküszködtem
                          jó néhány rímmel.
                              Végül feladtam.
                               S ma már csak néha

                                állítom magamról:
                                vagyok poéta!

Ezt a verset jóval később feltettem egy irodalmi oldalra, ahol egy kedves kommentező válaszolt is rá, számomra hízelgő módon.

az Ez vagyok én versemre   (mandolinostól)

Kamaszkorában
Mindenki költő,
Golyós bár tolla,
Vagy netán töltő-...

Magam is hagynám
Már az egészet,
Ha nem vidítna
A rímszerészet.

Vörössapkások,
Fel hát a gátra,
Előre mindig,
Sohase hátra!

Hidd el, barátom,
Remek a versed,
Az én "kiváló"-m
Máris megnyerted.

A „vörössapkások”-kal arra utalt, hogy ezzel a jelszóval léptem be az oldalra.

Szegeden is elterjedt rólam a költői hajlamom.
Egy érdekes eset.  Volt Balesetelhárítás tantárgyunk, amit az aranyos Eszti néni tanított. Többek között azért is volt aranyos, mert senkinek nem adott egyest.
Nekem viszont majdnem adott.
Az történt, hogy arra az órára egyáltalán nem készültem – mindig volt kifogásom, hogy miért – azt sem tudtam mi van feladva.
Eszti néni – mivel meg sem tudtam szólalni – azt mondta, hogy „Pityuka (ez én voltam) ez sajnos egyes!”

Az osztály természetesen felzúdult. Egyest még senki nem kapott.
Nagyon rendesek voltak és lebeszélték Eszti nénit az egyesről. Megígérték a nevemben, hogy az anyagot a következő órára leírom versben.
Ez tetszett Eszti néninek és beleegyezett.
Meg is született a „Ponyvák raktári tárolása és kezelése” című versem, amire a tanító néni adott két ötöst!

Másodikosok voltunk, amikor az egész osztályt megverseltem.  Minden osztálytársamról írtam legalább két sort, ami bekerült egy „Osztályhíradó” című újságunkba.  Ebből csak három számot adott ki a kettő bé, mert annyira tetszett Eszes Feri bácsinak, a magyar tanárunknak, hogy rábeszélte az igazgatót, hogy legyen az iskolának egy iskolaújságja.
Így született a ma is élő  „Ifjú Vasutas”.

Vasútforgalmi Techn.  Szeged

Tizenhat éves voltam, amikor az iskolánk előtti nagy piacon egy cigányasszony azt jósolta nekem, hogy 26 éves koromig fogok élni.

Persze nem vettem komolyan, de a bogarat bele tette a fülembe!
Már csak tíz évem van, hogy híres költő legyek.
Nagyképűen mondtam a barátaimnak, hogy Petőfi is 26 évet élt és világhírű lett. 
Rá kell hajtanom, ha valamit el akarok érni.
Írtam is a verseket számolatlanul.  Illetve ez a másik nagyképűség:  Elővettem Petőfi összes költeményét és nyomon követtem, hogy Ő az én koromban mennyi verset írt.
Darabszámra nem is maradtam el tőle. No, de a minőség még nekem sem felelt meg.
Azután egy év múlva befejeződött az iskola.  Jött a nagybetűs élet és a versírás kezdett elmaradozni.

Néha azért eszembe jutott a cigányasszony jóslata, az a 26 éves kor.

Nagyon ravasz – Nostredamusi – jóslat volt!
Ugyanis 26 éves koromban megnősültem.
És valóban vége lett a (gyöngy-) életemnek.

                  De nem a versírási kísérleteimnek….