2018. április 21., szombat

Pipaszó 15. Kőszegi MÁV Nevelőintézet





                  PIPASZÓ





Kőszegen

Amíg én Pápán esti énekórákon vettem részt, anyám elvégzett egy – úgynevezett – segédtiszti  tanfolyamot Szombathelyen, ahol össz-szakvizsgát szerzett. Ez azt jelentette, hogy olyan képzettséget szerzett, amivel a vasúton bármilyen munkakör ellátására jogosult.
Kőszeg állomás

A munkakörök közül a forgalmi szolgálattevő beosztás a legelőkelőbb, mert ebben részt vehet a vasúti közlekedés irányításában.
Ki is nevezték Kőszeg állomásra forgalmi szolgálattevőnek.
Mivel Pápától ez a munkahely nagyon távol esett, kapott Kőszegen az állomás területén  egy „szolgálati lakás”-t.
Kaptunk a vasúttól egy tehervagont is, amiben az „ingatlanunkat”, vagyis az összes bútort átszállították Kőszegre.
Erről a lakásról még fogok mesélni.
Anyám azt is elintézte, hogy mivel Kőszegen is volt MÁV Nevelőintézet, a nyolcadik osztályt itt végezhettem el.
Kőszegi MÁV Nevelőintézet

A Nevelőintézet egy nagyon szép épületben volt. A körülmények még a Szegedinél is nagyszerűbbek voltak.
A társakkal gyorsan összebarátkoztam.
Az ország majdnem minden tájáról voltak itt tanulók Nyíregyházától Zalaegerszegig.
Az iskola, a kollégium, az étkezde, a hálótermek mind egy épületben voltak, így nagyon kevés alkalommal kellett elhagyni az intézetet.
A hálóterem

Ezt a kevés alkalmat is nagyon szerettem, mert kijártunk a kőszegi sportpályára iskolai és városi sportversenyekre. Még meccset is nézhettünk, ahol a helyi csapatnak szurkoltunk, nem is annyira a csapat miatt, hanem azért, mert itt játszott a válogatott labdarúgónak, az „aranycsapat” tagjának, Lóránt Gyulának a testvére, aki ugyan nem volt olyan jó focista, de a testvére volt.
 Részt vettünk a városi, mezei futóversenyen, ahol olyan dicsőséget szereztem az intézetnek, ami miatt pár hétig én voltam a sztár. A városi versenyen ugyanis a harmadik helyet szereztem meg. Az eredményen én lepődtem meg legjobban, mert a futás nem tartozott az erényeim közé.
A sikeremet annak köszönhettem, hogy a városi iskolában volt egy hatodikos kis szőke lány, Évike, akivel nagyon tudtuk egymást biztatni. Ő még a 60 méteres futást is megnyerte.
De ennyiben ki is merült a mi történetünk, hisz nagyon kevés alkalommal tudtunk találkozni. Bár mindenbe beneveztem, amiben lehetőséget láttam, hogy találkozhatunk.
Itt kaptam el a zseblámpát

Bekerültem például az iskola focicsapatába, aminek érdekes előzménye volt.
A foci nem az én sportom volt, mert botlábú voltam hozzá.
Hanem egy alkalommal az iskola folyosóján beszélgettünk a tornatanárnőnkkel,
aki csinos fiatal nő volt, ami azt eredményezte, hogy mi fiúk, nagyon kedveltük a tornaórákat.
Beszélgetés közben a tanárnő a henger alakú zseblámpáját az ablakpárkányra tette.  Nem vette észre, hogy a párkány kissé lejt befelé.
Én is csak azt vettem, észre, hogy a lámpa legurult a párkányról, de mielőtt a földre esett volna én hirtelen odakaptam és megakadályoztam, hogy földet érjen.
A tanárnő reagálása nagyon jól esett. Felkiáltott:  Walter Pityu, te vagy a kapus!
Akinek ilyen jó a reflexe, annak a kapuban a helye. Így lettem focikapus.
Ez megint jó lett arra, hogy kimenjek a városba, hiszen rendeztek az iskolák között bajnokságot, amit ha nem is nyertünk meg, én annyit nyertem, hogy láthattam a kis szőkét.
Ugyancsak beneveztem a tánccsoportba is, ahol nagyon jól éreztem magam, mert a néptáncon kívül a modern táncokat is megtanultuk, aminek nagyon sokáig hasznát láttam, amíg csak bálokra jártam a későbbiekben.
Még az sem zavart, hogy orosz táncokat is tanultunk, sőt egyszer egy városi ünnepségen, a főtéren felállított emelvényen is táncolhattunk.  
Kőszeg 8. osztály (megismertek?)
 
Ennek egyik érdekessége az volt, hogy mivel az intézetben csak fiúk voltak, a lány szerepét is mi táncoltuk. Többek közt én is be lettem öltöztetve orosz lánynak, ami azért volt ciki, mert – még nem említettem – ebben az intézetben hónaponként kopaszra nyírtak bennünket – állítólag egészségügyi szempontból.  A nyírás nem sokkal a műsor előtt történt, így a közönség látott egy kopaszra nyírt orosz csajt táncolni. Örültek neki.  Engem meg nem ismertek.
Télen is volt lehetőségünk sportolni.
Az udvaron alakítottak ki egy korcsolyapályát – mihelyt az időjárás is úgy alakult.  Kaptunk korcsolyákat, amivel lehetett csúszkálni.  Annak, aki értett hozzá!   Én nem voltam köztük.  Akkorákat estem, hogy elment a kedvem a korcsolyázástól.
Nos, eddig nem jutottam!

No, de síelni is mehettünk, ha leesett a hó.  Hegyek pedig voltak.  Síléceket is kaptunk.  Sikerem ezzel a sporttal sem jött össze.  Hiába „ékeltem”, ahogy tanítottak, minden fa elém került és nem is akart félreugrani. Egy sílécet össze is törtem.   Megfogadtam, hogy többet ezzel sem kísérletezek.
Erről jut eszembe egy vicc, amit elmesélek:
Az illető megpróbálta az úszást egyszer. Nem sikerült, többet nem próbálta.
Megpróbálta a korcsolyázást. Nem sikerült. Többet ezt sem csinálta. A síelést is megpróbálta, de az sem sikerült, így többet azt sem próbálta.
Kérdezték tőle, ugyan már hány gyereked van?  - Egy!
(no, nem rólam van szó!).
Ismerős valakinek ez a csapat?

Megemlítem, hogy ebben az évben születésnapomra csodaszép ajándékot kaptam.  (nov. 24.)  1953 november 25-én a magyar „aranycsapat”  6 : 3-ra legyőzte az angol válogatottat.
Ennek örömére írtam egy verset is, aminek az egész iskola csodájára járt.
Nem alkottam maradandót, mert ez a versem is – sok más versemmel egyetemben – nem állta ki az idő próbáját.  Pedig a hazai 7 : 1 –es meccsről is született vers.  Valahova elkeveredtek, de arra jók voltak, hogy azt hitték az osztálytársaim, hogy nagy költő válik majd belőlem. Ez jól esett ! De tévedtek.
Mivel nyolcadikban el kellett dönteni, hogy mi lesz velünk ennek elvégzése után, ismertettek velünk egy-két lehetőséget.
Érdekes, hogy az osztály fele azt választotta, amit én – persze nem véletlenül, hiszen ők is vasutas szülők gyermekei voltak – a Szegedi Vasútforgalmi Technikumot.
Ez a Technikum egy évvel előbb indult, úgy, hogy akik bekerültünk, a második évfolyama lettünk az iskolának.
A felvételi vizsga nyolcunknak sikerült, így mi a továbbra is egy iskolába jártunk, de már Szegeden.  Lesz miről mesélnem.
Felavatták a kertben a mozdonyt egy kocsival


4 megjegyzés:

  1. Köszönöm ezt a remek hangulatú írást. Egy kicsit újra gyerek voltam olvasása közben, újra Kőszegen lehettem. Az életemben 1971-től 1981-ig játszott főszerepet az intézet, hagyott maradandó nyomot. Utána én is Szegeden tanultam tovább. Sokat, nagyon sokat köszönhetek az ott eltöltök éveknek, s a szellemi és fizikai gyarapodásért is a nagyszerű pedagógusoknak. Kovács Mihály (akkor még Nyíregyháza, de most már Balatonalmádi).

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy "egy húron pendülünk"! Én is jól éreztem itt (is) magamat, de utána (sőt előtte is) Szegeden, ahol kb 8 évet töltöttem a MÁV Nevelőintézetben, a "bakterájban".
    Érdekelne, hogy ki vagy és hol dolgozol. Ha nem titok.
    Egyébként a Facebookon megtalálsz. Üdvözöllek+

    VálaszTörlés
  3. Én a "gyengébbik nemhez" tartozok, és kaposvári növendék voltam 1975-1983-ig.De a "kőszegi Fiúk" fogalom volt! Farsang, Balatonkenese összehozott bennünket! Egy focis fiúra emlékszem, Szabó Lászlónak hívták 76-80-ig leveleztünk is.Akkor fel sem fogtuk, micsoda értékeket kapunk nap, mint nap nevelőinktől és tanárainktól. Sose fogjuk tudni meghálálni, sajnos!.

    VálaszTörlés
  4. Domján Gábor vagyok. Köszönöm én is az emlékező írást, s egyúttal segítséget is szeretnék kérni. A bátyám, Domján József is eltöltött három évet az intézetben 1958-1961 között. Emlékszik valaki rá, ismerte őt valaki?

    VálaszTörlés