Pipaszó 18. Vasútforgalmi, második cé

                 PIPASZÓ

Vasútforgalmi  II/c

A következő tanév meglepetéssel indult.

Petőfi laktanya

Nem a Londoni körút 13 alatt volt az iskola, hanem a Marx téren, a Csillag börtön közelségében. Mára már visszakapta az eredeti Mars tér nevet!

Az épületegyüttes nemrégen még Petőfi katonai laktanya volt.

A honvédség által elhagyott laktanya épületét kapta meg az iskola a legminimálisabb átalakítás nélkül. Szinte a katonák még ki sem hűlt helyét foglalták el a tanulók.
Beköltözésünkkor néhány dolog még erre utalt.

A 25-30 személyes hálók olajos padlójú, vaskályhával fűtött, egy mennyezeti lámpával megvilágított helyiségek voltak. A mosdókban hideg vizes nagy betonvályúk jelentették a komfortot.
Ez csak azért nem hatott riasztóan minden gyerekre, mert sokan még ennél is mostohább állapotokat hagytak otthon.

Tanterem

Kellett is a nagyobb iskola, mert már három évfolyamra növekedett az iskola és az új évfolyam még nagyobb létszámmal indult, mint az előzőek.

A tanítás ennek ellenére nagy intenzitással folyt. A tantermeket szépen rendbe hozták.
Egyre több vasúti tárgy került az órarendbe.
A Jelzési Utasítás még érdekes is volt, mert kíváncsian láttunk neki, a jelzések értelmezésének. Tanárunk, Kenderesy Szabó Pali bácsi érdekesen vezetett be bennünket a jelzési rendszerbe. Elég sűrűn kérdezett vissza  a tanultakról. 

Nem volt problémám - egy darabig:  Történt ugyanis, hogy egyik órára nem készültem. Azt sem tudtam mi van feladva.  De a tanár úr megmondta:  Pityuka, mesélj az Útátjáró jelzőkről. Pityuka erről semmit nem tudott.  Akkor ez bizony egy egyes!

Minden nap volt forgalom óránk. A következő napra meg is tanultam - az új anyagot. Az első felszólított én voltam.  Kezdtem mondani, amit megtanultam.
Állj!  Az Útátjáró jelzőkről mesélj! Azt bizony nem néztem át.
Már feleltem belőle!  Újabb egyes.  Vettük az új anyagot.
Dacos voltam és az Útátjáró jelzőket azért sem tanultam meg.  Persze még egy egyes.

Mivel dacos voltam, azért is megtanultam.  Következő nap vártam, hogy felszólíttatok. Nem történt. Hiába nyújtogattam a nyakamat.
Óra végén megkérdeztem, miért nem hívott fel, hiszen megtanultam.
Tudom, mondta, ezért kaptad a három egyest, hogy megtanuld.
Tényleg megtanultam de már el is felejthetem, mert azóta megváltoztak az Útátjáró-jelzők!

Tornaóra

Tornaóráinkat – kivéve a hideg téli napokat – az udvaron tartottuk.  Szilágyi Dezső bácsi jól megizzasztott bennünket.  Ő persze csak vezényelt:
     Húzzuk meg a gyakorlatot három, négy
     jobban esik majd az ebéd, három, négy.

     - Szerbusz Laci bácsi! -  három, négy.

     Kis Szabados ne lustálkodj három, négy!

Sportversenyekre kijártunk a SzVSE pályára.

Nem voltam jó futó, de a többiekkel bátran versenyezhettem, mert nálam is rosszabbak voltak. Kivéve Török Sanyit, mert ő nagyon ügyes volt.

A magyar órákat nagyon szerettem. Főleg Eszes Feri bácsi miatt, aki hamar felfedezte, hogy szeretem a verseket és sokszor megbízott a kötelezőkön kívül is, hogy tanuljam meg egy-egy ünnepségre vagy szavalóversenyre.

Kőszegen, a MÁV Nevelőintézetnek volt iskolaújságja, „Lurkó” volt a neve.

Szegeden ilyen még nem volt.

Ők a Lurkók, Kőszegen

Elkezdtem egy OSZTÁLYHÍRADÓ  szerkesztését, havonként készült el egy-egy.
Ezekben majdnem mindent én írtam. Néhány osztálytársam ugyan csatlakozott hozzám, de hagyták inkább, hogy én szórakozzak vele.
Írtam bele verseket, még keresztrejtvényt is szerkesztettem, ami abban az időben elég nehéz volt. Nem a rejtvényszerkesztés, hanem az elkészítés.
Ugyanis még nem volt számítógép. A sokszorosítás stencillel készült.
Talán még nem is hallottatok erről. Viaszos papírra kellett a szöveget gépelni, az írógép megfelelő beállításával, amit aztán átvilágítással lehetett sokszorosítani.

A keresztrejtvényt erre a viaszos papírra kellett berajzolni. Nem volt könnyű.

Minden magyar óra előtt megkérdezte Feri bácsi: - Pityuka, hogy áll az újság.
Mondtam, hogy mi hiányzik még.  Ilyenkor leküldött a tanáriba, hogy készítsem az újságot. Magyar órán csak akkor voltam, ha dolgozatot írtunk.
Három hónap múlva, mivel megtetszett az  „újságom” az igazgatónak, Olasz Istvánnak, eldöntötte, hogy iskolaújság lesz belőle,  „Ifjú Vasutas” címmel.
Ezután már kevés közöm lett az újsághoz, csak néha írtam bele verseket.
Az Osztályhíradóból nem maradt emlékbe sajnos egy sem. Pedig egyikben az egész osztályt megverseltem. Ez úgy nézett ki, hogy minden osztálytársam legjellemzőbb, leg közismertebb tulajdonságát szedtem rímekbe. Mindenkinek nagyon tetszett.  Kár, hogy nem maradt meg sem az újság, sem a vers.
Ráadásul nem emlékszem már, hogy kiről mit írtam.  Néhány azért még beugrik:

Például:

„Felhívták felelni a Hansági Zoltánt,

s ő szólt:  - Tanár elvtárs ne kínozzuk egymást!”

Vagy :  „A Szarvas Béluci, becenevén  Tam-tam
              év elején megjelent nagy ondolált hajjal”.

Illetve még egy eszembe jutott:  „A Táncos Lajosnak látnád, ha megnéznéd,
                                                   hogy az egyik fülét nem jól méretezték!”

Mindenki tudta, hogy egyik füle nagyobb, mint a másik.

Nagyon szerettem, fentiek miatt is iskolába járni.

Szegedi Nemzeti Színház

A Bakterájban is jól éreztem magam. Kialakult egy jó kis közösség.
Mindenkinek volt színházbérlete, minden előadást megnéztünk, még akkor is, ha ebben az időben még nem voltak olyan színvonalas előadások, mint 1956 után, amikortól az Állami Színházból Nemzeti Színház lett.
A szegedi színészeken kívül sok ismert színész is vendégeskedett, akiket volt szerencsém megismerni.

Az Intézeti fegyelmet hamar megszoktuk, mert nem követeltek tőlünk lehetetlent.  A reggeli ébresztő, a torna, a mosakodás, öltözködés, a reggelizés és indulás az iskolába nem tűnt végrehajthatatlannak.   Sőt a későbbi napirendem is hasonló elfoglaltságokkal volt fűszerezve.  Még ma, lassan 80 évesen, is minden reggel megtartom a 10 perc tornát.
Iskola után a délutáni kötelező tantermi foglalkozás segített felkészülni a másnapi órákra. Emellett számtalan szórakozási lehetőség adódott.

Könyvtár

Volt a bakterban is és az iskolában is könyvtár. Mindegyiket szívesen látogattam. Először csak a kötelező olvasmányokat, később a Verne, majd Móra Ferenc, Móricz Zsigmond és Jókai könyveit szerettem.  És a verseket.
Petőfi kötetem már volt, de mellette imádtam Vörösmarty, Arany János és Csokonai verseit is.

Volt egy nagy Dísztermünk, ahol rendszeresen rendeztek előadásokat, amiken részt vehettünk. Sokat szavaltam, főleg olyan verseket, amiket nem nagyon ismertek.  (Kisfaludy: Bánkódó férj).

Szerettem kiforgatni a történeteket, verseket. Átírtam a Hófehérke és a hét törpe meséjét  Traktorocska és a hét agronómus modern (akkori) változatra.
Írtam egy képzeletbeli, abban az időben szokásos Brigádnaplót.
Arany János Családi kör-ét elszavaltam négy-öt változatban. (részeg ember, sváb kereskedő, orosz katona és Móricka az iskolában). Mindig nagy sikerem volt vele.

Tánc

A bálokat imádtam.  Leginkább azért, mert sokfajta táncot ismertem és táncoltam, ami miatt a lányok szívesen táncoltak velem legnagyobb örömömre.
Egyik barátom Hurguly Lajos (Csajla) szintén jól táncolt. Vele sokszor gyakoroltunk be olyan lépéseket, amiket a többiek nem tudtak.

Jártak ki hozzánk sportolók népszerűsíteni és toborozni a sportágba fiatalokat.
Mindegyikbe belekóstoltam, de nem ragadtam meg egyikben sem.
Birkózni nem akartam, mert láttam, hogy milyen gyűrött a fülük.
Súlyemelésről lebeszéltek a magasságom miatt, mondván, nekem egy méterrel magasabbra kellene felemelnem a súlyt.

Ez nekem nem ment

A bokszolástól hamar elment a kedvem. Az első orrba-verés után, órákig vérzett az orrom. Nem nekem való.
Viszont szívesen vívtam volna. Ez tetszett is, az alkatom is jó volt hozzá. Hosszú kezek, lábak. De nem feleltem meg.
Az volt a belépés feltétele, hogy egyik lábamat előrenyújtva a másikkal guggoljak le.  Ez nekem nem ment, ma sem tudom (ma meg már pláne!) megcsinálni. De eddig bárkinek mutattam, senki nem tudta megcsinálni.
Tisztelem a vívókat.
Maradt a sportból a röplabda, kosárlabda a futás és a sakk.

És egyéb elfoglaltságok is lekötöttek.  Főleg az udvarlás.
Még lesz néhány mesélni valóm.