PERONKAKAS 4.

Mi van ráírva ?

 

4.  Jegyvizsgáló gondban

                                          A gondolkodás a lehető legkeményebb munka.
                                                      Valószínűleg azért gyakorolják oly kevesen.
                                                                                                   (Henry Ford)

Valamikor, amikor jegyvizsgáló lettem, nagyon tetszett a munkakör.

Csak sétáltam a vonaton. Beköszöntem a fülkékbe. Kezeltem a jegyeket. Rengeteget utaztam. Ingyen. Nem mondom, hogy soha senkivel nem volt problémám, de ami volt normálisan elintéztem. Az utasok nem pikkeltek rám, mint néhány kollégámra, akik túlságosan szigorúan tartották be az előírásokat. Ha valaki otthon felejtette a bérletét - olyan, akit minden nap láttam a vonaton - nem csaptam patáliát: - majd holnap megmutatja.

Az idősebb kollegák mesélték, hogy volt olyan szigorú jegyvizsgáló, aki saját édesanyját is megbüntette a vonaton, mert nem megfelelően csomagolva vitte haza a kacsákat.

De azt is mesélték, hogy egyszer Moszkvából jött haza egy vasutas csoport a "Tisza"  expresszel  és a vonaton szolgálatot teljesítő fiatal jegyvizsgálónak a moszkvai uszodajegyet nyújtották át. Forgatta, nézegette az idegen betűket, majd kilyukasztotta és visszaadta. Amikor elárulták neki, hogy mit lyukasztott ki, nagyon elszégyellte magát.

A következő eset egy lelkiismeretes fiatal jegyvizsgálóval történt. (Ha megtörtént?)

Két fiatalember, jó barátok, együtt váltottak menetjegyet a győri állomás pénztáránál.  Mindketten Budapestre utaztak, személyvonat 2. osztályon. Beültek a vonaton egy üres fülkébe  és amíg a vonat nem indult,  tanulmányozták a menetjegyeiket. Egyformák voltak. De egyikük észrevett valamit. Rögtön el is mondta barátjának mire jött rá,  és javasolta, hogy törjenek borsot a jegyvizsgáló orra alá.

Kényelmesen elhelyezkedtek és várták, hogy jöjjön a kalauz. Nemsokára  oda is ért hozzájuk a fiatal jegyvizsgáló.
Udvariasan köszönt, elkérte a jegyeket, megvizsgálta, jónak találta, lekezelte, (akkor még lyukasztani kellett, ma már nem) és visszaadta őket. Ugyancsak udvariasan elköszönt és már húzta be a fülke ajtaját, amikor  észrevette, hogy a két fiatalember huncutul összenevet.

Szolgálati kötelességéből fakadó lelkiismerete ekkor megszólalt, de csak annyit mondott, magában:  nono...!

Visszalépett a fülkébe és nagyon udvariasan még egyszer elkérte a két fiú menetjegyét  és töviről-hegyire átvizsgálta azokat. Semmi kifogásolni valót nem talált rajtuk.  Visszaadta őket. Elnézést kért, további jó utazást kívánt és behúzta az ajtót.

Már lépett volna tovább, amikor meghallotta, hogy a fiatalemberek azt súgják egymásnak  (persze akarattal olyan hangosan, hogy a jegyvizsgáló is meghallja):
nem vette észre!

Ez már sok volt. Ő ne vett volna észre valamit? De mit? Még eddig nem fordult elő, hogy valami rendellenesség elkerülte volna a figyelmét. És most itt van. Már másodszor vizsgálta meg a jegyeket. Minden tökéletes. Érvényesek. A bélyegzés tisztán látható, olvasható, a kocsi osztály passzol, a  vonatnem  úgyszintén, a kilométer távolság is megfelelő. Mit nem vett észre?

Homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg. Lábai elgyengültek az izgatottságtól.
 Kis időbe telt, amíg összeszedte magát és visszalépett a fülkébe.

A tőle telhető udvariassággal, de határozottan még egyszer elkérte, és külön-külön alapos vizsgálat alá vette a két átkozott menetjegyet. Agyán  keresztül-kasul cikáztak a Személydíjszabás idevonatkozó pontjai. Hányszor megdicsérte az oktatója, hogy milyen figyelmesen tanulta meg a szabályokat.

Még egyszer megnézem!

 Forgatta, tapogatta, a világosság felé tartotta a jegyeket. Semmi gyanús jel, semmi rendellenesség. Talán rosszul értelmezte a suttogást.  Nem is rá vonatkozott.

Remegő kézzel adta vissza a jegyeket. Zavarában még dadogott is, amikor újra elbúcsúzott a két utastól. Gyorsan berántotta az ajtót és már osont tovább,  de a lábai földbe gyökereztek attól, amit hallott.

A fülkében nagy kacagás tört ki,  a két fiú a térdét csapkodta, hogy ilyen jól sikerült az átverés:  még most sem vette észre.

Ez szíven ütötte. Ahhoz, hogy még egyszer visszamenjen, már nem volt ereje. Alig várta, hogy a vonat Pestre érjen. Megkereste a két fiatalembert és  arra kérte őket, árulják el neki, hogy mi az, amit ő nem vett észre.

A két kópé ekkor elővette a két menetjegyet és mutatták a jegyvizsgálónak, hogy mi van a hátoldalára írva: "Másra át nem ruházható!"

Mi pedig  átruháztuk. Elcseréltük egymással a jegyünket. Ezt nem vette észre a kalauz bácsi. De már futottak is, gyorsan elvegyülve a tömegben. Nem akarták, hogy a jegyvizsgáló haragja tettekben is megnyilvánuljon.
A jegyvizsgáló azonban megkönnyebbült.
Nem hibázott semmit.  A két kópé pedig csak örüljön a csínynek.

Egykori kalauzkulcs

PERONKAKAS 3.

3. A „cserkészek”  fogadása

A humor az emberek között a legrövidebb távolság.
(Illetve:  Tévedni emberi dolog)
                                    (Victor Borge)
                                                                                 

Az eset még abban az időben történt, amikor a vasúti értekezés nagyon fontos, szinte egyetlen eszköze a Morse-távíró volt.

Samuel Morse (1791-1872) - eredeti foglalkozása festő - a saját maga által alkotott    morzeábécével  továbbított kódolt üzenetet 1844 május 4-én Washingtonból Baltimoreba (80 km). Első üzenete: What Hath God Wronght! - Mit alkotott az Isten!

Amikor a vasúthoz jöttem, az első szakvizsgák közé tartozott még a Távirda-vizsga.     Ehhez nemcsak a morze ábécét kellett nagyon megtanulni, hanem rengeteg gyakorlás is kellett a távírógép kezeléséhez.

Csodáltam és irigyeltem azokat az idős távírászokat, akik újságolvasás közben hallgatták a távírógép kopogását és meg tudták mondani mit üzentek, mi van a szalagon. Én pedig a szalagon levő jeleket is csak nagy hibaszázalékkal tudtam megfejteni.

Emlékszem az öreg szökdécselő János bácsira, aki éjszaka fenn feküdt a távíróasztalon és ha megszólalt a gép, a sarkát téve a billentyűre, bejelentkezett és feküdt tovább. Az üzenet végén ugyancsak a sarkával nyugtázta a vételt és pihent tovább. A távírószalag  pedig gyülekezett a padlón hatalmas kupacban. Ha éppen arra jártam rám szólt: tiszt úr, tekerje már fel azt a szalagot!
 Hát nem olvassa el, János bácsi? Itt van az már a fejemben - mondta.

Mire én is gyakorlott távírász lehettem volna, modernebb értekezési berendezések jöttek divatba  és megszűntek a távírógépek.

 

Morse távirda

Persze nem mindenki volt olyan tapasztalt, mint János bácsi. Voltak kezdők, zöldfülűek akik néha  áldozatul estek  a nagyok tréfáinak. Egyszer, április elsején küldtek egy táviratot a kezdő távírásznak: Holnaptól a gőzmozdonyokat szénhiány miatt szalmával fűtik. A gőzmozdony mögött három vagon szalmával rakott kocsit kell továbbítani...stb. Tegye meg az intézkedéseket.

A táviratot a balek kétségbeesve vitte a főnökhöz, aki átlátott a szitán és megnyugtatta a távírászt, hogy ez csak átverés.

De történt komolyabb félreértés is. Abban az időben, amikor még nálunk is működött a cserkészmozgalom. A távírász a következő üzenetet olvasta be a főnöknek:

A 15 számú vonat végén  egy vagon cserkészt továbbítunk Győr állomásra!

Mivel a cserkészmozgalom tevékenységének támogatása nagy hangsúlyt kapott, a főnök azonnal intézkedni kezdett.
A cserkészcsapatok számtalan túrázást, táborozást, dzsemborit (cserkésztalálkozót) tartottak, a főnök arra gondolt, hogy most is erről van szó.

A váróteremben éppen próbát tartó vasutas fúvószenekar vezetőjét utasította, hogy a vonat érkezésekor  álljanak a peronon, és a vonat behaladásakor  zenével fogadják az érkező cserkészeket.

Minden tökéletesen elő lett készítve a fogadásra. A vonatot az első vágányra érkeztették  (a vasutasok úgy mondják, hogy járatták be). A zenekar felsorakozott, a főnök is készült néhány üdvözlő szóval.

Szóval, a vonat fel is tűnt a Rába-híd felől. A karmester szembeállt a zenekarral. Háta mögött a vonat szép lassan húzott be az első vágányra. Nem láthatta, hogy a mozdonyvezető milyen csodálkozó arcot vág, ekkora felhajtás láttán, mert akkor már gyanús lett volna, hogy itt valami probléma van.

Amikor a vonat megállt, a karmester jelt adott (beintett) a zenekarnak.
Nagyon elcsodálkozott, hogy senki nem nyúl a hangszeréhez, sőt egyik ijedtebb arcot vágott, mint a másik. Eleinte. De pár pillanat alatt az ijedtség nevetésbe, majd röhögésbe ment át. A karmester hátrafordulva  megrökönyödve látta az utolsó vagonból rácsodálkozó, röfögő sertéseket.

A főnök rettenetes haragjával már senki nem törődött, kivéve a távírászt, aki a félreértett szöveget (sertés helyett cserkészt) a főnöknek továbbította.

Nem szerettem volna a bőrében lenni!

 

Na,  mi van ?

Peronkakas 2.

Szegedi MÁV Nevelőintézet  (Bakteráj)

 

	2. A süni Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. (Antoine de Saint-Exupéry) Már említettem, hogy az általános iskola néhány osztályát és a középiskolát, nevezetesen a Vasútforgalmi Technikumot Szegeden jártam. Azért nem mondom, hogy végeztem, mert csak három osztályt jártam, a negyedik ilyen-olyan okok miatt nem jött össze. De végig a MÁV Nevelőintézetben laktam eléggé tűrhető körülmények között. A mozgásunk ugyan korlátozva volt, nem mehettünk bármikor, főleg bárhova. Ettől függetlenül moziba, színházba, focimeccsekre, strandra elmehettünk hétvégén, ha nevelőtanáraink hozzájárultak. A "Bakteráj"-on belül, ahogy az intézetet neveztük, szintén sok lehetőség nyílott a szabadidő eltöltésére. Sportpályák voltak a hatalmas udvaron. Kosárlabda, röplabda, focipálya. A nagyobbaknak teniszpálya. Volt egy nagy medencénk is. Isten tudja miért, vizet soha nem engedtek bele. Nem állítom, hogy ez bennünket teljesen kielégített. Négyen voltunk nagyon jó barátok. Gülü, a T. Sanyi, aki mindőnk közül a legokosabb volt. Végig kitűnő tanuló. Nem tudom, hogyan csinálta, de tanulni soha nem láttam. Csajla, H. Lajos, aki nagyon jól játszott hangszeren, de tanulni nem nagyon szeretett. Johny, B. Jancsi a legkisebb, aki szívesen húzódott az árnyékunkba. Mindegyikünk legalább 180 cm magas volt, az ő 155 centijéhez. Nem volt kiemelkedő sportember, de jó tanuló volt. Minden slágernek tudta a szövegét. Hangja sajnos nem volt. Azért sajnos, mert ennek ellenére mindig énekelt. Előfordult, hogy éppen ezért, énekeltettük is. Este, lent maradtunk a tanteremben, vállalva, hogy kitakarítjuk (a hálótermek az emeleten voltak). Kényelmesen elhelyezkedtünk mi hárman, a nagyok, Johnynak pedig össze kellett szedni a szemetet. Szép lassan, egyenként. Közben énekelve oda-vissza, ahogy illett: "Szemetet viszek a szemétkosáááárba" vagy "Szemetet vittem a szemétkosáááááárba". Ez egy idő után elég unalmas volt. Johnynak persze még előbb, mint nekünk. Jómagam a Perucz becenévre hallgattam, mivel akkor Pápán laktunk és az ottani focicsapat hatására (a játékosok nevét most is fújom) lett a gombfoci csapatom Perucz. Egy alkalommal az emeleten levő fürdőben marháskodtunk. Oda is akkor mentünk, amikor a többiek már aludtak. Azt vettük észre, hogy Johny nincs köztünk. Kiabáltunk neki, de nem jött elő. Egyszer csak azt halljuk, hogy kintről kiabál. Megyünk az ablakhoz, hát a mi haverunk a másik épület tetején a kémény mögül integet. Hát te hogy jutottál oda? Meredek volt! A fürdő az emeleten volt az épület szélén. Mellette az orvosi rendelő, betegszoba, ami földszintes épület volt. A fürdőszoba ablakán kilépve a párkányra, egy méterre volt az esőcsatorna, attól 30 centire az épület széle és mellette a betegszoba teteje. Könnyű volt kijutni a másik tetőre. Problémát jelentett, hogy a tető bádoggal volt bevonva. Ha nem a szegecselésre léptünk, pattogott, mintha bombáztak volna. De mi ügyesek voltunk. Rájöttünk, hogy ilyen módon bármikor ki tudunk szökni. Az udvar felől volt az épület mellett egy nagy hársfa, ami behajolt a tetőre. Azon könnyedén lemásztunk. Visszafelé ugyan nehezebb volt, mert nadrágszíjjal kellett egymást felhúzni. A legelsőt pedig feltoltuk a tetőre. Ilyen módon nagyon sokszor töltöttünk fél éjszakákat a "szabadban". Egészen addig, amíg a párkány egyikünk alatt le nem törött. Képzelhető a rémületünk, ha elmondom, hogy alattunk szőlőskert volt, rémisztő szőlőkarókkal. Többet ezen az úton nem mertünk közlekedni. De már nagyon hozzászoktunk a "kimenőhöz". Kitaláltuk, hogy a földszinti folyosó egyik ablakán kimászva, az ablakot úgy húzzuk be magunk után, hogy az épületet körüljáró portás ne vegye észre, hogy nincs bezárva. Jó néhányszor működött. De, minden elmúlik egyszer. Az öreg portás észrevette a mögöttünk nyitva hagyott ablakot és kötelességtudóan bezárta. Hazatérő csapatunk nagy meghökkenésére az ablak zárva. A portán mégsem mehetünk be. Körüljárva az épületet egyetlen ablakot találtunk nyitva. Ez a WC ablak volt. Csak volt egy nagy hibája. Rácsos volt. De kint nem éjszakázhatunk. Ketten felálltunk Csajla egyik-egyik vállára és a rácsot addig húztuk széjjel, amíg Johny be nem fért a hézagon. Besegítettük. Ő pedig kinyitott egy ablakot a folyosón és beosontunk. A rács talán még most is úgy van, széthúzva! Egy szeptemberi éjjelen történt, hogy a vasútállomás felől hazafelé ténfergésünk közben azt vettük észre, hogy a villamossínek között mozog valami. Körülfogtuk. Egy aranyos kis sündisznó volt. Kegyetlenül meg volt ijedve. Összegömbölyödött úgy, hogy csak a tüskéi látszottak. Ebben az időben éppen kopaszok voltunk (így szereztünk fogadásból pénzt cigire)és a Sanyi anyukája által kötött jumbó-sapkát hordtuk, hogy ne lássák az akkor még nem divatos kopasz fejünket. Levettem a sapkámat és a sünt belegöngyöltem. Megbeszéltük, hogy mi lesz a süni sorsa. A mi hálószobánk az emeleten volt. Mellettünk volt egy kellékes helyiség, amellett a színpad, ami a Kultúrteremhez tartozott. A kellékes szobával a hálótermünknek volt egy közös ajtaja, amit persze mi ki tudtunk nyitni. A színpad felé is volt egy ajtó, azt pedig zárva szoktuk tartani, nehogy onnan valaki meg tudjon lepni bennünket. Tizenketten laktunk a hálóban. Hat db emeletes ágyban. Én az egyik felső ágyat foglaltam el. A szokásos úton bejutottunk az épületbe. A sünit betettük a kellékes szobába, ahol mondanom sem kell mindenféle színpadi kellékek, falak, drapériák voltak. Reggeli után kezdődött a hadművelet: hogyan fogjuk a sünt etetni? Addig udvaroltunk a szakácsoknak, míg adtak egy fél liter tejet és egy zsemlyét. Kezdetnek ez is jó. A tejet beleöntöttük egy fémdobozba, amiben eredetileg "Tangó" padlóápoló krém volt (ezzel szoktuk a hálószoba padlóját felkenni). Szépen kimostuk. A tejbe beleaprítottuk a zsemlyét. Amíg ott voltunk, a sün nem volt hajlandó előjönni, de estefelé azt tapasztaltuk, hogy a tej megfogyatkozott. Előbb-utóbb aztán majdnem mindenki tudott a mi sününkről. A konyháról literszámra hordtuk a tejet, számolatlanul a zsemlyét. Az egész bakteráj a mi sününknek fogdozta a legyeket, miután valaki kitalálta, hogy a sün ezt szereti. Szerette is. Egy idő után felbátorodott és amikor vittük neki a kaját, sűrű szuszogások közepette tört elő a színfalak mögül. Egyik este valaki nyitva felejtette a kellékes ajtaját. Azt hallottuk, hogy a sün ott szaladgál az ágyaink között. Persze éppen most jött rá mindegyikre a pisilhetnék. Jajgattak, hogy nem mernek leszállni az ágyról, mert félnek, hogy rálépnek a sünre. Ráadásul a Zoli ágyához készített üveg vizet (éjszaka szokott belőle kortyolni) fel is döntötte. Szép óvatosan lemásztam az ágyról. felkapcsoltam a villanyt és betereltem a "helyére". Jól élt a süni. Meg mi is. Bőséges reggelink volt. A szakácsok mit gondolhattak, hogy mekkora sününk van, aki ennyi tejet és zsemlyét meg tud enni? 1956 október 23-án az emeleti hálótermek ablakából szemléltük a felvonulókat, akik addig nem hallott rigmusokat skandáltak. "Ruszkik haza!", meg ehhez hasonlók. Felkiabáltak nekünk is, hogy "Vasutasok gyertek ki!". Persze, mi nem mertünk kimenni. Néhány nap múlva mindegyikünket elengedték haza. Aki tudott valamilyen úton-módon hazament. Én is megkíséreltem, hogy hazamegyek Kőszegre. El is jutottam Kőszegre, de nem találtam otthon senkit. Így visszaevickéltem Szegedre. Még a szétoszlásunk előtt azonban felmerült a kérdés: Mi legyen a sünivel? Elhatároztuk, hogy szabadon engedjük. Összeszedtük a maradék kajáját. Johny ölbe fogta és kisétáltunk vele a töltésoldalba. Ott Johny letette a fűbe, melléje raktuk az élelmet. Egy darabig csak lesett bennünket. Szinte kérdezte a szemeivel, hogy mi lesz most ? Nekem kellett búcsúbeszédet mondanom, hisz négyünk közül én voltam "Aramis" (a három testőr nyomán), a nagy költő. El is búcsúztam a mi kis sününktől. Mondtam neki, hogy nem ígérhetem meg azt, hogy visszajövünk érte. Nehéz szívvel hagytuk magára. Vissza-vissza néztünk és egyszer csak láttuk, hogy eltűnik a fűben. Meg kell mondanom, hogy Johny valamiért a szemét törölgette. Talán az én beszédem hatotta meg? Vagy a sünit sajnálta ? Ezt látva aztán mi is törölgettük a szemünket. Süni

Peronkakas 1.

1. Bemutatkozás

                        Nem azért szeretjük, mert szép, hanem azért szép, mert szeretjük.

                                                                                                     (Müller Péter)

 Több. Mint 50 éves vasúti tevékenységem során  előfordult sztorik,pillanatok, események.

                                            

„Egész úton hazafelé azon gondolkodám…”. 
A verset tudtam, csak azt nem, hogy az én versem, hogyan fog folytatódni?  
Kegyetlenül el voltam kenődve, mert nem tudtam elképzelni hogyan fogom elmondani anyámnak, hogy kirúgtak az iskolából.
Abból az iskolából, amelyikbe önként mentem. Szándékosan, sőt nagy elszántsággal.
Hiszen meg volt a célom, mi is lesz belőlem ha nagy leszek.
A hozzám hasonló srácoktól ha megkérdezték, mi akar lenni, ha nagy lesz,  a legtöbb azt felelte, hogy mozdonyvezető.
Nekem már akkor az volt a válaszom:  állomásfőnök.

Mi késztetett erre a bolond elhatározásra azt nem tudom.
Az udvarunkban lakott ugyan egy vonatvezető, aki mindig szépen karbantartott egyenruhájában ment szolgálatba, de nem vonatvezető akartam lenni.
Talán láttam az állomásfőnököt , amikor az anyámat látogattam a pápai állomáson, ahol dolgozott. Tetszett, hogy soha nem dolgozik (már mint a főnök)- legalábbis én ilyet nem láttam - csak sétálgat a peronon, hátratett kézzel, és köszönget jobbra-balra az ismerősöknek.
Hiába csúfoltak a barátaim, hiába intett anyám, hogy vasutasból elég egy a családban, nem engedtem a 48-ból.

A nyolc általános után jelentkeztem a szegedi Vasútforgalmi Technikumba. Ez az iskola éppen egy évvel előbb kezdte el a vasutas képzést.  Fel is vettek. Tanultam is. Annyit persze, hogy valahogy meg ne ártson. Nem is volt baj az 1956/57-es tanévig, amikor a harmadik osztályt kijártam.
Évközben is volt néhány figyelemre méltó eset,
ami a forradalmi történésekkel volt kapcsolatos,
de nem kerültem olyan konfliktusba, amiből hátrányom
lehetett volna.
Más probléma volt. A magatartásommal volt kapcsolatban,
amiről azóta sem beszéltem senkinek. Most sem fogok.
A lényeg az, hogy évzárón felolvastak a jobbak között
( fogalmazási versenyt nyertem, az iskola újságot indítottam
és szerkesztettem, sikereket értem el atlétikában) és ezekért

MÁV Nevelőintézet

dicséretet kaptam.
Sajnos a rosszabbak között is szerepelt a nevem és
mindenki tudomására hozták, hogy kirúgtak az iskolából.

Ezért voltam elkenődve útban hazafelé, amit nem is tudtam, hogy hol van.
A tanév kezdetekor még Kőszegről utaztam Szegedre, mert még Kőszegen laktunk.
Közben anyámék Nyúlra költöztek. Erről a községről akkor még semmit nem hallottam.
De ez volt a legkisebb gondom. A nagyobbik, a legeslegnagyobbik az volt, mit szól az anyám, hogy ilyen szépen elintéztem magam.
 
Nem volt elragadtatva. (Petőfi anyjával ellentétben , nem "repült felém" !)
Nem emlékszem, hogy nagyon megszidott volna. Azt mondta, hogy ha itt nem becsülted meg magad, mehetsz kapálni. A dolgos kézre mindig szükség van.
Belegondoltam mi lesz belőlem, ha nekem kapálással kell kenyeret keresnem. Tudtam, hogy mit jelent a földművelés, mert minden nyáron azzal kerestem zsebpénzt, hogy mentem kapálni, kévét kötni, markot szedni, cséplőgép mellé töreket húzkodni.
Nem volt szép kilátás.
Alig vártam, hogy 18 éves legyek.
Anyámmal bementünk Győrbe az állomásfőnökhöz, megérdeklődni, hogy van-e szükség félkész vasutasra.    

A körülményekhez képest szerencsém volt. Felvettek a győri állomásra, nyolc általánossal,  vonatfékezőnek, 1957  december 5-én. Ennél alacsonyabb beosztást nem találtak. Ennek is örültem. Újra elkezdhetem az utat építeni, a célom felé.
Lehetek még állomásfőnök.
Most már elárulhatom, hogy lehettem volna állomásfőnök. Nem is egyszer. Nem is egy állomáson. De mire az alkalom eljött, addigra már több eszem is lett  és már egyáltalán nem állomásfőnök akartam lenni.

Végigjártam a szamárlétrát, elölről kezdtem a tanulást, érettségiztem, szereztem három diplomát munka mellett. Minden munkakört kipróbáltam. Mindegyiknek meg volt a szépsége. Végül olyan munkakörbe kerültem, amit még álmomban sem mertem gondolni. Oktató lettem. Erről majd még sokat fogok mesélni.

Jelenleg - 2000 óta - nyugdíjban vagyok, de egyéni vállalkozóként még mindig oktatok.
Vasutasok képzésével foglalkozom. Nagyon szívesen vagyok a fiatalokkal. Rengeteget tudok a tananyag mellett, a vasútról mesélni.
Majdnem minden témakörnél eszembe jut egy-egy példa, megtörtént eset, ami a témával kapcsolatos és soha nem hagyom ki, hogy elmeséljem a hallgatóknak.
Ezekből a történetekből szemezgetek néhányat.

Előfordulhat, hogy valakinek ismerős valamelyik történet – bár a neveket (legtöbbször) megmásítom - hiszen ezek megtörténtek, majdnem úgy, ahogy leírtam.
Azt is el tudom képzelni, hogy a történetek hatására másnak is eszébe jut hasonló eset.
Nyugodtan írjátok meg: - hát arra emlékszel-e?...

Kellemes időtöltést, jó szórakozást kívánok.

 

A Kőszegi MÁV Nevelőotthonban nyolcadikosként
  (megismersz ?)