Afejedelem prímása

cigánysoron

 Azt olvasom, hogy a mai napon a hősökre
emlékezünk.
Egy hétköznapi hősről mesélek nektek, amit
Móra Ferenc novellájából merítettem.

                                   A fejedelem prímása
A szegedi cigánysoron
Magányosan élt egykoron,
Kidőlt-bedőlt viskójában,
Nem törődve a világgal.
Csikaló volt becses neve   

beások

Ő sem tudta hol szerezte.
Békességben mindenkivel,
Nem hadakozott senkivel.
Legfeljebb a szúnyogokkal
Esténként, ha nagy rajokkal
Gomolyogtak a magasból
A tiszai nádasokból.
Úgy védekezett ellenük,
Elővette a hegedűt.
Kettőt-hármat húzott rajta,
Szúnyogokat elzavarta.
Mert a szerszám csak nyekergett.
Ő nem hegedűre termett.
Tisztában is volt ő vele,
Így nem is sokat nyeggette.
A sorbeli atyafiak
Szekálták is őt emiatt.
Addig-addig incselkedtek,
Hogy Csikaló gondolt egyet.
Hegedűvel hóna alatt
Ott hagyta a cigányhadat.
S hogy a világban bolyongott       

elindult

Kurucokkal találkozott.
Megtetszett a sok levente
Zöld atillás regimentje
Rögtön tudta, ez az álma,
Azonnal közéjük állna.
Ők is kedvüket találták,
Hogy meglátták figuráját.
Fejedelem elé vitték,
Adja elő neki tervét.
S hogy a fejedelmet látta
Inába szállt bátorsága.
Reszketett, mint rezgőnyárfa,
Beállt félsz a bokájába.
Mert a kérdés máris hangzik:
Ugyan mi szándékkal van itt?
Kuruc szeretnék én lenni!
Próbáljátok lóra tenni!
Jaj, csak azt ne, lótól félek!
Akkor muzsikálj, rossz lélek!
Elővette a hegedűt,
Hogy mennyit tud, most kiderült.
Alig-alig fogott bele
Fejedelem leintette
- Gyalog kuruc legyél inkább.

Rá is adták az atillát.
- De a hegedűhöz ne nyúlj!
Kurucokhoz így viszonyúlj!
Hegedűjét elrejtette,
Pedig hullott rá a könnye
Akárcsak a záporeső.

kurucok

Sosem veheti már elő?
Derék vitézzé változott,
Lóval is megbarátkozott,
A kardot is jól forgatta.
De a hegedű izgatta.
Fél évnek el kellett telni,
Hogy már elő merje venni.
Lecsókolta róla a port,
És egy éjszaka kiosont.
Az erdőben mert megállni.
Ott elkezdett muzsikálni.
Csak amikor jött a hajnal,
Akkor szökött vissza halkan.
És amikor csak tehette,
Így szökött ki éjjelente.
Ám egy éjjel csodálkozott,

a fejedelem

Mert varjakkal találkozott.
Ezek éjjel nem röpködnek!
Csak ha felriasztják őket!
Rohant vissza a táborba,
Hogy a huszároknak mondja:
„Hátunkon van az ellenség!”
A kurucok ezt nem hitték.
Nyugodtan horkoltak tovább,
Senki nem hitte a szavát.
Csikaló ezt nem hagyhatta,
A hegedűt előkapta.
Megszólalt a száraz fája,
Zokogott az éjszakába
A szívszorongató zene:
Bujdosó kuruc éneke!
Oly szépen szólt, szinte lángolt
Ez keltette fel a tábort.
Egy-kettőre felkészültek
Mire labancok feltűntek.
Alig bújt elő a reggel,
Mentek vissza véres fejjel.
Már aki menekülhetett,
Mert nagy részük foglyul esett.

Thököly a kuruc király

Most az egész tábor elé kiáll.

Cigányt keblére ölelte,

Vitézségét így köszönve.

Mondta:  Derék hegedűsöm,

Muzsikáló kedves hősöm,

Halálomig el nem hagylak,

Ha elmennél, marasztallak.

S így lett – ezt mondja a fáma –

Thököly Imre prímása.

a prímás

Pipaszó 20. Fiatalság - bolondság!

                PIPASZÓ

Fiatalság – bolondság !

A lányokkal kibékültünk.
Olyannyira, hogy az iskola elvégzése után Török Sanyi feleségül vette  egyik osztálytársunkat, H. Margitot.  Nagyon helyesek voltak. Amíg a kapcsolatot tartottam velük annyit tudok róluk, hogy született egy kisfiuk.

A Légió együtt maradt és néhány emlékezetes tettet végre is hajtott:

Takarítás

Esténként a Bakterban vállaltuk a tanterem összetakarítását. Amikor vacsora utána többiek felmentek a hálóteremben, mi hárman – később a Dzsonival már négyen lenn maradtunk és különböző szórakozásokat találtunk ki magunknak.
Volt, amikor keresztrejtvényfejtő versenyt rendeztünk, volt, amikor versíró versenyt (ezeket mindig én nyertem) és közben még takarítottuk is a tantermet.
A Dzsoni „árulása” után a takarítás úgy nézett ki, hogy hárman leültünk, lábainkat felraktuk az asztalra, Ő pedig takarított. Nem egyszerűen, mert kitaláltuk, hogy közben énekeljen is.  Kegyetlen fahangja volt neki. Bár minden sláger szövegét kívülről fújta, de elénekelni nem hagytuk neki, mert kegyetlen volt hallgatni.  Ellenben azt énekelte szeméthordás közben, hogy:
„Szemetet viszek a szemétkosááááárba!”, visszafelé pedig „szemetet vittem a szétkosááááárba!”.    Amíg meg nem untuk.
Utána felmentünk a hálóterembe és elmentünk fürödni. Ekkorra már a fürdő szabad volt, annyit pancsoltunk, amennyit csak akartunk.

Bádogtető

Egyszer azt vettük észre, hogy Dzsoni eltűnt.

Hova lett ez a tekergő?
Szólongattuk, mire kintről hallatszott a hangja:  - Itt vagyok!

Kinéztünk az ablakon és a szánk tátva maradt.
Dzsoni a mellettünk levő földszintes betegszoba tetején a kémény mellől leskelődött.
Ennek az épületnek a teteje pont odanyúlt az emeleten levő fürdőszoba ablaka mellé.
Úgy lehetett kijutni, hogy az ablakon kilépve az ablak alatt húzódó peremre, párkányra meg kellett kapaszkodni az esőcsatornába, a fal szélébe és átlépni a betegszoba tetejére. Ez a tető le volt bádogozva, ami miatt óvatosan kellett lépni, mert ha nem a szegecsekre léptünk kegyetlenül pattogott.
Már mentünk is Dzsoni után a tetőre.
Megállapítottuk, hogy ezen az úton mi el tudjuk hagyni a bakterájt, amikor csak akarjuk.

Másnap már akartuk is.  Kimásztunk a tetőre. A tető fölé behajlott egy nagy fa az udvarról, azon lemásztunk és az udvarról már könnyen kiugrottunk a vaskapu tetején.
Zubbonyt, sapkát nem vettünk, hogy ne látszódjon rajtunk honnan jövünk és elmentünk Újszegedre, a ligetbe.  Ott Dzsonit felzavartuk egy nagy fára, ahonnan  tobozokkal vagy gubacsokkal dobált bennünket.  Jól szórakoztunk.

10 filléres

Hazafelé valamelyikünknek eszébe jutott, hogy rá kellene gyújtani.
Egyikünk sem volt dohányos, de jó ötletnek tartottuk. Igen ám, de nem volt cigarettánk. Sőt pénzünk sem. Csajla talált a zsebében 10 fillért.
Kész! Meg van oldva a kérdés.
Dzsoni ezzel tíz fillérrel bemész a trafikba és kérsz egy szál Sellő cigarettát, ami 8 fillérbe kerül és két fillérért meg is fogod gyújtatni. Úgy is lett.

Sellő cigi

Ezt az egy cigarettát körben állva, egy-egy slukk után továbbadva elszívtuk úgy, hogy közben vigyázni kellett, nehogy a hamuja leessen, mert akinél leesik, legközelebb azt vesz cigit!

A Bakterba bejutás egy kicsit bajos volt, mert az udvaron fel kellett jutnunk a fára, onnan a tetőre és a tetőről a fürdőszobába.
A fáramászás izgalmas volt. Dzsonit ketten feltoltuk az elágazásig, aki onnan nadrágszíjjal húzogatott fel bennünket.

Szőlőkert

Ezt az utat néhányszor megtettük. Ám mindennek vége szakad egyszer.
Az történt, hogy valamelyikünk lába alatt a párkány letörött. Nagyon megijedtünk, mert alattunk szőlőskert volt, tele szőlőkaróval. Ha valaki oda leesik azonnal fel is lesz nyársalva.  Többet nem mertük ezt az utat választani.

Inkább azt találtuk ki, hogy amikor a portás a folyosókon becsukta az ablakokat, mi az egyiket kinyitottuk, kimásztunk rajta és behúztuk úgy,  ne lehessen észrevenni, hogy nincs bezárva.  Ezen az úton kényelmesen vissza is tudtunk térni az esti sétáinkból.
Egészen addig, míg a portás észrevette a nyitott ablakot és bezárta.
Visszaérve megrökönyödtünk, hogy az ablakunk zárva van.  Most mi legyen?
A porta felé nem mehetünk, mert mit mondunk, hol jártunk.
Körül jártuk az épületet, de minden ablak zárva volt.  Kivéve egyet. 
Az egyik WC rácsos ablaka nyitva volt. De nem férünk be a rácson.
Sanyival felálltunk Csajla vállaira és addig húztuk szét a rácsokat, míg Dzsoni be nem fért rajta. Begyömöszöltük, ő pedig elment kinyitott egy nagy ablakot nekünk.
Még elmesélem, hogy Dzsonit egyszer ágyastól kivittük a WC előterébe, mert álmában nagyon sokat beszélt. Úgy udvarolt, könyörgött a Klárikának álmában, hogy már meguntuk. Kitártuk az ajtókat és négyen átvittük a WC előterében lévő mosdóba. Reggel nagyon csodálkozott, de rájött, hogy ki tette ezt vele és nem mert nagyon zsörtölődni, csak mértékkel.

Hosszú útvonal

Egyébként úgy az iskolában, mint a bakterájban tilos volt a dohányzás. Nem zavart bennünket a tiltás, mert nem szoktunk rá a cigarettára. De volt néhány tanuló, aki rendszeresen szívta. Ők lejártak a pincébe, ahol egyszer valamelyik figyelmetlen eldobott egy csikket és attól meggyulladt az ott tárolt papírhulladék.  Nagy volt a felhajtás, a bűnösöket meg is büntették, de ettől kezdve egy kijelölt helyen megengedték a cigarettázást.
De az iskolában még nem.

Egyszer az igazgatónk, Olasz István, aki a közlekedés földrajzot tanította elég szigorúan, a városban meglátta H. Zolit cigarettázni.
Következő órán a Zoli felelt, senki más.
A vasútvonalakat nagyon meg kellett tanulni, mert szigorúan visszakérdezte a tanár úr. Tudtuk is az összes belföldi és európai vasútvonalat. Úgy fújtuk, mint a verset.
Zoli is tudta az állomásokat, de kapott egy szép kérdést.  Utazzon el Stockholmból  Athénbe, mondja az elágazó, csatlakozó állomásokat és a határállomásokat.   Ahányat téveszt, annyi egyest kap.
Elárulom, csak 11-et tévesztett (tizenegy), így 11 egyest kapott. Még a magyar és a történelem rubrikába is jutott belőle.
Ez persze csak olyan ijesztés volt, mert év végén megkapta a négyest.
Mi négyen ritkán cigarettáztunk, leginkább azért, mert nem volt rá pénzünk.
Javasoltam egyszer a légiós társaimnak egy pénzszerzési lehetőséget.

Kopaszra kérem

Kössünk fogadást az osztálytársainkkal, hogy pár doboz cigarettáért levágatjuk a hajunkat kopaszra.  Akkor még nem volt divat a kopasz a fej.  Ráálltak.
Fel is ajánlottuk az osztálynak az ötletet. Tetszett is nekik. Jó mókának tartották.
Valaki összeszedte a téteket és tanítás után bevonultunk az első fodrászhoz.

Elmondtuk a fiatal fodrásznak, milyen járatban vagyunk. Neki is nagyon tetszett.
Beültem a székbe és a fél osztály nagy örömére elkezdte a műveletet.

Kezdet

Először a nullásgépet végigtolta a homlokomtól a tarkómig, utána egyik fülemtől a másikig és kijelentette, hogy végzett.
Hatalmas volt a nézők öröme, hisz nagyon jól nézhettem ki a fejemen egy szép fehér kereszttel.
Mikor kinevették magukat a többi haj is lekerült a fejemről csak úgy, mint Sanyiéról és Csajláéról is.
Jól néztünk ki, de a fogadást megnyertük a cigaretta nagyon sokáig kitartott.
A kopasz fejet elviseltük, csak az bosszantott, ha valaki el kezdte simogatni a fejünket.  De mindenki ezt tette.  Elmentünk Sanyi mamájához, aki kötött mindegyikünknek egy-egy  jumbósapkát.  Még kétfillérest is tudtunk a tetejére húzni.

sapkánk

Két-három hétig az érdeklődés középpontjában voltunk, de később hozzászoktak és mi is.

Egy esti sétánkon találtunk egy kis sündisznót.
Bökős volt egy kicsit, de a sapkába csomagolva „haza” tudtuk vinni.
Betettük a hálószobánkkal szomszédos kelléktárba, ami a Diszterem színpadja mögött volt és mi szereztünk hozzá kulcsot.

A süninek reggel készítettünk kaját. A Tangó-padlófényesítő dobozát kimostuk és abba öntöttünk neki tejet és bele tördeltünk zsemlyét. Ezeket a konyháról szereztük be, mert a Temesvári néni (egyik tanuló édesanyja) olyan rendes volt, hogy mindig adott tejet és zsemlyét. Először csak keveset, később egyre többet vittünk. Meg is kérdezte, hogy hány sündisznónk van, hogy ennyi kaját viszünk.
De hát tudta, hogy mi is ebből repetázunk. 

Süni

A sün nagyon sokáig csak akkor evett, amikor nem voltunk a közelébe. Később már nagy szuszogással előmerészkedett és megengedte, hogy meglessük, hogyan eszik. Amikor híre ment a bakterban, hogy sününk van, valaki kitalálta, hogy szereti a legyet. Az egész bakteráj legyet fogott a mi sününknek.

Egyik éjjel, mivel valaki nyitva hagyta az ajtót, bejött a hálóterembe.
Nagy volt a riadalom. Senki nem mert az ágyról lelépni, sőt Zoli, aki éjszakára egy üveg vizet szokott az ágya mellé helyezni, azt vette észre, hogy a sün az üveget feldöntötte.
Végül én vettem a bátorságot és visszavittem a sünt a „helyére”.
Október végéig nálunk volt, akkor kellett tőle elbúcsúznunk, mert a fejlemények miatt hazaküldtek bennünket.
Még azt elmondom, hogy a bakterájban volt három koreai fiú is. Egyikük idősebb volt már és sokat mesélt arról, hogy részt vett a háborúban is.
Legjobban szerettük Pak Zon Tek-et, mert jó humorú fiatal srác volt. Szépen beszélt már magyarul, de nekünk egy kicsit furcsán.  Egyik reggelinél ott ült mellettünk az asztalnál. Reggelire kaptunk ezt azt és adtak hozzá retket, ami nagyon tetszett ZonTek-nek. Amikor a mi asztalunkon már nem volt retek, odahajolt hozzám a másik asztalra mutatva:  - Tolvajlok reteket!
Jót nevettünk rajta, és ez a mondás sokáig rajta is maradt. De ők is jót nevettek, amikor az egyik nagyszájú lányt be tudták csapni.
Azt kérte ZonTektől mondja meg. Hogyan mondják koreaiul, hogy jó napot?

A nagy franc ZonTek meg is mondta neki. A lány hamar megtanulta és odament a másik fiúhoz és „ráköszönt!”
Annak először a szája tátva maradt, majd óriásit nevetett a többiekkel együtt, mert a lány azt tanulta meg koreaiul, hogy :  nagy a farkad!

Többet nem akart koreai nyelven megtanulni semmit.

Kopaszon

 A kopasz fejű légiósoknak egyik este még egy indulót is írtam.
Nem lesz belőle himnusz, de azért olvassátok:

Van közöttünk három barát
télen látni nekik csak a haját
kopasz fejjel szebb nekik a világ,
s így dalol a három jó barát:
sapkát emeltünk egész világ előtt
hadd érje napfény a lombozatlan főt.
Légióban ez a szokás,
hogy ne tépjük egymásnak a haját,
vígan élünk kopasz fejjel tovább,
s énekel a három jó barát!

Pipaszó 19. Hétköznapok

              PIPASZÓ

19. Hétköznapok!

A Bakterban úgy alakult, hogy hárman barátságba kerültünk egymással.
Ami közös volt bennünk, az a magasságunk és a testalkatunk, súlyunk.
180 centi felettiek voltunk és nem voltunk elhízva. Nagyjából egyformán is gondolkoztunk.
Legalábbis könnyen rá bírtuk beszélni egymást szinte bármilyen bolondságra.

Néhányat elmondok:

A "KÖZÖS"-ben

Török Sanyi szegedi volt, ismerte a várost és a környékét is. Egyszer azzal állt elő szeptember első napjaiban, hogy menjünk el a közös-be.
Menjünk. De mi az a közös?
Majd megtudjátok.
Elindultunk egy vasárnap délelőtt  (csak a vasárnapunk volt szabad, mert akkor még nem volt szabad-szombat). Kisétáltunk a városból.
Egyszer csak egy kerítéshez értünk és amint benéztünk, sok gyümölcsfát láttunk.
Cseresznye, meggy, és szép mosolygós sárga és őszibarack.

Nem keresgéltük a kaput – ott sem tudtunk volna könnyebben bejutni – átmásztunk a kerítésen és már előttünk is volt a terített asztal a sok finom gyümölccsel.

Belefeledkeztünk a  barackok kóstolgatásába. 

Mit kerestek itt?

Ám egy erélyes hang majdnem torkomon akasztotta a barackmagot:
- Mit kerestek ti itt?
- Eszünk egy kis gyümölcsöt, mert a szüleink olyan szegények, hogy nem tudnak nekünk venni.  -  mondta Sanyi, aki legelőször ocsúdott!

Megkaptuk a kioktatást a gyümölcsöskert őrzőjétől, hogy ezt nem szabad megtenni, mert idegen területre törtünk be, idegenek tulajdonát lopjuk le a fáról. Ezzel más ember dolgozott, mi nem szedhetjük le az általuk termelt gyümölcsöt.
Csak bólogattunk, hogy igaza van.
Elővett egy noteszt és faggatni kezdett bennünket:

- Melyik iskolába jártok?
Eddig is tudtam, hogy Sanyi közülünk a legokosabb, de most tanujelét is adta:
Mielőtt mi a Lajossal megszólaltunk volna, már mondta is:
- A Gépipari Technikumba. (mintha könyvből olvasta volna úgy hazudott).
Felírta a csősz és kérdezett tovább:
- Mondjátok a neveteket és, hogy hol laktok!
Megint Török Sanyi volt az első megszólaló, de majdnem hanyatt estem attól, amit mondott:
- Én Szántó Kovács János vagyok és a Petőfi utca 7 szám alatt lakunk.

Úgy látszik Lajos is vette a lapot, akit Hurguly Lajosnak hívtak (később változtatta Havasi-ra, így ezzel már tudott zenekart alapítani), mert azt mondta:

-         Dózsa György vagyok és a Kossuth utca 21-ben lakunk.

           

Megijedtem ugyan, hogy a kertőr ezt már nem veszi be, de felírta és engem kérdezett.
- És te ki vagy?

Engem a röhögés már nagyon kerülgetett, mert az jutott eszembe, ha bemondom hogy én pedig
Vata fia János vagyok az előbbi parasztvezéreket folytatva, akkor biztosan lebukunk.  Ezért egy olyan nevet mondtam, amit már néhány írásom alá odabiggyesztettem, mint a nagyok:

- Pelikán Oszkár Géza,  Apáca utca 24.
Ezt is felírta a mi ellenőrünk és sürgős távozásra szólított bennünket, megjegyezve, hogy számoljunk a következményekkel.
Mi elköszöntünk illedelmesen és lógó orral, nagyon szomorú ábrázattal vonultunk ki a kertből.
Egészen addig, míg látó és hallótávolságon kívül nem kerültünk.
Akkor viszont úgy el kezdtünk röhögni és egymást csapkodni a hülyeségünk miatt, hogy még a könnyünk is kicsordult.  Az esetet viszont nem meséltük el senkinek.

Nem sokkal ezután egy vasárnap  délutánra randevút beszéltünk meg négy kislánnyal az osztályunkból. Fiúnak csatlakozott hozzánk Badics Jancsi, akit mindenki Dzsoni-nak becézett. Dzsoni kedvelt bennünket, mert mindig megvédtük, ha valaki ártani akart neki.  Ő nem volt 180 centis, csak 160.

Naqgyposta

Megbeszéltük, hogy három órakor találkozunk a Széchenyi téren a Postaépület előtt.
Mi négyen a bakterból időben elindultunk és háromkor már ott beszélgettünk a Posta előtt.  Nagyon sokat beszélgettünk, mert sajnos rengeteg időnk volt.
Leginkább én tartottam előadást a Széchenyi térről, mert olvastam róla, azt hiszem Móra Ferenctől, hogy 1830-ban Szegeden járt Széchenyi a Dunán.
Na, itt megakasztottak, hogy hülye vagy?  Szegeden nem folyik a Duna!

Duna gőzhajó

Mondtam, csak figyeljetek az okosabbra. A Duna nevű gőzhajóval érkezett, és a Duna-Tisza torkolattól úszott fel vele Szegedre.

Egyebek mellett a városvezetők megmutatták neki a várost. A mostani téren
vásártér volt, tele mindenféle szeméttel. A nagy magyar csóválta a fejét és azt mondta, ha ezt krumplival vetik be, akkor is sokkal többet érne.

Szót fogadtak és nem sokára az ország legszebb kertjét építették ide és elnevezték Széchenyiről.  A meséhez jön még, hogy a térhez tartozott egy úgynevezett „Himnusz bácsi!”, a parkőr, akit azért tartottak, hogy ha valaki leül egy padra, attól szedjen be ezért valamennyi pénzt. Nos, azért lett „Himnusz bácsi”, mert amikor meglátták közeledni, azonnal felálltak, hogy ne kelljen fizetni.

Széchenyi téri padok

Volt időm mindezt elmesélni, mert a lányok még mindig nem jöttek.
Egy óra várakozás után a megtorláson gondolkozva hazaballagtunk és vérig voltunk sértve.   Lehet, hogy a lányok egy másik sarokról lestek bennünket, jót szórakozva azon, hogy mi várakozunk rájuk.

Este a Bakterban összeültünk és kitaláltuk, hogyan álljunk bosszút.

Ekkor alakítottuk meg a Legió-t.

Persze tudtuk, hogy a szó jelentése a római birodalomban külföldi  önkéntesekből alakult sokaság, sereg, és mi nem vagyunk azok. De tudtuk azt is, hogy a latin legio szó eredete összefogást, kiválasztást is jelent. 

Alapító okirat

Minket ez érdekelt. Mi vagyunk a kiválasztottak és össze kell fognunk!
Nevet is találtunk ki magunknak, méghozzá Dumas sugallatára a három testőr nevét vettük fel.  Török Sanyi, a legokosabb lett Athos,  a nemesség és udvariasság megtestesítője,  Hurguly Lajos (Csajla) a legvitézebb, egy hősi, büszke, kedves ember lett Porthos és én mint írástudó lettem Aramis, akinek legfőbb tulajdonsága a leleményesség és a csábításra való hajlam.
  Dzsoni nem akart D’Artagnan lenni, ő maradt továbbra is  Dzsoni.
De a jelszavunk szintén a három testőré:  „Egy mindenkiért, és mindenki egyért!”
Meg is írtuk, (írtam) az alakuló okiratot és benne a fogadalmunkat.
Valahogy így kezdődött:
„Kelt az Úr 1955 évében szeptember idusán holdtöltekor a Tisza bal partján…stb…..”

A fogadalom pedig úgy szólt, hogy a négy leányzóhoz három hónapig nem fogunk szólni. Ha szólnak hozzánk elfordulunk, minden magyarázat nélkül.
Tudják ők, mi a bűnük.

És a fogadalmat betartottuk… csaknem két hónapig.

Pedig voltak meleg helyzetek.
Egyik tanárunknak például az volt a szokása, hogy óra elején felszólított valakit, fel tett neki egy kérdést a tananyagból. Az illetőnek válaszolni kellett rá és a következő kérdést már ő tette fel egy általa felszólított tanulónak. Ez addig ment, amíg tudtak kérdezni, illetve válaszolni.
Egy ilyen órán az egyik lány feltette a kérdést és Sanyinak szegezte.
Sanyi hallgatott.  Még egyszer kérdezte. Sanyi ugyancsak néma maradt.
Ez már feltűnt a tanárnak is rákérdezett Sanyira:  miért nem válaszol.
Neki aztán Sanyi annyi mondott, hogy egy fogadalom miatt!
A tanár nem firtatta. Mondta a lánynak, hogy kérdezzen mást. De ugyanígy járt velem is és Lajossal is a büntetésünk alatt álló lány.
Két hónap telt el így.
Ekkor Dzsoni nem bírta tovább és szóba állt szíve választottjával.
Már mi is untuk a némaságot, de azért Dzsoninak kilátásba helyeztünk néhány büntetést, mivel megszegte a csapat fogadalmát.

Nem kapott tőlünk súlyos büntetést, de éreztettük vele, hogy cserben hagyott bennünket.
Erről is fogok még mesélni.

A Széchenyi tér korzója

A Duna Szegeden

Olvassátok el – persze, ha van rá időtök a következő aktuális versemet,

Amit Móra Ferenc novellája alapján írtam:

                                     A  Duna  Szegeden

A főtisztelendőt, Grúber úrnak hívták,

Egy nap, délelőtt a  Tisza-parton sétált.

Látja ám egyszer csak  -  nem tudta mi végett,

Hogy a part mellett sokasodnak a népek.

Az ötlött eszébe: ez nem volt szokásuk!

Mire kíváncsiak? Közelebb ment:  lássuk!

Megkérdezi tőlük, hogy mit szemlélődnek?

Mutatják, hogy ott jön, - „nem tudjuk mi löhet!”

Hát egy csoda úszott felfelé a Tiszán,

Mintha hajó lenne. De ugyan mért pipál?

Ráadásul pedig nem vontatja senki.

Ez már a főtisztelendőt is érdekli.

Olvasott férfi volt, tudta miről van szó.

Eltalálta egyből, hogy ez egy gőzhajó.

Magyarázta is a környező népeknek

Milyen gépelye van ennek a szerzetnek.

Az be is durrantott a magyarázatba,

Így köszönté őket a hajó tarackja.

A félősebb rácok keresztet vetettek,

De a kíváncsibbak még közelebb mentek.

A vidám legények szaladtak a parton

Versenyt a hajóval, volt, aki lóháton.

Már látszott a hajón egy torzonborz férfi,

Aki a part felé kalapját lengeti.

Látták a népek, hogy nem lehet akárki,

Mert a hajóból nagy kísérettel szállt ki.

Grúber úr köszönté nagy istenhozottal,

S vezette a partra aprólékos gonddal.

A vendég a parton a sok embert látva

Mutatja a hajót.  „Mit szólnak hozzája?”

Mit is szóltak volna?  „Huncut egy portéka!”

„Kapari a vizet, akárcsak a kutya!”

Grúber úr a grófot – mert a vendég az volt,

Meghívta ebédre a többi urakhoz.

A szegedi urak, vivátozták ugyan,

Mert külsőre a gróf nem mutatott olyan

Gigászi alakot. Vállas ember sem volt,

És úgy maguk között, kicsit „csekélyke” volt.

Akkor hitték csak el, hogy igazi magyar,

Ahogy a messzely bort leöntötte hamar.

Ezek után bátran hallgattak a szóra,

Elkísérték eztán grófot a hajóra.

A hajón el is fért kétszázötven ember,

Tápéig felúszott a hajó ezekkel

A gróf útközben szüntelen magyarázott.

A parton tízezer ember kendőt rázott,

Így mutatva ki hallatlan örömét,

Ilyen látvány őket még soha nem ért.

A hajóút után bejárták a várost

Szeged szépségéből néhány dolgot látott.

Amiben viszont nem sok öröm érte,

Kiértek a piszkos, szennyes piactérre.

Ez bizony eléggé elkeserítette:

Okosabb vón’ ha itt kolompér teremne!

Senki még akkor álmodni sem merte,

Hogy ez lesz az ország egyik legszebb kertje.

Ezt a város népe nagyon megbecsülte:

A padokra bárki, pénzért ülhetett le!

A parkőr azért lett köztük „Himnusz bácsi”,

Ne kelljen fizetni, hát fel kellett állni!

Az időben senki nem gondolta volna,

Hogy mi lesz egykoron a piactér sorsa.

Azt meg egyáltalán senki sem gondolta,

Hogy ez a szép liget a gróf nevét kapja.

A gőzhajó aznap elhagyta Szegedet.

S aki levett kalapjával integetett

Széchenyi István volt, a „legnagyobb magyar”,

Nevét világszerte megismerték hamar.

A hajó Duna névre volt keresztelve.

Így kerülhetett el a Duna Szegedre!

Pipaszó 18. Vasútforgalmi, második cé

                 PIPASZÓ

Vasútforgalmi  II/c

A következő tanév meglepetéssel indult.

Petőfi laktanya

Nem a Londoni körút 13 alatt volt az iskola, hanem a Marx téren, a Csillag börtön közelségében. Mára már visszakapta az eredeti Mars tér nevet!

Az épületegyüttes nemrégen még Petőfi katonai laktanya volt.

A honvédség által elhagyott laktanya épületét kapta meg az iskola a legminimálisabb átalakítás nélkül. Szinte a katonák még ki sem hűlt helyét foglalták el a tanulók.
Beköltözésünkkor néhány dolog még erre utalt.

A 25-30 személyes hálók olajos padlójú, vaskályhával fűtött, egy mennyezeti lámpával megvilágított helyiségek voltak. A mosdókban hideg vizes nagy betonvályúk jelentették a komfortot.
Ez csak azért nem hatott riasztóan minden gyerekre, mert sokan még ennél is mostohább állapotokat hagytak otthon.

Tanterem

Kellett is a nagyobb iskola, mert már három évfolyamra növekedett az iskola és az új évfolyam még nagyobb létszámmal indult, mint az előzőek.

A tanítás ennek ellenére nagy intenzitással folyt. A tantermeket szépen rendbe hozták.
Egyre több vasúti tárgy került az órarendbe.
A Jelzési Utasítás még érdekes is volt, mert kíváncsian láttunk neki, a jelzések értelmezésének. Tanárunk, Kenderesy Szabó Pali bácsi érdekesen vezetett be bennünket a jelzési rendszerbe. Elég sűrűn kérdezett vissza  a tanultakról. 

Nem volt problémám - egy darabig:  Történt ugyanis, hogy egyik órára nem készültem. Azt sem tudtam mi van feladva.  De a tanár úr megmondta:  Pityuka, mesélj az Útátjáró jelzőkről. Pityuka erről semmit nem tudott.  Akkor ez bizony egy egyes!

Minden nap volt forgalom óránk. A következő napra meg is tanultam - az új anyagot. Az első felszólított én voltam.  Kezdtem mondani, amit megtanultam.
Állj!  Az Útátjáró jelzőkről mesélj! Azt bizony nem néztem át.
Már feleltem belőle!  Újabb egyes.  Vettük az új anyagot.
Dacos voltam és az Útátjáró jelzőket azért sem tanultam meg.  Persze még egy egyes.

Mivel dacos voltam, azért is megtanultam.  Következő nap vártam, hogy felszólíttatok. Nem történt. Hiába nyújtogattam a nyakamat.
Óra végén megkérdeztem, miért nem hívott fel, hiszen megtanultam.
Tudom, mondta, ezért kaptad a három egyest, hogy megtanuld.
Tényleg megtanultam de már el is felejthetem, mert azóta megváltoztak az Útátjáró-jelzők!

Tornaóra

Tornaóráinkat – kivéve a hideg téli napokat – az udvaron tartottuk.  Szilágyi Dezső bácsi jól megizzasztott bennünket.  Ő persze csak vezényelt:
     Húzzuk meg a gyakorlatot három, négy
     jobban esik majd az ebéd, három, négy.

     - Szerbusz Laci bácsi! -  három, négy.

     Kis Szabados ne lustálkodj három, négy!

Sportversenyekre kijártunk a SzVSE pályára.

Nem voltam jó futó, de a többiekkel bátran versenyezhettem, mert nálam is rosszabbak voltak. Kivéve Török Sanyit, mert ő nagyon ügyes volt.

A magyar órákat nagyon szerettem. Főleg Eszes Feri bácsi miatt, aki hamar felfedezte, hogy szeretem a verseket és sokszor megbízott a kötelezőkön kívül is, hogy tanuljam meg egy-egy ünnepségre vagy szavalóversenyre.

Kőszegen, a MÁV Nevelőintézetnek volt iskolaújságja, „Lurkó” volt a neve.

Szegeden ilyen még nem volt.

Ők a Lurkók, Kőszegen

Elkezdtem egy OSZTÁLYHÍRADÓ  szerkesztését, havonként készült el egy-egy.
Ezekben majdnem mindent én írtam. Néhány osztálytársam ugyan csatlakozott hozzám, de hagyták inkább, hogy én szórakozzak vele.
Írtam bele verseket, még keresztrejtvényt is szerkesztettem, ami abban az időben elég nehéz volt. Nem a rejtvényszerkesztés, hanem az elkészítés.
Ugyanis még nem volt számítógép. A sokszorosítás stencillel készült.
Talán még nem is hallottatok erről. Viaszos papírra kellett a szöveget gépelni, az írógép megfelelő beállításával, amit aztán átvilágítással lehetett sokszorosítani.

A keresztrejtvényt erre a viaszos papírra kellett berajzolni. Nem volt könnyű.

Minden magyar óra előtt megkérdezte Feri bácsi: - Pityuka, hogy áll az újság.
Mondtam, hogy mi hiányzik még.  Ilyenkor leküldött a tanáriba, hogy készítsem az újságot. Magyar órán csak akkor voltam, ha dolgozatot írtunk.
Három hónap múlva, mivel megtetszett az  „újságom” az igazgatónak, Olasz Istvánnak, eldöntötte, hogy iskolaújság lesz belőle,  „Ifjú Vasutas” címmel.
Ezután már kevés közöm lett az újsághoz, csak néha írtam bele verseket.
Az Osztályhíradóból nem maradt emlékbe sajnos egy sem. Pedig egyikben az egész osztályt megverseltem. Ez úgy nézett ki, hogy minden osztálytársam legjellemzőbb, leg közismertebb tulajdonságát szedtem rímekbe. Mindenkinek nagyon tetszett.  Kár, hogy nem maradt meg sem az újság, sem a vers.
Ráadásul nem emlékszem már, hogy kiről mit írtam.  Néhány azért még beugrik:

Például:

„Felhívták felelni a Hansági Zoltánt,

s ő szólt:  - Tanár elvtárs ne kínozzuk egymást!”

Vagy :  „A Szarvas Béluci, becenevén  Tam-tam
              év elején megjelent nagy ondolált hajjal”.

Illetve még egy eszembe jutott:  „A Táncos Lajosnak látnád, ha megnéznéd,
                                                   hogy az egyik fülét nem jól méretezték!”

Mindenki tudta, hogy egyik füle nagyobb, mint a másik.

Nagyon szerettem, fentiek miatt is iskolába járni.

Szegedi Nemzeti Színház

A Bakterájban is jól éreztem magam. Kialakult egy jó kis közösség.
Mindenkinek volt színházbérlete, minden előadást megnéztünk, még akkor is, ha ebben az időben még nem voltak olyan színvonalas előadások, mint 1956 után, amikortól az Állami Színházból Nemzeti Színház lett.
A szegedi színészeken kívül sok ismert színész is vendégeskedett, akiket volt szerencsém megismerni.

Az Intézeti fegyelmet hamar megszoktuk, mert nem követeltek tőlünk lehetetlent.  A reggeli ébresztő, a torna, a mosakodás, öltözködés, a reggelizés és indulás az iskolába nem tűnt végrehajthatatlannak.   Sőt a későbbi napirendem is hasonló elfoglaltságokkal volt fűszerezve.  Még ma, lassan 80 évesen, is minden reggel megtartom a 10 perc tornát.
Iskola után a délutáni kötelező tantermi foglalkozás segített felkészülni a másnapi órákra. Emellett számtalan szórakozási lehetőség adódott.

Könyvtár

Volt a bakterban is és az iskolában is könyvtár. Mindegyiket szívesen látogattam. Először csak a kötelező olvasmányokat, később a Verne, majd Móra Ferenc, Móricz Zsigmond és Jókai könyveit szerettem.  És a verseket.
Petőfi kötetem már volt, de mellette imádtam Vörösmarty, Arany János és Csokonai verseit is.

Volt egy nagy Dísztermünk, ahol rendszeresen rendeztek előadásokat, amiken részt vehettünk. Sokat szavaltam, főleg olyan verseket, amiket nem nagyon ismertek.  (Kisfaludy: Bánkódó férj).

Szerettem kiforgatni a történeteket, verseket. Átírtam a Hófehérke és a hét törpe meséjét  Traktorocska és a hét agronómus modern (akkori) változatra.
Írtam egy képzeletbeli, abban az időben szokásos Brigádnaplót.
Arany János Családi kör-ét elszavaltam négy-öt változatban. (részeg ember, sváb kereskedő, orosz katona és Móricka az iskolában). Mindig nagy sikerem volt vele.

Tánc

A bálokat imádtam.  Leginkább azért, mert sokfajta táncot ismertem és táncoltam, ami miatt a lányok szívesen táncoltak velem legnagyobb örömömre.
Egyik barátom Hurguly Lajos (Csajla) szintén jól táncolt. Vele sokszor gyakoroltunk be olyan lépéseket, amiket a többiek nem tudtak.

Jártak ki hozzánk sportolók népszerűsíteni és toborozni a sportágba fiatalokat.
Mindegyikbe belekóstoltam, de nem ragadtam meg egyikben sem.
Birkózni nem akartam, mert láttam, hogy milyen gyűrött a fülük.
Súlyemelésről lebeszéltek a magasságom miatt, mondván, nekem egy méterrel magasabbra kellene felemelnem a súlyt.

Ez nekem nem ment

A bokszolástól hamar elment a kedvem. Az első orrba-verés után, órákig vérzett az orrom. Nem nekem való.
Viszont szívesen vívtam volna. Ez tetszett is, az alkatom is jó volt hozzá. Hosszú kezek, lábak. De nem feleltem meg.
Az volt a belépés feltétele, hogy egyik lábamat előrenyújtva a másikkal guggoljak le.  Ez nekem nem ment, ma sem tudom (ma meg már pláne!) megcsinálni. De eddig bárkinek mutattam, senki nem tudta megcsinálni.
Tisztelem a vívókat.
Maradt a sportból a röplabda, kosárlabda a futás és a sakk.

És egyéb elfoglaltságok is lekötöttek.  Főleg az udvarlás.
Még lesz néhány mesélni valóm.

Pipaszó 17. A Vasútforgalmiban

          PIPASZÓ

Vasútforgalmi

Eddig a sorsom ment a maga útján.
Nem kellett mással törődnöm, csak azzal, hogy a nyolc általános iskolai osztályt elvégezzem, lehetőleg 8 év alatt.
Ez sikerült. Úgy, ahogy. A tanáraim legtöbbje azt mondta, hogy ennél többre is képes lettem volna. Nem erőltettem meg magamat, de őszintén, az azóta eltelt több, mint 60 év alatt senki nem kérdezte meg, hogy milyen eredménnyel végeztem a nyolcadikat.

De most már el kellett döntenem, hogyan tovább.

Sokat nem törtem magamat, mert nem derült ki rólam, hogy valamiben is átlagon felüli képességgel rendelkezem.

Nem tudtam festeni, rajzolni, nem értettem a motorokhoz, a repülőtől egyenesen iszonyodtam. (Máig sem ültem még repülőgépen!)

Ez is főnök

Kiemelkedő sporteredményem sem volt.
Amivel viszont nap, mint nap találkoztam az a vasút volt. És ráadásul érdekelt is. Főleg egy vasúti beosztás tetszett:  az állomásfőnök.    Az igen!

Így már legalább célom is volt, amit el akartam érni.
Eszembe jut, hogy forgalmista koromban egyik éjszakai szolgálatban beült a forgalmiba egyik postás, várta a postavonatot.  Akkor még a postát a vasút fuvarozta, személyvonatokkal vagy külön postavonattal.
Ő mesélte, hogy van három fia. Egyik ügyes kezű, jól bánik fával és a szerszámokkal.  Ezt a fiút asztalosnak adja. A másik fiút a motorok érdeklik, őt autószerelőnek taníttatja. A harmadik egy kicsit lusta és butuska is. Na ezt elhozza a vasútra.
Mondtam neki, hogy postásnak jobban megfelelne!

Tehát: Arccal a vasút felé! Az akkori mondás szerint.

Londoni körút 13.

Még szerencsém is volt – bár a szerencse nem szokott elkerülni máskor sem – mert, egy évvel előbb (1953-ban) nyitották meg Szegeden az ország első vasutas középiskoláját a Vasútforgalmi Technikumot.
Abban az évfolyamban 180 gyerek nyert felvételt, csakis vasutas szülőktől származó gyerekek.
Négy osztályt indítottak a MÁV Nevelőintézetben.
Mivel koedukált iskolaként létesült, úgy tervezték, hogy a leánynövendékek részére külön utcai bejárattal bíró részleget alakítanak ki.

Mivel ezt nem tudták megvalósítani, a lányokat az állomás melletti Sárkány Szállóban helyezték el.  (Persze nem azért volt Sárkány, mert a lányok ott laktak!)

1954-ben, amikor az én évfolyamom indult, csaknem 200 tanulót vettek fel.
Öt osztályt alakítottak ki:  a, b, c, d és e osztályt.  Én c-és lettem.

Szeged Nagyállomás

Csakhogy ennyien a MÁV Nevelőintézetben már nem fértünk el, így az iskola átköltözött a MÁV Oktatási Osztályának Londoni körút 13 számú, emeletes épületébe. Itt a forgalmista lányok otthonát is ki tudták alakítani.
Ez az épület az intézettől kb 10 percre volt. Ide kellett iskolába járnunk.

A tanítást többségében meghívott előadók és más iskolák tanárai végezték.

A tantárgyak anyaga nem jelentett gondot, mert a szakmai tantárgyak mellett olyan tantárgyak voltak, mint bármely más iskolában. Volt, ami érdekelt, volt amit kedveltem és persze volt amit csak elviseltem.
Főleg azokat a tárgyakat szerettem, amiket nem kellett „bemagolni”, mert vagy értettem vagy nem. Ilyen volt a matek, amit kifejezetten szerettem, a történelem, ami érdekelt, vagy valamennyi szakmai tárgy, ami újat jelentett az eddigi ismereteimhez képest.  A magyart és a nyelvtant a tanár miatt szerettem meg.
Eszes Feri bácsi nagyon élvezetesen tartotta az órákat. Sokat mesélt az előírt anyagon kívül. A verseket szerettem és szívesen tanultam meg őket, még azokat is, amelyek nem voltak kötelezők.  Ezért aztán kedvelt engem.

Ollózó ugrás

A tornaórákat is szerettem, mert az átlagnál ügyesebb voltam és ezt észre is vette  Szilágyi Dezső tanár úr. Bár a focicsapatba nem válogatott be (kapust is talált nálam jobbat), minden sportversenyre elküldött. A futás is jól ment és a magasugrást is jól űztem. Nem voltam ugyan iskola-első, de csak  Várnai Matyi előzött meg a 174 centiméteres iskolarekordjával.
Akkor még persze nem úgy ugrottunk magasba, mint most. Nem volt hasmánt,  guruló, meg fosbury, hanem csak ollózás.   165 centit így is átugrottam.
Egy alkalommal, amikor az udvaron ugráltunk magasba, jött arra Eszti néni, aki a munkavédelmet oktatta és nagyon szerettük, mert hármasnál rosszabb jegyet senkinek sem adott.  Látta, hogy a 120 centiméteres magasságot néhány toporzékoló fiú nem tudja átugrani, amikor én következtem. Nem tudta mire vagyok képes, mert azt ajánlotta, hogy ha átugrom, ad munkavédelemből egy ötöst. Nem volt ugyan a munkavédelemhez semmi köze a magasugrásnak, de mondtam, hogy el ne felejtse beírni és már ugrottam is.  Persze simán átugrottam. Be is írta az ötöst.  Sőt az aranyos egyszer két ötöst is adott. Az történt, hogy egyik órára nem készültem, azt sem tudtam mi volt feladva.
Az mondta Eszti néni, hogy akkor Pityuka, sajnos ez egyes.
Erre az osztály felzúgott: micsoda? Ebből egyest valakinek?
Mondta, hogy, ha semmit nem tudok, ezt érdemlem.
Az osztály rábeszélte, hogy ne adjon egyest, ha a következő órára ezt a leckét leírom versbe.  No, ez tetszett neki. Én meg is ígértem.
A következő órán fel is olvastam neki a „Egységrakományok raktári tárolása” című költeményemet, amiért kaptam egyszerre két ötöst.

Jól éreztem magamat ebben az iskolában.

Énekkar

Ahova csak lehetett beneveztem. Legelőször az énekkarba jelentkeztem.

Kiderült, hogy elfogadható hangom van és bekerültem a basszus szólamba.

Nagyon szerettem az énekkari próbákat. Olyanokat ismertem meg, amiket máshol nehezen tudtam volna.
A Nabuccóról ugyan hallottam már, de a rabszolgakórus énekét itt tanulhattam meg. Soha nem felejtem el milyen felemelő érzés volt énekelni:  „Mint a fecske…”, de ugyanúgy tetszett a Bárdos:  „Dana, dana…”, de még a „Vörös Csepel” is.  Arra meg még most is fellelkesülök, hogy „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót…”. Ismeritek ugye?  Hát ez a „bunkócska”.   Szerettem.

Sok helyen jártunk az énekkarral és mindenhol sikerünk volt.

Jelentkeztem a tánccsoportba is.  Valamennyi előképzettségem már volt Kőszegről, de az itteni ahhoz képest a mennyország volt. Főleg azért mert lányok is voltak, nem nekem kellett lánynak öltözni.

Az osztály is koedukált volt. A tanulók harmadrésze lány volt. Ráadásul még nemzetközi osztálynak is mondhatom, mert volt egy koreai kislány Cse Mjon Szuk. (remélem jól írtam !)

Én kiszemeltem magamnak a leghátsó padot, ahol már ült egy kislány. Mellette foglaltam helyet.  Kiderült, hogy a neve Alt Erzsébet.  Azonnal beugrott, hogy ezzel lehetne valamit kezdeni.
Felajánlottam, hogy legyen a feleségem. Ugyanis milyen egyszerű lenne utána a névváltoztatás:  Eddig  ALT ERZSIKE, utána pedig WALTER ZSIKE!

Csak egy dupla W- én múlik!
Persze nem mondtam komolyan és ő sem vette annak, hiszen már volt udvarlója.

Nagyon jó kis osztály lett belőlünk. Sokat jártunk kirándulni:
Hauser Ági néni sokszor elvitt bennünket vasutat látogatni. 

Gyopárosfürdő

A kirándulás legtöbbször Gyopárosfürdőre történt, ahol jól éreztük magunkat.
Egy alkalommal elvittek bennünket gyapotot szedni.

Ebben az időben Rákosi továbbfejlesztette a magyar mezőgazdaságot. Akkoriban kezdett teremni a magyar narancs, az édes csillagfürt, a hamvas gumipitypang, meg a gyapot, ami a párthatározat ellenére sem hozott bőséges termést. Elmondhatatlanul hatalmas táblákban állt a gyapot, a cserje kórószerűen hajlott ágainak végén foszlott vatta lógott, ezt kellett minél gyorsabban összegyűjteni, mert a szülőhazájában hosszú száraz őszhöz szokott növény a mi  Alföldünkön gyakori őszi esőtől hasznavehetetlenné válik.
Na, ilyet még nem láttunk, de rajtunk kívül más sem nagyon.

Katraszél mh

 

Gyapotszedés

 Kis-vonattal utaztunk és amikor a vonatról leszálltunk némelyik srác már fel is fedezett valamit, amin aztán sokáig viccelődtünk.
Az állomás neve (így a településé is)  KATRASZÉL volt, amit az élénk fantáziájú gyerekek rögvest visszafelé olvastak.
A gyapotszedés nem volt egyszerű meló. A gyapotot le kellett csípni a növényről és egy zsákba rakni. Amikor a zsák megtelt vittük az átvevő helyre, ahol lemérték és a súly alapján fizették a munkabért.
Mondanom sem kell, hogy a második, harmadik zsák már nehezebb volt az elsőnél, mert azokba már került néhány kődarab is.

Nem hiszem, hogy a gyapottermesztés gyökeret vert volna hazánkban, mert többször már nem kellett szednünk.

Az intézetben nagyjából ugyanolyan volt az élet, mint pár évvel azelőtt.
18-an kerültünk egy csoportba. Együtt voltunk szinte éjjel-nappal.
A tanteremben is és a hálóteremben is.
Itt is szerettem, mert nagyon sok érdekesség történt.
Ezekről fogok még mesélni.
Egyelőre annyit el kell árulnom, hogy a hazautazás, Kőszegre nem volt sima ügy.  Akkor még az én koromban személyigazolványunk nem volt (18 éves korig).  Más igazolványom tehát nem volt, mint a vasúti arcképes igazolvány.

No, de Kőszeg a határsávban volt és már Győr után jöttek a határőrök a vonaton és firtatták, hogy ki, hova és miért utazik. Főleg az én koromban volt gyanús a Kőszegre utazás.  Lehet, hogy ki akarok szökni?
Minden alkalommal, téli, tavaszi, nyári szünetben, amikor hazautaztam, Szombathelyen levettek a vonatról a határőrök, bevittek az őrsre és órákon keresztül nyomozták, hogy igaz-e, amit állítok, hogy Kőszegen lakok, anyám Kőszeg állomáson forgalmista.
Két-három óra kellett, mire kiderítették és elengedtek.
Volt, amikor két vonatot is lekéstem emiatt.

De legalább nem volt unalmas!

 

MÁV Nevelőintézet