Pipaszó 16. Szolgálati lakás

                PIPASZÓ

Lakás a fűtőházban

Anyám a szükséges vasúti vizsgák megszerzése után Kőszeg állomáson kapott forgalmi szolgálattevői beosztást.

Kőszeg állomás

Kőszeg állomás az akkori forgalma miatt éppen megfelelt egy kezdő forgalmistának. A Szombathelytől 18 kilométerre levő állomáson két óránként fordult meg egy személyvonat, ami Szombathelytől Kőszegig közlekedett. Valamikor persze élénkebb volt itt a vasúti közlekedés, mert a vonal tovább ment Sopronig.

A Szombathely-Kőszeg-Soproni vonalat 1912-ben építette a Kőszeg-Szombathelyi HÉV társaság. A vasút a GySEV Soproni állomásáig haladt.

Kőszeg - Sopron

1913-ban Felsőlászlói csatlakozással létrejött a Kőszeg-Csepreg-Bük-Sárvár vasútvonal is.

A trianoni szerződés azonban jól elintézte ezt a vonalat:
Kőszeg után, Sopron felől pedig Harka után, átvágta a vasútvonalat, amelyet ezután a GySEV, később az ÖBB (osztrák vasút) üzemeltetett.

A kőszegi határátmenetnél 1951. október 6-án állt le a személyforgalom, az osztrák vonatok végállomása Rattersdorf (Rőtfalva) lett, majd 1960. szeptember 1-jével a teherforgalom is.
Amikor mi ideköltöztünk még volt teherforgalom Ausztria felé.
Kőszegtől a határig a vasútvonalat a 90-es években szedték fel. A régi Sörgyári megálló épülete a Vámház utcában még áll.  

Előttünk a Gyöngyös part, mögöttünk a vasút

 
Amikor a Nevelőintézetben voltam még mögöttünk ment el a soproni vonat!
 1960-ban a vasútvonalat Felsőlászlótól Kőszegig felszedték (11 km), földcsuszamlásra hivatkozva.

A megmaradt vonalat Sopron felől szolgálják ki korridorvasútként, mivel más osztrák vonalakkal nincs kapcsolata. Jelenleg Soprontól Nyék-Haracsonyig (Neckenmarkt-Horitschon) van csak személyforgalom.

Korridorvasút  az olyan vasútvonal, amely pályájának egy része idegen állam(ok) területén halad keresztül, hogy célállomását a honos államban elérje.

Mindezek után nem csoda, hogy Kőszeg állomáson a Fűtőház feleslegessé vált és már régóta nem fűtőházként funkcionál.

Ami a fűtőházból megmaradt egy hatalmas víztorony, ahonnan a hajdani gőzmozdonyok a vizet tudták vételezni és az egykori irodák, fürdőszobák.

Ilyen egy fűtőház víztoronnyal

Laktak már fűtőházban?

Én már igen.  Talán négy évig is.

A fűtőház mellett volt egy kör alakú „medence”, ahol egykor a mozdony-fordítókorong volt. Jó kis játszótér vált belőle. Lehetett benne labdázni.

Az épületben a régi irodákból lettek a lakásunk szobái. Szinte mindegyikőnknek jutott egy-egy szoba.
Konyhát is lehetett kialakítani.
A fürdőszoba pedig olyan tágas volt, hogy télen alig lehetett befűteni.
A fűtés, sajnos vaskályhákkal történt. Szenet, fát a víztorony alatti helyiségben tudtunk tárolni.

Én csak ezt ismertem

Hétvégeken anyám a kislányokkal eljárt gombát szedni a környező erdőbe.
Én nem mentem velük, mert azt a gombát, amit én szedtem volna, nem lett volna tanácsos elfogyasztani.  De a lányok ismerték a gombát, bár bevizsgálás nélkül soha nem ettünk belőle.

Én inkább azért jártam az erdőre, hogy fát, gallyat, rőzsét szedjek, és kis pajtás kocsival hazacipeljem, hogy a fürdőszobát be lehessen fűteni.
Ezen kívül eljártam a hegy lába felé, ahol rengeteg szelídgesztenyefa volt és mindig sok gesztenyével tértem haza. Nem győztük őket pirítani.

Rengeteg időm volt bejárni a kőszegi tájakat.  

Gesztenyefa a Királyvölgyben

 
Megkerestem az akkor 600 évesnek mondott gesztenyefát, amit mostanság 800 évesnek mondanak, (így 60 év alatt 200 évet kellett öregednie!).

Felmentem az Írottkőhöz is, ahol a kilátó érdekessége, hogy fele osztrák területen van.
Nem mulasztottam el a Jurisics vár körüljárását sem. Nagyon tetszett a várkapitány legendája, ami a 11 órai harangozást vonta maga után.

Egyes vélemények szerint ekkor köttetett az a megállapodás, mely alapján a védők megtarthatták ugyan a várat, a törökök azonban kitűzhették a falakra a lófarkas zászlóikat. Ha belegondolunk, az „üzlettel”, feltéve, hogy így történt, mindenki jól járhatott: Jurisics látszólag átadta a várat, a valóságban viszont sosem vesztette el azt. A törökök büszkén vihették a hírt az ostrom utolsó napjaiban a helyszínről távozó Szulejmánnak a győzelemről. Ibrahim sem járt rosszul: 25 elvesztegetett nap után továbbállhatott, a morgolódó janicsárokkal együtt. A visszavonulásra 11 órakor került sor. (Ennek tiszteletére húzzák ma is a harangokat 11-kor.) Kőszeg ezzel megmenekült.

Jurisics vár

Ennek ellenére Kőszeg nagyon szép város.
Jó 10 éve ellátogattunk a feleségemmel és meg akartam mutatni hol laktunk, hol jártam iskolába.
Azt, hogy hol laktunk, csak a hűlt helyét tudtam megmutatni, mert teljesen megszüntették.  Mondhatnám, hogy a földdel tették egyenlővé.
A MÁV Nevelőintézetet viszont sikerült megnézni. 
Akkor sajnos még nem volt gazdája. Ma már van ugyan – úgy tudom a Pannon Egyetem – kíváncsi vagyok mit kezd a csodálatos épülettel.

Műemlék fényképezőgépem

Fényképeket is készítettem az őskori MIR (FED 2) típusú szovjet fényképezőgépemmel (amit az orosz katonáktól vettem váltókezelő koromban 200.- forintért).
Legalábbis én abban a hiszemben voltam, hogy fényképeztem. De otthon kiderült, hogy csak kattogtattam, mert a gépbe elfelejtettem filmet tenni.
Mennyivel egyszerűbb most az okos telefonokkal!
De ez nyár is eltelt és mehettem ismét Szegedre, a Vasútforgalmi Technikumba vasutasnak tanulni.

Írott-kő kilátó

Pipaszó 15. Kőszegi MÁV Nevelőintézet

                  PIPASZÓ

Kőszegen

Amíg én Pápán esti énekórákon vettem részt, anyám elvégzett egy – úgynevezett – segédtiszti  tanfolyamot Szombathelyen, ahol össz-szakvizsgát szerzett. Ez azt jelentette, hogy olyan képzettséget szerzett, amivel a vasúton bármilyen munkakör ellátására jogosult.

Kőszeg állomás

A munkakörök közül a forgalmi szolgálattevő beosztás a legelőkelőbb, mert ebben részt vehet a vasúti közlekedés irányításában.

Ki is nevezték Kőszeg állomásra forgalmi szolgálattevőnek.
Mivel Pápától ez a munkahely nagyon távol esett, kapott Kőszegen az állomás területén  egy „szolgálati lakás”-t.

Kaptunk a vasúttól egy tehervagont is, amiben az „ingatlanunkat”, vagyis az összes bútort átszállították Kőszegre.
Erről a lakásról még fogok mesélni.

Anyám azt is elintézte, hogy mivel Kőszegen is volt MÁV Nevelőintézet, a nyolcadik osztályt itt végezhettem el.

Kőszegi MÁV Nevelőintézet

A Nevelőintézet egy nagyon szép épületben volt. A körülmények még a Szegedinél is nagyszerűbbek voltak.
A társakkal gyorsan összebarátkoztam.
Az ország majdnem minden tájáról voltak itt tanulók Nyíregyházától Zalaegerszegig.
Az iskola, a kollégium, az étkezde, a hálótermek mind egy épületben voltak, így nagyon kevés alkalommal kellett elhagyni az intézetet.

A hálóterem

Ezt a kevés alkalmat is nagyon szerettem, mert kijártunk a kőszegi sportpályára iskolai és városi sportversenyekre. Még meccset is nézhettünk, ahol a helyi csapatnak szurkoltunk, nem is annyira a csapat miatt, hanem azért, mert itt játszott a válogatott labdarúgónak, az „aranycsapat” tagjának, Lóránt Gyulának a testvére, aki ugyan nem volt olyan jó focista, de a testvére volt.

 Részt vettünk a városi, mezei futóversenyen, ahol olyan dicsőséget szereztem az intézetnek, ami miatt pár hétig én voltam a sztár. A városi versenyen ugyanis a harmadik helyet szereztem meg. Az eredményen én lepődtem meg legjobban, mert a futás nem tartozott az erényeim közé.

A sikeremet annak köszönhettem, hogy a városi iskolában volt egy hatodikos kis szőke lány, Évike, akivel nagyon tudtuk egymást biztatni. Ő még a 60 méteres futást is megnyerte.
De ennyiben ki is merült a mi történetünk, hisz nagyon kevés alkalommal tudtunk találkozni. Bár mindenbe beneveztem, amiben lehetőséget láttam, hogy találkozhatunk.

Itt kaptam el a zseblámpát

Bekerültem például az iskola focicsapatába, aminek érdekes előzménye volt.
A foci nem az én sportom volt, mert botlábú voltam hozzá.
Hanem egy alkalommal az iskola folyosóján beszélgettünk a tornatanárnőnkkel,

aki csinos fiatal nő volt, ami azt eredményezte, hogy mi fiúk, nagyon kedveltük a tornaórákat.

Beszélgetés közben a tanárnő a henger alakú zseblámpáját az ablakpárkányra tette.  Nem vette észre, hogy a párkány kissé lejt befelé.
Én is csak azt vettem, észre, hogy a lámpa legurult a párkányról, de mielőtt a földre esett volna én hirtelen odakaptam és megakadályoztam, hogy földet érjen.
A tanárnő reagálása nagyon jól esett. Felkiáltott:  Walter Pityu, te vagy a kapus!

Akinek ilyen jó a reflexe, annak a kapuban a helye. Így lettem focikapus.

Ez megint jó lett arra, hogy kimenjek a városba, hiszen rendeztek az iskolák között bajnokságot, amit ha nem is nyertünk meg, én annyit nyertem, hogy láthattam a kis szőkét.

Ugyancsak beneveztem a tánccsoportba is, ahol nagyon jól éreztem magam, mert a néptáncon kívül a modern táncokat is megtanultuk, aminek nagyon sokáig hasznát láttam, amíg csak bálokra jártam a későbbiekben.
Még az sem zavart, hogy orosz táncokat is tanultunk, sőt egyszer egy városi ünnepségen, a főtéren felállított emelvényen is táncolhattunk.  

Kőszeg 8. osztály (megismertek?)

 
Ennek egyik érdekessége az volt, hogy mivel az intézetben csak fiúk voltak, a lány szerepét is mi táncoltuk. Többek közt én is be lettem öltöztetve orosz lánynak, ami azért volt ciki, mert – még nem említettem – ebben az intézetben hónaponként kopaszra nyírtak bennünket – állítólag egészségügyi szempontból.  A nyírás nem sokkal a műsor előtt történt, így a közönség látott egy kopaszra nyírt orosz csajt táncolni. Örültek neki.  Engem meg nem ismertek.

Télen is volt lehetőségünk sportolni.
Az udvaron alakítottak ki egy korcsolyapályát – mihelyt az időjárás is úgy alakult.  Kaptunk korcsolyákat, amivel lehetett csúszkálni.  Annak, aki értett hozzá!   Én nem voltam köztük.  Akkorákat estem, hogy elment a kedvem a korcsolyázástól.

Nos, eddig nem jutottam!

No, de síelni is mehettünk, ha leesett a hó.  Hegyek pedig voltak.  Síléceket is kaptunk.  Sikerem ezzel a sporttal sem jött össze.  Hiába „ékeltem”, ahogy tanítottak, minden fa elém került és nem is akart félreugrani. Egy sílécet össze is törtem.   Megfogadtam, hogy többet ezzel sem kísérletezek.

Erről jut eszembe egy vicc, amit elmesélek:

Az illető megpróbálta az úszást egyszer. Nem sikerült, többet nem próbálta.
Megpróbálta a korcsolyázást. Nem sikerült. Többet ezt sem csinálta. A síelést is megpróbálta, de az sem sikerült, így többet azt sem próbálta.

Kérdezték tőle, ugyan már hány gyereked van?  - Egy!
(no, nem rólam van szó!).

Ismerős valakinek ez a csapat?

Megemlítem, hogy ebben az évben születésnapomra csodaszép ajándékot kaptam.  (nov. 24.)  1953 november 25-én a magyar „aranycsapat”  6 : 3-ra legyőzte az angol válogatottat.
Ennek örömére írtam egy verset is, aminek az egész iskola csodájára járt.
Nem alkottam maradandót, mert ez a versem is – sok más versemmel egyetemben – nem állta ki az idő próbáját.  Pedig a hazai 7 : 1 –es meccsről is született vers.  Valahova elkeveredtek, de arra jók voltak, hogy azt hitték az osztálytársaim, hogy nagy költő válik majd belőlem. Ez jól esett ! De tévedtek.

Mivel nyolcadikban el kellett dönteni, hogy mi lesz velünk ennek elvégzése után, ismertettek velünk egy-két lehetőséget.
Érdekes, hogy az osztály fele azt választotta, amit én – persze nem véletlenül, hiszen ők is vasutas szülők gyermekei voltak – a Szegedi Vasútforgalmi Technikumot.
Ez a Technikum egy évvel előbb indult, úgy, hogy akik bekerültünk, a második évfolyama lettünk az iskolának.

A felvételi vizsga nyolcunknak sikerült, így mi a továbbra is egy iskolába jártunk, de már Szegeden.  Lesz miről mesélnem.

Felavatták a kertben a mozdonyt egy kocsival

Pipaszó 14. Pápa, Műtrágyagyár

               PIPASZÓ

14. Pápa, Műtrágyagyár

Volt Pápán valamikor Műtrágyagyár is a Csornai és a Szombathelyi vasútvonal szegletében.  Hogy mikor szűnt meg nem tudom, de ettől a helytől nem messze  volt egy hosszú emeletes épület, az emeleti lakások előtt egy hosszú gang.

A Dohánygyár

Valamiért ezt a házat nevezte a nagyanyám Műtrágyagyárnak, hogy volt-e valami köze a gyárhoz, senki nem tudta.

Ebben a házban lakott anyám középső nővére, Mariska néni és családja.
Ha Mariska nénihez kellett mennem, csak azt mondta:  ugorj el a Műtrágyagyárba!

Kuti Gyula bácsi volt Mariska néni férje és öt gyermekük született.
A legidősebb Laci egy évvel idősebb volt nálam, Emma annyi idős volt, mint én, Gyuszi, akit Öcsinek neveztek nálam egy évvel fiatalabb volt.
Őket követte jó pár év különbséggel Bözsi és még öt-hat év múlva Mari.
Nem sokat jártam hozzájuk – bár jól kijöttem az unokatestvéreimmel – csak ha valami elintézni való akadt.

Ezen a nyáron viszont néhány hetet náluk töltöttem, mert anyám valamilyen -
azt hiszem, úgynevezett segédtiszti – tanfolyamon volt, ahol megszerezhette a vasúti szakvizsgákat, hogy forgalmista lehessen.
A velem hasonló korú unoka-testvéreimmel sokat csavarogtunk és szórakoztunk.
A mellettük levő nem nagy tó a horgászok paradicsoma volt. Nekem nem volt türelmem a halakra várni, hogy kapják be a horgot, vagy megmozduljon az úszó, csak nézegettem a tó körül, hogy kinek, milyen módszere van a halfogáshoz.

Tapolcafői források

Néhány hasonló korú fiú és lány is lakott a házban, akikkel eljártunk kirándulni

a környező látványosságokhoz.
Tapolcafőre a régi malomhoz,  a Dohánygyárba, ahol Gyula bácsi dolgozott és ha alkalom adódott elmentünk Perutz meccsre, ha az öreg bevitt bennünket.
Egyszer a távolabb levő repülőtérre is el akartunk menni, de a katonák nem engedtek a közelébe menni.  Pedig talán egy éve történt, hogy egy szovjet pilóta  leszállásra kényszerített egy amerikai gépet.  Nem láthattuk meg.

A HÍR: A MH Pápa Bázisrepülőtér (becenevén a „Párduc”) Pápa város közelében található.

1951. november 19-én az 5. gviap egyik főhadnagya, A. A. Kalugin MiG–15bisz gépével leszállásra kényszerítette az Amerikai Légierő egyik C–47 Skytrain szállítógépét (helyi idő szerint 17:55-kor fogta el), amely később a Malév állományába került át.

A házban körülbelül húsz család lakott. Ha jó idő volt sokan kiültek az udvarra a lakásuk elé és beszélgettek, közben figyelték, hogyan játszanak a gyerekek.

Mindenki ismert mindenkit töviről hegyire.  Engem is hamar megismertek és hallottam, hogy úgy mutatnak be egy másnak, hogy én vagyok a Kuti Pityu, mivel a Kutiéknál laktam.

A szomszédunkban lakott egy idős sváb házaspár, akiken a fiatalok sokat nevettek.  Nem is rajtuk, hanem azon, ahogy beszéltek. Állandóan zsörtölődtek egymással, főleg Lina néni, akinek a mondása szállóigévé vált a házban:
Ha nem jól viselkedett a párja, azt mondta neki:
 - Ha nem pöcsülsz meg, tökülj meg!, ami azt akarta jelenteni, hogy ha nem becsülsz meg, dögölj meg!

De nem csak ők beszélték a „tájnyelvet”, hanem a Pápaiak beszéde is érdekes volt, mert az „é” betű helyett „í”-t használtak. A pénzt például píz-nek mondták.
Erről jut eszembe, hogy Győr és Pápa között van Tét település, ahol Kisfaludy is született. Itt történt egy foci meccsen – egy újságíró leírása szerint – hogy nem érkezett meg a játékvezető, ezért egy téti játékvezetőt bíztak meg a meccs levezetésével. Ez a játékvezető aztán ítélt egy tizenegyest a tétiek ellen.

Erre egy feldühödött helybeli drukker azt kiabálta be, hogy:
„Mit itété te téti tetű, tán átátá?”, ami lefordítva:
 - Mit ítéltél te téti tetű? Tán átálltál?

kisérletezés

Itt Pápán vettem a számba először cigarettát, mert Laci és Öcsi szereztek az apjuktól cigit és rábeszéltek, hogy menjünk le az ólba, ahol jelenleg nem voltak állatok és cigarettázzunk. Még Emma is velünk jött.
A cigarettázásból aztán nem sok minden lett, mert egyikünk jobban köhögött tőle, mint a másik, így hamar lemondtunk a cigarettaszívásról.

Pápán az estéket szerettem legjobban, mert az volt a szokás, hogy néhány szomszéd átjött Kutiékhoz és  néha éjfélig is mondták, énekelték a magyar nótákat.
Nagyon sok magyar nótát ismertem és tanultam itt meg, mert bizony nekem is velük kellett mondanom a dalokat. Amikor szabadkoztam, érdekes dolog derült ki:
- Pedig neked jó hangodnak kell lenni, mert az „apád” sokat énekelt itt anyádnak az ajtó előtt.

 

Mi a nótád?

Ezt el kell magyaráznom:
Amíg én Jászfényszarun nevelkedtem, anyám itt lakott a nővérénél, hiszen maga is majdhogynem gyerek volt még. Ide járt hozzá az a Walter István, aki engem örökbe fogadott, és udvarolgatott az anyámnak. Néha bizony úgy érkezett, hogy előtte néhány pohárral felbátorította magát.  Így szerenádozott.
Nem mondhattam, hogy az ő hangját ugyan nem nagyon örökölhettem, mert csak a nevét hagyta rám.
Mondták, hogy kár, mert nagyon jóképű férfi volt. Még egy fényképet is előkerestek róla, amit mikor megláttam, igazán sajnáltam, hogy nem ő a vérszerinti apám. Olyan klasszul nézett ki, mint a híres színész, Poul Newman.

Ó, ha én is ehhez hasonló lehetnék!

Poul Newman

És én!

Noszogattak is hogy hozakodjak elő a nótámmal, mert az biztosan van.
Hiába szabadkoztam, hogy nekem olyan nincs. Egyszer aztán eszembe jutott, hogy anyám sokat énekli a Sárdy János dalát, ami nekem nagyon tetszett.
Mondtam, hogy csak ezt ismerem.  Rábeszéltek, hogy énekeljem.
Nagyon jó hangom ugyan nem volt, de elkezdtem:
„ Elpihent a nagyvilág, elpihent a lomb…”       (Széfeddin Sefket - Buday Dénes)
A refrénnél már segítettek:  „Rózsalevél, elkap a szél…”
A végén megdicsértek, ami nagyon jólesett.
Ezek a nótaestek majdnem mindig azzal fejeződtek be, hogy mindenki sírt!

Amikor ugyanis azt a nótát énekeltük, hogy:   „Nótás kedvű volt az apám…”, a vége felé már mindenkinek folyt a könnye annál a résznél, hogy   „mi lett a sok nóta vége, kivitték a temetőbe…”, és már alig lehetett befejezni, mert mondták, hogy az egyik szomszédból átjött Sanyi édesapjára vonatkozott az egész nóta, mert ő is úgy járt, ahogy a nótában megéneklik.

A család

Végül aztán mindenkinek jöttek a könnyei, még nekem is pedig nem ismertem az öreget!

Közben anyám végzett a tanfolyammal és úgynevezett össz-szakvizsgát szerzett és rögvest forgalmista lett,  méghozzá a kőszegi vasútállomáson.
Az állás mellé kapott szolgálati lakást is, ahova átköltöztünk.
Erről a lakásról is tudok mesélni egy-két dolgot – legközelebb.

Pipaszó 13. Az új tanév

                PIPASZÓ

13. Új tanév kezdődik

Akárkinek mondom, hogy én szeretek iskolába járni, hitetlenül néz rám.

Alsóvárosi iskola

Pedig tényleg szeretek.  Ha nem is a tanulás miatt, hanem azért, hogy találkozzak az iskolatársaimmal, tanáraimmal. 
Mesélhessem, hogy milyen élményeim voltak a nyáron és hallgassam, hogy kivel mi történt a szünidő alatt.

A hetedik osztály következett és anyám csak Győrig jött velem, mivel Ő a húgomat vitte Kaposvárra az ottani Nevelőintézetbe.

Erzsi hugom

A Kaposvári Intézetben csak lányok voltak.
A kishúgom most ment első osztályba.  Nagyon félt elhagyni a családi környezetet, hiába biztattam, hogy milyen jó lesz, a könnyeit nem nagyon tudta visszatartani.  Hat évvel volt nálam fiatalabb és a húgaim közül a legidősebb.

Nagyon kedveltem Erzsikét, aki egyébként csak egy évet bírt ki Kaposvárott.

Róla már csak azt a szomorú hírt mondom el, hogy 15 évesen a vonat kerekei gázolták halálra.  Nagyon-nagyon sajnáltam. A sírját még manapság is gondozom (igaz, hogy rajtam kívül senki más. A többi húgom azt sem tudja, hol van eltemetve. A kisebbek nem is ismerték).

Győrből én egy nálam két évvel idősebb lánnyal utaztam. Ő is Szegeden járt már gimnáziumba. Amint felfedezte, hogy Szegedre utazok, azonnal pártfogásába vett.  Róla is tudok mesélni:  Kitűnő eredménnyel érettségizett és hívták Párizsba egyetemre. Nem ment el, mert itt udvarolt neki egy fiú. Ezt később nagyon bánta, mert a szerelme két év múlva elhagyta.

A Könyvtárban volt olvasnivaló

Az iskoláról különlegeset nem tudok mondani. Tanulni kellett, ezt anyám is lelkemre kötötte, hiszen minél jobb volt a tanulmányi eredményem, annál kevesebbet kellett utánam fizetni. Nem erőltettem meg magamat, de azért igyekeztem, hogy az eredményem ne legyen túlságosan elkeserítő.
Az intézetben is törődtek vele, hogy a délutáni „tanulási időt” hasznosan használjuk ki. . A nevelőtanár elég szigorúan vette, hogy ezt az időt az iskolai felkészüléssel töltsük.  Ezért nem is tudtunk rá haragudni.
A szabadidőbe pedig nem nagyon szólt bele. Mehettünk a Könyvtárba, olvashattunk, gombfocizhattunk, sakkozhattunk vagy egyéb társasjátékok is rendelkezésre álltak. Szívesen mentem a könyvtárba, mert a kötelező olvasmányokon kívül sok jó könyvet is találtam.  A Verne könyveket ki nem hagytam volna, de a verseskötetek közül a kedvencem volt Petőfi és Arany János. Sok verset megtanultam, nem csak a kötelezőket. Néha szavalóversenyen vagy ünnepségen el is mondtam néhányat.

Nekem nagyon tetszett a szegediek özése.  Olyan ízesen tudták mondani a megfelelő helyen az e betű helyett az ö-t, hogy szinte jólesett a fülemnek.
Azt is megfigyeltem, hogy az e betűk között különbözik a zárt, illetve nyílt e betű.   Például az ember szónál a második e betű helyére került ö:  embör.
Akinek ez nem volt a vérében, hanem csak utánozni próbálta, az bizony könnyen eltévesztette. Mint egyik osztálytársam, aki édesanyjának írt levelében próbált szegediesen beszélni és minden e betű helyett ö-t írt.  Csúnya lett!
Mondtam neki, hogy gyorsan nézzen utána, mi a helyes, mert így kiröhögik.

Sportpályák az udvaron

A viccben az utcán sétáló két fiú időjárásra vonatkozó szavait értette félre az előttük sétáló nő.  Amikor a fiú azt mondta, hogy  „nagy fene köd van!”, a nő megfordult és visszaszólt:   „Neköd!”

De nem csak az özés tetszett, hanem néhány kifejezés is, amit mifelénk nem így használtak.

A napraforgóra azt mondta a szegedi fiú, hogy tányérica, a bere, beré vagy tócsni itt cicege volt.

A tavasz, illetve a jó idő megérkezésével a szabadidőt az udvaron töltöttük.

Már említettem, hogy az udvar tele volt röplabda pályával. Aki akart tudott röplabdázni.  Érdekességként mondom, hogy akkor más szabályok voltak, mint jelenleg.  Pontot csak az adogató csapat kaphatott és addig szervált, míg pontot tudott a csapat szerezni.  Ha rontott a csapat, akkor a másik csapat adogatott, de pontot csak a saját adogatásából szerezhetett.  Egy szett 15 pontig tartott, de legalább 2 pont különbséggel kellett nyerni.
Forgás akkor volt, ha az ellenfél rontott. (Forgás, szervacsere.)
Egyébként a ping-pongnál is más volt a szabály a mostaninál.  Egy szett 21 pontig tartott.  Nem kettő, hanem öt adogatás után volt szervacsere.

Csak ezzel evezhettünk

Hogy a jelenlegi szabály miért jobb, azt nem tudom.

Az igazi jó idő beköszöntével hétvégeken mentünk a Tisza-partra.
Az Intézetnek volt néhány csónakháza.
Mire mi, kisebbek odaértünk, a nagyobbak addigra a csónakokat elvitték.
Egyébként sem adtak volna nekem csónakot, mert nem tudtam úszni. Az osztálytársaim ugyan meg akartak tanítani. Elmentünk a SzUE-ba  és belelöktek a vízbe. Előtte ugyan elmondták hogyan viselkedjek a vízben, de nem nagyon sikerült a víz tetején maradnom.
Csaknem úgy jártam, mint a viccbeli cigány, aki meg akarta tanítani a fiát úszni.
Mondta neki, hogy a vízben csak kapálózzon.
Bele is dobta a vízbe és rászólt:   - Kapálózzál !

                                                     -  Kapálózzál bazzmeg!
                                                     -  Bazzmeg!!!
A csónakházból végül elvihettünk egy ladikot, mondván, hogy az nem fog felborulni velünk.  Le is eveztünk a Boszorkányszigetig, persze csak a folyó szélén.  Elég könnyen ment, vitt bennünket a víz.  Csak a horgászók szidtak bennünket, hogy elvisszük a zsinórjukat.   Visszafelé viszont keményen megküzdöttünk az evezéssel.  Csak húztuk, húztuk az evezőket, de nagyon nehezen jutottunk feljebb a folyón.  Az a fa ott mellettünk a parton fél órája is ugyanott volt.

Többet aztán nem próbálkoztunk ezzel a sporttal. Legalábbis én nem.

Maradt az udvar, ahol volt ugyan kosárlabda pálya is, de ezt a sportot nem szerettem meg, mert sokat kellett rohangálni és a tornacipő talpa gyorsan elkopott.

A Széchenyi tér

A teniszpályára csak a nagyok mehettek, mert a kisebbek nem juthattak szóhoz:
- Nem bírjátok el a teniszütőt! – mondták.  Volt benne igazság.
Volt az udvaron egy medence, de amíg én ott voltam, abban víz nem, volt.
Csak futkároztunk le-fel az oldalán.

A tanév vége úgy sikerült, ahogy az előzőek is.  Voltak szép osztályzatok, de voltak gyengébbek is.  A lényeg, hogy nagyon gyenge nem volt.
Amikor a tanév végén elbúcsúztam a társaimtól, még nem tudtam, hogy a búcsúzás nem csak szeptemberig szól, mert a nyolcadik osztályt már nem velük fogom járni.

Szép sorban elmesélem, hogy történt.