Vasútforgalmi Technikum Szeged

 

                                                                        Marx tér 14

Vasútforgalmi   1

Eddig a sorsom ment a maga útján.
Nem kellett mással törődnöm, csak azzal, hogy a nyolc általános iskolai osztályt elvégezzem, lehetőleg 8 év alatt.
Ez sikerült. Úgy, ahogy. A tanáraim legtöbbje azt mondta, hogy ennél többre is képes lettem volna. Nem erőltettem meg magamat, de őszintén, az azóta eltelt több, mint 60 év alatt senki nem kérdezte meg, hogy milyen eredménnyel végeztem a nyolcadikat.

De most már el kellett döntenem, hogyan tovább.

Sokat nem törtem magamat, mert nem derült ki rólam, hogy valamiben is átlagon felüli képességgel rendelkezem.

Nem tudtam festeni, rajzolni, nem értettem a motorokhoz, a repülőtől egyenesen iszonyodtam. (Máig sem ültem még repülőgépen!)

 

Kiemelkedő sporteredményem sem volt.
Amivel viszont nap, mint nap találkoztam az a vasút volt. És ráadásul érdekelt is. Főleg egy vasúti beosztás tetszett:  az állomásfőnök.    Az igen!

Így már legalább célom is volt, amit el akartam érni.
Eszembe jut, hogy forgalmista koromban egyik éjszakai szolgálatban beült a forgalmiba egyik postás, várta a postavonatot.  Akkor még a postát a vasút fuvarozta, személyvonatokkal vagy külön postavonattal.
Ő mesélte, hogy van három fia. Egyik ügyes kezű, jól bánik fával és a szerszámokkal.  Ezt a fiút asztalosnak adja. A másik fiút a motorok érdeklik, őt autószerelőnek taníttatja. A harmadik egy kicsit lusta és butuska is. Na ezt elhozza a vasútra.
Mondtam neki, hogy postásnak jobban megfelelne!

Tehát: Arccal a vasút felé! Az akkori mondás szerint.

 

Még szerencsém is volt – bár a szerencse nem szokott elkerülni máskor sem – mert, egy évvel előbb (1953-ban) nyitották meg Szegeden az ország első vasutas középiskoláját a Vasútforgalmi Technikumot.
Abban az évfolyamban 180 gyerek nyert felvételt, csakis vasutas szülőktől származó gyerekek.
Négy osztályt indítottak a MÁV Nevelőintézetben.
Mivel koedukált iskolaként létesült, úgy tervezték, hogy a leánynövendékek részére külön utcai bejárattal bíró részleget alakítanak ki.

Mivel ezt nem tudták megvalósítani, a lányokat az állomás melletti Sárkány Szállóban helyezték el.  (Persze nem azért volt Sárkány, mert a lányok ott laktak!)

1954-ben, amikor az én évfolyamom indult, csaknem 200 tanulót vettek fel.
Öt osztályt alakítottak ki:  a, b, c, d és e osztályt.  Én c-és lettem.

Csakhogy ennyien a MÁV Nevelőintézetben már nem fértünk el, így az iskola átköltözött a MÁV Oktatási Osztályának Londoni körút 13 számú, emeletes épületébe. Itt a forgalmista lányok otthonát is ki tudták alakítani.
Ez az épület az intézettől kb 10 percre volt. Ide kellett iskolába járnunk.

A tanítást többségében meghívott előadók és más iskolák tanárai végezték.

A tantárgyak anyaga nem jelentett gondot, mert a szakmai tantárgyak mellett olyan tantárgyak voltak, mint bármely más iskolában. Volt, ami érdekelt, volt, amit kedveltem és persze volt, amit csak elviseltem.
Főleg azokat a tárgyakat szerettem, amiket nem kellett „bemagolni”, mert vagy értettem vagy nem. Ilyen volt a matek, amit kifejezetten szerettem, a történelem, ami érdekelt, vagy valamennyi szakmai tárgy, ami újat jelentett az eddigi ismereteimhez képest.  A magyart és a nyelvtant a tanár miatt szerettem meg.
Eszes Feri bácsi nagyon élvezetesen tartotta az órákat. Sokat mesélt az előírt anyagon kívül.
A verseket szerettem és szívesen tanultam meg őket, még azokat is, amelyek nem voltak kötelezők.  Ezért aztán kedvelt engem.

A tornaórákat is szerettem, mert az átlagnál ügyesebb voltam és ezt észre is vette  Szilágyi Dezső tanár úr. Bár a focicsapatba nem válogatott be (kapust is talált nálam jobbat), minden sportversenyre elküldött. A futás is jól ment és a magasugrást is jól űztem. Nem voltam ugyan iskola-első, de csak  Várnai Matyi előzött meg a 174 centiméteres iskolarekordjával.
Akkor még persze nem úgy ugrottunk magasba, mint most. Nem volt hasmánt,  guruló, meg fosbury, hanem csak ollózás.   165 centit így is átugrottam.
Egy alkalommal, amikor az udvaron ugráltunk magasba, jött arra Eszti néni, aki a munkavédelmet oktatta és nagyon szerettük, mert hármasnál rosszabb jegyet senkinek sem adott.  Látta, hogy a 120 centiméteres magasságot néhány toporzékoló fiú nem tudja átugrani, amikor én következtem. Nem tudta mire vagyok képes, mert azt ajánlotta, hogy ha átugrom, ad munkavédelemből egy ötöst. Nem volt ugyan a munkavédelemhez semmi köze a magasugrásnak, de mondtam, hogy el ne felejtse beírni és már ugrottam is.  Persze simán átugrottam. Be is írta az ötöst. 
Sőt az aranyos egyszer két ötöst is adott. Az történt, hogy egyik órára nem készültem.

 Azt sem tudtam mi volt feladva.
Az mondta Eszti néni, hogy akkor Pityuka, sajnos ez egyes.
Erre az osztály felzúgott: micsoda? Ebből egyest valakinek?
Mondta, hogy, ha semmit nem tudok, ezt érdemlem.
Az osztály rábeszélte, hogy ne adjon egyest, ha a következő órára ezt a leckét leírom versbe.  No, ez tetszett neki. Én meg is ígértem.
A következő órán fel is olvastam neki a „Egységrakományok raktári tárolása” című költeményemet, amiért kaptam egyszerre két ötöst.

Jól éreztem magamat ebben az iskolában.

                                                                 Londoni krt 13.