Pipaszó 19. Hétköznapok

              PIPASZÓ

19. Hétköznapok!

A Bakterban úgy alakult, hogy hárman barátságba kerültünk egymással.
Ami közös volt bennünk, az a magasságunk és a testalkatunk, súlyunk.
180 centi felettiek voltunk és nem voltunk elhízva. Nagyjából egyformán is gondolkoztunk.
Legalábbis könnyen rá bírtuk beszélni egymást szinte bármilyen bolondságra.

Néhányat elmondok:

A "KÖZÖS"-ben

Török Sanyi szegedi volt, ismerte a várost és a környékét is. Egyszer azzal állt elő szeptember első napjaiban, hogy menjünk el a közös-be.
Menjünk. De mi az a közös?
Majd megtudjátok.
Elindultunk egy vasárnap délelőtt  (csak a vasárnapunk volt szabad, mert akkor még nem volt szabad-szombat). Kisétáltunk a városból.
Egyszer csak egy kerítéshez értünk és amint benéztünk, sok gyümölcsfát láttunk.
Cseresznye, meggy, és szép mosolygós sárga és őszibarack.

Nem keresgéltük a kaput – ott sem tudtunk volna könnyebben bejutni – átmásztunk a kerítésen és már előttünk is volt a terített asztal a sok finom gyümölccsel.

Belefeledkeztünk a  barackok kóstolgatásába. 

Mit kerestek itt?

Ám egy erélyes hang majdnem torkomon akasztotta a barackmagot:
- Mit kerestek ti itt?
- Eszünk egy kis gyümölcsöt, mert a szüleink olyan szegények, hogy nem tudnak nekünk venni.  -  mondta Sanyi, aki legelőször ocsúdott!

Megkaptuk a kioktatást a gyümölcsöskert őrzőjétől, hogy ezt nem szabad megtenni, mert idegen területre törtünk be, idegenek tulajdonát lopjuk le a fáról. Ezzel más ember dolgozott, mi nem szedhetjük le az általuk termelt gyümölcsöt.
Csak bólogattunk, hogy igaza van.
Elővett egy noteszt és faggatni kezdett bennünket:

- Melyik iskolába jártok?
Eddig is tudtam, hogy Sanyi közülünk a legokosabb, de most tanujelét is adta:
Mielőtt mi a Lajossal megszólaltunk volna, már mondta is:
- A Gépipari Technikumba. (mintha könyvből olvasta volna úgy hazudott).
Felírta a csősz és kérdezett tovább:
- Mondjátok a neveteket és, hogy hol laktok!
Megint Török Sanyi volt az első megszólaló, de majdnem hanyatt estem attól, amit mondott:
- Én Szántó Kovács János vagyok és a Petőfi utca 7 szám alatt lakunk.

Úgy látszik Lajos is vette a lapot, akit Hurguly Lajosnak hívtak (később változtatta Havasi-ra, így ezzel már tudott zenekart alapítani), mert azt mondta:

-         Dózsa György vagyok és a Kossuth utca 21-ben lakunk.

           

Megijedtem ugyan, hogy a kertőr ezt már nem veszi be, de felírta és engem kérdezett.
- És te ki vagy?

Engem a röhögés már nagyon kerülgetett, mert az jutott eszembe, ha bemondom hogy én pedig
Vata fia János vagyok az előbbi parasztvezéreket folytatva, akkor biztosan lebukunk.  Ezért egy olyan nevet mondtam, amit már néhány írásom alá odabiggyesztettem, mint a nagyok:

- Pelikán Oszkár Géza,  Apáca utca 24.
Ezt is felírta a mi ellenőrünk és sürgős távozásra szólított bennünket, megjegyezve, hogy számoljunk a következményekkel.
Mi elköszöntünk illedelmesen és lógó orral, nagyon szomorú ábrázattal vonultunk ki a kertből.
Egészen addig, míg látó és hallótávolságon kívül nem kerültünk.
Akkor viszont úgy el kezdtünk röhögni és egymást csapkodni a hülyeségünk miatt, hogy még a könnyünk is kicsordult.  Az esetet viszont nem meséltük el senkinek.

Nem sokkal ezután egy vasárnap  délutánra randevút beszéltünk meg négy kislánnyal az osztályunkból. Fiúnak csatlakozott hozzánk Badics Jancsi, akit mindenki Dzsoni-nak becézett. Dzsoni kedvelt bennünket, mert mindig megvédtük, ha valaki ártani akart neki.  Ő nem volt 180 centis, csak 160.

Naqgyposta

Megbeszéltük, hogy három órakor találkozunk a Széchenyi téren a Postaépület előtt.
Mi négyen a bakterból időben elindultunk és háromkor már ott beszélgettünk a Posta előtt.  Nagyon sokat beszélgettünk, mert sajnos rengeteg időnk volt.
Leginkább én tartottam előadást a Széchenyi térről, mert olvastam róla, azt hiszem Móra Ferenctől, hogy 1830-ban Szegeden járt Széchenyi a Dunán.
Na, itt megakasztottak, hogy hülye vagy?  Szegeden nem folyik a Duna!

Duna gőzhajó

Mondtam, csak figyeljetek az okosabbra. A Duna nevű gőzhajóval érkezett, és a Duna-Tisza torkolattól úszott fel vele Szegedre.

Egyebek mellett a városvezetők megmutatták neki a várost. A mostani téren
vásártér volt, tele mindenféle szeméttel. A nagy magyar csóválta a fejét és azt mondta, ha ezt krumplival vetik be, akkor is sokkal többet érne.

Szót fogadtak és nem sokára az ország legszebb kertjét építették ide és elnevezték Széchenyiről.  A meséhez jön még, hogy a térhez tartozott egy úgynevezett „Himnusz bácsi!”, a parkőr, akit azért tartottak, hogy ha valaki leül egy padra, attól szedjen be ezért valamennyi pénzt. Nos, azért lett „Himnusz bácsi”, mert amikor meglátták közeledni, azonnal felálltak, hogy ne kelljen fizetni.

Széchenyi téri padok

Volt időm mindezt elmesélni, mert a lányok még mindig nem jöttek.
Egy óra várakozás után a megtorláson gondolkozva hazaballagtunk és vérig voltunk sértve.   Lehet, hogy a lányok egy másik sarokról lestek bennünket, jót szórakozva azon, hogy mi várakozunk rájuk.

Este a Bakterban összeültünk és kitaláltuk, hogyan álljunk bosszút.

Ekkor alakítottuk meg a Legió-t.

Persze tudtuk, hogy a szó jelentése a római birodalomban külföldi  önkéntesekből alakult sokaság, sereg, és mi nem vagyunk azok. De tudtuk azt is, hogy a latin legio szó eredete összefogást, kiválasztást is jelent. 

Alapító okirat

Minket ez érdekelt. Mi vagyunk a kiválasztottak és össze kell fognunk!
Nevet is találtunk ki magunknak, méghozzá Dumas sugallatára a három testőr nevét vettük fel.  Török Sanyi, a legokosabb lett Athos,  a nemesség és udvariasság megtestesítője,  Hurguly Lajos (Csajla) a legvitézebb, egy hősi, büszke, kedves ember lett Porthos és én mint írástudó lettem Aramis, akinek legfőbb tulajdonsága a leleményesség és a csábításra való hajlam.
  Dzsoni nem akart D’Artagnan lenni, ő maradt továbbra is  Dzsoni.
De a jelszavunk szintén a három testőré:  „Egy mindenkiért, és mindenki egyért!”
Meg is írtuk, (írtam) az alakuló okiratot és benne a fogadalmunkat.
Valahogy így kezdődött:
„Kelt az Úr 1955 évében szeptember idusán holdtöltekor a Tisza bal partján…stb…..”

A fogadalom pedig úgy szólt, hogy a négy leányzóhoz három hónapig nem fogunk szólni. Ha szólnak hozzánk elfordulunk, minden magyarázat nélkül.
Tudják ők, mi a bűnük.

És a fogadalmat betartottuk… csaknem két hónapig.

Pedig voltak meleg helyzetek.
Egyik tanárunknak például az volt a szokása, hogy óra elején felszólított valakit, fel tett neki egy kérdést a tananyagból. Az illetőnek válaszolni kellett rá és a következő kérdést már ő tette fel egy általa felszólított tanulónak. Ez addig ment, amíg tudtak kérdezni, illetve válaszolni.
Egy ilyen órán az egyik lány feltette a kérdést és Sanyinak szegezte.
Sanyi hallgatott.  Még egyszer kérdezte. Sanyi ugyancsak néma maradt.
Ez már feltűnt a tanárnak is rákérdezett Sanyira:  miért nem válaszol.
Neki aztán Sanyi annyi mondott, hogy egy fogadalom miatt!
A tanár nem firtatta. Mondta a lánynak, hogy kérdezzen mást. De ugyanígy járt velem is és Lajossal is a büntetésünk alatt álló lány.
Két hónap telt el így.
Ekkor Dzsoni nem bírta tovább és szóba állt szíve választottjával.
Már mi is untuk a némaságot, de azért Dzsoninak kilátásba helyeztünk néhány büntetést, mivel megszegte a csapat fogadalmát.

Nem kapott tőlünk súlyos büntetést, de éreztettük vele, hogy cserben hagyott bennünket.
Erről is fogok még mesélni.

A Széchenyi tér korzója