Vasútforgalmi Technikum

                                                                      Gyapotszedés

Vasútforgalmi  2.

Ahova csak lehetett beneveztem. Legelőször az énekkarba jelentkeztem.

Kiderült, hogy elfogadható hangom van és bekerültem a basszus szólamba.

Nagyon szerettem az énekkari próbákat. Olyan dalokat, műveket ismertem meg, amiket máshol nehezen tudtam volna.
A Nabuccóról ugyan hallottam már, de a rabszolgakórus énekét itt tanulhattam meg. Soha nem felejtem el milyen felemelő érzés volt énekelni:  „Mint a fecske…”, de ugyanúgy tetszett a Bárdos:  „Dana, dana…”, de még a „Vörös Csepel” is.  Arra meg még most is fellelkesülök, hogy „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót…”. Ismeritek ugye?  Hát ez a „bunkócska”.   Szerettem.

Sok helyen jártunk az énekkarral és mindenhol sikerünk volt.

Jelentkeztem a tánccsoportba is.  Valamennyi előképzettségem már volt Kőszegről, de az itteni ahhoz képest a mennyország volt. Főleg azért mert lányok is voltak, nem nekem kellett lánynak öltözni.

Az osztály is koedukált volt. A tanulók harmadrésze lány volt. Ráadásul még nemzetközi osztálynak is mondhatom, mert volt egy koreai kislány Cse Mjon Szuk. (remélem jól írtam !)

Én kiszemeltem magamnak a leghátsó padot, ahol már ült egy kislány. Mellette foglaltam helyet. 
 Kiderült, hogy a neve Alt Erzsébet.  Azonnal beugrott, hogy ezzel lehetne valamit kezdeni.
Felajánlottam, hogy legyen a feleségem. Ugyanis milyen egyszerű lenne utána a névváltoztatás:  Eddig  ALT ERZSIKE, utána pedig WALTER ZSIKE!

Csak egy dupla W- én múlik!
Persze nem mondtam komolyan és ő sem vette annak, hiszen már volt udvarlója, ráadásul Várnai Matyi, aki nálam magasabbat ugrott.

Nagyon jó kis osztály lett belőlünk. Sokat jártunk kirándulni:
Hauser Ági néni sokszor elvitt bennünket vasutat látogatni. 

A kirándulás legtöbbször Gyopárosfürdőre történt, ahol jól éreztük magunkat.
Egy alkalommal elvittek bennünket gyapotot szedni.

Ebben az időben Rákosi tovább fejlesztette a magyar mezőgazdaságot. Akkoriban kezdett teremni a magyar narancs, az édes csillagfürt, a hamvas gumipitypang, meg a gyapot, ami a párthatározat ellenére sem hozott bőséges termést. Elmondhatatlanul hatalmas táblákban állt a gyapot, a cserje kórószerűen hajlott ágainak végén foszlott vatta lógott, ezt kellett minél gyorsabban összegyűjteni, mert a szülőhazájában hosszú száraz őszhöz szokott növény a mi  Alföldünkön gyakori őszi esőtől hasznavehetetlenné válik.
Na, ilyet még nem láttunk, de rajtunk kívül más sem nagyon.

 Kis-vonattal utaztunk és amikor a vonatról leszálltunk némelyik srác már fel is fedezett valamit, amin aztán sokáig viccelődtünk.
Az állomás neve (így a településé is)  KATRASZÉL volt, amit az élénk fantáziájú gyerekek rögvest visszafelé olvastak.
A gyapotszedés nem volt egyszerű meló. A gyapotot le kellett csípni a növényről és egy zsákba rakni. Amikor a zsák megtelt vittük az átvevő helyre, ahol lemérték és a súly alapján fizették a munkabért.
Mondanom sem kell, hogy a második, harmadik zsák már nehezebb volt az elsőnél, mert azokba már került néhány kődarab is.

Nem hiszem, hogy a gyapottermesztés gyökeret vert volna hazánkban, mert többször már nem kellett szednünk.