Tanműhelyi évek 18. Változások

Szombathelyi TOE

Változások

Azt olvasom az  „Aforizma”  gyűjteményemben, hogy 
„Minden változik, csak a változás állandó!”.
Hogy ez mennyire igaz, azt megtapasztaltam, illetve megtapasztaltuk a környezetemben dolgozókkal együtt.
Egy számunkra kedvező változás volt a Tanműhelyben, hogy új számítógépeket kaptunk.

Sok új gépet kaptunk

Sokat.  Legalább 25 darabot.
Sőt,  ezen felül még az iskolába is kihelyeztünk  négyet ezekből az új gépekből.
A régi számítógépeket bevitték az iskolába  -  ugyanis az iskoláé volt.
Bár megkíséreltem az akkori iskolaigazgatót rábeszélni, hogy legalább egyet selejtezzen le, amit aztán magamévá tehetek, de nem volt hajlandó, mondván, hogy kellenek az iskolában.
Az új gépeket a MÁV Informatika beüzemelte.
Ráadásul kaptunk négy internet vonalat.
Ez azért volt nagy fejlődés, mert eddig egy vonalunk sem volt.
Az iskola hálózatára tudtunk egy régi géppel kapcsolódni, de ez nagyon keserves munka volt.
Most egy-egy internet vonalat kaptunk a kolléganőmmel és  két vonal a Tanári irodába is jutott.  
A SZIR gépemet is internet vonalra kötötték. 
Ez hasznos volt, mert a régi géppel  minden héten hívnom kellett a diszpécsereket, hogy állítsák helyre a gépet, ugyanis hetenként két SZIR  óra volt.  Ezt a gépet csak ekkor kapcsoltuk be.
Így viszont rendszeresen kimaradtunk a verzióváltásból.
Az új géppel ez nem fordult elő.  (Igaz, hogy nem engedtem kikapcsolni.)
Hátránya is volt az új számítógépes felszereltségnek.
A régi gépekre   -  a középső termünkben volt 12 gép   -  a meglévő oktató CD-ket feltelepítettem.  Nem csak a forgalommal kapcsolatosakat  (jelzések, sorompók, menetrendek), hanem az árufuvarozással és pénztárral kapcsolatosakat is.
Ugyanezt megtehettem volna az új gépekkel is.  
De közbejött valami
De előbb még egy  kellemes élmény.

Fénymásoló

Kaptunk a BGOK-tól egy nagyszerű fénymásoló gépet.
Az eddigi gép az iskoláé volt, sőt még most is meg van.  Ennek az volt a „hibája”, hogy fénymásolópapírt az iskola ritkán adott  (Sőt egyik alkalommal, amikor kértem, azt mondták, hogy kérjünk pénzt a tanulóktól a fénymásolásért és ebből vehetünk papírt  -  ezt én durva dolognak tartottam.)
A BGOK-tól kaptunk időnként papírt, de mivel a kereskedelmi  órákon rengeteg nyomtatványt használtak,  ezeket mindet úgy kellett fénymásolni.
Az új fénymásoló egy valóságos csoda szerkezet volt  az eddigihez képest.
Minden méretben másolt.  Egyoldalast, kétoldalast.  Színesben is.  Össze is tűzte a lapokat, ha erre utasítottuk.
Ki is használtuk.  Legalábbis én ekkor készítettem el a „Vasúti Jelzések” c.  jegyzetemet, amit azért állítottam össze,  rengeteg magyarázó szöveggel, hogy a tanulók könnyebben meg tudják tanulni a vasúti jelzéseket.
Megemlítem, hogy a művemet jónak tartották ugyan, de azt mondták, hogy akkor alkalmazható, ha számítógépre viszem.   Ehhez  nem értettem, így megmaradt emléknek.
Egy hónapig volt nálunk ez a klassz gép.
A  BGOK-ban megneszelték, hogy nekünk milyen jó fénymásolónk van és gyorsan kitalálták, hogy  ez nem is illet meg bennünket, tévedésből kaptuk.
Hamar el is vitték úgy, hogy még másikat sem kaptunk helyette.
A változások más területen is jelentkeztek.
A BGOK eddigi igazgatóját  nyugdíjba küldték.
Véleményem szerint még nem érte el a nyugdíj-korhatárt.
A tanműhely-vezetőmet sem hallgathattam sokáig.  Megszűnt az Északi tanműhely, ahol ő székelt.
Az új igazgató összehívta az érdekelteket a Tisztképzőre.

Vállalkozói

Még engem is.  Ezt azért emelem ki, mert  végeredményben én kívülállónak számítottam, mivel nyugdíjasként, mint egyéni vállalkozó láttam el a feladataimat.
Vagyis nem voltam tényleges dolgozó.
Az új igazgató nem látta akadályát,  hogy ezután is  itt oktassak, viszont az órabéremet jól megnyirbálta.
Azt mondta, hogy ad egy bizonyos összeget,  az eredetileg ígérthez, ha vállalok plusz munkát a BGOK  oktatási programjának elkészítésében.
Vállaltam.
De nem tudtam elvégezni.  Ez érdekesen zajlott le.
Azt mondta, hogy vigyem fel a gépemet  Pestre, ott az ő emberei ráteszik azt a programot, amelyikkel tudok dolgozni.
Ezt elég furcsának tartottam, mint laikus számítógép „szakértő”. Miért kell a gépet Pestre vinnem?   Miért nem jön le egy rendszergazda és  intézi el fél nap alatt.
A gépet azért feljuttattam a BGOK-ba.    Három hónapig nem is láttam.
Ennyi kellett ahhoz, hogy rátegyék a programot.
Illetve valamivel több.
Háromszor mentem fel a gépért hozzájuk.  Harmadszorra azt mondtam, ha még most sincs rajta a program, elviszem a gépet anélkül, legfeljebb lemondok a plusz járulékról.
Fél óra alatt rátették a gépre a programot! 
Amit soha nem tudtam használni.
Amikor ugyanis megnyitottam, csak a program címéig tudtam eljutni. Más nem volt rajta.
Üresen telepítette fel a programot a szakember.
Senkit nem érdekelt.
Az új igazgató ellátogatott a Tanműhelyünkbe is.
Itt szembesültünk az új rendszerrel.
Ezen túl a győri tanműhely a Szombathelyi Területei Oktatási Egység alá fog tartozni.
A véleményünk ugyan megvolt az átszervezésről, de beleszólásunk az nem volt.
A  T.O.E. vezetője lett a közvetlen főnökünk, aki  csendes, szelíd ember volt.
Azonban a főnökei rendelkezéseit végre kellett hajtania.
Ennek legfontosabb pontja volt a takarékosság.
Azonnal felmondott az állomáson működő „mindenes” vállalkozónak, aki minden javítást elvégzett eddig a tanműhelyben.

Szalagfüggöny

Azóta rosszak a kilincsek, becsukhatatlanok az ablakok, a folyosón a falról hámlik a vakolat,  a szalagfüggönyökön már alig lóg egy két  szalag.  Két nagy számítógépes dobozban gyűjtjük a leszakadt szalagokat, hátha egyszer valaki meg akarja javítani.
Az egyik nagyteremben van egy harmonikafal, ami azt a célt szolgálta, hogy két kis csoport esetén a fal elhúzásával a csoportokat el lehetett választani.
Ezt évenként karbantartotta a gyártó cég.  Ma már nem lehet elhúzni a falat, mert a cégnek felmondtak.
A riasztót beszerelő pesti cégnek is azonnal felmondott az új főnökünk.
Ezzel még én is egyetértettem.

Harmonika fal

Kiderült ugyanis, hogy ez a cég fél évenként egy emberét leküldte Győrbe Budapestről, aki megkérdezte, van-e valami probléma?   Legtöbbször nem volt.
Ezért a lejövetelért felszámítottak kb. negyvenezer forintot.
A füstérzékelőket viszont egyszer sem tisztították ki.
Tényleg pénzkidobás lett volna megtartani őket.
Érdekes volt az én elszámolásom.
Mint egyéni vállalkozó Számlát kellett kiállítanom a havi illetményemről.

Szeged Ig.

A jelenléti ívemet a kolléganőm írta alá, mivel ő tényleges dolgozó volt.  (Egy darabig).
A papírjaimat elküldtem Szombathelyre, ahol aláírta a főnököm.
Ő továbbküldte Szegedre, ahol  a bérelszámolás történt.  Hogy miért itt, soha nem tudtam meg.  
Szegedről felküldték a papírjaimat a BGOK-ba,  onnan az Igazgatóságba, ahonnan harminc napos határidővel  (majdnem mindig betartották)  utalták a folyószámlámra.
Ezen az útvonalon mindenkivel fel kellett vennem a kapcsolatot, mert előfordult, hogy a 30 nap elteltével a pénzem még nem volt sehol.
Ennek a haszna az volt számomra, hogy nagyon sok kedves emberrel megismerkedtem, Szombathelyen, Szegeden, Pesten.
A változások a tanulókat is érintették.   Igaz, hogy ők erről nem is tudtak.
Kezdetben ugyanis a két OKJ-s év elvégzése után szakvizsgát tehettek.
Aki mindenből legalább közepes érdemjegyet ért el,  teljes értékű vasúti szakvizsgát szerzett.

Ezt úgy oldották meg, hogy a vizsgán a szakvizsgabiztosok vizsgáztatták a tanulókat.
Aki valamelyik tantárgyból csak elégséges érdemjegyet szerzett, a szakvizsgabiztos döntötte el, hogy milyen munkakörben dolgozhat.
Aki régebben végzett a Vasútforgalmi technikumban, vagy Szakközépiskolában, az emlékezhet rá, hogy az iskola az érettségi mellett össz-szakvizsgát is adott.
Ma már erről szó sincs.
Sőt a nálunk végzett két év után is „csak”  OKJ-s vizsgájuk lehet.
Ezzel nem tudom, hogy hova mehetnek el?
Aki a vasútra akar jönni, a Tisztképzőn még elvégez egy tanfolyamot, ami után mehet vasúti szakvizsgát tenni.
Csendben jegyzem meg:  minek is ez a két év itt a tanműhelyben?
Az új vezetőség  hatására, egyre kevesebb lett a dolgom.
Mindenért a kolléganőm,  mint tényleges dolgozó,  lett a felelős.
Minden papírmunkát neki kellett végezni.
Nekem  csak az órák megtartása volt előírva.  Akkor még hetenként volt  15-16 órám.
Ettől függetlenül sokat segítettem a tanulók ügyeinek intézésében.
A nyári gyakorlatokat is én szerveztem meg.
A tanulókkal megbeszéltem, hogy a lakásukhoz legközelebbi állomásra mehessenek nyári gyakorlatra.
Végig hívogattam a főnököket, illetve legtöbbször   (nagyobb állomásokon)  az oktatótiszteket, akik a tanulókkal legtöbb esetben foglalkoznak.

Az egyik állomáson az oktatótiszttel beszélgetve elmondta, hogy a nyáron dolgozik utoljára, mert megy nyugdíjba.  Erről hosszasabban elbeszélgettünk.  Adtam neki egy-két tanácsot, amit nem szoktak elárulni a nyugdíjba készülőknek.
Megkérdeztem, hogy van-e valamilyen terve a nyugdíjas évekre.
Azt mondta, hogy valószínű bejárogat Szombathelyre, ahol időnként indítanak tanfolyamokat mozdonyvezetőknek.  Itt fog tanítani forgalmi ismereteket.
A tanulókat kiküldtem nyári gyakorlatra és én is elvonultam pihenni.
A nyári gyakorlaton levő tanulókat nem nekem kellett ellenőriznem, hanem a kolléganőmnek.
A Vasutasnapi ünnepségre azért elmentem, mert a közelben volt, Komáromban.
Sok  ismerőssel találkoztam. Az új, szombathelyi főnököm is ott volt, a mellette dolgozó oktatókkal, adminisztrátorokkal együtt.
Örültem, hogy megismerkedhettem velük.
Egy hónap múlva levelet kaptam a szombathelyi TOE vezetőjétől, ami nagyon meglepett és elkeserített.
A levélben arról értesített az új  „kis-főnököm”, hogy azonnali hatállyal megszünteti a szerződésemet,  indokolás nélkül.
El kell mondanom, hogy a Megbízási szerződésemet, ami alapján tanítottam,  a B.G.O.K-ban kötöttem meg,  az igazgató írta alá és határozatlan időre szólt (amit persze mindkét fél megszakíthat).

Bánatos lettem

Nagyon bánatos lettem.
Először is mi indokolja a felmondást?
Másodszor, milyen jogon bontja ő fel azt a szerződést, amit nem is vele kötöttem?
Harmadszor,  ki fog a helyemre kerülni?
Ezt hamar kinyomoztam.  Felhívtam a nyugdíjba készülő oktatótiszt ismerősömet, anélkül, hogy a felmondást említettem volna, és megkérdeztem, hogy netán nem Győrbe jönne  a tanműhelybe oktatni?
Azt felelte, hogy erről ő nem hallott, bár a szombathelyi főnököm neki régi barátja!
Azzal búcsúztam el tőle, hogy  tudjon róla:  én nem akarok innen elmenni!
Valószínű értett belőle.

Következő lépésem az volt, hogy írtam egy levelet a BGOK igazgatójának, amiben elmeséltem, hogy bár pótolhatatlan ember nincs, de engem itt nehezen tudnak helyettesíteni.
Egyrészt azért, mert ilyen kevés pénzért senki sem vállalná. 
Másrészt ilyen végzettségűt keresve sem találnának a környéken  (három diploma, köztük egy tanári).
Továbbá ekkora gyakorlattal rendelkezőre is nagyon nehezen akadnának.
Pontosan ötven évvel ezelőtt jöttem a vasútra. Az ötven évet sem tétlenséggel töltöttem el, amit  valamennyire bizonyít, hogy  2000-ben a munkámért a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét kaptam.
Talán ezt nem kellett volna a kis-főnökömnek elárulni.
Hogy lehetnék ezek után a beosztottja?
Nem is lettem.
A levelet úgy fejeztem be, hogy: 
- Bízzunk Istenben, de tartsátok szem előtt a telefonszámomat!
Hatásos lett.
Az történt, hogy a BGOK velem újra szerződést kötött, igaz, hogy most már nem  határozatlan időre, hanem csak  mindig a következő tanévre.

Nem igaz, amit némelyik kollégám suttog, hogy én kívántam rosszat a szombathelyi főnökömnek, aki rövidesen megbetegedett és egy fiatal nő lett helyette a TOE vezetője.
(Aki elkérte tőlem az igazgatónak írt levelem másolatát. Legalább tudja, ki a beosztottja!).
Az előző főnököm egy idő után meggyógyult, de sokáig nem találkoztam vele.
Volt úgy, ha Győrbe jöttek,  inkább lenn maradt a kocsiban. Talán nem akart magyarázkodni?
Nem vagyok haragtartó. Azóta már találkoztam vele és nem említettem az esetet.
Mintha meg sem történt volna.
(Esetleg elmormogtam magamban a Miatyánk-ot : „...Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…!”).

Tanműhelyi évek 17. Biztonság

Bejárati ajtó

Biztonság

 A Tanműhely bejárati ajtaja még annak idején 1957-ben készült.
Az egész épületben mindenhol egyforma  ajtókat szereltek fel.
Ezek öntöttvasból készültek és az üvegezett részük kovácsoltvas mintákkal vannak ellátva.
Ilyen ajtók vannak a várótermeken, pénztárakon, az állomási bejárati, kijárati ajtókon.
A Tanműhely ajtaján  (csak úgy, mint a többi hasonló ajtón), hagyományos, normál-kulcsos zár volt.
Amikor még az orvosok és  a légóparancsnok is az épületben voltak, mindenkinek volt az ajtóhoz kulcsa, amit nem is kellett használniuk, mert a  szolgálatban levő  „KAPUS”,  (aki ma már nincs,)  kötelessége volt este bezárni, reggel kinyitni ezt az ajtót.
A Tanműhely indulásakor már nem voltak itt orvosok, légóparancsnok pedig már máshol sem,  csak én kaptam az ajtóhoz kulcsot  és volt még egy tartalék kulcs a kapusnál.
Később kaptam egy kolléganőt, aki szintén kapott egy normál-kulcsot a bejárati ajtónkhoz.
Ez a kulcs nem jelentett semmi biztonságot a  kb. hatvan milliós felszereltségű  tanműhely
megóvására.
A biztonság abból állt, hogy távozásunkkor „élesítettük” a riasztóberendezést.
Később a forgalmi irodában, lezárt borítékban, elhelyeztek egy másodkulcsot, arra az esetre, ha valami rendkívüli intézkedésre került volna sor.
Azt a borítékot még soha nem nyitották fel, kivéve amikor az ajtón zárcsere történt.
Mert a zárat mégis le kellett cserélni.
Az történt, hogy egyik  nyári szünetben az épületben számítógépes tanfolyamot, később nyelvtanfolyamot indítottak, ahova  nagyon sokan jártak. 
A nyelvtanfolyamra főleg vasutasok,  jegyvizsgálók, pénztárosok jártak, akiknek előnyére szolgált, ha nyelvet tanultak.

videomagno

A számítógépes tanfolyamokra civilek is jártak.
Ezek a tanfolyamok este hatig is eltartottak.
Elég nagy volt tehát a forgalom.
Hogyan történhetett, amit csak szeptemberben vettünk észre, ma sem tudom.
A „nyelvi labor”-ban, amit idegen nyelv oktatására képeztek ki,  volt egy számítógép, nyelvoktatási programmal.  A gép össze volt kötve a tanulók asztalával, ahol a tanulók fejhallgatóval tudtak csatlakozni a gép programjához.

magnetofon

Szintén a géphez tartozott egy videó, egy magnetofon és egy televízió.
Mindezeket azonban  soha, senki nem használta.
A nyelvtanárok ugyanis azt mondták, hogy saját programjuk van és nem is értenek ahhoz, ami a számítógépen van.
Így a „nyelvi labor”  egyszer sem üzemelt.
Oktatásra is csak akkor vettük igénybe ezt a tantermet,  ahova 10 fő fért be kényelmesen, ha kevés számú tanulóval akartunk foglalkozni.
A következő tanév elején volt ilyen órám, amikor is azt vettem észre, hogy valami mintha hiányozna a teremből?
De egyből nem is jöttem rá, hogy mi.
Ahogy keresgéltem, mi hiányzik, észrevettem, hogy nincs a tv alatt a videó.
Kérdeztem óra után a tanárokat, hogy ki tud róla.  Előfordult már, hogy átvitték másik terembe, de ilyen ritkán fordult elő, mert volt másik videónk is.
Nem tudott róla senki.

Számítógép (elvitte a cica)

Miután minden lehetséges helyet megnéztem, ahol előfordulhatott, azt kellett megállapítanom, hogy  „eltűnt”!
Mivel az iskola tulajdona volt, jelentettem az igazgatónőnek és  feljelentést írtam a rendőrségre.
A feljelentéshez még hozzáírtam egy közben felfedezett dolgot.
A terem számítógépéből kiszerelték a  winchestert.
Ezt csak véletlenül vettük észre, hiszen a számítógépet nem használtuk.
Az egyik tanuló, szünetben, oda ült a géphez és ő vette észre.
A rendőrségtől kijött egy nyomozó, aki felvett egy jegyzőkönyvet.
Persze a legfontosabbat nem tudtuk neki megmondani, hogy ki vitte el a hiányzó dolgokat.
Két hét múlva megírták, hogy ők sem tudták kinyomozni, és a nyomozást beszüntették.
Az eset után döntött úgy a tanműhelyvezető és a BGOK igazgatója, hogy elektromos ajtózárat szereltetnek fel a bejárati ajtónkra, megakadályozva ezzel, hogy bárki bejöhessen hozzánk.

Ilyen is betévedt

Éjszaka ugyan a riasztó vigyázott a „házra”, de napközben bárki be tudott jönni az épületbe.
Néhányszor előfordult, hogy egy-egy vonatra várakozó utas érdeklődött a folyosón, hogy merre van a WC?  
Udvariasan elmagyaráztuk, hogy ez nem az utasok részére megnyitott terület, de nem zavartuk el durván az illetőt.
Kivéve, ha nem tudta megmondani, hogy mit is keres a „iskolában”.
Előfordult, hogy a tanulók hívtak, mert egy   „hajléktalan” a lépcsőház aljában próbált  magának megágyazni.    Ezt azonban nem engedtem meg.
Az elektromos ajtónyitó felszerelése  nagyon körülményes volt.
A Vontatási Főnökségnél volt egy vállalkozó, akivel a BGOK szerződést kötött, ami szerint, minden apró hibát megjavítanak  a tanműhelyben, amiről küldik a számlát.
A vállalkozónak volt egy „ezermestere”, Jimmy, aki mindent meg tudott javítani.
Ajtózárat, leszakadt függönyt, kitört ablakot, eldugult WC-t  és ami még előfordult.

megágyaztak

Az elektromos zár okozott egy kis problémát, mert az öntöttvas ajtóba nagyon nehéz volt beilleszteni egy új zárat.  Ráadásul kettőt, mert úgy döntöttek, hogy biztos, ami biztos, legyen két zár is az ajtón.
Egy-két nap ráment, de végül sikerült.
A kaputelefont felvezették az irodánkba és pont az én székem mögött helyezték el a felső telefont és kapunyitót.
Egyszerűen működött.
Ha valaki be akart jönni hozzánk, a bejárati ajtó mellett meg kellett nyomnia egy gombot, amitől a hátam mögött megszólalt a csengő.
A működéséről persze ki kellett oktatni a tanulókat és a hozzánk járó tanárokat is.
Lassan mindenki hozzászokott, hogy  lehet bejutni.
Jól működött a rendszer.
Probléma akkor adódott, ha mindketten tanítottunk, mert nem volt, aki megnyomja az ajtónyitó gombot.
Ilyenkor a bejönni szándékozónak meg kellett várnia, míg valamelyikünk, az órát megszakítva,  bemegy az irodába és kinyitja az ajtót.
Volt, aki reklamált emiatt, hogy az ajtó előtt kell ácsorognia, de előbb utóbb erről leszoktattunk mindenkit.
Ha az irodában voltam, még vicceltem is a  becsengetővel, úgy, hogy  megkérdeztem, tudja-e a jelszót?  Volt, aki „vette a lapot” és mondott rá valamit, de volt olyan aki  megrökönyödött, hogy  neki nem mondta meg senki a jelszót.
Az ilyennek azt mondtam, hogy a jelszó:   „nyugi-nyugi”!
Arra is fel tudtam használni a kaputelefont, hogy a szünetekben a bejárati ajtó előtt cigarettázó tanulókat  (akkor még ez dohányzásra kijelölt hely volt) felszólítsam, hogy fejezzék be a szünetet és térjenek be az osztályaikba.

kaputelefon

Eleinte meglepődtek, hogy ki szólítja őket, később a  talpraesettebbek vissza is szóltak, hogy azonnal megyünk.
Volt olyan, aki nem tudott az elektromos kapunyitónkról:
Vagy az történt, hogy visszament  a kapushoz vagy a forgalmiba és onnan telefonált, hogy nem tud bejönni.  Kioktattuk, utána már betalált.
Egy alkalommal a Bercsényiből jött ki hozzánk néhány tanuló, mert itt készítették őket fel valamilyen tanulmányi versenyre.
Mivel a rendszerről nem hallottak, azt hitték szorul az ajtó.
Úgy meglökték, hogy az üveg egyből kiesett.
Mondtam nekik, hogy nem így  kell becsengetni, hanem sokkal egyszerűbben.
Szerencsénkre Jimmy két nap múlva  pótolta az üveget, addig pedig odakötözött egy deszkadarabot.
Ami azonban elromolhat, az előbb-utóbb el is romlik.
Tönkrement  a nagy nehezen felszerelt ajtózár.  Újat kellett helyette felszerelni.
Hozzáteszem, hogy ekkor már a Jimmy féle ezermester csapattal nem volt szerződésünk, mert az idők és a főnökeink változtak.  Az újak pedig úgy döntöttek, hogy nincs szükség Jimmyre.
Új zárat még fel tudtak szereltetni, de olyat nem, ami elektromosan működtethető lett volna.
Elmagyarázták ugyan, hogy miért, de én most sem értem.
Lényeg, hogy az elektromos  kapunyitó  azóta sem működik.
A folyosó végén van ugyan egy üvegajtó, amit be lehet zárni, de ki fog minden alkalommal odaszaladgálni, hogy beengedje a bejönni szándékozókat.
Jelenleg tehát a biztonság olyan állapotban van, mint kezdetben.
Az jön be, aki akar.  Ráadásul a felnőtt dolgozók rendszeres oktatása is itt történik, tehát nagyon sokan járnak ide.
Bár a tantermek zárva vannak olyankor, amikor nincs tanítás, mégis nagyon csekély a biztonság, ami illetéktelenek bejutását megakadályozná.
Ha az elektromos ajtónyitó nem is működik, a kaputelefon még használható állapotban van.
Csak nincs aki használja.
Ugyanis az a helyiség, ami az irodánk volt, megszűnt irodának lenni.
A tanárok átköltöztek egy másik terembe.
A kaputelefont nem vitték utánuk.  Fölösleges is lett volna.
Egymással beszélgetni másképpen is lehet.

Tanműhelyi évek 16. Csínytevések

"Emmanuelle..."

Csínytevések

Néha elgondolkoztam, hogy az én gyermekkoromban,  illetve iskolás koromban, milyen magaviseletű voltam.
Nem vállalok ugyan magamra minden csínyt, de az biztos, hogy nagyon sűrűn találtak ki valami gonoszságot,  főleg a fiú,  osztálytársaim.
Igaz, hogy az én gyermekéveim más közegben teltek el.
A MÁV Nevelőintézetben gyakran került az ajtó fölé egy vödör víz, ami aztán a belépő,   -  aki egy esetben nem az osztálytárs, hanem a tanár volt  -  fejére zúdult, ha sikeresen lett odahelyezve.
Vagy a hálótermi párnacsaták közepette az ajtót nyitó nevelőtanár feje is találatot kapott.

Szeneskanna

Volt egy-két undok társunk, aki gyakran találta az ágyában a szenesvödröt  (akkor még ilyen is volt, hiszen szénnel tüzeltünk a cserépkályhában).
Ez akkor okozott meglepetést, amikor a delikvens hozzászokott, hogy az egyik társa állandóan belefekszik az ágyába.  Ilyenkor általában messziről ráugrott, így véve elégtételt  a merénylőn.  Az volt a nagy siker  -  mármint a leskelődőké  -  amikor a „merénylő” helyén szeneskanna volt. 
Elég fájdalmas lehetett.
Órák alatt, illetve előtt is történt néha rendzavarás.
A hátsó padban ülő  „csibész” madzagot kötött az első padban ülő „termetes” kislány székének lábára.
Amikor bejött a tanár, az osztály szépen felállt és amikor engedélyt kaptunk rá, akkor leültünk.
Az áldozat az első padban nagyon leült, mert a  gazember a madzaggal kihúzta alóla a széket.
Ezzel aztán az órának általában a fele elment.
De volt olyan bátor fickó is közöttünk, aki a tanárnő székének lábai alá, cseresznyemagot rakott. 
Mi előre felkészültünk a tanárnő  „meglepetésére”, ami nem is maradt el.
Ezek szoktak eszembe jutni,  arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy a mostani fiatalok nem olyan  „elevenek”, mint mi voltunk.
Azért itt is volt néhány jómadár.

Párnacsata

Egy fiú, mielőtt hozzánk került,  éppen, hogy csak megúszta, hogy nem rúgták ki az iskolából.
Az történt vele, hogy egy iskolai rendezvényen olyan mennyiségű szeszes italt fogyasztott, hogy magából  kivetkőzve szétrúgta a WC ajtót.
Érdekes módon, nálunk a fiúval nem volt probléma.
Kivéve egy tanulmányi kiránduláson, amikor a Közlekedési Múzeumba mentünk.
A Keletiből én beugrottam a BGOK-ba és dolgom végeztével mentem a tanulók után, akik a  tanárnő kíséretében ballagtak  a Városligeten keresztül a Múzeum felé.

Keresztül a Városligeten

A tanárnő elpanaszolta, hogy nem bír a fiúval, mert állandóan énekelni akar.
Megkerestem a srácot, aki tényleg nem akart elférni a hat méter széles betonúton.
A Múzeumba nem engedtem be. A Múzeum előtt leültettem egy padra, ahol meg is várt szépen bennünket, amíg végig sétáltunk a Múzeumban .  Addigra ki is aludta magát.
A sors úgy hozta, hogy ebből a csoportból kilencen jelentkeztek mozdonyvezetőnek, köztük a mi fiúnk is.  A kilencből egynek sikerült az alkalmasság-vizsgálata.  Pontosan neki.
Ki érti ezt?
Úgy tudom, hogy lett is belőle mozdonyvezető.
Nem mondom meg, hogy hol, hátha nem mertek arrafelé utazni.
Néhány apró csínytevés is előfordult, de ezekért   -  ha okoztak is kellemetlenséget   -  nem lehetett haragudni.
Egy alkalommal jöttek be hozzám a lányok panaszolni, hogy valaki megcserélte  a  FIÚ, LÁNY  feliratokat a WC ajtókon és nem győznek sikongatni, mert a fiúk hozzájuk nyitnak be.
Egy csavarhúzó és véget vetettem a  félrevezetésnek.

Ki kell engedni

Itt mesélem el, hogy egyszer, nem csínytevés következtében, az egyik kislányra rázáródott a WC ajtó.    Jöttek be hozzám a többiek, hogy segítsek mert nem tud kijönni.
Most is egy csavarhúzó jelentette  a megoldást, de addig jól szórakoztunk a beszorult kislány ijedtségén.  Neki persze nem volt annyira mulatságos, mint a kint levőknek.




Minden évfolyamban akadt egy személy, aki a biztosítékszekrény ajtaján a záró kallantyút  állandóan elfordította.
Soha nem értettem, hogy ez miért jó neki.  Csak mosolyogtam és visszafordítottam.

Hirdetmények fejjel lefelé

Durvább eset is előfordult, de az már kimondottan a kolléganőm ellen irányult.
Volt néhány tanuló, aki őt nem nagyon kedvelte.
Ezt azzal érdemelte ki,  ha elkapta őket, hogy szünetben kártyáznak,  elvette tőlük a kártya egy részét, így nem tudtak vele játszani.
Azt csinálták, hogy a tanárnő által a lépcsőházi nagy Hirdetőtáblára kirakott  hirdetményeket, amikor nem vette észre senki,  megforgatták, hogy fejjel lefelé álljanak.
Nagyon örültek, amikor ezen a tanárnő mérgelődött.
Az egyik csoportban volt egy fiú, akinek volt egy szájharmonikája.
Ha már volt játszott is rajta.
Minden szünetben azt lehetett hallani, hogy már megint fújja.
A nyugtalanító ebben csak annyi volt, hogy egyetlen egy számot fújt állandóan, az Emmanuelle  c. melódiát, ami egyszer-kétszer nagyon kellemes és szép, de állandóan ezt hallgatni,  már volt, akinek az idegeire ment.

Szépen szólt

Elárulom, hogy nem én voltam.
Én vártam, hogy mikor dönt már:     „Boldog legyen vagy csak szabad…!”
De el lett tiltva a fiú a muzsikálástól.
Utólag tudtam meg    -  Facebookon ugyanis néhány tanítványommal tartom a kapcsolatot  -, hogy ebben a csoportban  olyan is történt, amit nem vettünk észre.
A fiúk előszeretettel fogyasztották a sört, aminek tárolására a perontetőt használták.
Egyszerűen kinyitották az ablakot és kirakták a söröket a tetőre.
Ezt nem régen a facebookon árulta el egyik fiú.  (aki már forgalmi szolgálattevő, és remélem leszokott a sörről, mert még bajt is okozhat magának  -  és másnak is!).
A kaputelefon nagyon jó szórakozásnak bizonyult egy ideig.

Szotyola

Szünetekben a dohányosok lejártak a bejárati ajtó elé a peronra „bagózni”.
Ma már ott sem szívhatják, mert el kell menni majdnem a fűtőházig a „dohányzóhelyre”.
Emiatt sokan le is szoktak a cigiről, ami üdvös dolog.
Amikor felszerelték a kaputelefont, úgy lehetett bejönni, hogy felcsengettek.
Az irodában mögöttem volt a  csengő és a kaputelefon.
Néha elviccelődtem mielőtt kinyitottam az ajtót:
Megkérdeztem, hogy tudja-e az illető a jelszót? 
Volt, aki meglepődött, de volt aki feltalálta magát és mondott valami hülyeséget.
A bagósok vagy a kísérőik rájöttek, hogy ahányszor megnyomják a csengőt, mindig reagál valaki a telefon másik végén  -  legtöbbször én, néha a kolléganőm, akinek messzebbről kellett a telefonhoz menni, nem úgy, mint nekem, hisz a hátam mögött volt.
Bele persze nem szóltak.
De én sem most jöttem le a falvédőről.
A következő szünet előtt  lementem a peronra és úgy helyezkedtem, hogy a cigizők ne vegyenek észre.
Meg is lepődtek, amikor tetten értem őket!
Különböző szankciókat léptettem életbe.

Jelszó...?

Ha becsukják a bajárati ajtót, amikor kiállnak cigizni,  csak akkor jöhetnek be, ha már mindenki elszívta a cigarettát   -  tehát egyszerre, egy ajtónyitással.
Emiatt inkább nem csukták be   -   a  lábtörlővel kitámasztották  - az ajtót.
Egyébként rájöttem, hogy a kaputelefonnal tudok nekik üzenni:
Csak beleszóltam a telefonba, hogy  a tizenharmadikosok azonnal jöjjenek fel, amit elég jól lehetett lenn hallani.
Először meg is lepődtek, hogy ki szólítja őket!

Kaputelefon

Ma már a kaputelefon nem működik. (bár a telefon még jó, de az elektromos kapunyitó megadta magát, mert zárat kellett cserélni és az új zárra nem passzolt az elektronika).
Egyszer kellett nagyobb fegyelmezést  alkalmazni.
Egy délelőtt az állomásfőnök hívott telefonon és arra kért, hogy a tanulóimmal takaríttassam le a peront.
Lementem megnézni, hogy miért kér tőlem ilyesmit a főnök, hisz nem szoktak a tanulók szemetelni, a csikket is az odahelyezett csikktartóba szokták belerakni.
Ez most kivétel volt.
Nem azért, mert a csikket szétszórták, hanem más történt.
Rászokott a csapat a szotyolára.
Az osztálytermekben megtiltottam a szotyolázást, mert ugye a legnagyobb óvatosság mellett is tele van a terem szotyola-héjjal.
Arra is felhívtam a figyelmüket, hogy a peronon se szórják szét a magot.
Be is tartották.   Egy ideig.
Ekkor az történt, hogy a nylon zacskóban levő szotyolával elkezdtek focizni, a peronon.
Egy nagyobb rúgásnál azonban kiszakadt a zacskó, a szotyola pedig beterítette az egész peront.   Pont, amikor arra járt az állomásfőnök.
Tíz perc múlva azonban rend volt.
Levitték a seprűket, lapátokat  és pillanatok alatt letakarították a peront.
Ez is egy jó szórakozás volt.
Bár az elkövetés pillanatában ezek a csínyek okoztak némi  mérgelődést,  így utólag a szép élmények közé kerülnek, ami az iskolás éveknek velejárói.
Gondolom máshol is.

Buliznak

Tanműhelyi évek 15. Tanulók

Bercsényi, Büszkeség fala

A tanulók

2000 szeptembertől  (2012 júliusig)  körülbelül 300 tanuló fordult meg a Tanműhelyben.
Kezdetben három osztály is volt, mert a vasútüzemvitel-ellátósokon kívül  a szállítmányozási ügyintézők is  a tanműhelyben tanultak, mert nálunk volt hely  az iskolában pedig szoronkodtak.
Később, az ötödik tanévtől a szállítmányozók elmaradtak.

Szállítmányozók

A vasútüzemesek általában  tizenöten,  húszan  kezdték a tanévet.
Két éves képzés alatt  az osztályok létszáma változott.
Igaz hogy jöttek is néhányan máshonnan, de leginkább elmentek.  Főleg azok, akik év közben jöttek rá, hogy nekik nem szimpatikus  ez a vasút, főleg a rengeteg szabály, amit meg kellett volna tanulni.
Érdekes, hogy aki kimaradt, az nem a tanulmányi eredménye miatt ment el, tehát nem bukás miatt, hanem egyéb okokból.

Fiatalok  -  vidámak

Vagy felvették az illetőt valamilyen felsőbb iskolába, vagy a családi körülmény miatt kellett az iskolapadot felcserélni olyan munkahellyel, ahol több volt a jövedelem.
A tanulók zöme sikeresen vette az akadályokat és elvégezte az OKJ-s kettő évet, aminek a végén kapott valamilyen képesítést.
Mindig kevesebbet!
Valamikor a négy év Szakközépiskola elvégzése után az érettségin kívül a tanuló vasúti forgalmi, kereskedelmi vizsgát is szerzett, amivel a vasúton majdnem mindenhol el tudott helyezkedni.
Csak a  forgalmi szolgálattevőnek  kellett ezen felül egy „Önállósító” vizsgát tenni.
Egy idő után ez megszűnt.  Ezért indult a Tanműhely, hogy itt szerezzék meg a szükséges  vasúti szakvizsgákat.
Öt-hat éven keresztül ez így is volt.
Az OKJ-s vizsgára eljöttek a vasúti szakvizsga-biztosok és egyben a vasúti szakvizsgát is meg tudták szerezni a tanulók.

Érettségi után 25 évvel

Aki ezeken a vizsgákon mindenből legalább hármas eredményt ért el,  a vasúton minden munkakörre alkalmas lett (a forgalmistának ehhez még „önállósítót” kellett tenni).
Aki valamelyik tárgyból csak elégséges lett, az olyan munkakörre lett alkalmas, amit a vizsgabiztos meghatározott (Az úgynevezett Oktatási Utasítás, - O.1 – alapján).
Ők, ha ennél magasabb beosztásba akartak kerülni   -   már munka mellett  -  meg kellett szerezni a szükséges vizsgát.
Jelenleg  -  sajnos  -  a két év után  „csak” egy OKJ-s bizonyítványt  kapnak, amivel nem mehetnek messzire.
Aki a vasúthoz akar jönni,  még kb. fél évet kell tanulni a Tisztképzőn  (BGOK), hogy érvényes vizsgát tehessen. Ez elsőre,  legfeljebb másodikra sikerülni szokott.
Nagyon sokan nem mentek egyenesen dolgozni, hanem jelentkeztek a  Közlekedési Főiskolára,  ami közben Egyetem lett.
Közülük az első évfolyamokból már a vasúton vezető beosztást töltenek be.
Az osztályok létszáma olykor nagy eltérést mutatott.
Volt olyan  évfolyam, ahol 25-en kezdtek és 20-an be is fejezték a képzést.
Volt azonban olyan évfolyam , amelyik 12 fővel kezdett. A második évfolyamba csak öten kerültek tovább és közülük csak hárman végeztek.

3 fős osztály a karácsonyfa alatt

Ez egy kirívó eset volt, csak egy volt ilyen.  Általában  12-en 18-an végeztek egy évfolyamból.
Egyetlen egyszer előfordult, hogy egy tanulónk a két évet négy év alatt végezte el.
Annyira gyenge volt, hogy az első és a második osztályt is meg kellett ismételnie.
Az iskola igazgató kegyelméből nem bocsátották el,  mert figyelembe vették, hogy az anyukája,  aki egyedül nevelte, valamikor a vasúton volt takarítónő, hangosbemondó.
Ő volt az a tanuló, akivel az alábbi eset történt.
Az egyik iskolai tanár  a  Közlekedésföldrajz órát  a Tanáriban tartotta, mert ott volt csak olyan számítógép, amelyiken internet is volt.
A tanulókat feleltette.  A témával kapcsolatos kérdéseket tett fel nekik.
Az említett tanuló is köztük volt.
Sehogy sem sikerült egyik kérdésre sem helyes választ adnia.
A tanár,  hogy ne fulladjon az óra unalomba,  felajánlotta neki, hogy telefonos segítséget vehet igénybe.
Én a saját irodámban voltam, amikor megszólalt a telefonom.
Mondja a tanár úr, hogy az illető tanuló az egyik kérdés megválaszolásához az én  telefonos segítségemet kéri. 
Át is adta neki a telefont.

Telefonos segítség

A fiú köszönt illedelmesen és megkért, hogy mondjam meg neki:  mi Ukrajna fővárosa?
És sorolta a lehetséges válaszokat, ahogy az  a televíziós kvízjátékokban szokás:
Párizs,   Stockholm,  Moszkva  vagy Minszk.
Először azt hittem valamilyen becsapós kérdésre számíthatok, de
mondtam neki, hogy  jelölje  be  az utolsót.
Nagyon szépen megköszönte.
Utána átmentem hozzájuk megnézni, hogy mi késztette  a tanár urat erre az engedményre, amin persze az osztálytársak is nagyon szépen szórakoztak.
Nem csoda tehát, hogy kellett neki a négy év.   Egyébként nem régen beszéltem vele interneten keresztül és megnyugtatott, hogy nem lett vasutas,  nyugodtan utazhatok.
Megnyugtatott.
De ez csak egy kirívó eset volt.
A jellemző az volt, hogy nagyon jó képességű tanulók jártak hozzánk.
Egyrészt,  általában minden tizedik továbbtanult valamilyen főiskolán, vagy egyetemen.
Az országos szakmai tanulmányi versenyeken tanulóink kimagaslóan jól szerepeltek.
Hat évben  közülük került ki a  tanulmányi verseny győztese.

Leller Judit

Nem volt olyan év, hogy a mi tanulóink ne lettek volna az első három helyezett között.
A többi iskolának már szinte unalmas volt, ha a mi tanulónk jelentkezett a versenyre, már nem volt semmi esélyük.
Szeretek ugyan dicsekedni, de most távol álljon tőlem arra hivatkozni, hogy persze, hiszen én tanítottam őket.
Valami kis közöm persze nekem is volt az eredményekhez, de a zömét a többi szakoktatónak köszönhették.
Ugyancsak nem sok közöm volt ahhoz sem, hogy néhányan az itt végzettek közül országosan ismertté váltak.
A Bercsényi Iskola egyébként is híres arról, hogy jó sportolókat képezett ki (Sport iskola is).
Néhány olimpikonunk a Bercsényi tanulója volt.
Többek között itt tanult  Borkai Zsolt  (később tanított is itt),  Csollány Szilveszter, Czigány Kinga (kajakos) és  Ábrahám Attila  (már Dr.) szintén kajakos.
De még rajtuk kívül is sokan szerepelnek a dicsőség táblán.
Az utóbbi öt olimpián az iskola 16 tanulója vett részt.

Sastin Mariann, Londonban volt, Rióba megy

A mi tanműhelyünket is megjárta Ihász Veronika (többszörös darts bajnok), Mörtel Renáta kézilabdázó, Bejczi Zsuzsa  cselgáncs  európa-bajnok  és  Sastin Mariann  birkózó világbajnok, aki a londoni  és riói olimpián is részt vett.  Cselgáncsozóból lett birkózó. 
Az Olimpiai Bizottságban kapott megbízást.

Riói lányok

Ők ugyan nem általam érték el sikereiket, de ha meghallom, hogy valahol sikert értek el, azért csak elönt egy kis büszkeség.

Ihász Vera, darts bajnok

        

A nagy csapat

Tanműhelyi évek 14. Pedagógia

Szimulációs terem

Pedagógia

Lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, amit mondani fogok, de úgy érzem, hogy eddig ez a feladat, amit most teljesítek, jobban kielégít, mint az eddigiek.
Fiatalokkal kell foglalkoznom.
Őket kell megtanítanom, nevelnem valamire, amit én tudok, ők pedig csak sejtenek.
A nevelés eredményeképpen  egy alacsonyabb fejlettségi szintről egy magasabbra jutnak.
Ennek elérése nem egyszerű, hisz minden ember más-más személyiségjegyekkel rendelkezik.
Eltérő a fogékonyságuk, érzelmeik, impulzitásuk  (Hippokratész vérmérsékleti  típusai szerint).
A vasutas képzés különleges nevelési módszereket igényel.
A vasutasnak alkalmazkodni kell majd egy közösséghez, de meg kell maradni szabad egyéniségnek is.
Az alkalmazkodáshoz tartozik a fegyelem kérdése  (én még úgy tanultam, hogy a vasút a második katonaság).
Itt mindenki „parancsol” valakinek, ugyanakkor mindenkinek „parancsol” valaki.
Jóllehet ezt  nem parancsnak, hanem rendelkezésnek nevezik.

Ezek a tankönyvek

A tanítást nehezíti, hogy bár vannak tankönyvek, de ezek nem szokványos „tankönyvek”, hanem  Utasítások, Szabályzatok, amik jogi nyelven lettek megfogalmazva.
A Bíróságon ezt olvassák az odakerült vasutas fejére, vagy éppen ez menti fel.
Nem állítom, hogy a rengeteg szabályt nem lehet megtanulni autodidakta módon, de azt igen, hogy erre kevesen képesek.
Kell tehát az oktató, aki elmondja, ami a sorok között van.  Elmondja, hogy a mondatok között miért van vessző, miért van „és”, vagy éppenséggel „vagy”.
Mindegyik másképpen értelmezhető.
Az elmélethez pedig nagy szükség van a gyakorlati órákra.
Ez az én asztalom.
A vasúton töltött időm alatt szinte a szabályok mindegyikével szembesültem, ha nem saját magam, hát a munkatársaim által.
Ez arra jó, hogy minden előírásról el lehet mesélni egy megtörtént esettel, hogy miért is van rá szükség.
Ezeket a meséket szívesen hallgatták a tanulók, mert rajta keresztül megértettek olyasmit, amit egyébként nem tudtak mire vélni.
Szoktam ugyan mondani, hogy a vasúti szabályok között ne keressék a logikát, de ez csak néhány esetre érvényes.
Az, hogy jó oktató, nevelő,  jó pedagógus vagyok-e,  nem én magam döntöm el, de igyekszem úgy foglalkozni a tanulókkal, ahogy  én magam is szeretném, hogy velem foglalkozzanak.
Az oktató munkaeszköze az a nevelési módszer, amit alkalmaz a tanítás során.
A Tisztképzőn  (a jelenlegi Baross Gábor Oktatási Központ), valamint a Műszaki Tanári Főiskolán,  ahol kitűnő pedagógusok tanítottak bennünket,  rávezettek néhány olyan nevelési módszerre, amit  saját szájízem szerint kialakítva alkalmaztam.

Ezek közé tartozik a  követelés.
Nem voltam szigorú.  Nem adtam fel öt-tíz oldalt megtanulásra.  Ezt én sem szerettem valamikor.  Azt az öt-tíz oldalt megbeszéltük órák alatt.
Itt viszont megköveteltem, hogy mindenki figyeljen.
Már az első órán minden tanulóval kiírattam a keresztnevét egy papírlapra, amit ki kellett tennie maga elé.  Így nem tudott úgy kijátszani senki, hogy nem kérdezhettem tőle, mert elfordította a fejét.  Ott volt a neve, felszólítottam.
Már tanév elején lelkükre kötöttem, hogy mindenkivel  egész órán szemkontaktusban akarok lenni.  (Hadd lássam a csillogó, kíváncsi szemekből, hogy mennyire érdekli őket az anyag).
A másik nevelési módszer a  meggyőzés.
A számtalan példa, amit egy-egy szabálynál elmondtam, vagy éppenséggel olyan történetet, ami rácáfolt a szabályra, néha vitát váltott ki a tanulókból.  Ezt szándékoztam elérni.
Nem nehéz arról meggyőzni a hallgatókat, hogy a mozdonyra nem kell kormány.
Ez a kényszerpálya.  Arra megy a vonat amerre a sín vezeti.

Gyakorlás

A következő módszer a gyakorlás.
Szívesen alakítottam ki szerepjátékokat.
Például egy személyvonat elindításához jelöltem ki mozdonyvezetőt, vezető-jegyvizsgálót, jegyvizsgálót (esetleg többet is)  és  forgalmi szolgálattevőt.
Felállítottam őket abba a sorrendbe, ahogy a vonatnál vannak.
Feladat elindítani a vonatot.  Kinek mi a feladata, mit kell tenni, milyen szolgálati jelvényt kell viselni, hol kell elhelyezkedni a vonatnál, kinek , mikor , milyen jelzést kell adni?
Fabrikáltunk vonatindító tárcsát,  kerítettem jelzősípot.
Addig csináltuk, amíg mindenki tudta, hogy mit kell tennie.
Ezeket a játékokat nagyon szerették a tanulók.
Mondhatnám azt is, hogy el hülyéskedtek. De megragadt bennük, hogy mit miért kell tenni.
Az ellenőrzés, értékelés  szintén nevelési módszer.
Ezt úgy alkalmaztam, hogy úgynevezett vegyes típusú órákat tartottam, ami abból állt, hogy óra elején volt az előző anyag visszakérdezése, megbeszélése, utána tértem rá az új anyagra, végül  a tanulók bevonásával összefoglaltuk a tanultakat.
Valószínű, hogy minden tanár ezt a módszert alkalmazza.
Tanulmányi kirándulások után leírattam velük, hogy ki, mit látott.

Ez nem elég elismerés

Az elismerés-sel kapcsolatosan van olyan mondás, hogy  „A kicsit a dicséret, a nagyot a bírálat neveli.”
Inkább csak dícsértem. 
Soha nem mondtam senkinek, hogy hülye vagy, buta vagy, kár veled foglalkozni!
Ha azt vettem észre, hogy valaki nem tud valamit,  elmondtam még kétszer, háromszor.
(nem egyszer mondtam, hogy: „..ha akarod én ezerszer mondom el!..”)
Az utolsó nevelési módszerről  a büntetés-ről, az a véleményem, ugyan mivel lehetne büntetni ezeket a 18-20 éves fiatalokat?
Ha egyest adok, még nem biztos, hogy jobban megérti amit nem tud.
A legszigorúbb büntetés, amit adtam  -  ezt is csak egyszer  -, hogy ki küldtem a tanulót az óráról.   
Volt egy kolléganőm, aki év végén az egyik tantárgyból a 12 tanulóból kilencet megbuktatott.
Azt mondta, hogy ilyen érdemjegyet érdemelnek, mert nem tudnak semmit.
(A vizsgaelnök azért meggyőzte, hogy engedje át őket)
Az én véleményem, ha az általam tanított 12 főből kilencet meg kellene  buktatni, két év tanításom után, nagyon szégyellném magam.  Így tanítottam meg őket?
A legtöbb gondot arra kellett fordítanom, hogy valamennyi tanuló figyelmét ébren tartsam.
Valahogy majdnem mindig úgy alakították ki az órarendet, hogy az én óráim a  hatodik, hetedik, nyolcadik órák voltak.

Figyeljetek!

Ilyenkor  mindenkinek az jár a fejében, hogy mikor mehetünk már haza?
Olvastam egyszer, hogy Kínában egy futószalag mellett dolgozó munkások éberségét úgy oldották meg, hogy óránként tartottak 5 perc szünetet, amikor a dolgozókat egymással szemközt állították és grimaszokat kellett vágniuk, hogy nevethessenek egymáson.  5 percig.
Utána megint tudtak egy órát figyelni.
Egyszer én is kipróbáltam, amikor láttam, hogy  egyik-másik tanulónak hanyatlik le a feje, vagy  a padra kellett könyökölnie, hogy feltámassza a fejét. (hiába mondtam, persze csak a fiúknak, hogy tök mellé nem kell karó!).
Öt percig nevetgéltek és így tényleg kibírtak még egy órát.
Ilyenkor szoktam mondani, hogy szedjétek össze táskáitokat, megyünk megnézni a ….
(váltót, fordítót, fűtőházat  stb).  És mentünk ki az állomásra.
Ha olyan volt az időjárás.  Ha nem, akkor mást kellett kitalálnom.
Észre vettem egyszer, hogy néhányan a szünetben keresztrejtvényt fejtenek.
Legközelebbi órára szerkesztettem egy keresztrejtvényt teletűzdelve olyan meghatározások-kal, amit éppen meg kellett tanulni.
Ráharaptak.  Tetszett nekik.
Igaz, hogy az osztály fele nem tudta megoldani, de legalább törték rajta a fejüket.
Egyik alkalommal arra gondoltam, hogy a régi diákok egy-egy  törvényt dalba foglaltak, hogy könnyebb legyen megtanulni.  („Nóbel Alfréd…..,  Archimedesz…stb).
Én ugyan megzenésíteni nem tudtam, de egy szabályt, amit nehezen tudtak megemészteni, leírtam versbe, és megtanultattam, közösen elszavaltattam velük.
Remélem még most is tudják.

Ez így működik

Segítségemre volt még, hogy számtalan szakmai CD, és videókazetta volt a Tanműhelyben, amit  órákon meg tudtunk nézni.  Persze, ha passzolt a tananyaghoz.
És végül ott volt a „szimulációs” számítógépes program.
Hat számítógép.  Egy a tanári irányító, és öt tanulói, ami egy egy állomást  jelentetett meg.
Az öt egymás melletti állomáson kellett a vonatforgalmat lebonyolítani, úgy, ahogy az az életben is történik.
Ezen persze csak akkor lehetett „játszani”, ha már ismerték azokat a szabályokat, amik a forgalom lebonyolításához szükségesek.
Nagyon kevés tanuló volt, aki ezt nem szerette.
Néhányan még  az óra befejezése után is küldözgették volna a vonatokat.
Az ügyesebbek néha úgy megtömték vonatokkal a  „szomszéd állomást”, hogy az ott szolgálatot teljesítő tanuló nem bírt velük.
Ilyenkor drasztikusan bele kellett avatkoznom a „Szimuláció vége” nyomógombbal.

A Fűtőházban jártunk