Tanműhelyi évek 14. Pedagógia

Szimulációs terem

Pedagógia

Lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, amit mondani fogok, de úgy érzem, hogy eddig ez a feladat, amit most teljesítek, jobban kielégít, mint az eddigiek.
Fiatalokkal kell foglalkoznom.
Őket kell megtanítanom, nevelnem valamire, amit én tudok, ők pedig csak sejtenek.
A nevelés eredményeképpen  egy alacsonyabb fejlettségi szintről egy magasabbra jutnak.
Ennek elérése nem egyszerű, hisz minden ember más-más személyiségjegyekkel rendelkezik.
Eltérő a fogékonyságuk, érzelmeik, impulzitásuk  (Hippokratész vérmérsékleti  típusai szerint).
A vasutas képzés különleges nevelési módszereket igényel.
A vasutasnak alkalmazkodni kell majd egy közösséghez, de meg kell maradni szabad egyéniségnek is.
Az alkalmazkodáshoz tartozik a fegyelem kérdése  (én még úgy tanultam, hogy a vasút a második katonaság).
Itt mindenki „parancsol” valakinek, ugyanakkor mindenkinek „parancsol” valaki.
Jóllehet ezt  nem parancsnak, hanem rendelkezésnek nevezik.

Ezek a tankönyvek

A tanítást nehezíti, hogy bár vannak tankönyvek, de ezek nem szokványos „tankönyvek”, hanem  Utasítások, Szabályzatok, amik jogi nyelven lettek megfogalmazva.
A Bíróságon ezt olvassák az odakerült vasutas fejére, vagy éppen ez menti fel.
Nem állítom, hogy a rengeteg szabályt nem lehet megtanulni autodidakta módon, de azt igen, hogy erre kevesen képesek.
Kell tehát az oktató, aki elmondja, ami a sorok között van.  Elmondja, hogy a mondatok között miért van vessző, miért van „és”, vagy éppenséggel „vagy”.
Mindegyik másképpen értelmezhető.
Az elmélethez pedig nagy szükség van a gyakorlati órákra.
Ez az én asztalom.
A vasúton töltött időm alatt szinte a szabályok mindegyikével szembesültem, ha nem saját magam, hát a munkatársaim által.
Ez arra jó, hogy minden előírásról el lehet mesélni egy megtörtént esettel, hogy miért is van rá szükség.
Ezeket a meséket szívesen hallgatták a tanulók, mert rajta keresztül megértettek olyasmit, amit egyébként nem tudtak mire vélni.
Szoktam ugyan mondani, hogy a vasúti szabályok között ne keressék a logikát, de ez csak néhány esetre érvényes.
Az, hogy jó oktató, nevelő,  jó pedagógus vagyok-e,  nem én magam döntöm el, de igyekszem úgy foglalkozni a tanulókkal, ahogy  én magam is szeretném, hogy velem foglalkozzanak.
Az oktató munkaeszköze az a nevelési módszer, amit alkalmaz a tanítás során.
A Tisztképzőn  (a jelenlegi Baross Gábor Oktatási Központ), valamint a Műszaki Tanári Főiskolán,  ahol kitűnő pedagógusok tanítottak bennünket,  rávezettek néhány olyan nevelési módszerre, amit  saját szájízem szerint kialakítva alkalmaztam.

Ezek közé tartozik a  követelés.
Nem voltam szigorú.  Nem adtam fel öt-tíz oldalt megtanulásra.  Ezt én sem szerettem valamikor.  Azt az öt-tíz oldalt megbeszéltük órák alatt.
Itt viszont megköveteltem, hogy mindenki figyeljen.
Már az első órán minden tanulóval kiírattam a keresztnevét egy papírlapra, amit ki kellett tennie maga elé.  Így nem tudott úgy kijátszani senki, hogy nem kérdezhettem tőle, mert elfordította a fejét.  Ott volt a neve, felszólítottam.
Már tanév elején lelkükre kötöttem, hogy mindenkivel  egész órán szemkontaktusban akarok lenni.  (Hadd lássam a csillogó, kíváncsi szemekből, hogy mennyire érdekli őket az anyag).
A másik nevelési módszer a  meggyőzés.
A számtalan példa, amit egy-egy szabálynál elmondtam, vagy éppenséggel olyan történetet, ami rácáfolt a szabályra, néha vitát váltott ki a tanulókból.  Ezt szándékoztam elérni.
Nem nehéz arról meggyőzni a hallgatókat, hogy a mozdonyra nem kell kormány.
Ez a kényszerpálya.  Arra megy a vonat amerre a sín vezeti.

Gyakorlás

A következő módszer a gyakorlás.
Szívesen alakítottam ki szerepjátékokat.
Például egy személyvonat elindításához jelöltem ki mozdonyvezetőt, vezető-jegyvizsgálót, jegyvizsgálót (esetleg többet is)  és  forgalmi szolgálattevőt.
Felállítottam őket abba a sorrendbe, ahogy a vonatnál vannak.
Feladat elindítani a vonatot.  Kinek mi a feladata, mit kell tenni, milyen szolgálati jelvényt kell viselni, hol kell elhelyezkedni a vonatnál, kinek , mikor , milyen jelzést kell adni?
Fabrikáltunk vonatindító tárcsát,  kerítettem jelzősípot.
Addig csináltuk, amíg mindenki tudta, hogy mit kell tennie.
Ezeket a játékokat nagyon szerették a tanulók.
Mondhatnám azt is, hogy el hülyéskedtek. De megragadt bennük, hogy mit miért kell tenni.
Az ellenőrzés, értékelés  szintén nevelési módszer.
Ezt úgy alkalmaztam, hogy úgynevezett vegyes típusú órákat tartottam, ami abból állt, hogy óra elején volt az előző anyag visszakérdezése, megbeszélése, utána tértem rá az új anyagra, végül  a tanulók bevonásával összefoglaltuk a tanultakat.
Valószínű, hogy minden tanár ezt a módszert alkalmazza.
Tanulmányi kirándulások után leírattam velük, hogy ki, mit látott.

Ez nem elég elismerés

Az elismerés-sel kapcsolatosan van olyan mondás, hogy  „A kicsit a dicséret, a nagyot a bírálat neveli.”
Inkább csak dícsértem. 
Soha nem mondtam senkinek, hogy hülye vagy, buta vagy, kár veled foglalkozni!
Ha azt vettem észre, hogy valaki nem tud valamit,  elmondtam még kétszer, háromszor.
(nem egyszer mondtam, hogy: „..ha akarod én ezerszer mondom el!..”)
Az utolsó nevelési módszerről  a büntetés-ről, az a véleményem, ugyan mivel lehetne büntetni ezeket a 18-20 éves fiatalokat?
Ha egyest adok, még nem biztos, hogy jobban megérti amit nem tud.
A legszigorúbb büntetés, amit adtam  -  ezt is csak egyszer  -, hogy ki küldtem a tanulót az óráról.   
Volt egy kolléganőm, aki év végén az egyik tantárgyból a 12 tanulóból kilencet megbuktatott.
Azt mondta, hogy ilyen érdemjegyet érdemelnek, mert nem tudnak semmit.
(A vizsgaelnök azért meggyőzte, hogy engedje át őket)
Az én véleményem, ha az általam tanított 12 főből kilencet meg kellene  buktatni, két év tanításom után, nagyon szégyellném magam.  Így tanítottam meg őket?
A legtöbb gondot arra kellett fordítanom, hogy valamennyi tanuló figyelmét ébren tartsam.
Valahogy majdnem mindig úgy alakították ki az órarendet, hogy az én óráim a  hatodik, hetedik, nyolcadik órák voltak.

Figyeljetek!

Ilyenkor  mindenkinek az jár a fejében, hogy mikor mehetünk már haza?
Olvastam egyszer, hogy Kínában egy futószalag mellett dolgozó munkások éberségét úgy oldották meg, hogy óránként tartottak 5 perc szünetet, amikor a dolgozókat egymással szemközt állították és grimaszokat kellett vágniuk, hogy nevethessenek egymáson.  5 percig.
Utána megint tudtak egy órát figyelni.
Egyszer én is kipróbáltam, amikor láttam, hogy  egyik-másik tanulónak hanyatlik le a feje, vagy  a padra kellett könyökölnie, hogy feltámassza a fejét. (hiába mondtam, persze csak a fiúknak, hogy tök mellé nem kell karó!).
Öt percig nevetgéltek és így tényleg kibírtak még egy órát.
Ilyenkor szoktam mondani, hogy szedjétek össze táskáitokat, megyünk megnézni a ….
(váltót, fordítót, fűtőházat  stb).  És mentünk ki az állomásra.
Ha olyan volt az időjárás.  Ha nem, akkor mást kellett kitalálnom.
Észre vettem egyszer, hogy néhányan a szünetben keresztrejtvényt fejtenek.
Legközelebbi órára szerkesztettem egy keresztrejtvényt teletűzdelve olyan meghatározások-kal, amit éppen meg kellett tanulni.
Ráharaptak.  Tetszett nekik.
Igaz, hogy az osztály fele nem tudta megoldani, de legalább törték rajta a fejüket.
Egyik alkalommal arra gondoltam, hogy a régi diákok egy-egy  törvényt dalba foglaltak, hogy könnyebb legyen megtanulni.  („Nóbel Alfréd…..,  Archimedesz…stb).
Én ugyan megzenésíteni nem tudtam, de egy szabályt, amit nehezen tudtak megemészteni, leírtam versbe, és megtanultattam, közösen elszavaltattam velük.
Remélem még most is tudják.

Ez így működik

Segítségemre volt még, hogy számtalan szakmai CD, és videókazetta volt a Tanműhelyben, amit  órákon meg tudtunk nézni.  Persze, ha passzolt a tananyaghoz.
És végül ott volt a „szimulációs” számítógépes program.
Hat számítógép.  Egy a tanári irányító, és öt tanulói, ami egy egy állomást  jelentetett meg.
Az öt egymás melletti állomáson kellett a vonatforgalmat lebonyolítani, úgy, ahogy az az életben is történik.
Ezen persze csak akkor lehetett „játszani”, ha már ismerték azokat a szabályokat, amik a forgalom lebonyolításához szükségesek.
Nagyon kevés tanuló volt, aki ezt nem szerette.
Néhányan még  az óra befejezése után is küldözgették volna a vonatokat.
Az ügyesebbek néha úgy megtömték vonatokkal a  „szomszéd állomást”, hogy az ott szolgálatot teljesítő tanuló nem bírt velük.
Ilyenkor drasztikusan bele kellett avatkoznom a „Szimuláció vége” nyomógombbal.

A Fűtőházban jártunk

Tanműhelyi évek 13. Utazás a mozdonyon

Csörgő

Utazás a mozdonyon

A Tanműhelyben  OKJ-s képzésben tanulókkal a MÁV Zrt BGOK  „Tanulószerződés’-t kötött, amelyben  a jogok és kötelezettségek között szerepelt néhány kitétel, ami az évek során  fokozatosan csökkent, vagy teljesen kimaradt.
A tanulókat havi pénzbeli juttatás illette meg.
Az első évben  (13. évfolyam első félév), mindenki azonos mértékű juttatást  kapott,  a mindenkori minimálbér bizonyos százalékát.
A második félévtől a pénzbeli juttatás összegét befolyásolta az előző félévben elért tanulmányi eredmény.
A 4,66-os átlageredménnyel már a minimálbér 31 %-át,  (17.670.- Ft-ot) kapott egy jó tanuló.
De a leggyengébb tanuló is,  2,5 –es átlaggal kapott 14.250.- forintot.
Ezen kívül a gyakorlati órák után étkezési bon is megillette őket.
Ezek 2005 szeptemberi értékek.

Tankönyv az volt

A tanulóknak tankönyvet nem kellett vásárolni, mert a tananyagot a vasúti utasításokból és díjszabásokból kellett megtanulni.
Ezeket a Tanműhely biztosította.  A tanév végén vissza kellett adni.
A fentiek még jelenleg is szerepelnek a Tanulószerződésben.
A jó tanulmányi eredményt elérő tanulókkal  a GySEV,  vagy ritkább esetben a MÁV Zrt, Tanulmányi szerződést kötött, amelyben biztosította a tanulót arról, hogy a vizsgák megszerzése után alkalmazni fogja.
Sőt, a tanulónak arra az állomásra kellett mennie, ahova a szerződés kötötte.
A Tanulószerződés tartalmazta azt is, hogy a MÁV Zrt  tanévenként négy esetben , térítésmentesen biztosítja a tanulók tanulmányi kirándulását.
Ennek keretén belül az első öt-hat tanévben a tanulók kirándultak Záhonyba, az ottani vasúti tevékenységek megtekintése végett.
Az ingyenesség úgy oldódott meg, hogy a tanulók megvették a menetjegyeiket, amiről számlát kellett kérni és az utazás befejezése után a MÁV Igazgatósághoz ezt fel kellett küldeni.
Kb. két hónap múlva a tanulók megkapták a menetjegyek árát.
Kivéve egy érdekes esetet.
Az Igazgatósághoz felküldött számlák mellé a kísérő tanár nem a saját, hanem az igazgató helyettes bankszámla-számát  írta, aki erről mit sem tudott.
A tanulók félév múlva türelmetlenkedni kezdtek. Engem kerestek a problémával.
Felhívtam az igazgatóságot, ahol közölték, hogy a pénzt elutalták a megadott számlára.
Kérdeztem az illetékes tanárt, milyen számlára kérte a pénzt.
Fejéhez kapott és szaladt a másik tanárhoz, aki  azt mondta, hogy semmit nem tud a pénzről.
A bankszámla  visszaellenőrzése során kiderült, hogy a pénz tényleg odaérkezett.
A másik tanár felesége  fel is vette, sőt, el is költötte az összeget.
Azt hitte, hogy a férje talán valamilyen prémiumot kapott és nem tűnt fel neki a nagyobb összeg.
A tanulók persze megkapták a pénzüket.
Jelenleg ilyen már nem fordul elő, mert a tanulók saját zsebből fizetik a tanulmányi kirándulások  menetdíját, ezt már nem térítik nekik vissza.
Azóta Záhonyt nem is látogatják.

A Füstiben is jártunk

A rövidebb utakat  (Komáromig, Hegyeshalomig, Sopronig, Veszprémig) a tanulók ki tudják fizetni.
Néha kihasználják a Múzeumok akcióit, amelynek keretében ingyen utazhatnak, ha elmennek a Múzeumba.
A Múzeumon kívül  ilyenkor megtekintik  a „Füsti”-t,  a Közlekedési Múzeumot, vagy a vasúti üzemirányító központot.
Fejembe vettem, hogy a tanulókat felviszem a mozdonyvezető mellé a vezetőállásra.
Ez egy kicsit nagy falat volt, mert a szabályok eléggé leszűkítik a lehetőségeket.
Először is, tanultuk a Forgalmi utasításból, hogy kik utazhatnak a mozdonyon.
Ebbe a csoportba a tanulók nem fértek bele.

Engedély

Még magam is nehezen utazhattam a mozdonyon, bár volt még egy régi  „ENGEDÉLY”-em  mozdonyon történő utazásra, ami mozdonyra és motorkocsira volt érvényes.
Ezt azonban még 25 évvel előbb, forgalmi oktató koromban kaptam. Nincs ugyan ráírva az érvényesség lejárata, de sejtettem, hogy idegen mozdonyvezető ezzel nem engedne fel maga mellé.    (az ismerősnek pedig nem kellett semmilyen engedély).
A helyzet úgy hozta, hogy egyszer ki is próbálhattam az Engedélyem hitelességét.
Egy utazó felvigyázó  -  aki fiatalsága miatt engem nem ismert  -  megkérdezte, hogy mit keresek a mozdonyon?  
Megmutattam neki az Engedélyemet és letisztelgett.
Utána mondtam csak a mozdonyvezetőnek, hogy szerintem az Engedélyem már nem érvényes.  Persze én is csak úgy jöttem rá, hogy elolvastam az engedély szövegét, ami szerint a rajta feltüntetett számú arcképes igazolvánnyal együtt érvényes.

Ősrégi engedélyem

Ami egyáltalán nem egyezett az én arcképesem számával, mivel nyugdíjazáskor kicserélték.
Az állomás területén azért elintéztem, hogy a tanulók felmenjenek a mozdonyra.
Először azt hittem, hogy ez csak a fiúkat érdekli, de tapasztalnom kellett, hogy a lányok ugyanolyan kíváncsiak a mozdony belsejére, mint a fiuk.
Ahhoz, hogy egy közlekedő   (például Győr és Budapest közötti)  vonat mozdonyán utazhassunk,  fel kellett kutatnom azokat a régi kollégákat, akik ezt lehetővé tehetik.
A MÁV Gépészeti Szakigazgatóságán akadtam olyan régi mozdonyvezető kollégára, akit a vonatokról , illetve az Üzemirányítóktól ismertem, most pedig  az Üzemeltetési Osztály vezetője volt.
Elmondtam az óhajomat.
Nagyon örültem, hogy nem kereste a kifogásokat, sőt megmondta az időpontot, amikorra mehetek  a  Mozdonyon utazási engedély-ért.
Konkrétan meg volt határozva, hogy melyik vonat, sőt melyik mozdony  (ráadásul GySEV mozdony) vezetőállásán utazhatunk.
Nem akárhogyan, hanem az előírások betartásával.
A mozdony vezetőállásán a mozdonyvezetővel együtt, legfeljebb négy fő tartózkodhat.
A négy fő tehát a mozdonyvezető, én  és még két tanuló.
Nekem ott kellett lennem, hogy a tanulók ne az őzeket lessék, hanem a vasúti pályát és a pálya melletti jelzőket.
Szakaszokra osztottam a vonalat.  Győr-Komárom,  Komárom-Tatabánya, Tatabánya-Bicske és Bicske-Kelenföld.  Oda-vissza mind a 16 tanuló a mozdonyra került.
Ezen a sikeren felbátorodva  (mondhatnám, hogy vérszemet kaptam) megkerestem a  szombathelyi,  celldömölki,  veszprémi, sőt székesfehérvári gépészeket is.  Mindenhol találtam régi kollégát, aki emlékezett még rám.

Vezetőállás

Megszerveztem egy mozdonyon történő körutazást.
Győrtől Veszprémvarsányig,  onnan Pápáig, onnan pedig vissza Győrig.
Azért kellett  valamennyi állomás gépészeti csoportja, mert mindegyik vonalon máshoz tartozott a vonatot továbbító mozdony.
De sikerült összehozni.
Az osztály, amelyiket magammal vittem, az első személykocsiban foglalt helyet.
Vonalszakaszonként váltották egymást a mozdonyon.
Veszprémvarsányig a „Csörgő”-n,  (M41) nem is volt probléma, mert négyen elfértünk.
Igaz, hogy a fiatal mozdonyvezető rábeszélt bennünket, hogy menjünk el vele Zircig, a vonat végállomásáig, főleg azért, mert akkor következtek a lányok  a mozdonyon való utazásra.
Így elmentünk Zircre és vissza.
Ezen a szakaszon történt, hogy az egyik karakán kislány rábeszélte a mozdonyvezetőt, engedje,  hogy ő vezethesse a mozdonyt.  Persze, hogy megengedte.
A Bakonyban aztán a vasúti pálya mellett tartózkodók talán még ma is vitatkoznak, hogy a MÁV-nál is lehetnek már a nők mozdonyvezetők, hiszen saját szemükkel látták.
Tényleg ügyes volt a kislány.  Nem csak hangjelzést tudott adni, ráadásul a megfelelő helyen, de az „éberségi” berendezés sem tudta megtréfálni.  Ahányszor megszólalt a „hangjelzés”, azonnal reagált, nehogy a mozdony befékeződjön. A kislány nevét bátran leírhatom:  Hécz Zsuzsanna, belevaló lány volt. Szükség esetén gyorsított, lassított, sőt megfelelő helyen meg is állította a vonatot.
Ma már ez nem kuriózum, mert úgy tudom folyik a női mozdonyvezetők kiképzése.
Varsány és Pápa között nehezen fértünk a mozdonyvezető mellé.

Bz vezetőállása

Itt ugyanis kis „Piroskával”,  Bz  motorral mentünk, amelyiknek a vezetőállásán még a mozdonyvezetőnek egyedül is alig van hely.
Utólag már nem vonnak érte felelősségre, de ezen a szakaszon én már nem utaztam a vezetőálláson, hogy a tanulók odaférjenek.
Nagy élmény volt a tanulóknak a mozdonyvezető szemszögéből nézni azokat a jelzőket, amiket csak az Utasításból ismertek.
Egy hét múlva már nem örültek annyira, mert mindenkinek le kellett írni, hogy miket látott, miket tapasztalt a vezetőállásról.
Sajnos nem tettem el ezeket a beszámolókat, pedig ahogy én mosolyogtam rajta, hogy miket is láttak a mozdonyról, úgy másnak is biztosan tetszene.

Középen Zsuzsi, a kis "mozdonyvezető!"

Tanműhelyi évek 12. Bombariadó

Csak nem tüntetés ?

Bombariadó

Nagyon sokszor fordult elő, addig is amíg forgalmista voltam, hogy  „ismeretlen betelefonáló” azt közölte az állomásfőnökséggel, hogy bomba van elhelyezve az állomáson  vagy itt vagy ott.
Legtöbbször a Nagycsarnokban, a pénztárak környékén.
Ilyen esetekben a rendőrség tette a dolgát.
Kiürítették az állomást.
Az utasokat kitessékelték az utcára a peronokról, váróteremből és a vonatokból is.

Másfél, két óra keresés után kiderítették, hogy megint vaklárma volt, megint valaki szórakozott.
Utána visszaengedték az utazni kívánókat  -  akik még nem mentek át a buszokra  - és minden ment tovább a rendes mederben.

Mindenkit elküldenek

Nagyon ritkán hallottam olyat, hogy a betelefonálót elkapták volna.
Még kevesebb esetről tudok, amikor meg is büntettek valakit ezért a szórakozásért.

Amikor szolgálatban voltam ilyen bombariadó esetén, szinte biztos voltam benne, de valamennyi kollégám is így volt, hogy nincs bomba sehol, csak valaki nem talált jobb szórakozást.

Az utasok mérgesek voltak, de megértették az intézkedést

Ezért türelmesen meg szoktuk várni, amíg a tűzszerészek mindent átvizsgálnak és jelentik, hogy tiszta a terep.
A vonatok ilyenkor megálltak a szomszéd állomásokon és várták, mikor kapnak engedélyt, hogy bejöhessenek az állomásra.

Már a Tanműhelyben dolgoztam, amikor egy szeptemberi délutánon történt egy furcsa eset.
Mivel  az egyik tantermünkben volt 12 számítógép, amit sajnos alig használtunk,  az iskola úgy hasznosította, hogy tanítás után bérbe adta a termet és a gépeket egy számítógép oktatónak, aki a mi gépeinken tartotta a számítógép kezelői tanfolyamot.
A tanfolyam délután három és hat óra között zajlott le.
Ilyenkor nekem benn kellett maradnom a Tanműhelyben felügyelni, amit természetesen a számítógép-oktató fizetett.

Néha-néha benéztem én is az előadásokra, hátha ragad rám valami.
Erre szükségem is volt, mert számítógépet addig nem kezeltem, amíg a tanműhelybe nem kerültem.
Nem szégyellem elmondani, hogy nagyon sok számítógépes fogást a tanulóimtól tanultam meg, mert ezek a gyerekek már szinte a számítógéppel születtek.

Mire várhatnak

Egyik ilyen tanfolyamos napon, délután öt óra körül, kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy az állomás bejárata előtt hatalmas tömeg gyűlt össze.

Legalább háromszáz ember, mind az állomásépület felé leskelődött.
Nem tudtam mire vélni a sokaságot.

Néztem a naptárat, hogy nincs-e valamilyen ünnepnap.  Nem volt.
Utána arra gondoltam, hogy valamelyik iskola tanulói kirándulni voltak és mostanában érhetnek vissza.  A tömeget valószínű a gyerekeket váró szülők alkotják.
Többször kinéztem, de a tömeg még mindig ott volt.
Egészen addig nem tudtam miről van szó, amíg az egyik tanfolyamhallgató hölgy, szinte sírva jött vissza a peronról, hogy a kisfiáért kellene mennie az Óvodába, de a rendőr nem engedte ki a peronra, hanem visszaküldte.
Azt nem árulta el, hogy miért.
Kinyomozzuk.

A rendelkező

Felhívtam a rendelkező szolgálattevőt  -  ő az, akinek mindenről tudnia kell, ami az állomáson történik  -  mondja már meg, miért nem engedik le a hallgatóimat a peronra?
Válasz helyett azt kérdezte, hogy honnan beszélek?
Mondtam, hogy a Tanműhelyből.
Még mielőtt megmondta volna, amiért hívtam, csak azt hallottam, hogy:  - Jézus Mária!
Na, mi a baj?
És akkor elmondta, hogy bombariadó van az állomáson és az egész épületből mindenkit ki kellett küldeni, mert nem tudták, hogy hol van a bomba.
A  „Jézus Máriát!”  azért mondta, mert mi is az állomásépületben vagyunk és nekünk senki nem szólt arról, hogy hagyjuk el az épületet.

"Üres az állomás!"

Nagyon ideges lett, mert neki is figyelni kellett volna arra, hogy az épületnek ebben a részében is tartózkodhatnak emberek, akiket ki kell innen tessékelni.
Próbáltam megnyugtatni, hogy úgyis vaklárma az egész.

Sőt, ha eddig nem említette senkinek, ezután se szóljon róla, hogy mi is itt vagyunk.
Ha van is bomba valahol, az az épületnek nem ezen a részén van elhelyezve, ahol a legkevesebb ember fordul meg.

Itt sincs, ott sincs!

Arra kértem, inkább arról értesítsen, mikor mondják le a bombariadót, hogy a hallgatók kimehessenek a Tanműhelyből.
Rövidesen erre is sor került.

Én csak ekkor mondtam meg a tanfolyam hallgatóinak, mi volt az oka, hogy nem engedték le őket a peronra.
Tőlük is elhangzott néhány   Jézus Mária !

Gratuláltam nekik, hogy sikeresen túléltek egy bombariadót!

Tanműhelyi évek 11. Galambok

Békés kis galambok

Galambok

A Tanműhelyben a Tanári iroda előszobájából nyílik egy ajtó.
Rendszerint be van zárva.
A tanulók, ha nagy ritkán arra járnak, megkérdezik, hogy mi van az ajtó mögött?
Egy darabig titokzatoskodtam, de annál kíváncsibbak lettek.

Egyszer aztán megkérdeztem, hogy ki jön le velem  a Pincébe?

Csigalépcső

Az ajtó mögött ugyanis egy keskeny csigalépcső van, ami lefelé a „pincébe”, felfelé pedig a padlásra vezet.
A pince egy érdekes hely, mert nem is pince.
Az épületet valamikor úgy alakították ki, hogy a földszinti Nemzetközi pénztár  fölé, (ami valaha Gyermekváróterem és pelenkázó szerepet töltött be a régi szép időkben, amikor még Kultúrváróterem,  Könyvtár, Tanulóváróterem és olvasóterem is volt az épületben), egy 6x6 négyzetméter alapterületű helyiséget lógattak be, ahol az épületrész szellőztetésére szolgáló  villanymotorok voltak elhelyezve.

A   80-as évek elején, amikor állomási forgalmi oktató voltam, ezt a pincét kitakarítottam és  polcokat rakattam bele köröskörül.
Ezeken tároltam a különböző Utasításokat.
Jelenleg is a legtöbb, nem használt,  utasítás a pincében van.

A pincében

Azért is invitáltam a tanulókat erre az eddig ismeretlen helyre, hogy hozzunk fel nekik,
Forgalmi Utasítást.
Mondanom sem kell, az ismeretlen mindig érdekli az embereket, így nem csodálkoztam, hogy mindegyikük a pincébe akart menni.
Fel is hoztuk a szükséges Utasításokat, de közben észrevették, hogy a csigalépcső felfelé is vezet.


Mondtam, hogy oda ne menjenek, de úgy látszik nem elég szigorúan, mert észrevettem, hogy néhány túl kíváncsi, megindult felfelé.
Visszaparancsoltam őket, bár a lépcső tetejénél elakadtak volna, mert a padlásra vezető ajtó be volt zárva.
De a kíváncsiság nem hagyta őket békében.
Megpróbáltam ugyan lebeszélni őket az ajtó kinyitásáról, mint a Kékszakállú herceg Juditot az utolsó ajtónál, de ez csak olaj volt a tűzre.

Elmondom a padlás történetét.
Jó 20-25 évvel ezelőtt, amikor oktató voltam, nem egyszer jártam fenn a padláson.

Az épület jobboldali része a Postáé volt

Ez volt az egyik, szinte egyetlen padlásfeljáró, amelyiken az állomásépület padlására fel lehetett jutni.  Volt egy másik feljáró, illetve még van is, de az akkor a Posta birtokában volt, mert az épületnek az a fele a Postáé volt.
A mi feljárónkon a padlásra jutva végig lehetett menni egészen a Posta padlásáig, de ott volt egy vasajtó, ami mindig be volt zárva.

Akkor még nem gyerekek jártak ide tanulni, hanem a felnőtt újfelvételesek, akik között természetesen voltak egészen fiatalok is.
Ők voltak azok, akikkel kíváncsiságból végigjártuk a padlást, ahol sok érdekességet nem találtunk, kivéve azt, hogy a  „Nagycsarnok” feletti ablakokon le lehetett látni az utasokra.

A Nagycsarnok egy része

A másik irányba is el lehetett menni a padláson, de ott egy magas fallal volt lezárva a padlás.
Nem tudom milyen célból, - valószínű, hogy még az egykori tetőfedők használták -  de a padláson volt egy hatalmas létra, amit a magas falnak támasztva meg lehetett mászni.
A létra tetejéről be lehetett látni  a „Szolgálati lakások” éléskamrájába.
Az épület végén ugyanis szolgálati lakások voltak. Többek között itt lakott az állomásfőnök is.
Ezt a létrát hamar elvitettem innen, nehogy valaki megkívánja a baracklekvárt vagy egyéb befőttet.
Amit még látni lehetett, a rengeteg galamb.
Ezrével laktak a padláson.

Amikor visszakerültem 2000-ben a Tanműhelybe, egy adandó alkalommal felnéztem a padlásra is.
Az ajtónál beljebb nem mentem.

Sok volt a galamb

Szörnyű volt látni, ami ott volt.
Döglött galambok százával  halmozódtak az egész padláson.  Lépni sem lehetett.
Az ajtót azonnal lezártam, nehogy valakinek eszébe jusson felmenni.
Felhívtam az állomásfőnököt és elmeséltem neki, hogy mit láttam.
Kértem, hogy próbáljon meg valamit intézkedni, hogy a galambok ne járjanak az épület padlására.
Megígérte, de sokat tenni nem tudott.
Néhány évvel később az egész épületet átvette a MÁV Ingatlankezelő.
A szerződéskötésnél én is jelen voltam, hiszen a padlásra, csak a Tanműhelyen keresztül lehetett feljutni.
Kértem, hogy vegyék bele a jegyzőkönyvbe, hogy a padlást le kell zárni úgy, hogy a galambok ne tudjanak oda bejutni.
Ezután az egész padlást tisztítsák meg a galamb tetemektől.

Megtették.

beöltöztek

Szkafanderbe öltözött szakemberek takarították fel a padlást.
A tetemeket zárt csövön juttatták le a gyűjtő edénybe és mindet elhordták.
A megtisztított padláson most már csak azt kellett elintézni, hogy az egész tetőt kicserélték.
Újra cserepezték.  Naponta többször ellenőrizték, hogy be tudnak-e jutni a galambok.

Sikerült őket a padlásról kiszorítani.
De az állomásépületet nem akarták elhagyni.
A tetőn - kívülről – annyi galamb volt, hogy nem látszott a tető.

Így lehetett felmenni!

A Tanműhely állomási vágányok felé nyíló ablakait állandóan zárva kellett tartani, egyszer azért, mert megpróbáltak bejutni az épületbe, másodszor azért, mert a döglött galambok most a perontetőn, az ablakaink alatt sokasodtak.
Negyedévenként kellett letakarítani a perontetőt.
A város felőli nagy ablakok, ahol félméteres belépők voltak, állandóan tele voltak galambbal.
Mivel a padlásra nem tudtak menni, ezekbe az ablakokba kezdtek fészket rakni tavaszonként.
Ha időben felfedeztük, akkor a félkész fészkeket összeszedtük és bedobtuk a szemétbe.
Ha nem voltunk éberek, már csak azt vettük észre, hogy egy-két tojás ott van a fészekben.
Sőt, tanítási szünetekben ki is keltek a kis galambok.

Átköltöztünk a város felőli helyiségekbe.

Galambfészek

Úgy a tantermeket, mint az irodánkat már ezen az oldalon használtuk.
Lassan elszoktak tőlünk, de még most is akad egy-két bátrabb, amelyik oda rakja a fészkét az ablakba.

Ha időben észrevesszük, nem engedjük kiteljesedni őket.

Vidám lányok és Gabi

Annyira durván azért nem bántunk velük, mint az egyik diákunk, akiről a többiek mesélték, hogy amikor észrevette az ablakban a galambtojásokat, és a tojó éppen máshol járt, bekente a tojásokat  Technokol  ragasztóval.
A galamb mit sem sejtve visszaült a tojásokra.
A legközelebbi távozásakor  - ha akarta, ha nem  -  magával cipelte a tojásokat is.
Azt már nem tudták megfigyelni, hol vesztette el őket.
A kolléganőm, amikor tudomást szerzett a műveletről, nagyon megszidta az elkövetőt, ezért a durva bánásmódért.


 

2008 - 2010

Tanműhelyi évek 10. Sorompókezelés

Legalább jöhetett volna valamilyen vonat!

Sorompókezelés!!

Amikor szép idő volt, nagyon szívesen vittem a tanulókat olyan területére a vasútnak, amit az utasításokból már ismerhettek, de még az életben nem találkoztak vele.

Ezeket a gyakorlati oktatásokat a tanulók is szerették   -  ahogy 50 évvel ezelőtt én is, amikor az iskolapadban ültem  -, mert nem kellett a padokban ülni és figyelni a tanárra.
Esetleg a tanár kérdéseire válaszolgatni.
A fegyelem sem volt ezeken akkorra, mint a teremben, bár minden indulás előtt figyelmeztettem őket, hogy, aki nem hallja mit mondok, az nyugodtan jöjjön csak közelebb hozzám.

Tudtam azt is, hogy egy 15-20 fős osztályból nem fog mindenki mindenért lelkesedni.
Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a hangadókat, illetve a félrevonulókat vontam be egy-egy feladat elvégzésére.

Volt, amikor ez sikerült is, hisz például a helyszíni állítású váltó átállítását a legtöbben ki szerették volna próbálni.

a váltó

Még a lányok közül is, pedig a lelkükre kötöttem, hogy a munkavédelmi szabályzat szerint nők nem állíthatnak helyszíni állítású váltót.
Ennek az okára hamar rá jöttek a helyszínen, pláne ha egy nagyon ritkán használt és nem kellően gondozott váltó átállítása volt a feladat.
A gondozatlan, kenetlen (nem olajozott) váltó átállítása az edzettebb fiúknak is nagy gondot okozott.
De emellett szemlélhették, hogy a váltó akkor állt át „teljesen”, vagyis biztonságosan, amikor a „kampózár” tökéletesen záródott.   Ezt a könyvből nehéz megtanulni.

Néhány rendkívüli gyakorlati oktatás is akadt.
Amit sem a tanulók, sem én egy darabig nem fogunk elfelejteni.

Vízdaru

Egy ilyen „állomásbejárás” során egy „vízdaru” mellett mentünk el.
Persze megkérdezték a kiváncsiabbak, hogy hát ez mire való?

Elmondtam, hogy amikor még gőzmozdonyok továbbították a vonatokat, szükség volt a vízre a mozdonyokon, hiszen ebből lett a gőz, amivel a mozdony mozgásba jött.
A vizet a mozdonyok vízdaruval rendelkező állomásokon szerezhették be.
Minden valamire való állomáson volt vízdaru, ahol a gőzmozdonyt fel tudták vízzel tölteni.

A szabályok szerint síkvidéken egymástól mintegy 50, hegyvidéki vonalakon 25-30 kilométerenkénti állomáson volt vízdaru, ahol az úgynevezett  kazántápvizet  tudták vételezni.  Ezeken az állomásokon még ma is megtalálhatók a  víztornyok, ma már használaton kívül,  ahova a vizet az üzemi vagy  a helységi vízműtől nyomatták fel, hogy a mozdonyok vízellátását megoldják.
Mutattam a vízdaru csövét, amit vízvételezéskor behajtottak a mozdony tartálya fölé.
A vízvételezés befejezése után pedig vissza kellett fordítani a vágányokkal párhuzamos helyzetbe, és rögzíteni, nehogy a közlekedő járművek beleakadjanak.

Az elevenebbek megkísérelték a vízdaru csövét elfordítani.  Persze, hogy ez sikertelen volt, hisz ki volt rögzítve.
A kudarc nem vette el a kedvüket.  Megpróbálták a daru mellett levő nagy kereket elforgatni, ami arra szolgált, hogy kinyissák vele a vízdaru csapját.
Arra gondoltam, hogy csak tekergessétek, nem fog abból víz jönni sohasem.
Tévedtem!
Tíz perces tekergetés után megindult a víz a daruból.  Alig tudtunk félre ugrálni, hogy ne locsogjon ránk a csőből özönlő koromfekete víz.
Körülbelül öt percen keresztül folyt a csőből ez a fekete lé, akkor kezdett megtisztulni.
A következő feladat az volt, hogy zárjuk el a csapot.
Ez sikerült is.

Fordítókorong

A vízdaru működtetése jó ideig téma volt az osztályban.

Csakúgy, mint egy másik alkalommal előfordult beavatkozásunk.
Az útsorompókat és kezelésüket már az utasításból megtanulták, de sokan nem is láttak még sorompót működés közben.
Nosza,  elindultunk az Ujlaki átjáró felé, ahol egy úgynevezett fél- és fénysorompó volt felszerelve.
Harminc évvel ezelőtt itt helyből kezelhető teljes csapórudas mechanikus sorompó volt, amit a sorompókezelő csukott le, illetve nyitott fel, amikor szükség volt rá.

A jelenlegi motorikus sorompót többféleképpen lehetett működtetni.
A rendelkező toronyból, a vonatok vágányútjának lezárásával  (ez azért volt biztonságos, mert a vonat részére csak akkor lehetett „Szabad” jelzést adni, ha a sorompó le volt csukva.)
A vonat elhaladása után a sorompó „feloldódott”, vagyis felnyílt.
Persze csak akkor   -  mivel több vágány is volt   -  ha a másik vágányon nem közlekedett vonat.
A rendelkező toronyból nem csak vonatok részére lehetett lecsukni a sorompót, hanem az erre a célra beépített nyomógombok segítségével, a sorompót bármikor le lehetett zárni illetve fel lehetett nyitni.
Ugyanezt a módozatot tudta alkalmazni a Helyi Kapcsolóban  (HK)szolgálatot teljesítő dolgozó is.
Tolatásoknál ő kezelte nyomógombokkal a sorompót.
Vonat részére a sorompót innen nem lehetett működtetni.

A sorompó kezelésének volt  még egy módozata.
Az útátjáró két oldalán volt egy-egy kezelőszekrény, aminek a kulcsát az illetékes tolatásvezető az I.  H. K. –ból  kapta meg.

Ez arra szolgált, hogy az átjárón végzett tolatások közben a tolatásvezetőnek nem kellett minduntalan a sorompó lezárását, felnyitását kérni, hanem szükség szerint kezelte magának a sorompót a kezelőszekrényből.
Ez  látszólag egyszerűen működött:  Megnyomott  két  (kellően felíratozott) gombot, mire a sorompó lecsukódott.  A felnyitás ugyanezen két gomb megnyomásával történt.

Ezt a módszert körülbelül húsz éve már nem alkalmazták.
A tolatásvezetők belegabalyodtak néha.
Például:  végzett a tolatással, fel akarta nyitni a sorompót.
Egyszerű,  megnyomta a két gombot.
Igen ám, de azt tapasztalta, hogy a sorompó nem nyílik.
Kezdődött a probléma.  Arra gondolt, hogy rosszul nyomta meg.   Megnyomta még egyszer!

Szerencsétlen!
 Arra nem gondolt, hogy most újra lecsukta a sorompót!
A sorompó ugyanis azért nem nyílt fel elsőre, mert más is zárva tartotta. Vagy a torony, vagy a HK.

Márpedig a szabály az, hogy ahol zárták a sorompót, ott tudják nyitni.
Ha a tolatásvezető most otthagyja a sorompót, az csak akkor fog felnyílni   -  még akkor is, ha a torony és a HK már nem zárja  - ha valaki visszamegy és a kezelőszekrényben újra megnyomja a két gombot.
Mivel ez a kezelési mód sok galibát okozott, a tolatásvezetők inkább kérték rádión a HK-tól a sorompó működtetését, minthogy csapdába essenek.

A tanulókkal tehát oda értünk  a kezelőszekrényből  már réges-régen nem kezelt sorompóhoz.

Szándékomban állt a tanulóknak megmutatni, hogyan lehet a sorompót helyből lezárni, felnyitni.
Mivel forgalmista koromból tudtam, hogy a kezelőszekrényt milyen kulcs nyitja, erre felkészültem és vittem magammal ilyen kulcsot.
A kezelőszekrényt kinyitva megmutattam melyik gombokat kell nyomni a lezáráshoz, felnyitáshoz.

Hogy izgalmasabb legyen abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi „trabantos” előtt le fogjuk a sorompót zárni.

Gyülekeznek az autók

Nagyon örültek neki.
Rövidesen mondták is, hogy közeledik egy autó.
No, figyeljetek!

Megnyomtam a két gombot és a csapórudak   -  gondolom az autós nem kis bánatára  - lecsukódtak.
Amikor úgy három, négy autót összegyűjtöttünk, mondtam, hogy most már megkegyelmezünk nekik.  Felnyitjuk a sorompót.
Az autósok persze mérgelődtek volna, hogy lecsukódott a sorompó és nem jött semmi vonat.

Megnyomtam a két gombot, aminek az lett volna a dolga, hogy felnyissa a sorompót.
De a sorompó nem nyílt.
Arra gondoltam, hogy jön valami vonat, azért nem nyílik fel.
Nem jött.  Pedig már 10 perc is eltelt.
Megpróbálom még egyszer.  De úgy-e most már úgy, hogy egy nyomás a lecsukás, még egy nyomás a felnyitás.  A sorompó nem nyílt.
A kezelőszekrényben van egy telefon is, amivel a tornyot tudom hívni.   Hívtam.
Bemutatkoztam. 
Nagyon örültek nekem a régi kollégák, pláne mikor elmondtam, hogy nem nyílik a sorompó.
Pedig senki más „nem fogja”!, csak mi!
Mondtam, hogy nagyon gyorsan keressenek szerelőt, mert itt baj van.
Mi volt a baj?

Az, hogy az évek óta nem kezelt sorompó kezelőgombjának érintkezői jól berozsdásodtak.
Az első nyomást még érzékelte a berendezés, de többet nem.
Hiába forgattam az ujjammal a gombot, hátha megtisztul.  Nem sikerült.
Mondtam a gyerekeknek, hogy jól elszúrtuk.  Pláne én!
Óvatosan menjünk tovább, mintha semmit nem tudnánk  a „helyzetről”.

Bementünk a közelben levő Kocsijavító-műhely irodájába, ahonnan felhívtam a biztosítóberendezés szerelőket és elmeséltem, hogyan jártam.
Először megpróbáltak a központból intézkedni.  Sajnos nem sikerült onnan „jóvá tenni” a baklövésemet.
Kijöttek kocsival az átjáróhoz, ahol aztán rövidesen helyreállították a hiányosságot.
Mi eközben a gyerekekkel megkerültük a háztömböt és a sorompó előtt ácsorgó kocsisort hátulról megközelítve hallgattuk az autósok szidalmait, amit erre a szegény vasútra zúdítottak.

Együtt éreztem velük, mert legalább negyven percet várakoztak a sorompó előtt, közben még vonatot sem láttak.

Ennek a sorompónak a működését máskor nem fogom megmutatni a tanulóknak.

Tanműhelyi évek 9. Kirándulások

Sínen vagyunk!

Kirándulások, üzemlátogatások

Mivel minden tantárgyból a gyakorlati részt tanítottam,  természetes, hogy az elméleti előírásokat  a gyakorlatban is megtekintsük, ha lehet ki is próbáljuk.

Már a tanév elején elkezdtem mondogatni órákon, hogy , ha jó lesz az idő,  ide megyünk, oda megyünk.
A tanulók sokszor szememre is vetették, hogy mikor megyünk már, hiszen jó idő van.
Igen ám, de addig nem akartam,  például a váltót megmutogatni, amíg elméletben nem tanultunk róla.
Addig is rendelkezésünkre állt a „szimuláció”, amivel el lehetett játszani a vasutat.

Persze, azt is csak akkor, ha már a tanulóknak volt alapismerete  a vasútról.
Ez pedig keveseknek adatott meg.  Pedig a tanulók zöme a Bercsényiben érettségizett, ahol már  szinte az első (9.) osztálytól hallottak a vasútról.

Hol a kormány a mozdonyon ?

Mégis könnyen be tudtam őket csapni az első klasszikus kérdésemmel:

Ki tudja megmondani, hogy a mozdonyon jobb vagy bal oldalon van-e a kormánykerék?
Mindig beleestek a csapdámba és  fele-fele arányban bizonygatták, hogy a jobb  illetőleg a bal oldalon van.
Ki kellett őket józanítani.
Mi a csodának kell a mozdonyra kormánykerék?
Ha szembejön valami, ki tud kerülni a kukoricásba?
Hát így tértünk rá a kényszerpályás közlekedésre.

Szimulációs gépek

A szimuláció ügyes oktatási segédeszköz volt, mert sok mindent el lehetett vele játszani, ami a  „nagyvasúton”  történik.
Volt egy központi gép,  a tanári, ahonnan a további öt gépre -  ami öt állomást jelentett -  ki lehetett vezérelni a különböző biztosító-berendezéseket  (Dominó 55, 70,  Alkatel,  mechani-kus, vonóvezetékes,  és kézi állítású,  kulcsazonosító berendezést).
A beindulás volt vele mindig problémás, mert a tanulók addig nem nyúlhattak a géphez, amíg a gépükön meg nem jelent a bejelentkező ablak.
Ha ez előtt valaki  csak megérintette az egeret, a  hálózat már le is fagyott.
Erre aztán nagyon figyeltem.
Mondtam, hogy mindenki tegye hátra a kezét, amíg mást nem mondok.
Így be tudott indulni a szerkezet.
Egy alkalommal a budapesti  iskolából jött hozzánk látogatóba egy osztály a tanárnőjükkel, aki megkért, hogy mutassam meg a tanulóknak a rendszert.
Nagyon szívesen.
Beültek a gyerekek a munkaasztalhoz, én pedig miután a lelkükre kötöttem, hogy ne nyúljanak semmihez, bekapcsoltam az indítópultot.
Szép sorban jöttek elő az állomásokon a vágányok.  Járkáltam a gépek között, nehogy valamelyik gyerek ne bírjon magával, amikor egyszer csak leállt minden.
Valaki mégis hozzányúlt!
Mondtam is hangosan, hogy ki volt az a balfácán, akinek hiába beszéltem?
A tanárnő szólalt meg a hátam mögül, akit nem vettem észre, amikor bejött: 
-  Én voltam!

A mérgem ugyan azonnal elszállt, de a gyerekek nagyon örültek, hogy a tanítónénivel így beszélt valaki.
A következő indítás már sikeres volt.
Előkerültek a vonatok is, amik jöttek-mentek egyik állomásról a másikra.
Nagyon tetszett a fiataloknak, alig akarták abbahagyni.

Az idő haladtával már egy két dolgot megtanultak a hallgatók és nem egyszer kérleltek, hogy menjünk a vasútra!
De az azért nem volt egyszerű.
Két tanulóra adtam munkavédelmi sárga mellényt (láthatóságinak hívják manapság?).
Állítottam ki magamnak  egy „felügyeleti” papírt, értesítettem az állomásfőnököt, hogy  kimegyünk a vasút területére és elindultunk.

Indulás előtt

Elindulás előtt minden alkalommal elmondtam, hogy a közelemből ne menjen el senki.
Aki öt méternél messzebb lesz tőlem  -  felszólítás ellenére  -  már mutatom is, hogy „egy!”.

Bejártuk így, persze több alkalommal, Győr állomás egész területét a Hűtőháztól a Rába-hídig.
A Hűtőházzal egy vonalban volt a „Kezdőpont felőli”  (Budapest felőli)  bejárati jelző, a Rába-hídnál a végpont felőli bejárati jelző.
Köztük  három pályaudvar:  Előrendező, Győr Ipartelepen,  a nagy-rendező pályaudvar és a Személypályaudvar.
Mindig találtunk érdekességet.
Ezen kívül még érdekességként figyeltem meg magam részéről, hogy oda menetben még én mentem a csapat élén, de visszafelé már alig tudtam velük lépést tartani.
Már mindenki éhes volt, fáradt volt, pisilni  kellett stb.

Kifaggatjuk a mozdonyvezetőt

Volt még egy érdekessége ezeknek az üzemlátogatásoknak.
Megköveteltem a tanulóktól, hogy figyeljenek.  Ezt úgy ellenőriztem, hogy egy  hét elteltével úgy kezdtük az órát, hogy vegyetek elő papírt és irónt:
Írjátok le, hogy ki, mit látott egy héttel ezelőtt.
Eleinte ez sok gondot okozott a tanulóknak.
Kérdezgették, hogy mit írjanak?
Mondtam, hogy mindent, ami eszükbe jut, attól kezdve, hogy elindultunk a Tanműhelyből, addig amíg vissza nem értünk.
Csúnya dolog tőlem, de én szívesen olvastam ezeket az élménybeszámolókat.
Volt, aki öt sorban leírta a látottakat, volt aki három oldalas „regényt” írt.
És miket?

Nem felejtem el azt a „ravasz”  kislányt, aki úgy fejezte be a dolgozatát, hogy:
Nagyon szeretem a tanár urat!

Megnyugtattam, hogy  kár volt hízelegni, mert nem osztályozom le ezeket a műveket, csak kíváncsi vagyok, hogy kinek mennyit ért a „kirándulás”?
Olvashattam egyéb furcsaságokat is.
Egy tanulmányi kiránduláson elmentünk Hegyeshalomba,  persze vonattal és az ismeretség kihasználásával, megnézni  az új biztosítóberendezésüket.
A főnökkel és a „blokkmesterrel” (aki a biztosítóberendezésiek vezetője) előre megbeszéltem a látogatást, akik voltak olyan kedvesek, hogy végig kalauzoltak bennünket a kívánt helyeken. 

Már mindent megnéztünk, ami be volt tervezve, de a vonatunk indulásáig még volt több mint egy óra.
Mondtam nekik, hogy elmehetnek üdítőt inni, fagyit nyalni, némelyikük cigizni, de a vonat indulására kerüljenek elő.

Zöld Strucc

Nem volt probléma.  Mindenki ott volt a vonatnál.
A következő héten megírták a „visszaemlékezéseiket”:
Az egyik „mű”-ben olvasom,  hogy a biztosítóberendezés megtekintése után bementek az állomással szemközt levő vendéglátó egységbe,  le is írták, hogy milyen nevű kocsmába.  (Zöld Strucc!)
Ittak két sört és nézegették a falon a jobbnál jobb, hiányos öltözetben ábrázolt  szépségeket.
Mondtam az elkövetőnek, hogy bár ezek a művek nem kerülnek a nagyközönség elé, de azért én arra vagyok csak kíváncsi, hogy a tananyag szempontjából mi ragadta meg őket.

Van Győr állomáson egy bizonyos BGA épület.
Ez a fűtőház területén levő kerek épület, aminek a neve  azt jelenti, hogy  Bomba, Gáz és Atom-biztos óvóhely.
Annak idején  - az úgynevezett hidegháborús években   -   nagyon sokat jártunk ide kiképzésre és oktatásra.

Jobboldalt az a piros BGA

A forgalmi szolgálattevőknek és a vezető beosztásúaknak vizsgázni is kellett abból, hogy mi a teendő  a légvédelmi veszély esetén.
A tanulókkal sokszor elmentünk az épület mellett és sokszor kérdezték, hogy milyen épület ez.
Megígértem, persze, hogy egyszer azt is megnézzük.
Nagy nehezen megtaláltam,  kihez kell fordulnunk, hogy bemehessünk a BGA-ba.
Meg is beszéltem az illetővel, hogy ekkor és ekkor   -  amikor az órám kezdődött   - találkozunk az épület mellett.
Mi ott is voltunk a megbeszélt időben.
Az „idegenvezetőnkre” azonban várni kellett egy félórát.
Egyelőre.   Ugyanis amikor előkerült, és örömmel köszöntöttük egymást , azt mondta, hogy van egy kis probléma.
Nincs kulcs.
Az épületet (is) ugyanis átvette a MÁV Ingatlankezelő és elvitték a kulcsot.
De ne ijedjünk meg, mert már megbeszélte velük a látogatást és már el is küldött valakit a kulcsért.
Nem voltunk túlságosan idegesek.  Vártunk még egy félórát. A kulcs csak nem érkezett.
Addig a tanulók kerülgették az épületet és egyik fel is kiáltott: 
- Tanár úr, nyitva az ajtó!
Átmentünk az épület másik oldalára és ott tényleg nyitva volt az ajtó.
Persze úgy, hogy a vasrácsból készült kapu el volt korhadva és könnyen ki lehetett nyitni.
Azt is észrevettük, hogy más is észrevette már ezt a nyílást.
Tele volt rakva nagykabáttal, pokrócokkal, ami arra engedett következtetni, hogy „éjszakai szállásnak” is használták.
Sőt, egyik másik elevenebb gyerek felhívta a többiek figyelmét, hogy ide nemcsak aludni járhattak, hanem egyéb is történhetett.

Végigjártuk a bunkert.  Az előtérnél beljebb már nem jártak idegenek.
A nagy vasajtók érintetlenek voltak.
A tanulók sokat szörnyülködtek, hogy a bunkerben a szálláson, konyhán, éttermen és raktárakon kívül volt forgalomirányító iroda, sőt még pénztár is valamikor.

Ilyet is láttunk a bunkerben

Nem értették, ha jól belegondolok, akkor én sem értem, hogy minek kellett a pénztár.
Tegyük fel, hogy bombatámadás van, pláne, ha atombomba, ki akarhat vonattal utazni?

És ha akarna is, minek vesz jegyet olyan vonatra, amiről azt sem tudja, hogy el fog-e indulni.
Vagy, ha elindul, valahova meg fog-e érkezni?
De legalább láttak ilyet is.

Egy hét múlva megírták az élménybeszámolót.
Olvasom az egyikben, hogy "a buta, rohadt kommunisták milyen hülyeségeket csináltak."
Ráhagytam, bár éreztem, hogy ezt a véleményt  nem a saját tapasztalatai alapján alakította ki.
Hiszen ő még kommunistát nem nagyon láthatott!

Azon is elgondolkoztam, hogy szabad-e ezen nevetni?

Osztálykép  2007 - 2009